Grüll Tibor
Kulcs a Bibliához

Az európai nemzetek közösségében még fiatalkorúnak számító Izrael életében egyedülálló módon függ össze vallás, történelem és politika. A knesszetben helyet foglaló izraeli honatyák nemegyszer komoly bibliai kérdéseket vitatnak meg, ami nem is csoda, hiszen a mai Izrael Állam előtörténete a Bibliában áll leírva. Ezért is tulajdonítanak nagy jelentőséget minden, a Bibliával kapcsolatos történeti-régészeti felfedezésnek, illetve ezért is kap politikai színezetet szinte minden ezzel kapcsolatos tudományos feltevés. Nemrégiben a Tel Aviv-i Egyetem és a Jeruzsálemi Héber Egyetem tudósai vitatkoztak össze azon, hogy vajon történetileg igazolhatók-e a Biblia Izrael korai történetére vonatkozó állításai. Az ügyben az oktatási miniszter is hallatta hangját.

Kerek oltár Megiddóban. A település már Salamon előtt is fontos szerepet töltött be

A bibliai régészet születése

A Biblia az igazság keresését a bányászat munkájához hasonlítja. A XIX. század vége óta ez a hasonlat valóságos értelmet nyert. 1871-ben Heinrich Schliemann úgy vette kezébe Homérosz két és fél ezer éves eposzait, ahogy addig senki: precíz és hiteles történelemkönyvként használta fel Trója megtalálásához. Nem várt sikere nyomán sokan remélték, hogy a Biblia könyveinek - addigra szintén minden ponton kétségbe vont - történeti igazságát is a föld alól kiásott leletekkel lehet bizonyítani. Úttörő munka volt ezen a területen A. H. Sayce két műve: az 1894-ben megjelent „Magas kritika és a tárgyi emlékek” (Higher Criticism and the Monuments), valamint a később napvilágot látott „A tárgyi emlékek tényei és a magas kritika hazugságai” (Monumental Facts and Higher Critical Fancies).
Az 1920-30-as évek végére már meglehetős számú hasonló mű került publikálásra a Biblia történetiségét valló tudósok tollából. A tudományos igényű bibliai régészet megalapítójának William Foxwell Albrightot tekinthetjük, aki 1935-ben e szavakkal méltatta a diszciplína jelentőségét: „Az elmúlt században Palesztinában és a környező országokban folyó régészeti kutatások teljességgel átformálták a Biblia történelmi és irodalmi hátterére vonatkozó ismereteinket. A Biblia többé nem tűnik a múlt valamiféle magányos emlékművének, olyan jelenségnek, amelynek semmi köze ahhoz a környezethez, amelyben megszületett. A Bibliával szemben a XVIII. és XIX. század jelentős tudósai által megfogalmazott szkepticizmus (…) egyre inkább hitelét veszti. Egyik felfedezés a másik után eredményezte, hogy egyre nőtt a Biblia mint történeti forrás értékének elismertsége.”
A II. világháború után Európában újra eluralkodó szkepticizmussal szemben az Albright-iskola is hallatta szavát. George Ernest Wright 1952-ben publikálta „A cselekvő Isten: a bibliai teológia mint történetmondás” (God Who Acts: Biblical Theology as Recital) című könyvét, amely hamarosan a téma klasszikusává vált. Wright hangsúlyozta a bibliai hit történeti alapjait: „Részesülni a bibliai hitben annyit jelent, hogy valóban komolyan kell vennünk a történelmet, mint a hit elsődleges adatait.” A bibliai hit számára ugyanis központi jelentőséggel bír az, hogy bizonyos események (például az egyiptomi kivonulás, a Törvényadás, Kanaán elfoglalása, Jézus Krisztus feltámadása stb.) valóban megtörténtek-e vagy sem. Wright sikemi ásatásai (1956), majd az azt követő publikációk (Shechem: The Biography of a Biblical City, 1965) nagy visszatetszést váltottak ki főleg a németországi protestáns teológus körökben, és rendkívül kiélezték a fundamentalista-modernista ellentétet. Az 50-es években ez a vita már a publicisztika szintjére jutott. 1956-ban egy német újságíró, Werner Keller fundamentalista oldalról megírta a téma máig talán legismertebb népszerűsítő összefoglalását, amelynek már címe is rendkívül provokatív: „Mégis a Bibliának van igaza” (Und die Bibel hat doch Recht).
Ezt a fajta populáris „bibliai régészetet” azonban igen sok támadás érte minden oldalról, tegyük hozzá: joggal. Az elmúlt több mint egy évszázad kutatásai - bár valóban hoztak jelentős eredményeket - világossá tették, hogy a régészet nem a Biblia minden zárját felnyitó kulcs. Fontos szerepe van és lehet bizonyos történeti tények tisztázásában, de semmiképpen sem helyettesítheti a Bibliára mint Isten kinyilatkoztatott Beszédére alapozott hitet.

