Máté József
Éjféli okfejtések Lengyel Lászlótól

Lengyel László a média jelenlegi társadalmi szerepéről tartott nagysikerű előadást nemrégiben Debrecenben, a IX. Országos Reklámkonferencián. Elsősorban azt elemezte, hogyan változtak az elmúlt évtizedekben a médiapolitika sarokpontjai, és vajon milyen szerepe van a médiának abban, hogy az emberekkel elfogadtassa az „egyharmados társadalomból” - melyben a népesség egyharmada csak a rendszerváltás nyertese, kétharmada pedig leszakadóban lévő vesztes - adódó egyenlőtlenségeket.

Merthogy azok egyre jelentősebbek. Míg egy magasan képzett alkalmazotti és vállalkozói réteg - egyben a hagyományos értelmiségi elit tekintélyes társa is - vagy lassan emelkedik, vagy a szinten maradásért küzd, addig mintegy három és félmillió ember a tartós nyomorra rendezkedhet be a jövőben Magyarországon. Az a baj, szól a szakember, hogy ez a változás, s a vele járó „lélektani átrendeződés” hihetetlenül gyorsan, mindössze tíz év alatt ment végbe.
„Ez egy lemaradó, rossz hely - mondja Lengyel László a házigazda Debrecenről és az ország keleti régiójáról külön is egy-két keresetlen szót ejtve -, mely talán még húsz év múlva sem lesz képes eljutni a mai győri szintre.”
Az biztos, hogy a kádári „életforma-nacionalizmus” - a „legvidámabb barakk” nemzeti önérzete - nem működik, periféria lettünk, s miközben akarva-akaratlan átlépünk a „hűtőláda-turizmus” korából a „pláza-lányok” világába, alapproblémánk marad a kérdés: miben különbözünk bármelyik szomszédos kelet-európai országtól? Így a médiapolitikát áthatja a dilemma, hogy vajon mivel lehetne „integrálni” a magyar társadalom zömét egy közös egységbe? A családdal, amely bizony már nem működik a hagyományos medrében? A történelmi egyházak értékrendszerével? Az ezeréves öntudat ébresztésével?
Lengyel László mindenesetre úgy véli: a nagy helyzetelemzési zavar közepette a hatalom a régi receptet vette elő. Eltérő retorikával, de újra a Kádár János-féle puha diktatúra médiapolitikájának sarokpontjai épülnek ki napjainkban, melyben a legfőbb szempont: „úgy menjünk át az egyharmados társadalomba, hogy közben még jól is érezzük magunkat”. Ezt szolgálják a mai média-toposzok, mitológiák, az átlátszó bűnbakképzési ceremóniák, a szenzációs hírként tálalt nem-hírek, a filmek, a híradók, a magazinok.
A kádári rendszert stabilan uralta az az életforma-nacionalizmus, amely büszke volt arra, „hogy még az NDK-s csajok is ide járnak sétálni hozzánk”, a legvidámabb barakkba, ahol már a farmernadrág is beszerezhető, s a nájlonszatyrokon Coca-Cola-embléma díszeleg. Lehetett dicsekedni a magyar jelennel, senkit sem érdekelt a magyar múlt.
Lengyel László szerint ennek a rendszernek stabil támasza volt a média. S nemcsak azzal, hogy a politikai közlés folyamatos csatornája volt, ez nem bizonyult volna elegendőnek. Kulcsszerepet kapott még a szórakoztatás mint alapműfaj, s ezen belül kitüntetett szerepet kapott a magyar kabaré. A kabaré, amely arról szólt, „hogy röhögjünk magunkon, tudjuk, hogy bunkók vagyunk, de legalább elsők vagyunk a blokkban”. A kabaré létrehozott egy „nyelvet” is, egy olyan nyelvet, amelyet senki más nem engedhetett meg magának a kommunista országokban. Az egész nép „hofizott”, és szilveszteri műsorról szilveszteri műsorra élt.
A kádári média utolsó jelentős sarokpontja az éjféli intellektuális vitaműsor volt, amelynek kedvéért mintegy kétszázezer ember virrasztott napról napra. „Éjfélkor gondolkodhattunk is” - fogalmazza Lengyel László.
A neves közgazdász szerint napjainkban ehhez a négy-alappilléres szisztémához tér vissza a média. Ma is a politikai közlésről szól elsősorban a legtöbb tudósítás. A szórakoztatás, amely azt üzeni, „nem érdekes, mit mondanak a politikai közlésben, túl vagy rajta, ha vesztes is vagy”, „menj viszsza a fenébe, a magánéletedbe”, „vedd észre, és nyugodj bele, hogy csak egy ápolónő vagy” stb. Újraéled a kabaré, a Heti Hetesek sorában megint együtt „hofizunk”. S persze az arra igényt tartó éjfélkor intellektuálisan is kiélvezkedheti magát.
Lengyel László lesújtó kor- és médialeletében a „reménynek” épp csak a felvillantására vállalkozik: mint mondja, a sajtó szerencsére még nincs teljesen leuralva, s a „disznó vesztesek” is rendelkeznek még egy igen rettegett titkos fegyverrel: négyévente szavazhatnak!