Az előző kormány szemérmesen hallgatott róla, a mai pedig átkot szór rá. Mi hát az igazság? Tényleg csak szégyellni való momentum volt a Bokros Lajos pénzügyminiszter nevével fémjelzett „csomag” az 1994-98 között regnáló kormány tevékenységében, vagy olyan kényszerű stabilizációs program, amelynek az eredményei máig is éreztetik kedvező hatásukat? Igaz-e az akkori ellenzék és a mai kormány meséje az értelmetlen népnyúzó politika szinonimájaként használt Bokros-csomagról, vagy pusztán arra szolgál, hogy kedvezőbb színben tüntesse föl magát a választók előtt?
Értelmes választ a fenti kérdésekre csak akkor kaphatunk, ha félretesszük a populista szemléletmódot, és helyette történelmi módon, a kiváltó okok és az előidézett hatások tükrében vizsgáljuk meg az 1995. március 12-én meghirdetett programot. Ha a Bokros-csomagnak elnevezett stabilizációs programot a maga egészében tekintjük, beleértve azt a gazdaságpolitikai váltást is, amit a szűken vett „csomag” meghirdetése tükrözött és kiváltott.
Mindenek előtt azt kell megnézni, hogy mi késztette a kormányt 1995 tavaszán egy népszerűtlen elemeket is magában foglaló „csomag” kidolgozására és meghirdetésére. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy bármely kormány fölvállal egy ilyen, a választók többsége számára fájdalmas lemondásokkal járó lépést, ha nem késztetik erre kényszerítő körülmények. Márpedig ilyenek bőségesen voltak 1995 elején.
Az utolsó csepp
Az első és legfontosabb a magyar gazdaság egyensúlyi helyzetének a gyors romlása, amit döntően az 1992-93-ban követett eklektikus, a gazdaság élénkítését és az infláció letörését egyidejűleg megcélzó politika idézett elő. A kamatok leszorításával és a forint szükséges leértékelésének a halogatásával operáló monetáris politika a folyó fizetési mérleg drámai romlásához vezetett: a hiány 1993-ban elérte a 3,5 milliárd dollárt, 1994-ben pedig megközelítette a négymilliárdot, azaz az éves GDP 9 százalékát. Ezzel párhuzamosan emelkedett a külső eladósodás is: 1992-94 között a nettó külföldi adósság 13-ról 18 milliárd dollárra nőtt, és elérte a GDP 45 százalékát. A negatívvá váló reálkamatok mellett a megtakarítási hajlandóság a jövedelmek bővülése ellenére csökkent, miközben az alacsony kamatokkal is fűtött gazdaság pénzigénye nőtt. Az egyensúly megbomlása az államadósság növekedésében is tükröződött: 1993-ban és 1994-ben a GDP négyötödét is meghaladta.
A másik - a magyar gazdaság romló helyzetével összefüggő - kényszerítő körülmény az volt, hogy a kormánynak nem sikerült tető alá hoznia a készenléti hitelmegállapodást az IMF-fel. Ez a kudarc nemcsak a magyar kormány számára fejezte ki, hogy a Valutaalap aggasztónak tartja a gazdaság helyzetét, hanem a külföldi befektetők, hitelezők számára is negatív jelzést adott. Ez 1995 elején már azzal a kockázattal járt, hogy az ország nem lesz képes megújítani külföldi hiteleit, és esetleg nem tudja teljesíteni fizetési kötelezettségeit.
Az utolsó cseppet a pohárban a mexikói pénzügyi válság kirobbanása jelentette, ami nemcsak a latin-amerikai térségre vonatkozóan rendítette meg a befektetők bizalmát, hanem más feltörekvő gazdaságok, így az átalakuló kelet-európai régió vonatkozásában is. A két-három évvel későbbi ázsiai, illetve oroszországi pénzügyi válságok tükrében ma már tudjuk, hogy egy ilyen zavar akkor is súlyosan érinti a magyar gazdaság megítélését, ha történetesen jó állapotban van az ország. 1995 elején azonban egyrészt valóban rossz állapotban volt a magyar gazdaság, másrészt az a bizalom sem alakult akkor még ki, ami az általános befektetői elbizonytalanodás körülményei között is fékezheti a tőkekivonást.
Ezért ez az „utolsó csepp” kritikus helyzetet idézett elő: már-már az ország fizetőképessége is veszélybe került. A bizalomvesztés nemcsak a külföldi befektetők körében volt megfigyelhető, hanem a hazai lakosságéban is, amit a devizabetétek gyors kiáramlása jelzett. Ebben a belülről és kívülről egyaránt feszített helyzetben nem maradt más választás, mint egy olyan gazdaságpolitikai irányváltás, amely egyidejűleg orvosolja az akut bajokat és építi fel az országba vetett bizalmat.
