Szabó Miklós
Kultusz és deheroizáció

Kossuth Lajos a magyar történelem legvitatottabb alakja. A személyéről folyó polémia igazi magyar vita: sunyi, őszintétlen, leplezett. Az 1848-49-es szabadságharc a magyar nép tudatában és érzelmeiben Kossu-thot olyan piedesztálra emelte, amelyhez hasonló magasságba a magyar történelem semmilyen más alakja sem került. Az egyetlen valóságos magyar történeti kultusz a Kossuth-kultusz. Ezt a kultuszt azóta akarják folyamatosan lerombolni, amióta ez a kultusz létezik.

Az 1956-os forradalom leverése után, az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve az akkori értelmiségi közéletben vita zajlott a magyar múlt heroizáló vagy deheroizáló felfogásáról. Az értelmiség ellenállását a vereség álságos képmutatásra kényszerítette. Azt remélték, hogy a rendszer bálványait sikerül megingatniuk történelmi célzásokkal, a hatalom pedig azt remélte, hogy a bálványdöntő indulat az 56-os forradalmat fogja a nép lelkében deheroizálni. A kora kádárkori vitában a Kossuth körüli vita éledt fel.
Az 1848-49-es forradalmi folyamat fő sodrát Kossuth jelképezte. Ő volt a szabadságharc integráló alakja. A forradalmi átalakulás és a függetlenségi harc táborába azok az irányzatok és személyek tartoztak szervesen, akik Kossuth táborába voltak sorolhatók. Dessewffy Aurél konzervatív pártja nem tartozott ebbe a táborba. A konzervatívok az egész szabadságharc idején Bécs oldalán álltak. Mindennek ellenére nem tekinthetők a nemzeti ügy elárulóinak. 1849-ben, a Schwarzenberg-kormányzat idején nem volt lehetőségük arra, hogy udvari kapcsolataikat felhasználva enyhítsék azt a terrort, amely a megtorlást Haynau kezébe adta. Később viszont a kiegyezés előkészítésében fontos szerepet játszottak. A forradalom és a szabadságharc táborába azonban nem sorolhatók.

A Kossuth-tábor meghasonlása

A radikális irányzatok közül mindvégig a Kossuth integrálta front körében maradtak a Márciusi Ifjak, ehhez a vonalhoz tartozott a Madarász-testvérek „flamingó” republikanizmusa, de már a határán volt Táncsics parasztháborús radikalizmusa. A Rózsa Sándor-szabadcsapat lumpen-parasztradikalizmusa pedig már nem fért bele.
A forradalmi kormány élére Batthyány került, mivel a felsőtábla ellenzékének vezetője inkább volt alkuképes Bécs számára, mint Kossuth, jóllehet nézetei nem különböztek lényegesen Kossuthétól. A Batthyányi-kormányban még minden irányzat helyt kapott, amely a reformellenzékhez sorolódott: Széchenyi, a centralisták (Eötvös), nemcsak Kossuth-párthívei. Amikor azonban Bécs letért arról az útról, amelyre áprilisban még rákényszerült, és megindította Jellasics csapatait a Batthyány-kormány megdöntésére, a szabadságharc tábora azokra az erőkre redukálódott, amelyek vállalták a fegyveres harcot Béccsel szemben, az áprilisi törvények védelmében. Ez volt Kossuth tábora. A Batthyányi-kormány helyébe lépő háborús végrehajtó hatalmi szerv, a Honvédelmi Bizottmány élén már ő állt. Megszervezte a magyar honvédséget, és vállalta Béccsel a háborút.
Az 1848 szeptemberében átmenetileg egységessé vált Kossuth-táborban a meghasonlás 1849 áprilisában állt be. Ekkor ugyanis a magyar forradalmi kormányzatot döntés elé állította az a kérdés, hogy milyen választ adjon az Olmützi Alkotmányra. Ezt a császár 1848 végén, a forradalmi évben megszületett népképviseleti szervek létezésének figyelmen kívül hagyásával, önkényuralmi gesztussal léptette életbe. Bécs részéről döntő jelentőségű engedmény volt az abszolutizmus feladása és az alkotmányos alapra helyezkedés, de az áprilisi törvényekhez képest az „oktrojált” (elrendelt) alkotmány lényeges viszszalépést jelentett, főleg a birodalmon belüli magyar autonómia szempontjából. Kossuth tábora az önkényuralmi alkotmányra a Habsburg-ház trónfosztásával és a Függetlenségi Nyilatkozattal, a birodalom kötelékéből kivált független magyar állam bejelentésével válaszolt. A függetlenségi nyilatkozat alapján álló erők az ország függetlenségének kiharcolását tekintették a bécsi udvarral szembeni háború céljának. Ezzel szemben a Békepárt azt tartotta hadicélnak, hogy az udvart a magyar katonai ellenállással rákényszerítse a magyar kormányzattal való kiegyezésre. Ennek platformja az lett volna, hogy az udvar adja fel az Olmützi Alkotmányt, és léptesse újra érvénybe az áprilisi törvényeket. A Békepárt sem volt tehát áruló. Valóságos vezérének Görgey tekinthető, az Országgyűlésben azonban Kemény Zsigmond volt a békepárti frakció szellemi irányítója.
   
