Hetek - IV. évfolyam, 10. szám, 2000. március 04

Személy, vagy erő-e a Szent Lélek? Örökkévaló vagy időleges? Honnan származik? Isten-e vagy teremtmény? - Ezek és ezekhez hasonló kérdések foglalkoztatják élénken napjaink kereszténységét, bár több száz évvel ezelőtt már kidolgozott válaszok születtek rájuk.

A bibliai nyelvekben (héber és görög), továbbá a katolikus egyház hivatalos nyelvén, a latinban a „szellem” és „lélek” egymással nem felcserélhető fogalmak. A „szellem” jelentésben használt héber rúah-nak görögül a pneuma, latinul a spiritus felelt meg; mint ahogy a „lélek” jelentésű nefesnek a pszükhé, illetve az anima. Ha Ézsaiás, Pál apostol vagy Szent Ágoston ma élne, és megtanulna magyarul, valószínűleg nem is értené a mi „Szent Lélek” fogalmunkat, s helyette a Rúah qodes-nek vagy Pneuma hagion-nak tökéletesen megfelelő „Szent Szellem”-et mondana.

Szellem vagy lélek?

Ez a kérdés jóval túlmutat a puszta szóhasználati vitán. E két szó jelentése ugyanis éppen azért különült el egymástól a héber, görög és latin nyelvekben (ezenkívül sok modern európai nyelvben is), mert más-más valóságtartalomra vonatkoznak. Nemcsak a zsidó-keresztény, hanem a pogány kultúrkörben is elterjedt nézet volt az, hogy az emberről „szellem-lélek-test” hármasságban gondolkodjanak. Egy császárkori görög nyelvű római sírfeliraton olvassuk: „Teste (szóma) lent van; szelleme (pneuma) és lelke (pszükhé) megmaradt”.
Ez a közkeletű antropológiai felfogás megegyezik a Biblia emberképével. Pál apostol írja a thesszaloniki gyülekezetnek: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és minden részetek: szellemetek (pneuma), lelketek (pszükhé) és testetek (szóma) feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenésekor.” (A thesszalonikiaknak írt első levél 5,23) A Biblia azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy „az Isten Szellem” (Pneuma ho Theosz, János evangéliuma 4,24) - sem a héber, sem a görög szövegben nem fordul elő a „Lélek” jelentésű szó Isten Szellemével kapcsolatban: a Nefes qodes vagy a Pszükhé hagia teológiai nonszensz. Cikkünkben ezért - az egyértelműség kedvéért - mi is következetesen a Szent Szellem kifejezést fogjuk használni.

