Tihanyi Péter
Van mááásik
Eötvös Gábor és felesége. Rendhagyó Curriculum Vitae
Eötvös Gábor zenebohóc
1921-ben született
1967: Jászai Mari-díj
1976: A Magyar Népköztársaság érdemes művésze
1991: 70. születésnapja alkalmából Göncz Árpád a Magyar Köztársaság Csillagrendjét adományozta neki
2000. március: búcsúfellépés a Fővárosi Nagycirkuszban
Ott voltam a búcsúelőadáson. Egy nagy embert ismertem meg. Kíváncsi voltam az életére, és megnéztem a Ki-kicsodában. Nem volt benne. Semmilyen lexikon nem tesz róla említést. Semmilyen könyvben, kiadványban nem tudtam utánaolvasni. Hatvan éve nevetteti az embereket a világ minden részén, "nem középiskolás fokon". Királyok és királynők, trónörökösök, miniszterelnökök és sok-sok egyszerű kisember tiszteletét és barátságát élvezi. A Dembinszky utcában él már vagy ötven éve, közel a ligethez, a cirkuszhoz, a fűrészporszaghoz, a manézshoz, a gyerekekhez. Eötvös Gábor bohóc. Művész. Kortársunk. Még az. Vigyázzunk rá, mert nincs másik.
Eötvös Gábor és felesége: "És. megbántad, Mariskám?" "Dehogyis! Nagyon jól döntöttem."Gábor bácsi: Mondja meg nekem, létezik ennél szebb munka, mint a nevettetés. Megnevettetni, az nagyobb dolog, mint csak szórakoztatni. A múltkori előadásra bejött egy jól öltözött harmincöt év körüli férfi a kisfiával az öltözőnkbe, és elmondta, hogy ő kisfiúként a szüleivel látott engem a cirkuszban, akkor a szüleivel nevetett rajtam, most meg a saját kisfiával. Nekem kisgyerekkoromtól az volt az álmom, a vágyam, hogy nevettessem az embereket. Apámnak cirkusza volt, sőt már nagyapámnak is, sőt én magam is cirkuszkocsiban születtem. A feleségem, Mariska szintén. Tízéves lehettem, mikor egyszer csak azt mondtam apámnak: "Szeretnék én is bemenni a bohócszámba." Azt mondja: "Hogy képzeled azt, a nevettetés komoly dolog, neked még sokat kell tanulni ahhoz." Két-három év múlva a bohóccsoport egyik tagja megbetegedett, így bekerültem velük a manézsba, persze csak egy nagyon kicsi szerepben. Akkor én voltam a legboldogabb ember a világon. Apámtól én már hét-nyolc éves koromban tanultam hangszereken játszani: hegedűn, harmonikán, az összes fúvós hangszeren, mert apám mindegyiken primisszimó játszott. A trombita lett a kedvencem. Innentől kezdve megpróbáltam zenével keverni a humort.
* * *
Gábor bácsi: A számom arról szól tulajdonképpen, hogy én, a kisember - különben én valóban egy vékony, alacsony emberke vagyok, fiatalnak is ilyen voltam - bemegyek a porondra, és egy szép dallamot el akarok játszani a trombitámon, ami megvígasztalja, ami életre kelti az emberek szívét. Aztán bejönnek mindenfajta nagy emberek, hivatalos emberek, gazdag ruhákban, és nem engedik, hogy muzsikáljak, elveszik a hangszeremet. Tönkre akarnak tenni, le akarnak rombolni, és ugye elveszik a hangszert. De nálam mindig van egy másik, amit elő is húzok a kabátomból. És végül is a kisember győz. Mivel túlteszek rajtuk, merthogy mindig van egy másik. Ez ismétlődik. Persze emögött sokkal több van. Az van, hogy szabadságra születtünk, az van, hogy az ember elpusztíthatatlan. És a világ minden részén, a felnőttek is, de a gyerekek is valahogy megérzik ezt a többet, ha nem is mindig az értelmükkel. Fantasztikus, ahogy drukkolnak a győzelmemnek. A szám végén nemcsak tapsolnak, nevetnek és éljeneznek a gyerekek és szülők, de néha sírnak is. Egyszer azt mondta nekem Chaplin: "Te gyerek, olyan vagy, mint én."
* * *
Mariska néni: Én is egy francia cirkuszi dinasztiából származom, tizenkilenc évesek voltunk, mikor összekerültünk, a szülők először ellenezték a házasságot. Pedig mekkora szerelem volt ez, te jó Isten!