Kossuth csak egy van

A nép történeti emlékezetébe Kossuth álláspontja épült be. A Kossuth-kultusz tartalma a „magyar szabadság”, a nemzeti függetlenség és a demokrácia szerves összetartozásának az eszménye. A népi kultusz alapja az, hogy Kossuth kisajátíthatatlan. Az a politikai erő, amely a „magyartól” elválasztja a „szabadságot”, nem Kossuth örököse. István király vagy Széchenyi alakját sok irányzat vállalhatja örökségül, oly módon, hogy kiemeli a gazdag életműből azt, ami összhangban van szemléletével. Még Mátyás király is többféle lehet. Lehet az urakat megleckéztető „igazságos”, lehet az utolsó nemzeti király, és lehet az a magyar uralkodó, akinek „fekete serege” utoljára nyert háborúkat a magyar történelemben. István, Széchenyi, sőt Mátyás is több van a történeti emlékezetben, Kossuth azonban csak egy van. A heroizálás és a deheroizálás tárgya ugyanaz a személy. Történeti mértékkel mérve utókora számára is integráló személyiség, aki széles tábort tudott egybefogni. Ez a széles tábor a magyar nemzeti függetlenség és a népképviseleti demokrácia szerves egységének jegyében szerveződött. Kossuth ettől az eszménytől az emigrációban sem tért el. Nem lett emigráns Cavour, és nem lett Mazzini. Végig magyar Garibaldi maradt. Ahogyan az olasz szabadságmozgalom vezérének nimbuszát, úgy az övét is úgy erodálta a „felforgató” szabadságeszméből birodalmi pöffeszkedéssé züllött nacionalizmus deheroizáló indulata. Az emigrációban a nemesség liberalizmusából tovább lépett a modern demokrácia talajára. A szabadságharc bukása után a dunai konföderáció gondolatában eljutott a térség parasztnépei egyenrangúságának eszméjéhez. Ezt azután a magyar nemesi vezető réteg ingerülten el is utasította. Élete alkonyán még felemelte szavát a magyar polgárosodás tisztaságáért, amikor élesen elítélte Istóczy antiszemita pártját.

