Bánhidi Emese, Marosvásárhely
A szalonképes Vasgárda

A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége nyílt levélben hívta fel a figyelmet a romániai újfasiszta mozgalom újjáéledésére. A felhívásra lapzártánkig a romániai politikai erők nem reagáltak, a mai román légionáriusok ellen nem indult semmiféle hatósági eljárás sem, noha Románia alkotmánya tételesen tiltja a mozgalom létét.

Román díszszázad Bukarestben. Elmaradt szembesítés a múlttal    Fotó: Reuters

Az első világháború után egy fiatalember Iasi városában rájön, hogy minden rosszért, a szociális feszültségekért a kommunisták és a zsidók, a tőkések és a bolsevikok okolhatók, és megszervezi a maga kis diákcsoportját az árulók meggyilkolására. Corneliu Zelea Cod-reanu a huszas években Németországban egy Hitler nevű úr mozgalmával is megismerkedik, ezáltal még inkább meggyőződésévé válik, hogy a román munkásosztályt föl kell szabadítani az idegen tőke és az idegen baloldal egyidejű uralma alól. 1927-ben alakul első mozgalma, a Mihály Arkangyal Légiója, majd ebből lesz a hírhedt Vasgárda, amely a harmincas években a liberális miniszterelnök meggyilkolásáig is eljut. A háború előtt Codreanut, „a kapitányt”, és jónéhány társát a fasiszta diktatúrától félő király körülbelül olyan rövid úton végezteti ki, ahogy a vasgárdisták bántak el a maguk ellenfeleivel, de ez sem volt elég a meggyengítésükhöz: 1940-ben Ion Anto-nescu marsall velük alakítja meg kormányát és a „nemzeti légionárius államot”. A marsall egy idő után persze megpróbál megszabadulni a rá nézve is veszélyes, fegyveres szabadcsapatokkal garázdálkodó partnertől, aztán ő maga is háborús bűnösként végzi.
Dióhéjban ennyi a romániai légionárius mozgalom, illetve a Vasgárda története - legalábbis a háború végéig. A sztori nem igazán egyedi, Európa fasiszta mozgalmai általában hasonló okokból, hasonló időszakokban keletkeztek, és hasonlóképp buktak meg a háború végeztével. Még az sem mondható igazán meglepőnek, hogy amint az elmúlt években Németországban is újjáéledt az újfasizmus, és máshol is megjelennek fekete- vagy barnaingesek a politika és a társadalmi mozgások zaklatott perifériáján, úgy Romániában is újra feltűntek Codreanu zöldingesei, ők is menetelnek, kiadványaik vannak, és noha nem szerveződnek párttá, mert célkitűzéseik ismeretében az alkotmány sze-rint nem jegyeznék be őket, kulturális szervezetként vígan megélnek.
Ami a romániai újfasizmus létezésében más és aggasztó, az az állam, illetve szinte az egész társadalom jóindulatú közönye. Nyugat-Európában az újfasiszták megjelenése mindig heves vihart kavar, ha ők kimennek az utcára, biztos, hogy lesznek ellentüntetők, vezetőik sűrűn kerülnek vád alá, ha pedig a hatalom közelébe szivárognak, akkor egész Európa élesen és ingerülten reagál. A romániai újfasiszták viszont nem jelentenek érdemi problémát, egyáltalán vitapontot a romániai társadalomban. A politikai pártok egy része elnéz a fejük fölött, Corneliu Vadim Tudor Nagy Románia Pártja pedig élénken ápolja a kapcsolatokat velük.
A mai román légionáriusok többnyire fiatalemberek, egyetemisták és középiskolások, tehát a jövendő demokratikus Románia felnövekvő nemzedékének tagjai. Zavartalanul szervezhetnek tudományos konferenciákat Codreanu születésének emlékére, a legnagyobb ilyen szimpózium a kolozsvári városházán zajlott. A bánsági Lugos főterét Cons-tantin Dragan egykori légionáriusvezető pénzéből újítják fel, cserébe az adományozó mellszobra díszíti majd a város központját. Amikor tavaly október 6-án román tüntetők kicsiny, de hangos és a rendőrségtől nem zavart csoportja egész nap sikeresen alázta meg a magyarok megemlékezését, a csapat egyik prominens figurája büszkén mondta az újságíróknak, hogy ők légionáriusok. A Codreanuról és más fasiszta vezetőkről tartott megemlékezések általában istentiszteletekkel vannak egybekötve, ortodox templomokban egyházi szertartással adóznak a háborús bűnösként nyilvántartott figurák emlékének. És alig néhány hete megint csak Kolozsváron Codreanu nevében uszítottak titokzatos plakátok a magyar egyetem ellen.