Gábor bácsi: Tizenhét éves voltam, mikor bátorságot vettem és elmentem lánykérőbe. Azt mondtam az édesanyjának: "Piccardi néni, én szeretem a Máriácskát, elvenném feleségül." Rám néz: "Te taknyos, hát te még fiatal vagy, előbb töltsd le a katonaéletedet!" A végén aztán csak összeházasodtunk.
Mariska néni: Nekem volt egy légtornász számom, amit még a szüleim cirkuszánál csináltam a bátyámmal. Azt elhoztuk, és azzal a számmal dolgoztunk. De Gabit nem lehetett lebeszélni arról, hogy zenebohóc legyen, és arról sem, hogy én legyek a partnere. Na most egy szép és ügyes tizenkilenc éves artistalány nem bohóckodni akar kifestett arccal, hanem csillogni, villogni a levegőben, a kötélen, és tüllruhában balettozni az elefánton meg a ló hátán. Szerelem ide, szerelem oda, nem lehetett Gabi akaratán változtatni, így aztán ráálltam. Azóta a porondon is partnerek vagyunk. Ennek már vagy hatvan éve.
Gábor bácsi: És. megbántad, Mariskám?
Mariska néni: Dehogyis! Nagyon jól döntöttem.* * *
Mariska néni: Nézze, nem nagyképűségből mondjuk, de mi annyi elismerést szereztünk ennek az országnak, és annyi pénzt, valutát kerestünk ennek az országnak, hogy azt maga el se tudja képzelni. Amennyit csak nagyon kevesen. Mi a valutát leadtuk, mikor hazajöttünk, és annak csak a töredékét kaptuk meg forintban. Akkor ilyen törvény volt, mégse maradtunk kint sehol. Nekünk is volt saját cirkuszunk, de 50-ben minket is államosítottak. A cirkuszt, az állatokat, a rekvizitumokat, mindent elvettek, pedig mindenért mi dolgoztunk meg, még azt a lánctalpas traktort is elvitték, amivel a kocsikat vontattuk. Ezután az Országos Cirkuszvállalat leszerződtetett, akkor leadtuk a munkakönyvünket, és mikor nyugdíjba mentünk, csak akkor váltottuk ki. Közben tizenöt évig én voltam a Fővárosi Nagycirkusz igazgatónője is. Ezekben az években Gabi nélkülem járta a világot, a gyerekek, később az unokák voltak a partnerei. Az öt földrészből négyet keresztül-kasul bejártunk. Afrikába is hívtak, de oda soha nem volt kedvünk elmenni. Amerikában, Ausztráliában, Kubában, Brazíliában, Japánban két-három alkalommal is turnéztunk, mert mindig visszahívtak bennünket.
* * *
Gábor bácsi: Mikor elkezdtük próbálni a számot, egy csomó jó ötletet, poént beletettünk, amiket mi találtunk ki. Azt gondoltuk, fantasztikusan fog majd tetszeni a közönségnek, mivel mi jókat röhögtünk rajta. Aztán kimentünk a közönség elé, és semmi. Mégcsak nem is mosolyogtak. Tavasszal országos turnéra mentünk. Régebben, tudja, mikor valahova megérkeztünk, az odasereglő gyerekektől meg se lehetett közelíteni a cirkuszt, úgy körbefogtak bennünket a kölkök. Azt mondtuk nekik: "Ha akartok, akkor holnap reggel hétkor ingyen bejöhettek, és csak nektek fogunk játszani." Jöttek is, vagy nyolcvanan, százan. Mi meg elkezdtünk előttük próbálni. Amin nem nevettek, azt elhagytuk, amit meg élveztek, ahol bekiabáltak, ahol beletapsoltak, azokat az elemeket kifejlesztettük. Ilyen módon egy-két év alatt, a gyerekek segítségével állt össze a szám. Egyszer Jugoszlávia magyarlakta területén turnéztunk, és az egyik hangszer valahogyan beleakadt a kabátom belső zsebébe. Teltek a másodpercek, és a hangszer csak nem jött elő, kínos volt. Amikor valahogy mégiscsak kijött, akkor azt találtam mondani: "Nyugi gyerekek, van mááásik!" Erre elkezdtek nevetni. Másnap megpróbáltam, mi van akkor, ha minden hangszer elővétele előtt bejelentem, hogy van másik. Bejött. A "nyugi gyerekek"-et elhagytam, megmaradt "a van mááásik". Ennek nagy sikere lett. Ötven-hatvan év alatt húsz-huszonöt nyelven is meg kellett tanulnom, ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy a poén magyarul is kijön.
