Pálfy Gyula
Népben-nemzetben filmezni

„Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad.”
(részlet a volt Szovjetunió egykori himnuszából)

Új irányvonal látszik kibontakozni az európai filmgyártásban: a nagy nemzeti filmek vonulata. Az egykori dicső múlt legalább epizódszerűen, háttérként eddig is helyet kapott az egyes országok filmgyártásában. Ma talán ennél többről van szó: egymás után születnek az olyan monumentális, nagy költségvetésű szuperprodukciók, melyek az adott nemzet karakterének valamely hősies jellemzőjét próbálják megragadni.

Jelenet a Szibériai borbély című filmből    Fotó: Vlaszty

Vajon a lassan ízlésében is egységesülő új világrendre adott kulturális fricskáról van szó? A népek tengeréből kikapott dolgokat a nagy világteknőben összemosó „multikulti” helyett a nemzeti íz és hagyomány csakazértis vállalásáról…?
Mindenesetre a nemzeti érzelmek filmezése sose volt könnyű feladat. Hisz, ami egy hazafinak „nemes és szent”, az más szemével nézve könnyen szájbarágós-kínos demagógiává alacsonyul. Korunk látványos nemzetfilmjei ezt ügyesen kerülik, mert a modern technikával komponált grandiózus látvány, s a megríkató romantikus hangulat kitágítja a befogadás terét. Az érzelmek így bármely földrajzi vetítőhelyen felszabadulnak, s a néző lelkiállapotában az alkotók szándékainak megfelelően létrejön az előkészített katartikus élmény.
Ám mivel e filmek sem szakadhatnak el születésük korától, így a nemzeti pátosz felélesztése történhet kívülről is: vagyis tisztán üzleti alapon.

Skót szív, francia szív, lengyel szív

Ezt példázta az amerikai segédlettel készült szabadságeposz, a Mel Gibson-féle közkedvelt „Rettenthetetlen”. Már ebben bizonyítást nyert, hogy a nemzeti érzés olyan valami, ami - ha fogyasztható formanyelven tálalják - képes a befektetés sokszorosát fialni. A szép zenével, izgalmas csatákkal és érzelmes jelenetekkel zsúfolt film világsiker lett, a skóciai mozikban pedig (a főhős kivégzésének jelenete alatt) alaposan felhevítette a nemzeti szíveket: a helyi ifjak hangosan kiáltozva ugráltak fel helyükről.
A skót William Wallace-nál még ismertebb a francia Jeanne D’Arc históriája. Borítékolható tehát, hogy nagyon is alkalmas egy hasonló, látványosan nagyszabású képköltemény leforgatására. Besson új filmje ez, ahol a nemzeti eszme mentén a miszticizmus erősödik fel. Sőt a hangsúly egy azóta se igen értett okkult-pszichikai jelenség bemutatására (és nem magyarázatára) kerül. Viszont maga az alaphelyzet mélységesen nemzeti: az elnyomott nép küzdelme az elnyomóval. Nem más ez, mint a nemzeti érzelem egyik (ha nem legmeghatározóbb) ősforrása, ahová a leghollywoodibb francia filmes letelepíti és szépen megitatja nézőit.
Ugyancsak a kor gyermeke az élő lengyel klasszikus Andrzej Wajda nagyfilmje a „Pan Tadeusz”. A lengyelek nagy hőskölteményéből az egykor volt békésebb, kiszámíthatóbb és (a rendező szavai szerint) barátságosabb múltra visszanéző kasszasiker született, amely már otthon behozta készítési költségének mind a nyolcmillió dollárját. A lengyel filmek egyébként - ami kivételes teljesítménynek számít Európában - az elmúlt évben több nézőt vonzottak a mozikba, mint a külföldiek. Sokan remélik, hogy ez már az amerikai filmdömping visszaszorításának a nyitánya.

Oroszország-anyácska marketingje

Hasonló eszközökkel még nagyralátóbb eredményre is el lehet jutni. Példa erre Nyikita Mihalkov drága (45 millió, dollárban!) új filmje. „A szibériai borbély” az egykor (talán) volt orosz nagyságnak állít naiv, de tetszetős emléket. Maga a film egyébként szinte jó. A képek szépek, a színészek játéka nívós, a cselekmény (benne az ötletes keretjátékkal) lendületes. Csak a mindezen át-átütő dohos ideológiát, csak azt tudnánk feledni…
Mihalkov nagy igyekezettel - és természetesen perfekt angol nyelven - akarja bizonyítani, hogy a külvilág Oroszország-képe hamis és igaztalan előítéletekkel terhes. Ezért építi fel a Néva-parti „téli mulatság” kellékvárosát egész erdőnyi (ám túl friss és túl precízen festett) fából, ezért öltöztet be annyi statisztát (ám vadonatúj és frissen vasalt) népruhába, s ezért tart termékbemutatót tipikus orosz ételekből. Bizonyára emiatt beszél a filmben feltűnően sok múlt századi helyi lakos is angolul. Igaz, aki csak belepillant például a Random House Orosz évszázad (1994) című képeskönyvébe, az orosz lét megdöbbentő és drámai képekkel illusztrált árnyasabb oldalát is felfedezheti - erről azonban nincs szó a filmben.
Itt még a hadsereg is szép. Valóságos műalkotás. Máshol e kettő (szépség, hadsereg) még köszönőviszonyban sincs egymással; a filmben az „ármijá” a bajtársiasság, a kultúra és az erkölcs legnemesebb bölcsője, melynek lélekemelő seregszemléjét a (maga Mihalkov játszotta) cár atyuska vezényli le könnybelábadó szemmel.
Ez lenne hát az újra felfedezett helyes orosz út víziója? Amelyben a cár személyének kultusza is szerepet kap, ő a rokonszenves Tolsztoj-kadét érző lelkének egyik bevallott támasza. Egy Oroszország-értő (Szilágyi Ákos, januári Filmvilág) szerint e képsor Mihalkov, az „orosz Spielberg” választási klippjeként is felfogható, aki elnökjelöltként kacsintgat a szlavofil politizálás felé.
A film bemutatója valóságos népünnepély volt a Kremlben. Egy megtépázott birodalom kollektívtudat-tréningje: önbizalom-erősítés amerikaiasan csomagolva. És ha már itt tartunk: Amerika és Oroszország, a két igazán nagy nemzet egymásrautaltsága a szereplők hazáján túl jelképként is benne van a sztoriban. Mintha a hatalmas és érző orosz lélek, valamint az amerikai gyakorlatiasság és alkotóerő valamely elegye lenne az igazán hasznos és biztonságos a világ (és a jövő?) számára. Érdekes gondolatkísérlet. Csak komolyan venni nem szabad.