Szent Szellem-teológiák

„És kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké” - jelentette be Jézus tanítványaihoz intézett utolsó buzdító beszédében. (János evangéliuma 14,26) Ez a Másik Vigasztaló (eredetiben Paraklétosz), a Szent Szellem, ötven nappal Jézus halála után, pünkösdkor érkezett meg Jeruzsálembe. Jézus százhúsz imádkozó tanítványa - eksztatikus jelenetek közepette - ekkor lett felruházva „mennyei erővel” (Apostolok cselekedetei 2,1-13). Ez a Szellem erejével bizonyságot tevő Egyház rövid idő alatt a Római Birodalom egész területén gombamód szaporodó, virágzó közösségeket hozott létre.
A Szellem ajándékai (khariszmata) azonban az apostolokat követő újabb generációk életében már nem működtek olyan erővel és hatékonysággal, mint pünkösd után. Ennek szerteágazó okait most nincs lehetőségünk elemezni. Mindenesetre a Szent Szellem valósága helyébe idővel a Szent Szellemről szóló tanítások, dogmák léptek, amelyek nemcsak a valódi karizmák működésétől távolították el a hívőket, hanem szükségszerűen teológiai-dogmatikai vitákba torkolltak. Néhány II. századi úgynevezett „apostoli és egyházatya” írásai ékesszólóan tanúskodnak erről.
Ignatiosz, Antiokhia második püspöke - aki 110 körül szenvedett vértanúságot - leveleiben lényegében nem tett különbséget a püspöki hivatal és a karizmák között. A Szent Szellem munkái közül legfontosabbnak az egyház egységének megőrzését tekintette: „A Szellem nyilatkoztatta ki, amikor így szólt: a püspök nélkül semmit se tegyetek, testeteket Isten templomaként őrizzétek, szeressétek az egységet, kerüljétek a szakadást, legyetek Jézus Krisztus utánzói, ahogyan ő az Atyáé.” Az idézett mondatból is kitűnik, hogy Szellem csak mint a hierarchia tekintélyadó forrása lényeges, szó sem esik az egyéni hívőkben megnyilvánuló karizmák jelentőségéről.
A Hermasz pásztor címen ismert írás a II. században keletkezett. Hermasz rabszolgaként került Rómába, ahol felszabadult, és örökség révén vagyonra tett szert. Az egyházban prófétaként működött, írása több látomását örökíti meg. A Szent Szellemet az egész világot teremtő szellemnek tartja; Jézust pedig Isten Fiaként mutatja be, aki kezdettől fogva tökéletesen birtokolta a Szent Szellemet, aki a világ létele előtt lett, megelőzött minden teremtményt, alá van vetve az Atyának, és elválaszthatatlan az Egyháztól. Jézusra és a Szent Szellemre ugyanazokat a jelzőket használja: progeneszterosz, azaz „legelőbbszületett”, „Isten tanácsadója a Teremtésnél”, a „végső időkben kinyilatkoztatott kapu”, az „egyház-torony jelen Ura”. Hermasz nyelvén „Krisztust venni” ugyanazt jelenti, mint „Szent Szellemet venni”, vagy „venni a Nevet”. Ő a közvetítő Isten és ember között, főleg, amikor valaki imádkozik. A karizmák közül csak a prófétasággal foglalkozik: szerinte az emberben lakó újjászületett szellem is Isten Szelleme, csak Istennek engedelmeskedik, és csak akkor szólal meg, ha Isten parancsolja. Az egyház tagjait három kategóriára osztotta: szellemiekre (pneumatikosz), lelkiekre (pszükhikosz) és testiekre (szómatikosz).
A 165 körül szintén vértanúhalált halt Jusztinosznál a Szent Szellem „harmadik isteni erő” néven szerepel. Sok helyütt „prófétai szellemnek” is nevezi, vagy egyszerűen Logosznak. Ahogyan különbséget tesz az Atya és a Fiú között az imádás sorrendjében, ugyanúgy „rangsorolja” a Fiút és a Szent Szellemet is. Többször is idéz szentháromsági formulákat, egy helyütt pedig kifejezetten azt írja: „A keresztények harmadik helyen tisztelik a Szent Szellemet”. (Első apológia 13,3)
A kis-ázsiai születésű, de Lyonban püspökösködő Irenaeus szerint a Szent Szellem elválaszthatatlan az egyháztól: „Ahol az egyház, ott van Isten Szelleme és a Szent Szellem minden ajándéka” - írja Az eretnekségek ellen 180-185 körül kiadott fő művében. (III, 24, 1) A Szellem működését Irenaeus az egyház minden tagjára kiterjeszti: az egyházban mindenki „a Szent Szellem által lát, hall, beszél”. (uo. III, 11, 9) A Szent Szellem működését az emberben az egyházhoz tartozás biztosítja. A karizmák Isten ajándékai, amelyeket elvileg bárki megkaphat. Irenaeus megdorgálta azokat az egyházi vezetőket, akik a hamis prófétálás ürügyén száműzték a „prófétálás kegyelmét” az egyházból. Saját gyülekezetében nemcsak betegek kézrátétellel történő gyógyításáról, hanem ha-lottfeltámadásokról is beszámolt. Lyon püspöke azonban - ebben valamennyi egyháztörténész egyetért - korában csaknem egyedül állt már a Szent Szellemmel kapcsolatos „liberális” teológiájával. Mikor a katolikus egyház teológusai egy emberként vetették rá magukat egy új, Kis-Ázsiából terjedő prófétamozgalomra, ő mellettük is kiállt. Ezt a mozgalmat „montanizmusnak” hívták.