A kételkedők hangja

Már az ókorban is sokan akadtak, akik azt állították, hogy a Biblia nem más, mint mítoszok és legendák gyűjteménye, az Ó- és Újszövetségben szereplő események vagy sohasem történtek meg, vagy nem úgy mentek végbe, ahogyan azt a Bibliában olvassuk. Különösen a pátriárkák, az egyiptomi kivonulás, a zsidó honfoglalás és az egyesített királyság korszakával kapcsolatban adtak és adnak hangot kételyeiknek a szkeptikusok.
Az óév utolsó heteiben alaposan felkavarta az izraeli tudományos életet Zeév Herzog régész (Tel Aviv-i Egyetem) bejelentése, miszerint a régészeti leletek nagy része nem támasztja alá, némelyike pedig egyenesen ellentmond a Biblia azon részeinek, amelyek a zsidó nép megjelenéséről és megtelepedéséről szólnak. A régészeti leletek nem igazolják, hogy a Bibliában közölt időpontban zsidók tömegesen hagyták volna el Egyiptomot; Jerikó fokozatosan hanyatlott le, és nem egy csapásra pusztították el.
Herzog úgy véli, hogy hibát követtek el azok az izraeli régészek, akik egyre jobban belelovallták magukat a gondolatba, hogy ásatásaikkal a Bibliában foglaltakat pontosan alátámaszthatják. Állításaikkal szemben - vallja Herzog - a zsidó állam alapjait valamikor a IX. században kell keresnünk, amikor pásztortörzsek telepedtek meg a Holt-tenger fölé magasodó hegyeken, és két nagy rivális államot alapítottak: Júdát és Izraelt. A Dávid és Salamon állítólagos erős királyságának idejéből származó városok feltárásai azt bizonyítják, hogy ezek a települések valójában elszórt házakból álló területek voltak, a királyság pedig kis, provinciális dinasztia uralma, amely nem gyakarolt valódi hatalmat a vidék felett. Hacór, Megiddó és Gezer feltárásai mind ezt bizonyították: Megiddóban Herzog szerint például egyáltalán nem is volt fal. Jeruzsálem, Dávid királyságának fővárosa pedig legjobb esetben is csak egy kis városka volt, egy apró citadellával, amit a király részére emeltek.
Moshe Kochavi - szintén a Tel Aviv-i Egyetem régész-tanára - sietett megerősíteni, hogy kollégája állításai az utóbbi évtizedek ásatásain alapulnak, melyek eredményét a régész azért nem publikálhatta, mert az az „izraeli nemzeti mítosznak” mond ellent. Az ügyben megnyilatkozó izraeli oktatási miniszter, Yossi Sarid maga is egyetért Herzoggal. Szerinte helytelen, hogy a felnőtteknek és iskolásoknak turistakirándulásokat szerveznek a régészeti lelőhelyekre, amelyeket a Biblia egyértelmű bizonyítékainak állítanak be, s úgy használják a Bibliát, mint valami történelemkönyvet, vagy hiteles forrásmunkát.
E véleményekkel szemben - szakmai körökben - eddig egyedül Amnon Ben-Tor régész (Jeruzsálemi Héber Egyetem) hallatta hangját. Szerinte Herzog és posztmodernista szellemi követői arra használják fel tudományukat, hogy politikai irányzatokat támogassanak, nevezetesen éppen azokat, amelyek igyekeznek lerombolni a zsidó állam megalakulására vonatkozó hagyományokat. Ben-Tor szerint az i. e. X. századi feliratok és leletek azt bizonyítják, hogy Dávid és Salamon király vezetésével a zsidók olyan államot alapítottak, amely mindenképpen jelentékeny lehetett. Lássunk ezek közül néhányat.

Dávid háza

A Biblia szerint Dávid uralkodása alatt az Izraeli Királyság elérte politikai és katonai hatalmának csúcsát. Hogy mekkora volt Izrael területének kiterjedése Dávid és Salamon uralkodása alatt, azt mutatja az alábbi idézet: „Mert ő uralkodott minden helyen a folyóvizen túl (az Eufratésztől nyugatra), Tifsától Gázáig, minden királyságon, melyek a folyóvizen túl voltak” (1Kir 4,24). Dávid és Salamon birodalma tehát az Eufrátesz nagy kanyarulatánál levő Tifsától a Kanaán földjének déli részén levő Gázáig ért. Dávid emellett azért is jelentős szereplője a zsidó történelemnek, mert a prófétai ígéret szerint az ő „házából” (vagyis családjából) kell származnia a Messiásnak. Ezért is nevezi Máté evangéliuma Jézust „Dávid fiának” mindjárt az első versében, s ezért törekedett arra a római császárok némelyike, hogy Dávid leszármazottainak még írmagja se maradjon Izraelben.
Hét évvel ezelőtt nagyjelentőségű felfedezés történt Dávid házával kapcsolatban, amely - legalább részben - kihúzza a talajt a szkeptikusok lába alól. Tel Dan (Tell el-Qadi) Galileában, a Hermon-hegy lábánál fekvő romterület. A Bírák könyvének 18. fejezetében részletesen olvashatjuk a város alapításának történetét, hogyan foglalta el Dán törzse az eredetileg szidóniak által alapított várost a Béth-Rehób völgyében: „És elnevezték a város nevét Dánnak, atyjuknak, Dánnak nevéről, aki Izraelnek született volt. Bár először Lais volt a város neve.” (Bírák könyve 18,29) Az ókori város régészeti feltárása 1966-ban kezdődött el Avraham Biran izraeli régészprofesszor vezetésével. Az azóta eltelt időszakban igen kevés írott forrás került elő itt, egészen 1993-ig, amikor egy feliratos bazalt kőre bukkantak rá a kutatók, melynek szövege így hangzik: „…És Hadad királlyá tett engem. És Hadad előttem járt, és én megváltam az én királyságom hét […]-tól, és levágtam hetven királyt, akik befogtak sokezernyi harci szekeret és sokezernyi lovat. Megöltem Jehorámot, Ahábnak Izrael királyának fiát, és én megöltem Aháiját, a Dávid házából származó Jehorám királynak fiát. És leromboltam városaikat és földjüket pusztasággá tettem […] és Jéhu uralkodott Izrael felett és megostromolta…” A töredékes felirat Hazaél hódításait mutatja be Izrael és Júda földjén. A győzelmi sztélét uralkodásának korai szakaszában, valamikor a IX. század utolsó negyedében állíthatta fel.
Felmerül az a kérdés is: ki törethette össze a győztes asszír király feliratát? Izrael fennállásának időszaka alatt mindössze két király jöhet szóba, akik viszonylagos függetlenséget tudtak kivívni országuk számára. Az egyikük Jehoás, Jéhu unokája, a másikuk II. Jeroboám, az előbbi fia. Ők kb. 800 és 745 között uralkodtak, amikor Damaszkusz hatalma meglehetősen meggyengült. Jehoás visszafoglalta az arámiaktól az izraeli városokat, II. Jeroboám pedig - Jónás próféta kijelentéseinek megfelelően - messze északra és keletre is kiterjesztette királysága határait. A kutatók szerint az előbbi király törethette szét Hazaél győzelmi feliratát, amely bizonyítja, hogy a júdabeli királyok dávidi leszármazását még az asszírok is számon tartották!

