Szabó Miklós
Két nemzet születése

A magyar 1848 több nemzet történetével fonódik egybe. A lengyel történelemmel való szerves kapcsolatot őrzi Bem tábornok szobra a Margit híd budai hídfőjénél, az olasz felszabadítási mozgalmakkal való kapcsolat emlékét elevenné teszi a Bach-korszakban keletkezett Garibaldi-hagyomány. Máig él a magyar közgondolkodásban, hogy az ezernyolcszázötvenes években a magyarság Itália forradalmi egyesítőjétől várta, hogy felszabadítja hazánkat Bécs uralma alól.

Ehhez a két történelmi emlékhez képest elhalványul társadalmunk emlékezetében, hogy 1848 márciusa a bécsi forradalommal kapcsolódott legszorosabban össze. 2000. március 15-én a szabadságeszme felidézésének az aktualitását az adja, hogy az osztrák és a magyar fővárosban egyszerre lép színre erőteljes társadalmi aktivitás a már kivívott demokráciát fenyegető veszély ellen, azzal a reménnyel, hogy győzelem esetén új elvekkel szélesíthetjük a demokráciát, és új biztosítékokat építhetünk alkotmányos gyakorlatába az elért szabadságjogok védelmére. A Haider-veszély szabadságtörekvéseink közös múltját idézi fel március 15-e alkalmából.

A magyar és a bécsi forradalom szolidaritása

1848 februárjában forradalom söpörte el Lajos Fülöp „polgárkirályságát”. Párizsban az általános szabadságjogok kivívása és a piaci gazdálkodás feltételeinek megteremtése után napirendre került a szociális jogok megvalósítása. A párizsi forradalom lángra lobbantotta azoknak az országoknak a forradalmait, amelyekben még nem számolták fel a jobbágyrendszert. A Habsburg Birodalom közhatalmi központjaiban: Bécsben, Prágában és Pozsonyban, a magyar rendi országgyűlés székvárosában forradalmi folyamat indult meg. A bécsi és a magyar forradalmi erjedés közvetlenül erősítette egymást. Március 3-án Pozsonyban Kossuth gyújtó hangú beszédben követelt alkotmányos rendet. Bécs azonnal reagált. A polgárság „Jogi-Politikai Olvasóköré-nek” március 6-i ülésén a később másféle politikájáról híressé vált Alexander Bach szövegezett egy reformköveteléseket tartalmazó memorandumot. Március 13-án, II. József születésnapján összeült Bécsben az Alsóausztriai Rendek gyűlése. Az egyetemisták gyűlést tartottak, és a rendek elé terjesztettek egy radikális manifesztumot, amely követelte a sajtószabadságot és az egyéb szabadságjogokat, valamint a népképviseleti alkotmányt. Az akció még aznap elérte Metternich leváltását. Ennek az eseménynek mozgósító hatására került sor Pesten a március 15-i megmozdulásra. Őszig mind Magyarországon, mind Ausztriában sor került a jobbágyság megszüntetésére. Magyarországon az áprilisi törvények lényegében egy alkotmányos rendszer kereteit foglalták jogi formába, és Bécsben is április 25-én életbe lépett a Pillersdorf akkori belügyminiszter nevét viselő alkotmány. A kétkamarás képviseleti rendszert fenntartó alkotmányt Bécs forradalmi népe nem fogadta el, s a forradalmi folyamat radikalizálódott. A magyar és a bécsi forradalom akkor kapcsolódott újra össze, amikor a májusban