Egy régi-új prófécia

A II. század legvitatottabb karizmatikus személyisége, Montanus, egy eldugott kis-ázsiai faluban kezdett el prófétálni 160 körül. „Azt mondják, hogy van a phrügiai Müsziában egy bizonyos falu, nevezetesen Ardabau. Mesélik, hogy ott történt először, hogy az új hívők egyike, akit Montanosznak hívtak, Gratus ázsiai prokonzul idejében - mivel lelke mérhetetlenül vágyott az elsőség után - beengedte magába az Ellenséget. A szellemtől megszállva és hirtelen valamilyen révületbe és hamis eksztázisba esve, lelkesedve elkezdett beszélni és idegen szavakat mondani, de épp ellenkező módon jövendölt, mint ahogy az egyház hagyományos utódlás folytán ősidőktől fogva örökölt szokása előírja” - írja Euszébiosz jó kétszáz évvel az események után. (Egyháztörténet V, 16, 7. Baán István fordítása) Az ortodox elveket valló egyháztörténész meglehetősen ellenséges hangvételű idézetéből is kiderül, hogy Montanus eksztázisba esett, nyelveken szólt és prófétált - ami önmagában még egyáltalán nem elvetendő cselekedet. A montanista mozgalomról szóló beszámolók kiemelik annak eszkatologikus beállítottságát: az „új hívők” szerint a világvége rendkívül közel van, és a Mennyei Jeruzsálem a frígiai Pepusza városra fog leszállni. Ez a tanítás - feltéve, ha valóban mondtak ilyet - tényleg kapitális eretnekség, s csupán e megnyilvánulásuk alapján joggal ítélhették el a montanistákat betöltő „próféta szellemet” is a katolikus teológusok.
Mindez azonban nem akadályozta meg Quintus Septimius Florens Tertullianust - aki pogány római ügyvédként, felnőtt férfikorban tért meg a katolikus egyházba -, hogy 207 körül elfogadja a Paraklétoszt, vagy - ahogy egy helyütt mondja - a „Védőügyvédet”. (A böjtről 13,5) Szent Szellemben való megkeresztelkedése mellett elfogadta a Montanus által hirdetett „Új próféciát” is, ami a katolikusoktól való eltávolodását eredményezte. Tertullianus munkásságának köszönhetjük, hogy hiteles infomációkkal rendelkezünk a II-III. század legnagyobb szabású karizmatikus mozgalmáról. Tertullianus tudta, hogy a kereszténység kinyilatkoztatott vallás, és nem hitte, hogy a kinyilatkoztatás kora lezárult volna az apostoli időkben. Természetesen ő is elutasította bizonyos „karizmatikus” szekták túlkapásait: mikor például egyesek a Szent Szellem elfogadását és vezetését elégségesnek tartva visszautasították a Bibliát. (Az eretnekek ellen III, 11, 9) Szerinte létezik egy állandó, örök érvényű és megingathatatlan hitvallás - a regula fidei -, amely az Evangélium. Ennek megértése, elfogadása és legfőképpen megcselekvése viszont már a Szent Szellem kijelentésétől függ, aki „elvezet minket minden igazságra”. (A szüzek elfátyolozásáról 1,1)