Az emigráns radikalizmus nyomása

A Bach-korszakban még elevenen élt kultusza a parasztságban és a nemesi vezető réteg egy részében. A föld nélkül felszabadult zsellérek a függetlenség és a kossuthi demokrácia együttes megvalósulásától remélték teljes értékű felszabadulásukat. Reményeik szerint, ha Kossuth eszméi győznek, akkor az ország egyszerre szabadul meg Bécstől és a grófoktól. A Bach-korszakban még mind a nemesi vezető réteg, mind a parasztság várta, hogy az olasz egység győzelme után a diadalmas szabad Itália megtámadja Ausztriát, és felszabadítja Magyarországot. A népi mondás szerint: „Mit csináljon a magyar nép? - Tűrjön.” Már ugyanis Türr jön. Az emigráns Türr István generális, az olasz szabadságharc legendás alakja, és persze maga Kossuth, a felszabadító sereggel. A kultusz nem ért véget a kiegyezéssel. Egyszerű volna Kossuthot a kiegyezés elvakult ellenzőjeként beállítani. Valóban ellenezte, de ezzel betöltötte az emigrációk hivatását: mértéket adott, amely meghatározta, hogy ettől mennyire szabad egy kompromisszumban eltérni. A Kasszandra-levél szerzője maga is részese a kiegyezéshez vezető soktényezős folyamatnak. Az emigráns radikalizmus nyomása is kellett ahhoz, hogy a megegyezők annyit el tudjanak érni, amennyit elértek. A 19. század nyolcvanas éveinek végéig a paraszti világban az az 1848-kultusz élt, amely számára 1848 a Kossuthban megszemélyesült 48 volt. A deheroizálás azóta is gúnyolódik és fanyalog a parasztházak falán levő 48-as olajnyomato-kon. Azon, ahol a haldokló Petőfi vérével írja a földre, hogy „hazám”, és ahol Kossuth elássa a koronát. A népben gyökeret vert kultusz valóban ilyen: naiv, de elementáris.

A deheroizálás folyamata
   
Amilyen elementáris volt a kultusz, olyan álságos és mesterkélt a deheroizálás. A bálványdöntés első lépését egy, a maga nemében zseniális politikai röpirat, Kemény Zsigmond Forradalom utánja kezdi meg. A vereség pillanatában született mű a Békepárt kritikája Kossuth 1849-es politikája felett. A folytatás nem marad ennek a műnek a szintjén. 1867-ben Deák körül a volt Békepárt sorakozott fel. Maga Deák nem tartozott ebbe a körbe. Elvi liberalizmusa a legmesszebbre ment ezen a világnézeti talajon az akkori politikai szereplők közül. Talán a miniszterelnökséget is azért nem vállalta, mert le akarta rázni ráakaszkodott táborát. A Kossuth-kultuszban „szocializálódott” „nép” és a Békepárt által szocializált politikai vezető réteg között újra megnyílt az a szakadék, amelyet 1848-49 átmenetileg betemetett. A magyar néptömegek 1918 előtt nem azért nem juthattak választójoghoz - noha a hatalmas lendületű és élenjáró magyar kapitalizmus kialakulása után az ország civilizációs szintjének már ez felelt volna meg -, mert Tisza István és tábora nem mert szavazati jogot adni a nemzetiségeknek és a szociáldemokrata munkásságnak. Azokat a paraszttömegeket akarták kizárni a politikai véleményformálásból, akiket a Kossuth-kultusz „szocializált”. 1867 után nem „világították át” a Bach-korszakbeli magatartás szempontjából a Békepártból szalasztott vezető réteget. Kecskeméthy Aurél a Deák-párt vezető publicistája lehetett, noha köztudott volt, hogy mind tollforgatóként, mind besúgóként kiszolgálta a Bach-rendszert. Annál inkább „átvilágították” azonban Kossu-thot, és világítják azóta is. Megindult az azóta sem szűnő hadjárat nemcsak politikai, hanem emberi hitele ellen is. A Békepárt nevelte elit közfelfogása a Széchenyivel szembeni vitában a „legnagyobb magyarnak” ad igazat. A Horthy-korban jelentős lektűr-szerzők - Hegedűs Lóránt, Harsányi Zsolt - azt fejtegették, hogy Kossuth mellőzte a gazdasági szempontokat, és csak a politikára ügyelt, s a függetlenségi „gőz” hajtotta. Mintha nem tudott volna minden iskolás a világkereskedelem felé való nyitás kossuthi programjáról. Ki nem ismerte a „Tengerre magyar!” jelszót és az ennek a lehetőségét biztosítani hivatott fiumei vasútprogramot. A Függetlenségi Nyilatkozat kézenfekvő céltábla volt. Ezt még Marx és Lenin is bírálta. Pedig 1848-49-ben nem volt agyrém, hogy a német egység megszülethet a frankfurti birodalmi gyűlésen, és az sem volt magától értetődő, hogy a cárnak fontosabb lesz a már nem is létező Szent Szövetség, mint az, hogy balkáni terjeszkedése útjából a forradalom eltakaríthatja a Habsburg nagyhatalmat. A vereséget tekintve Kossuthnak felrótták, hogy elmenekült, amikor az aradiakat és Batthyányt kivégezték. Azt igyekeztek figyelmen kívül hagyni, hogy Görgey a kapitulációval megmentette magát, de tisztjeit és katonáit nem tudta megmenteni. Még a Kádár-rendszer idején is csámcsogtak a Békepárt-utódok valami állítólagos adaton, amely szerint Kossuth fiatal ügyvéd korában hozzányúlt volna megyei pénzekhez. András-sy mesebeli liezonja Sisyvel a magyar úri vagányság körébe tartozott, Kossuth nem nézhetett feleségén kívül más nőre.