* * *
Mariska néni: Mikor kimentünk Amerikába, Gabi - előtte lett érdemes művész - meg volt kicsit ijedve, félt a leégéstől.
Gábor bácsi: A tengeren túl nem voltak abban az időben ilyen önálló produkciók, ilyen bohócszámok, főleg nem művészi igénnyel. Ez a világhírű amerikai cirkusz, a Ring, ez is, olyan volt, hogy két akrobataszám között bejött vagy húsz bohóc hatalmas cipőkkel, körbeszaladtak, az egyiknek a kezén, a másiknak a fenekén jött a víz, és elkezdtek hülyéskedni agyonfestett fejekkel. Nem ismerték azt, hogy a bohóc művész lehet. Az igazgató, mielőtt leszerződtetett minket, eljött több helyre is, ahol játszottunk: Németországba, Monte-Carlóba, hogy megnézze, hogyan reagál ránk a közönség. Ezt mi akkor nem tudtuk. Floridában folytak a próbák, és a mi számunk tizennyolc perces volt. Szólt az igazgató, hogy nagyon hosszúak vagyunk, és három percet mindenképpen rövidítenünk kell. Mi még jobban megijedtünk. Persze ezek a próbák közönség nélkül, szárazon mentek. Eljött az előadás napja, jött a bohócszám. Bementünk. Egy tizenkétezer férőhelyes óriási cirkusz - kicsit nagyobb volt, mint a sportcsarnok, ami leégett - zsúfolásig megtelve. Üdvözlöm a közönséget. Semmi. Azt éreztem, ők azt gondolják: "Mit akar itten ez a kis mikulás, ki ez?" Mikor negyedszerre veszik el tőlem a hangszert, és én az ötödiket is kihúzom a kabátomból, egyszer csak megváltozott a levegő. Éreztem, hogy győzni fogok. Mit szóltam oda halkan neked, Mariskám?
Mariska néni: Enyém lesz a közönség, ezt mondtad.
Gábor bácsi: Megcsináltuk a számot, a közönség tapsolt, fütyült és még a lábával is dübögött. Fantasztikus siker lett. Nem is tudom, hányszor mentünk vissza meghajolni. Mikor végleg ki akartunk jönni a manézsból, a porondmester egyszer csak leveszi a kalapomat és bedobja középre, ezzel azt "mondva" nekem, hogy vissza, még egyszer. Az egész közönség akkor már állva tapsolt. Nekem csak meg kellett volna hajolnom, legutolsó utoljára, de hirtelen gondoltam egyet, és a számhoz emeltem a trombitám - egy pillanat alatt olyan csend lett, mintha üres lenne a csarnok - és elkezdtem játszani még egyszer a dallamot. Na most ez által vagy még jobban kijött a szám tartalma, filozófiája, vagy csak egyszerűen gyönyörűen sikerült játszanom, nem tudom. De mikor abbahagytam, egy vagy talán két másodperc néma csend, én meg se mozdultam, aztán feldübögött a taps, de olyan, amilyet még nem hallottam. Még a felnőtt gyerekeknek a szeme is könnyes volt, pedig a fiataloknak nem olyan könynyen könnyezik a szemük. Az én könnyeim is ráfolytak a trombitára. Én azt mondom, nincs is lelke annak, aki nem tudja elsírni magát, legalábbis a mi világunkban. Mire kiértem az öltözőbe, már ott várt az igazgató. Nem volt egy dicsérős ember - tudja, ha a régi világban valakit nagyon megdicsért az igazgató, az másnap gázsiemelést kért - de össze-viszsza puszilta az agyonizzadt arcomat. Azt mondta: "Gabi, annyi percig csinálod a számot, ameddig te érzed, hogy csinálnod kell. És annyi évet töltesz nálam, amennyit csak akarsz. Te művész vagy Amerikában is." Két évig maradtunk.* * *
Gábor bácsi: Nem vagyok egy nyelvzseni, Japánban, mikor beléptem a színpadra, elfelejtettem a köszönést, ami így hangzik: "Dom aligátó". Régebben, mikor még szemüveg nélkül is jól láttam, tudtam puskázni, mert a trombitára ráragasztottam a szöveget úgy, ahogy ki kellett mondanom.