Tertullianus világosan látta, hogy kora katolicizmusa a Szellemtől való eltávolodás útjára lépett. Az „Új prófécia” megjelenése után még világosabban különült el egymástól a „szellemi-pneumatikus” és a „lelki-pszichikus” egyház: „Minket pedig a Vigasztaló elfogadása és védelmezése választott el a pszichikusoktól” (Praxeas ellen 1,7). Az utóbbiak annyira nem voltak már tisztában az apostoli hagyomány szellemi természetével, hogy vitákat rendeztek a Paraklétosz elfogadásának vagy elutasításának kérdéséről. (A böjtről 1,3)
Tertullianus is bibliai példák alapján védelmezte az „Új próféciát” és az elragadtatás kegyelmét, az extasist. „A szellemben elragadtatott ember, különösen mikor meglátja Isten dicsőségét, vagy mikor általa Isten szól, szükségszerűen nem gondol magára, mert beárnyékolta az isteni erő. Ha erről felvetődik a kérdés köztünk és a pszichikusok között, mellesleg könnyű Péter elragadtatását bizonyítani…” (Markión ellen IV,22) Korabeli hivatkozásokból tudjuk, hogy írt egy azóta elveszett művet Az eksztázisról címmel hét könyvben, amelyben a szellemi elragadtatásról, a Szent Szellem ajándékairól esett szó. Az eksztázis, vagyis a szellemi elragadtatás (szó szerint: kilépés) kétszer is szerepel az Újszövetségben mint a kinyilatkoztatás formája: egyszer Péter látomásakor - amelyre fentebbi idézetében is utalt -, egyszer pedig Pál elragadtatásakor.
(Apostolok cselekedetei 10,10; 22,17)
A Szent Szellemmel való közösség a karthágói egyházban is a hívők mindennapi életének részévé vált. Ugyanakkor akik nem fogadták el a Paraklétoszt, menthetetlenül testi életmódba zuhantak vissza, amit Tertullianus így ecsetel: „Mert neked a hasad az Isten, gyomrod a templom, a vizet forraló tűzhely az oltár, a szakács a pap, az ételszag a Szent Szellem, a fűszerek a karizmák, a böfögés a próféciák”. (A böjtről 16,8) Beszámol egy olyan „pszichikusról”, aki csupán azért halt mártírhalált, mert túl részeg volt ahhoz, hogy vallatói előtt megtagadhatta volna Krisztust. A montanisták ugyanakkor „nem test és vér ellen”, hanem a gonosz szellemek ellen böjtöltek, intenzíven gyakorolták a démonok kiűzését.
A „lelki és szellemi” keresztények egészen a III. század elejéig békében éltek egymás mellett. Ekkor egy harcos antikarizmatikus kis-ázsiai presbiter, egy bizonyos Praxeas érkezett Rómába... De folytassuk a történetet Tertullianust idézve: „A római püspöknél - aki már-már elismerte Montanus, Prisca és Maximilla próféciáját, és elismerésével békét szerzett Ázsia és Frígia egyházainak - hazugságokat fogott a prófétákra és egyházaikra, és elődeinek tekintélyét védelmezve a már kiadott békelevél viszszavonására kényszerítette, s a karizmák elismerésének szándékától eltérítette. A Sátánnak két ügyletét is gondjaiba vette Praxeas Rómában: elűzte a próféciát, és behozta az eretnekséget, elűzte a Paraklétoszt, és keresztre feszítette az Atyát.” (Praxeas ellen 1,5-8)