Bécsből Innsbruckba menekült császári kormányzat összeszedte az erejét, és ősszel támadásba lendült. A császári hatalom szeptemberben elindította Jellasics horvát bán csapatait az áprilisi törvények rendelkezései alapján alakult magyar kormány eltávolítására. Októberben Latour hadügyminiszter is indított Bécsből katonai egységeket, hogy Jellasics erőihez csatlakozzanak. Október 6-án emiatt Bécs újra felkelt, és a forradalmárok lámpavasra akasztották Latourt. A forradalmi nép megrohanta az Arzenált, és felfegyverkezett. Becher, a forradalom egyik inspirálója azt írta lapjában, a „Radikalen”-ben: „A nép dicsfénnyel övezte fejét, és a reakció elvesztette glóriáját.” A császári kormány azonban ütőképes csapatokat tudott összevonni Lombardiából, és csatlakozott hozzá Jellasics Magyarországról kivert serege is. Windischgrätz főparancsnok október 20-án kihirdette Bécsben az ostromállapotot, és követelte, hogy szolgáltassák ki neki a forradalom vezetőit. A bécsi forradalom csak a magyar segítségben bízhatott. A Jellasicsot megverő magyar haderő Schwechat elővárosig hatolt előre Bécs irányában, de a Batthyány-kormány megállította a támadást. Nem akart végleg szakítani az udvarral, és nyitva hagyta olyan kompromisszum lehetőségét, amelyben a vereséget szenvedett császári kormányzat beleegyezik az áprilisi törvények által megfogalmazott alkotmányos rend életbe léptetésébe. Október 31-én Win-dischgrätz bevonult Bécsbe. A magyar remény a márciusi fordulat alkotmányos eredményeinek kompromisszumos átmentésére nem valósult meg. A demokratikus erők szolidaritása gyengének bizonyult, az elnyomás erői azonban félretették államközi ellentéteiket. A Habsburg-rezsim orosz intervencióval verette le a magyar szabadságharcot. Nem törődött azzal, hogy ez árt balkáni terjeszkedési törekvéseinek, és a Birodalom szláv népeinek nemzeti törekvései pedig biztatást kaphatnak a szláv nagyhatalom beavatkozásától. Igaz, Pétervár is félretette azt a szempontot, hogy a Habsburg Birodalom talpon maradása zavarhatja az ő balkáni terjeszkedési törekvéseit.
A bécsi forradalom erői azonban továbbra is szövetségesüknek tekintették a magyar szabadságharcot. A forradalmi diákság légiót alakított, amely átvonult Magyarországra, és végigharcolta a magyar szabadságharcot. A Bécsi Légió emléke mélyebben megmaradt népi emlékezetünkben, mint hisszük. A császári főváros forradalmának mozgalmi indulója egy Metternichről szóló diákgúnydal volt. Ez volt a légió indulója is. A fülbemászó dallam máig él közöttünk. 1918 őszirózsás napjaiban az akkori 48-asok a „Nemzet talpra áll” kezdetű magyar szöveggel énekelték. Az anarchisták azt a csasztuskaszöveget írták a bécsi nóta dallamára, hogy „Kik védik az államot, azok egytől egyig mind gazok”. Mára a forradalmi é-nekből a „Gazda rétre megy” kezdetű gyermekdal maradt. Így is annak a mindennapjainkba épült emléke, ami eredetileg volt. A „John Brown” forradalmi lendületét sem veszi el, ha békeidőben „János bácsi a csatában” lesz belőle.