A csomag
Bár a gyorsan romló egyensúlyi pozíciók miatt már 1995 elején el kellett kezdeni a pótköltségvetés és az új monetáris terv kidolgozását, a korrekciót gátolta, hogy 1994 novemberében a kormányfő nyomására lemondott az MNB elnöke, 1995 elején pedig a pénzügyminiszter is távozott. Csak 1995 márciusában állt fel az új pénzügyi vezetés Bokros Lajos pénzügyminiszter és Surányi György jegybankelnök személyében. A március 12-ei kormányülésen elfogadott stabilizációs program, amelyet beterjesztőjéről Bokros-csomagnak neveztek el, döntően a folyó költségvetés újragombolásával és megszorító jövedelempolitikával próbálta megfordítani a kedvezőtlen egyensúlyi folyamatokat. Az államháztartás hiányának a mérséklése érdekében számos kiadási tétel csökkentéséről döntött a kormány, igaz, nagy részüket (főleg azokat, amelyek szerzett jogok visszavonását jelentették volna) az Alkotmánybíróság döntései miatt nem lehetett a gyakorlatba is átültetni. Az államháztartás egyensúlyát végül döntő részben a bevételek növelését célzó olyan lépések javították, mint a vámpótlék bevezetése, a fogyasztási adók növelése, a társadalombiztosítási járulékalap szélesítése. Fontos egyensúlyjavító tétel volt a jövedelmek elértéktelenítése is: a 9 százalékos egyszeri leértékelés és a 8 százalékos vámpótlék az infláció gyors növekedéséhez vezetett, aminek következtében a reálkeresetek és a nyugdíjak 12 százalékkal, a reáljövedelmek pedig 5 százalékkal csökkentek. Ezek egyaránt javították az államháztartás és a folyó fizetési mérleg egyenlegeit.
Érdemek és gyengék
A stabilizációs program azonban olyan elemeket is tartalmazott, amelyek a javuló tendencia tartósságára is megpróbáltak garanciát nyújtani. Ide sorolható a beígért államháztartási reform, amely hosszabb távon is lehetőséget kínált a hiány csökkentésére. A stabilizációnak fontos eleme volt az előre bejelentett csúszó árfolyamrendszer bevezetése, ami egyrészt kiszámíthatóvá tette a forint árfolyamának az alakulását és ezzel letörte a spekulációs várakozásokat, másrészt az infláció folyamatos mérséklésére is lehetőséget nyújtott. Végül a stabilizációs program részét képezte a döntően a külföldi szakmai befektetőkre alapozott készpénzes privatizáció felgyorsítása, és a bevételek felhasználása a külső adósság csökkentésére.
A stabilizációs program, ha súlyos társadalmi áldozatok árán is, de elérte a célját. A program részét képező Bokros-csomag - az egyes elemeiben fellelhető gyengéi ellenére - legfőbb érdeme az volt, hogy az államháztartás egészének a szerkezetét próbálta egészségesebb irányba elmozdítani annak érdekében, hogy ne termelődjenek újra évről évre az egyensúlyt veszélyeztető feszültségek. Ha nem is sikerült a beígért reformokat megvalósítani, azok iránya, a rászorultság elvének erőteljesebb érvényesítése a szociális rendszerben, a mai napig is érvényes támpontot nyújthat a szükséges változásokhoz. A csomag gyengéi részben az előkészítettség hiányából fakadtak, részben azokból a tételekből, amelyek viszonylag csekély pénzügyi hatás nélkül ütköztek egyes társadalmi csoportok érdekében, és így a politika eszközévé lehetett tenni (lásd a magas jövedelműek családi pótlékát, a tandíjat).
Valójában a megszorítások a társadalom nagy részét, a bérből és nyugdíjból élőket sújtották, akiknek az áldozatvállalása nélkül viszont nem lehetett volna konszolidálni a gazdaságot. Azonban a stabilizáció eredményei is a társadalom széles rétegei számára teremtettek jobb feltételeket, hiszen 1997-től érzékelhetően felgyorsult a gazdaság növekedése, megkezdődött a jövedelmek és a fogyasztás bővülése, gyors ütemben csökkent az infláció. A javuló külső és belső egyensúly, a lecsökkent külső és belső adósság pedig lehetőséget teremtett arra, hogy a gazdaság növekedése tartóssá váljon.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a stabilizációs program nélkül aligha kerülhetett volna sor 1996 márciusában az OECD döntésére Magyarország fölvételéről a fejlett országok gazdasági együttműködési szervezetébe. Ha egy évvel korábban a magyar kormány nem nyilvánítja ki elszántságát arra, hogy politikáját hajlandó és képes alárendelni a gazdaság stabilitásának, a piacgazdasági intézményrendszer bármilyen eltökélt továbbépítése sem lett volna kellően meggyőző érv amellett, hogy országunk megüti a fejlett világ mércéjét.
Az OECD meghívása nélkül pedig sem a NATO-felvételben, sem a várható európai uniós tagságban nem reménykedhettünk volna. Az OECD-be való bebocsáttatás volt valójában az első pillanat, amikor újra nyugati országnak érezhettük magunkat, megszabadulva a balkániság bélyegétől. Ez a belépő igazolta, hogy a magyar kormány gazdaságpolitikája nem veszélyezteti a klubtársak anyagi biztonságát, nem kell attól tartaniuk, hogy olyan válsághelyzet alakul ki Magyarországon, amely a külföldiek itteni befektetéseit alapjaiban veszélyezteti. A közvetlen hozadék hamar érzékelhető volt a nemzetközi hitelminősítő intézményektől kapott besorolásunk gyors javulásában, ami a tőkebefektetések felgyorsulásában, az országnak nyújtott hitelek kamatainak a csökkenésében is tükröződött.
Nem állítom, hogy ünnepelni kellene a Bokros-csomag ötödik évfordulóját, hiszen sokak áldozatát kívánta meg. Azt azonban igen, hogy jóval súlyosabb áldozatokat követelt volna meg az, ha 1995 márciusában nem szánja el magát a kormány egy ilyen drasztikus kiigazító lépésre. A megszorító csomag nélkül, még ha nem is állt volna fejre a gazdaság (bár ez sem zárható ki), ma nem egy stabilizálódott, a tartós fejlődés reményével kecsegtető ország állampolgárai lennénk, és a mai kormány sem ülhetne diadalt a jó gazdasági eredmények felett.
(A szerző a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa)