Pátkai Mihály
Véres gyémántok

A kanadai Partnership Africa Canada (PAC) szervezet a héten jelentést adott ki, amely szerint a Sierra Leonéban zajló nyolcéves polgárháború gyökere az ország gyémántbányáinál keresendő - jelentette a CNN amerikai hír-
csatorna. Katonák, gengszterek, kormánytisztviselők és nemzetközi bányász cégek szinte bármit képesek voltak kifizetni a kövekért. A PAC elsősorban a belga gyémántpiaccal szemben fogalmazott meg éles kritikát - a belga tisztviselők szemet hunytak afölött, hogy a Libériából származó gyémántok közül sok Sierra Leone-i csempészáru volt.

Nigériai katona Sierra Leone fővárosában. Szabadon gyilkolhattak    Fotó: MTI

A világ legszegényebb országának tartott Sierra Leonéban mintegy nyolc évvel ezelőtt tört ki a polgárháború. A „lázadók” ötszáz fős felfegyverzett csapata megkaparintotta az ország gyémántbányáit és gyémántkereskedelemből szerzett vagyonnal rövidesen már tízezer főre duzzadt…

A koszovói háborút a világ nem tudta tétlenül végignézni. Naponta láthattuk a CNN jóvoltából a szerencsétlenül járt menekülteket, és a holocaustot megélt Európa szívében nem akart senki egy újabb népirtást. Cselekedni kellett. A nyugati hatalmak közbeléptek, és a NATO békét kényszerített Milosevicsre. Ugyanebben az időben, szintén civilekkel szemben brutális mészárlások sora zajlott a négymilliós kis afrikai országban, Sierra Leonéban. Több mint tízezer embert elraboltak, megerőszakoltak, megcsonkítottak vagy megöltek a dzsungelben rejtőzködő gerillák, az Egységes Lázadó Frontnak elnevezett kormányellenes, illegális hadsereg jobbára tinédzser aktivistái. A Nyugat nem avatkozott közbe. Sőt. Olyan békeszerződést ajánlott a lázadóknak, amely az amnesztia mellett kormánypozíciókat ígért nekik. Lapunk interjút készített Steve Coll-lal, a Washington Post főszerkesztőjével, akinek helyszíni riportja az amerikai napilap hétvégi számában jelent meg.
Amikor hat évvel ezelőtt az amerikai békefenntartó csapatok Szomáliában veszteségeket szenvedtek, azonnal elrendelték a visszavonulást. Ruandában 1994-ben több százezer afrikai civil vesztette életét egy népirtás során. Kilenc hónappal a freetowni mészárlások előtt Bill Clinton amerikai elnök afrikai körútja során bocsánatot kért azért, hogy a nemzetközi közösség nem lépett közbe a ruandai mészárlás megakadályozásáért. De amikor Freetownban kirobbant a válság, az amerikai nagykövetség mégis bezárta kapuit. A szudáni polgárháborúban mintegy kétmillió ember vesztette életét - ez annyi, mint Koszovó összlakossága. A NATO vagy az ENSZ mégsem avatkozott közbe úgy, ahogy azt Koszovóban tette, „humanitárius okokból”. Sokak szerint ez a közöny az ott élő emberek lenézése a nemzetközi közösség részéről, a koszovói akció során gyakran használt, „nemzetközi felelősségről” szóló szlogen pedig nem egyéb, mint érdekháborút palástoló képmutatás.
Sierra Leonét felszabadított fekete rabszolgák és a rabszolgaság ellen küzdő fehér emberek alapították 1792-ben. A 19. század első évtizedeiben az angol és amerikai reformerek egyöntetűen felhördültek az Atlanti-óceánon zajló rabszolga-kereskedelemmel szemben. Azt azonban nem tudták volna elképzelni, hogy odahaza létrehozzanak egy multikulturális társadalmat, ezért azt szerették volna, hogy Freetown adjon otthont a Kanadában és Londonban felszabadított értelmiségi rabszolgáknak. Az angolok rengeteg rabszolgaszállító hajót foglaltak el, és emberi rakományukat Freetownba vitték. Így lett Sierra Leone az afrikai kultúrák olvasztótégelye.
Az ENSZ által 1996-ban sebtiben megrendezett szabad választások győztese Ahmad Tejan Kabbah egykori ENSZ-tisztviselő lett, akinek választási szlogenje az volt, hogy „a jövő a te kezedben van!” Az emberjogi megfigyelők szerint ezért történt az, hogy a kampány során a lázadók - ördögi cinizmussal - rengeteg ártatlan civil kezeit vágták le és küldték el az új kormánynak. A korábban négy évig hatalmon lévő, a lázadók közül kiemelkedő és velük rokonszenvező Valentine Strasser röviddel a kormányalakítás után átvette embereivel a hatalmat, és meghívta kormányába az Egységes Lázadó Frontot. A lázadók ekkor vonultak be először nyíltan Freetownba. Rövidesen azonban nigériai csapatok zavarták ki őket a fővárosból, és vezetőjüket, Fodaj Sanokot halálra ítélték, ám a lázadók visszatértek. Megcsonkított emberek tömegeivel fedezték magukat. Mire a nigériaiak újra visszaverték őket, már több mint hétezer civil esett áldozatul.
Nyolc éve tart a polgárháború az országban. A környező országok vagy tétlenül nézik a Sierra Leonéban zajló borzalmakat, vagy a saját érdekeik érvényesítéséért korlátozott módon avatkoznak be - de soha sem a tartós béketeremtés, a demokratizálás céljából. A távolabbi nemzetek pedig az ország rendkívül értékes, de kimerülőben lévő gyémántkészletéből húznak hasznot. A posztkolonialista belpolitika mindeközben romokban hever, korrupció és káosz jellemzi. A nemzetközi sajtóban kevés szó esik a távoli Afrikában zajló újabb háborúról. A nagyhatalmak szintén bénultan merednek az újabb afrikai drámára.
Steve Coll, a Washington Post vezető szerkesztője és Michel duCille fényképész tavaly decemberben ellátogatott Sierra Leonéba, és kimerítő riportot készített a lázadók parancsnokával és sok szerencsétlenül járt civil áldozattal. Coll a Hetek kérdésére elmondta, hogy a Sierra Leone-i konfliktus egyik fő karakterisztikus vonása, hogy nem faji alapon zajlik. „Ugyanakkor - tette hozzá Coll az interneten zajló beszélgetés során - a civil társadalom megteremtéséért és a gazdasági felemelkedésért vívott küzdelemben ez a dráma hasonlít az Afrika más térségeiben dúló háborúkhoz.”
Éjszakai bártáncosból és női fodrászból lett lázadó parancsnok Sam Bockarie, becenevén „Szúnyog”. Az „ezredes” saját bevallása szerint ingyenes oktatást és orvosi ellátást szeretne mindenki számára Sierra Leonéban. A korrupció végét és a nemzeti hagyományok felelevenítését ígéri. Eszközei azonban igencsak megkérdőjelezhetőek. „Amikor kifogytak a lehetőségeim, akkor az erőszakhoz folyamodtam, ezt megértik” - mondja Szúnyog, akivel decemberben készített interjút a Washington Post.
Egy tízezer főből álló felfegyverzett sereget állított fel, igaz, nemcsak önkéntesekből. Sok foglyul ejtett falusi inkább a lázadókat választotta, mintsem a kivégzést. A Kisfiú Brigád tizennégy év alatti gyerekekből áll, akik Freetownban hírhedtek brutális és groteszk akcióikról. Boede-ben, a lázadók főhadiszállásán elsősorban az idősebb katonák szolgáiként dolgoznak. A lázadók propagandája szerint a polgárháborúban a családoknak együtt kell a frontvonalra vonulniuk - férj, feleség, gyerekek egymás mellett harcoljanak.
Dalibe Jalónak két feleségétől kilenc gyermeke született, köztük legidősebb a huszonkét
éves Alfa. 1999. január 18-án a terepszínű katonai ruhába öltözött, piros fejkendőt viselő lázadók megrohanták házukat.
Alfát Amadu és Davda nevű testvérével együtt egy iskola kapujához vitték. Hiába könyörögtek, hogy a lázadók vegyék be őket is maguk közé. Az iskolához érve megpillantották a baltával várakozó vékony lázadót, aki mindegyiküknek levágta egyik kezét. Az egyikük, Davda nem tudta magát meszszire vonszolni, a közelben elvérzett. Alfa és Amadu bekopogtak egy idegen házba, és azt kérték a házigazdától, hogy tegyenek mérget a sebre - nem akartak csonkán tovább élni. A házigazda nem engedett nekik, így maradtak életben. Később tudták meg, hogy szüleikre és kishúgukra a lázadók rágyújtották házukat.
A húszéves Helent szülei szeme láttára, otthonról rabolták el a lázadók. A táborban „Vérontó” tábornok vezetésével hónapokon keresztül fogva tartották, számtalanszor megerőszakolták. Végül, amikor egy este a lázadók leitták magukat, barátnőjével együtt megszökött, és sikeresen hazajutott. Egy kórházban talált rá édesapjára és édesanyjára. Szülei nem tudták, hogy lányuk még életben van. Amikor Helen kiáltását - „Papa! Papa! Megjöttem! Megjöttem!” - meghallották a kórház folyosóján, nem akartak hinni a fülüknek. Amikor apja átölelte, Helen észrevette, hogy mindkét kezét könyöktől lefelé levágták.
Egy éve tart a látszatbéke Sierra Leonéban. Ez az idő éppen elég volt ahhoz, hogy a lázadók elkezdtek visszaszivárogni a fővárosba, otthonaikba. A civilek igazságszolgáltatása néha nagyon gyors és drámai: egyes lázadókat meglincselnek, másokat élve elégetnek, de leggyakrab-ban csak fenyegető kiáltásokra, keserű fogadkozásokra kerül sor. A béke iránti vágy olyan erős, hogy minden bosszúszomjat képes kioltani. Sokan azok közül is, akiket súlyosan bántalmaztak a lázadók, készek őket politikai szinten is tolerálni, ha valóban ez a békéhez vezető út. Az igazságszolgáltatást a legtöbben lehetetlennek tartják, túl nehéz a felelősök ellen bizonyítékot találni. A lázadók közül ma sokan a kormányban foglalnak helyet, drága autókkal, szirénázva hajtanak végig a városközponton. Hatalmuk van. Ki merne ellenük tanúskodni?