1848: két nemzet születik

1848 márciusa mind a magyar, mind az osztrák nemzet születésének történelmi pillanata. A magyar kisnemesi rend már a tizenötödik századtól előkészítette a nemzetté szerveződést. Az egyenrangú nemesség, az „una eademque nobilitas” nemzetként állt szembe a királlyal és még inkább I. Ferdinánd uralkodásától kezdve a Bécsből irányított idegen uralommal, de csak 1848-ban tudatosította magát a magyarul beszélők közössége nemzetként. A nemzetté szerveződés hosszú folyamat. XIV. Lajos a 17. század végén egynyelvű, egységes francia közigazgatás alá rendelt közösséggé kovácsolta a francia állam keretében élő alattvalóit: picardiaiakat, provanszálokat, bretonokat, de ezek csak az 1789-es forradalom által tudatosították magukat francia nemzetként. A magyar nemesi közigazgatás a tizenkilencedik század elején még latin nyelvű volt. Legtovább Európában. A magyar államnyelvet mint közigazgatási nyelvet nem sokkal 1848 előtt léptették életbe. A magyarság egészét a forradalom tette nemzetté. Még inkább ilyen fejlődés indult meg a bécsi forradalommal. Ausztriában a nemzetté szerveződés, noha az osztrák tartományok polgárosultabbak voltak, mint Magyarország, lassabban indult meg, mint nálunk. Bécs egy több nép fölött uralkodó birodalom dinasztikus-bürokratikus központja volt. Mária Terézia és II. József abszolutizmusa egységes német igazgatási nyelvű birodalmat akart létrehozni. Ha megvalósul, akkor ennek népe később esetleg osztrák nemzetként tudatosíthatta volna közösségi állapotát. Ez a kísérlet azonban nem sikerült. Még kevésbé sikerült a Bach-korszak idején. Ez a németesítő törekvés kiprovokálta önmaga ellen a birodalom népeinek nemzeti öntudatra ébredését, és hosszú távon megásta a birodalom sírját. Osztrák nemzeti öntudatosodás 1848 előtt nem indult meg. A napóleoni háború idején, 1809-ben Tirolban a francia invázió ellen megszerveződött Andreas Hofer felszabadítási mozgalma, amely előzménye lehetett volna egy tiroli nemzettudat kialakulásának, ezt azonban a későbbi fejlődés nem hozta létre. A tizenkilencedik század első felében a nemzeti eszme felszabadító gondolat volt. Egy nyelven beszélő közösségek kiharcolták állami önállóságukat, több államra tagolt közösségek egy államban egyesültek. A Metternich által megszemélyesített szentszövetségi reakció ezeket a törekvéseket élesen elutasította, mint „felforgató eszméket”. A császári főváros nem egy épülő nemzeti állam központja volt, hanem a feudális rend utóéletének bástyája mindenféle nemzeti felforgatással szemben. Az osztrák nemzeti ébredéssel szemben is. A szentszövetségi szemléletet jellegzetesen fogalmazta meg IV. Frigyes Vilmos porosz király, aki szerint a német nemzeti egység eszméje „koronarablás és nemzeti szédelgés”. A király a német egység programjában csak azt látta, hogy a forradalmi nacionalizmus meg akarja fosztani trónjától a több tucat német uralkodót. A bécsi forradalom a demokratikusan egyesített Németország részének tekintette Ausztriát. A diákok a frankfurti egyesítő nemzetgyűlés lobogóját emelték magasba. Amikor azonban 1871-ben a német egység a német területek nagy részének poroszosítását jelentette, a bécsi 48-as hagyomány megszűnt össznémet nemzeti érzés lenni, és előzménye lett a saját osztrák nemzettudatnak.

A nemzettudat buktatói 1848 után

Az 1848-as magyar nemzettudat a rendi magyarságtudat retorikájában fogalmazta meg még a jakobinus érzelmeket is. Petőfi, miközben vitriolos versben figurázta ki a „magyar nemest”, a „feudálanarchista” Kontot és „harminc nemesét” szabadsághőssé eszményítette. A legforradalmibb magyar költeményben, március 15-e programversében, a „Nemzeti dalban” „ősi kardunkról” esik szó, és „ősapáinkról”, „kik szabadon éltek, haltak”. A nemesi retorikában megfogalmazott nemzettudat addig helyettesíthette a polgári retorikában megfogalmazott magyarságtudatot, amíg a tizenkilencedik század végére ki nem alakult a modern magyar kapitalizmus. A magyar és az osztrák nemzeti fejlődésben 1867 után is fennáll bizonyos párhuzamosság. A magyarság nemzettudata modernizálásának feladata előtt állott, az osztrák népnek nemzetté kellett szerveződnie. A tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben az ausztriai nagynémet nacionalizmus Schönerer vezetésével antiszemita és szlávellenes prefasiszta rasszizmussá degenerálódott, amelyet Hitler maga tekintett egyik politikai előzményének, és amelynek ma Haider az örököse. Az osztrák demokratikus nemzeti érzés nem orientálódhatott afelé a nagynémet birodalom felé, amelynek ez a „pángermán” nacionalizmus a nemzettudata. Az első világháború végén az erősen antiszemita és egyszerre Habsburg-ellenes és magyarfaló Lueger alapította keresztényszocializmus kiszorulván Bécsből az alpesi tartományokban vetette meg a lábát, és osztrák nemzettudat helyett egy bajor-tiroli-stájer-voralbergi katolikus alpesi monarchiában akart nemzetté szerveződni. Ennek kudarca után a „vörös Béccsel” szembeni alpesi provincializmus gátolta az osztrák nemzettudat kialakulását. Az osztrák nemzettudat megteremtése annak a demokratizmusnak a feladata maradt, amelynek legkorábbi előzménye az 1848 márciusi bécsi forradalom volt.