Mariska néni: Ez egy nagy premier volt Tokióban, amit a japán császár öccse nyitott meg. De ez a japán köszönés sehogy se akart a Gabi fejébe menni. Ott álltam vele a takarásban, mielőtt bementünk - akkor éppen nem én voltam a partnere, hanem a lányom - és mondogattam neki: "dom aligátó, dom aligátó" Már majdnem a bohócszám jött, mikor Gabi megint odaszól nekem: "Mondd csak, hogy is mondják?" Mondom: "dom aligátó".
Gábor bácsi: Azt, hogy "van mááásik", azt tudtam, csak ez a köszönés nem jutott az eszembe.
Mariska néni: Az utolsó pillanatban azt mondom neki: "Gondolj, arra a víziállatra, és mondd azt, hogy aligátó, nem baj, ha a domot nem mondod." Gabi bemegy, én a bejáratnál állok és reszketek - persze ugyanúgy izgultam mint ő, csak nem mutattam neki - megemeli a kalapját, taps, most jönne a Gabi, erre azt hallom a hangszóróból: "Dom krokodil". Én majdnem összeestem.
Gábor bácsi: Azt mondod nekem, hogy gondoljak egy vízi állatra, hát. gondoltam.
Mariska néni: A közönség persze értetlenül hallgatta, mit akar ez az ember mondani. Pont ráláttam az igazgatósági páholyra. Azok meg dőltek a nevetéstől, mert tudták, hogy Gabinak milyen rossz a nyelvérzéke, és hogy küszködik ezzel a köszönéssel.
Gábor bácsi: Szerencsére öt-hat másodperc múlva eszembe jutott, akkor aztán bemondtam: "Dom aligátó." Most már, ha álmomból fölráznának, akkor is tudnám.* * *
Mariska néni: 1964-ben, Svájcban, Lausanne-ban szerepeltünk az expón, ahol is mi voltunk az egyedüli magyar művészek, mi képviseltük Magyarországot. Ez egy hosszú svájci turné egyik állomása volt. Akkor én is benne voltam a számban, a lányom is és a nagy fiam is. Egyik alkalommal megjelent a nézőtéren Charlie Chaplin. Akkor ő már átköltözött Amerikából Svájcba, ott élt.
Gábor bácsi: A svájci kollégák jöttek szólni az öltözőmbe, hogy itt van Chaplin, és hogy engem jött megnézni. Ez még kezdés előtt volt pár perccel, odaszaladtam a függönyhöz, széthúztam kicsit és kileselkedtem. Mutatták, hol ül. Mondom, én ott nem látok semmilyen Chaplint. Bennem úgy maradt meg, mint egy vékony arcú, középen elválasztott fekete hajú ember, és ott látok egy kövér, ősz hajú, napbarnított arcú idős urat, mellette egy csomó gyerekkel. Legalább egy húsz tagú slepp, vagyis stáb, fotósok, filmesek kísérték, azok is ott ültek mögötte. Ahogy vége lett a számnak, de még a taps alatt, minden teketória nélkül átlépett azon a kis izén, és bejött hozzám a manézsba, a fotósokkal együtt. Erre gyorsan bemondták a szünetet. Chaplin átölelt, és megköszöntött egy gyönyörű csokor szalmavirággal, aztán kimentünk mindnyájan az öltözőmbe.
Mariska néni: Addigra már a rendkívül kedves és csinos felesége, Ona asszony is ott volt a hat-hét gyerekkel együtt, akik olyanok voltak, mint az orgonasípok, és mindegyikük teljesen az apjára hasonlított. A gyerekeink is bemutatkoztak egymásnak. Hamar került egy tolmács is, mert mi nem beszéltünk jól angolul, ők meg nem tudtak jól németül. Azt mondja Gabinak: "Tetszel nekem, mert önmagadat adod, és a lényegről beszélsz, gratulálok neked. Nem használsz parókákat, meg nagy cipőket sem, meg nem is vagy agyonfestve. Én is azon igyekeztem egész életemben, hogy minden figurában önmagamat adjam. Mintha magamat látnám, csak így tovább, fiú."
Gábor bácsi: Beszélgettünk még egy darabig, koccintottunk, aztán elmentek. Mostanában nagyon hiányoznak. Aztán lehet, hogy lassan majd találkozunk. Ki tudja. jövőre már nyolcvan éves leszek.