Noha az Európa Tanács az európai szélsőséges pártokról szóló tavalyi jelentésében ezt a mozgalmat is megjelölte, meg-bélyegezte, Romániában leginkább a felháborodás volt érzékelhető, amiért romániai pártokat vagy szervezeteket egyáltalán szájára vesz az Európa Tanács. A romániai zsidó hitközségek legutóbbi tiltakozása már egyenesen a kormányfőnek, az államfőnek és a parlamentnek szólt, de válasz sehonnan nem érkezett, a Román Hírszerző Szolgálat pedig csak annyit tartott fontosnak megjegyezni, hogy a vasgárdistákat azok használják eszközként, akik Románia európai integrációját akarják megzavarni, egyébként viszont az egész nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot. Nos, miközben korábban egyes lapok azzal riogattak, hogy Székelyföldön a magyarok félkatonai szervezeteket alapítottak, és a fenyvesekben gyakorlatoznak - mint kiderült, a szemfüles újságírók egy cserkészcsapatot láttak kirándulni -, addig a vasgárdisták büszkén hirdetik, hogy ők valóban megalapították a mai „fészkeket”, a mozgalomnak azokat a sejtszerűen kapcsolódó alapegységeit, amelyek igen jól működtethetők konspiratívan és könnyen mobilizálhatók.
De hát mitől is a közöny - olykor enyhe rokonszenv -, ami a vasgárdistákat övezi? Nemcsak a Vasgárda emlékét tűri meg jóindulattal a közvélemény és a hatalom. Maga a háborús bűnösként kivégzett Antonescu marsall is köztiszteletnek örvend ma Romániában. Kevés város akad, ahol ne lenne róla ismét utca vagy tér elnevezve, sok helyen állítottak vagy terveznek állítani Antonescu szobrokat, emlékműveket. A marsall figuráját tulajdonképp hasonlóképp kezelik magának Ceausescunak az alakjával: mindketten hibáztak sok mindenben, de mindketten jó románok voltak, a románság felemelkedéséért akartak tenni valamit. Ez pedig már a jelenség két fontos gyökerére utal. Az egyik a társadalom egészét behálózó nacionalizmus, a másik pedig a történelemmel való szembenézés teljes hiánya.
Nem csoda, hogy még a román értelmiségiek is így gondolkodnak, ha az a politikus, akit jelentős részben ők segítettek az ország élére, még inkább így gondolkodik. Emil Constantinescu, akit Magyarországon is többnyire az európai stílusú politika fő alakjaként ismernek, egyetlen alkalmat sem hagy ki arra, hogy biztosítsa az ország népét arról, hogy az államfő az egységes nemzetállam legfőbb őre. Azok ellen is hajlandó volt megvédeni a nemzetállamot, akik „területi vagy etnikai szeparatizmust hirdettek”, mint a hírhedtté vált Kolozsvári nyilatkozat szerzői - mint kiderült, a román és magyar értelmiségiek csak megpróbáltak abban a regionalitásban gondolkodni, ami az Európai Unióban a lehető legtermészetesebb. Az államfő a nemzetállam egységének védelmében vetette el még 1997-ben a magyar állami egyetem gondolatát, a nemzetállam pedig továbbra is hivatkozási alap mindenféle kisebbségi törekvés ellen.
Talán profán a példa, de valóságos: ha a román nemzeti válogatott gyengélkedik, itt nem hallani olyan tévékommentátort, amelyik azt mondaná, hogy rossz a csapat, vagy baj van a játékosok felkészülésével, a kudarc oka mindig külsődleges, leginkább a bírók tévednek Románia ellen. A román közgondolkodás nem ismer múltbeli zsákutcát, elrontott történelmi döntéseket, szégyellnivaló mozzanatokat. Amit románok tettek, az nem lehetett rossz, hibás. És ha ennek fényében egy kissé alakítani kell a történelmi tényeken, ennek sincs akadálya.
Érdekes példa épp Antonescué, aki itt valóban nem számít háborús bűnösnek, mert elhallgatják azokat a tetteit, amiért kivégezték: a történelemkönyvekben nem szerepelnek az általa szervezett pogromok; deportálások csakis 1940 és 44 között, és csakis a magyarok által megszállt Észak-Erdélyben történtek. Hogy Románia mind a két világháborút más oldalon fejezte be, mint ahol elkezdte, az általában nem nyer említést, mint ahogy nem románok, hanem a negyvenes évek végén zsidó kommunisták hajtották szovjet uralom alá Romániát. Nemhogy a történelemkönyvekben, az elit történelmi tudatában sem szerepelnek szégyenletes vagy akár kudarcos mozzanatok. Ezért kell vagy ezért lehet elfogadni Antonescut, a Vasgárdát és a légionáriusokat, de ezért nem kap igazából egyértelmű történelmi ítéletet a kommunista diktatúra sem. A román nép ma is békében él saját történelmével, már azzal, amit ő saját magának kialakít.
Amint azonban nincs hajlam a történelmi önvizsgálatra, úgy nincs igazi szándék a mai kihívások őszinte megválaszolására sem. Többek közt tehát épp annak megértésére, hogy Európa nemcsak az újfasiszták megjelenését utasítja el, hanem még inkább azt, ha az újfasisztákkal jóban van egy társadalom.