Salamon építkezései

A Dávid által megteremtett birodalom Salamon idejében ért delelőjére. A Szentély és a királyi palota mellett Salamon erős várakat is épített az ország kulcsfontosságú helyein; ezek közül a Biblia Hacórt, Megiddót és Gezert említi. Mindhárom városban ugyanolyan fajtájú, hatkamrás, monumentális erődkapukat találtak, amelyek ma is láthatók. Ezek korhoz kötésében azonban eltérnek a vélemények: a „minimalista” régészek a IX., míg a Biblia iránt kevésbé szkeptikusok a X. századra datálják őket.
Salamon nevéhez több építészeti innováció is fűződik, melyek alapján szinte teljes bizonyossággal lehet ezeket az építkezéseket az ő korára helyezni. Az úgynevezett „oszlopos házak”-at egyesek kincstáraknak, vagy raktáraknak tartják; mások ellenben lóistállóknak vélik, amely összhangban van azzal, hogy Salamon harci szekereknek és lovaknak is épített laktanyákat. Gabriel Barkay magyar származású jeruzsálemi régész szerint az, hogy ezekből az oszlopos helyiségekből gyakorlatilag hiányzik a leletanyag, azt bizonyítja, hogy esetükben nem raktárakról, hanem lóistállókról lehet szó. Megiddóban az istállóhoz egy 55 x 55 m-es tér is csatlakozik, amit valószínűleg idomítás vagy futtatás céljából használhattak. A kváderköves építkezés is salamoni eredetű: „Mindezek bent is, kint is méret szerint kifaragott, fűrésszel kivágott értékes kövekből készültek; az alaptól az oromzatig, kívül is a nagy udvari részen. A fundamentum is értékes, nagy kövekből készült, tíz könyök és nyolc könyök nagyságú kövekből. Ezekre méret szerint kifaragott értékes kövek és cédrusfák kerültek” (Királyok 1. könyve 7,9-10). A királyi épületeket óriási méretű, 4-5 m hosszú alapkövekből építették. A kövek szerkezetét fából készítették el, és habarcs nélkül, igen precízen illesztették össze őket. Ilyen kváderköves épületeket találtak Megiddóban és Szamáriában is.
Salamon legnagyobb építészeti vállalkozása kétségkívül a Szentély volt, amelynek felépítése évszázadokra meghatározta Izrael jövőjének alakulását. A babilóni pusztításnak köszönhetően (i. e. 586) kő-kövön nem maradt az épületből, és helyén a Zsidó Állam megalakulása (1948) óta még sohasem folytathattak az izraeli régészek ásatásokat. Néhány éve azonban egy londoni műkincsgyűjtő, Shlomo Moussaief tulajdonából előkerült egy 11 x 8 cm-es írott cserépdarab, amelyen a „Bét Jahve”, azaz az Úr Háza, vagyis a jeruzsálemi Szentély neve olvasható: „Asijahu király neked adott / parancsa értelmében / át kell adni Zekarjahu kezén / keresztül / 3 sekel tarsisi ezüstöt / Jhvh házának.” A feliraton szereplő Asijahu névváltozat pecséteken is többször előfordul, és minden bizonnyal Jósiás júdeai királlyal (i. e. 640-609) azonosítható. Izgalmas lenne az a feltevés, hogy az itt említett pénzösszeget is a jeruzsálemi Szentély felújítására fordították (lásd a Krónikák 2. könyve 34. fejezetét!), s a szövegben említett Zakariás azonos lenne a Bibliában szereplő munkafelügyelővel (uo. 34,12) - erre azonban nincs konkrét bizonyíték. A „tarsisi ezüst” Salamon kora óta hajón érkezett Dél-Spanyolországból Izraelbe (Királyok 1. könyve 10,22), és egészen a babilóni fogság idejéig folyamatos volt belőle az ellátás (Jeremiás 10,9).