Kossuth ellen kijátszott politikusok

Szekfű „száműzött Rákóczyja” az emigráns fejedelem „áztatásával” is Kossuthot akarta deheroizálni Tisza István szolgálatában. Nyíltan Kossuth ellen írni abban a helyzetben túlságosan és átlátszóan szervilis dolog lett volna. Szekfű alkotta meg a Horthy-rendszer számára is a Kossuth ellen kijátszott Széchenyi-karikatúrát, amelynek megalkotásában az volt a bravúr, hogy Széchenyit átstilizálta azzá, aki a konzervatívok számára ő „Vörös Steffl” volt, ők azok, akik a három nagy liberális könyv (Hitel, Világ, Stádium) szerzője ellen olyan mocsokhadjáratot folytattak, amilyet utódaik Kossuth ellen. A Horthy-rendszerben különösen zavaró volt Kossuth hazafisága, amely a nemzeti indulatot a német elnyomás és nem a „szláv áradat” ellen mozgósította.
Az egyetlen diktatúra Rákosié volt, amely Kossuthot megkísérelte kisajátítani. Azt azonban Andics Erzsébetnek sem sikerült kiterjedt levéltári kutatásaival bebizonyítania, hogy Metternich és Bach az amerikai imperializmus ügynökei voltak. Kádár és Aczél már újra a deheroizálást uszították Kossuth emlékére. Az Antall-rezsim Görgeyt játszotta ki Kossuth ellen.
Orbán Viktor Batthyányit. A miniszterelnök történetképét a Fidesznek azon a kongresszusán körvonalazta, amely pártelnökké avatta Kövér Lászlót. A huszadik századdal érthetően nehezen boldogult. Azt méltányolom, hogy a két világháború közötti történelemből Bethlent emelte ki. Talán azért nem a jóval ismertebb Horthyt vagy az öngyilkossága által legendává magasztosult Telekit, mert olyan példaképet akart, akinek nem volt része sem a zsidótörvényekben, sem a területi visszacsatolásokban. Az, hogy 1945-tel megszűnik számára a magyar történelem, Kádárra emlékeztet. Előbbi akart úgy tenni, mintha Rákosi és közte lyuk lett volna a magyar történelemben, és közöttük semmi olyasmi nem történt volna, amiben egy bizonyos 1958-ban kivégzett bajuszos ember szerepet játszott. Emiatt a cvikkeres-bajuszos miatt akarna Orbán is úgy tenni, mintha 1943 és közötte nem lett volna történelem. Nagy Imrétől ugyanis ugyanúgy nem vehető el 56, mint Kossuthtól 48. Ahogy blődli volna egy 1848-kép, amelynek főalakja Dessewffy Aurél vagy Rózsa Sándor lenne, ugyanilyen abszurd volna egy Mindszenty vagy Dilinkó Gábor (a név nem kitalált!) központú 56-kép. 1848-hoz is furcsán „áll hozzá” a kormányfő. A felsorolásban szerepel Batthyányi, Kossuth nem. E sorok írója a legkisebb mértékben sem kifogásol semmit Batthyány személyében. Azt kifogásolja, hogy ebben az esetben nyilvánvalóan a kihagyott Kossuth helyett áll, Kossuth ellen van kijátszva.
Akik számára a „magyar” nem a szabadságot jelenti, azok számára Kossuth mindig kínos figyelmeztetés lesz.
(A szerző történész)