A XX. század elmulasztott lehetőségei

Magyarországon az 1918-as forradalom győzelme teremthette volna meg a magyar polgári nemzettudatot, folytatva és beteljesítve 1848 márciusának a nemzetépítését. Az ellenforradalom azonban a feudális nemzeti mitológiát folytatta. Miközben Ausztriában minden politikai erő lemondott a sok népet magában foglaló és azokat elnyomó Habsburg Birodalomról, a magyar politikai mitológia fenntartotta a más népek felett uralkodó „szentistváni” magyar birodalom visszaállításának a követelését. Ausztria hátat fordított a 67-es monarchiának. A nagyhatalomnak, amelynek császára „mindent meggondolt és megfontolt” és a „gemütlich” Ausztriának is, amelynek császára olyasféle alakként maradt meg az emlékezetben, mint a francia király a János vitéz operettben. Ausztria múlt nélkül maradt, csak a jövő felé fordulhatott, Magyarország jövő nélkül maradt, csak a múlt felé fordulhatott. A közös sors 1938-ban villant fel egy pillanatra, amikor Ausztria német leigázása megértette, hogy Magyarország német leigázása következik.
A két nemzet fejlődése és nemzeti lehetősége 1955-ben került újra egymás mellé. Az államszerződéssel függetlenné vált Ausztria példája megmutatta azt a lehetőséget, hogy a két, alakulóban levő szomszéd ország a semlegességben megtalálhatja a megszabadulást a nagyhatalmi múlttól, és felfedezheti a semleges státusban a lehetőséget, amelyben a kis nemzet méltóságot és feladatot biztosíthat magának. 1956-ban az egy történelmi pillanatra felszabadult magyarság az „osztrák útra” akart volna lépni. A semlegesség tekintetében 1990 után a fejlődés más irányt vett. Jelenleg nem lehet semlegesként nyugati ország lenni.

A múlt kísértete

Ma, márciusban újra összekapcsolódik a két nemzeti fejlődés. Mindkét országban kísért a sötét múlt, és kibontakozik vele szemben az egészséges, demokratikus ellenállás. Haider pártjában feléled a nagynémet vonal. A szélsőjobboldali párt a legrosszabb jegyben született egységes Nagy-Németországhoz akarna csatlakozni. A szociáldemokrata jóléti állam lejáratódása után Hitler „szociális államát”: a „munkahelyteremtő” autópálya-építést, az alamizsnaosztó „téli segélyt”, a jómódú kispolgárságot „szociálisan” támogató „népautó”-programot és a szovjet mintát utánzó üdülőhálózatot („Kraft durch Freude”: „örömből merített erő”) állítja szembe. A demokratikus nemzettudat helyére a más népekkel szembeni fölénytudatra építő antiszemita, cigányfaló, szláv és magyarellenes nagynémet fölénytudatot. A cigány- és szegényellenes lincshangulatot meglovagoló magyarországi jobboldal idegesen drukkol annak, hogy a nyugati demokratikus erők Haider-ellenes fellépése kampány legyen, amely kifullad. Ebben az esetben a magyar jobboldaliság nemzetközileg elfogadottnak tekintheti a szegényellenes jobboldaliságot. A feudális múlt hazai nacionalista ébresztői is Haiderre vetik a szemüket. Ha elfogadottá válik a minden német szórványt egy monstre államba gyömöszölő Nagynémet Birodalom hagyománya, akkor ennek az árnyékában nyíltabban lehet beszélni a „nagymagyar” álomról is.
Március mai üzenete az, hogy a magyar és az osztrák szabadság újra egy ügy. Párhuzamosan futó nemzeti ügy. Ha a demokratikus világ legyőzi Haidert és azokat, akik neki drukkolnak, akkor Ausztriában, megszabadulva 1934 „nemzeti hőseinek”, Dollfuss-gyilkosainak és a velük összejátszó bizonyos kereszténydemokratáknak a hagyományától, megszülethetik a modern és demokratikus osztrák nemzettudat, a magyar nemzettudat pedig megszabadulhat a feudális múlt örökségétől.
(A szerző történész)