Az emlékezés jelei

Lehet, hogy a fentiek után valakiben az a kérdés fogalmazódik meg: nem kevés mindez? Hiszen nem találtak mindeddig olyan írásos vagy tárgyi emléket, amely olyan bibliai történeteket direkt módon támasztana alá, mint amilyen mondjuk a fáraó napiparancsa a zsidók robotmunkájáról; Salamon és a türoszi király levelezése; vagy a jeruzsálemi Szentély tervrajzai.
A történész erre adott válasza az, hogy ilyen dokumentumokat keresni sem kell, ugyanis soha nem is léteztek. Példának okáért soha egyetlen király, fejedelem vagy hadvezér nem állított feliratot saját vereségét megörökítendő, hacsak nem úgy, hogy a tényeket elferdítve győzelemnek állította be azt. Így hát egyiptomi forrásoktól (ha előkerülnek egyszer) sem kell azt várnunk, hogy a Bibliával egyező módon írják le a Kivonulás történetét. A valóban létező dokumentumok (például királyok levelezése) közül legtöbb pedig az íróanyag romlandósága miatt örökre elpusztult.
A források csekély számának másik oka, hogy a zsidó királyok és hadvezérek nem állíthattak emléket saját győzelmeiknek, mivel Mózes törvényében kategorikusan megtiltotta a győzelmi emlékművek és feliratok állítását: „Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak” (Mózes 3. könyve 26,1); „Oszlopot se emelj magadnak, amit gyűlöl az Úr, a te Istened” (Mózes 5. könyve 16,22). Ennek a törvénynek megszegése olyan botrányos esetnek minősült - legalábbis az egyesített királyság korában -, hogy csak két kirívó esetről hallunk vele kapcsolatban. Mindkettő olyan emberrel történt, aki negatív szereplőjévé vált a zsidó történelemnek. Izrael első királya, Saul, az amalekiták leverése után a Kármel-hegyen emelt magának emlékoszlopot (Sámuel 1. könyve 15,12), valamint az apja uralma ellen puccsot szervező Absolon „pedig vett és még életében emelt magának emlékoszlopot, amely a király völgyében van. Mert ezt mondta: Nincsen nékem oly fiam, akin az én nevemnek emlékezete maradhatna, azért az oszlopot a maga nevére nevezte, és az Absolon oszlopának hívattatik a mai napig.” (Sámuel 2. könyve 18,18)
De a közben eltelt több ezer év eseményei is jelentősen hozzájárultak az emlékek pusztulásához. Ráadásul egyes fontos helyszíneken nem is mindig lehet kutatni. Jeruzsálemben részint az arab hatóságok nem engedik a Templomhegyet kutatni - sőt egyes hírek szerint szándékosan pusztítják a lelőhelyet -, részint az ortodox zsidók akadályozzák az ásatásokat. De az is megesik, hogy maguk a régészek okozzák a dezinformációt. Legjobb példa erre Jerikó, ahol a legkorábbi feltárásokat J. Garstang végezte (1934). Kutatásai mindenben a Biblia leírását látszottak igazolni. Később K. Kenyon (1979) már semmit nem talált abból, amit Garstang fedezett fel, illetve amit megtalált, azt is másképpen értelmezte. Az ókori települést rejtő dombot viszont sikerült úgy összetúrni, hogy ma már jószerével semmi biztosat nem mondhatunk róla: „Ennek a fontos településnek jellemzői ködbe burkolóznak” - állapítja meg róla az egyik ismert régészeti enciklopédia. Végeredményben tehát igazat adhatunk Albrightnak abban, hogy korunkban egyre nőtt a Biblia mint történeti forrás értékének elismertsége, ám a régészet nem volt és soha nem is lesz „mindent megoldó aranykulcs” sem a történészek, sem a prédikátorok kezében.    
(A szerző történész)