Szent Szellem a zsinatokon

Praxeas egyike volt azoknak, akik tagadták az Atya és a Fiú egylényegűségét. Ez a tévtanítás egyike volt a számtalan eretnekségnek, amelyek ebben az időben támadták az Írások tekintélyét. A biblikus kereszténység elleni legkomolyabb támadást a gnoszticizmus jelentette, amely a létező világban csak két princípiumot ismert el: a szellemit és az anyagit, s az előbbit abszolút jónak, az utóbbit abszolút gonosznak tekintette. A gnosztikusok szemében az üdvösséget nem a Jézus Krisztus kereszthalálába és feltámadásába vetett hit, hanem egy szellemi, felsőbbrendű tudás (gnószisz) jelentette. A Fiút és a Szent Szellemet is az Atyából történő „kiáramlásoknak” (emanációknak) fogták fel, s több helyütt is „isteni Anyának” tekintették. Krisztus szűztől való születésén például azt értették, hogy a Szent Szellemtől született. Aki gnosztikussá lett, arra azt mondták, hogy egy „isteni Apát és egy isteni Anyát” kapott.
A kor másik legveszélyesebb eretneksége a markionitizmus volt, amely teljességgel elvetette az Ószövetséget s az Újszövetség nagy részét; Krisztus megtestesülését és a Szent Szellemet pedig elutasította. Markión ezen tanítása végül is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kor legjelentősebb keresztény teológusai felépítették a Szentháromság harmadik személyébe vetett hitet és a Róla szóló tanításokat. A korszak harmadik nagy tévtanítója, Arius alexandriai presbiter pedig azt vallotta, hogy a Fiú az Atyától eltérő létezési formában van, vagyis nem egylényegű Vele és nem örökkévaló. Ezt a gondolatmenetet azonban a Szent Szellemre vonatkoztatva nem vitte végig.
A gnoszticizmus, markionitizmus és különösen az ariánus tanok gyors terjedése miatt került sor a niceai zsinat egybehívására 325-ben. „Az egész Európát, Líbiát és Ázsiát benépesítő összes egyházakból egyszerre gyűltek össze Isten szolgáinak legfőbb vezetői” - háromszáznál is több püspök, megszámlálhatatlan diakónus, presbiter és más egyházi tisztségviselő -, akik „közül egyesek bölcs beszédükkel tűntek ki, mások kemény életmódjukal és kitartó önmegtartóztatásukkal, ismét mások szerény viselkedésükkel ékeskedtek” - írta Euszébiosz a zsinati atyákról. Az egymással civakodó, vitatkozásokba merülő püspökök nem gyakoroltak felemelő hatást a zsinaton elnöklő Nagy Konstantinra. A császárnak azonban sikerült egységbe kovácsolnia a széthúzó püspököket, s megfogalmazták azt a hitvallást, amelyet két résztvevő kivételével valamennyien aláírtak. (Lásd keretes szövegünket!)
Bár az arianizmust hivatalosan eltávolították a Birodalomból, más formában hamarosan újra felütötte a fejét. Létrejött egy olyan csoport, amely a Fiú vonatkozásában ugyan elismerte a niceai hitvallást, de a Szellemet nem vallotta Istennel egylényegűnek, hanem legmagasabbrendű teremtménynek mondta. Legismertebb vezetőjük Konstantinápoly ariánus püspöke, Macedonius volt, így követőit is macedoniánusoknak nevezték. Athanaszi-osz mint a „Szellem ellenségeiről” beszélt róluk. Bár több zsinaton is foglalkoztak tévtanításaikkal, a végső lépést akkor tették meg velük szemben, mikor Konstantinápolyban 381-ben összehívták a második egyetemes zsinatot. Itt a Szent Szellemről szóló hitvallási szöveget pontosították és kiegészítették. (Lásd ugyanott!) A niceai hitvallásokban megfogalmazott teológiai alapelveket az egyetemes kereszténység ma is magáénak vallja.

Az I. niceai egyetemes zsinat hitvallása (325)

„Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében. És egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki az Atyától született Egyszülött, vagyis az Atya lényegéből való, Isten az Istentől és világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől, született, nem teremtmény, egylényegű (homousziosz) az Atyával, aki által minden lett a mennyben és a földön. Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt [a mennyből], és megtestesült és emberré lett. Szenvedett, és feltámadt harmadnap, felment a mennyekbe, eljön ítélni élőket és holtakat. És (hiszünk) a Szent Szellemben. Akik pedig azt mondják, hogy »Volt idő, amikor még nem volt« Isten Fia, és »Mielőtt született, nem volt«, és hogy »A nem létezőkből lett«, vagy azt mondják, hogy más lényegből (hüposztaszisz) vagy létezőből (szubsztancia, uszia) van, vagy teremtett, vagy változó, vagy átalakuló, azokat átokkal sújtja a szent, katolikus és apostoli egyház.”
(Szókratész: Egyháztörténet I, 8. Baán István fordítása)

A II. niceai egyetemes zsinat hitvallása: A Szent Szellemről szóló rész (381)

„...És hiszünk a Szent Szellemben, aki szólt a Törvényen keresztül, prédikált a prófétákon keresztül, lejött a Jordánhoz, szól az apostolokon keresztül, és a szentekben lakik; így hiszünk Őbenne, mert Szent Szellem, Isten Szelleme, Tökéletes Szellem, Vigasztaló (paraklétosz) Szellem, aki nem teremtve lett, az Atyától jött ki, a Fiú pedig vette Őt, és rábízta magát … Akik pedig azt állítják, hogy volt idő, amikor nem volt Fiú vagy Szent Szellem, vagy hogy a nem létezőkből lett, vagy más lényegből (hüposztaszisz) vagy létezőből (szubsztancia, uszia) lett, vagy azt mondják, hogy meg tud változni vagy át tud alakulni a Fiú vagy a Szent Szellem, azokat a katolikus és apostoli egyház, amely a mi anyánk, valamint a tiétek is, átokkal sújtja...”
(A szerző fordítása)