Mariann Fauser, Frankfurt
Tánc az aranyborjú körül

A német társadalomban az elmúlt időszakban megtapasztalt etikai krízisről, annak okairól és konkrét, a társadalmi élet különböző területein való megjelenési formáiról olvashatunk kritikus hangvételű tanulmányt a Der Spiegel hírmagazin év végi számában. A Tánc az aranyborjú körül címet viselő vezércikkben a szerzők azt a kérdést állították vizsgálódásuk középpontjába, hogy a németek „erkölcs nélküli nép-e”.

A cím természetesen a bibliai történetre utal: az aranyborjú 3500 éve már az erkölcsről megfeledkező emberi társadalom jelképe. A cikk idéz egy 1994-ben készült felmérést, amely szerint a megkérdezettek 70 százaléka tartja a Tízparancsolat tartalmát etikai alapelvnek, arra a kérdésre azonban, hogy ezeket magukra nézve kötelező érvényűnek tekintik-e, már csak 25 százalékuk adott igenlő választ. A társadalomban „eltűnőben van a jó és a rossz közötti különbségről való konszenzus”. Ellentétben az emberi történelem korábbi korszakaival, melyekben vallástól, felekezeti hovatartozástól, sőt a vallásosság meglététől függetlenül is, ha nem is megvalósíthatók, de érvényesek voltak e morális parancsolatok („Ne ölj, ne paráználkodjál” stb.), mára bizonytalanná váltak az emberek annak tekintetében, hogy - a közismert katolikus teológus, Hans Küng szavaival - „milyen alapopciók szerint is hozzák meg életükkel kapcsolatos lényegibb és mindennapos, kisebb döntéseiket”.
Egyre inkább növekszik azoknak az embereknek a száma, akik elutasítják az etika minden formáját, annak ellenére, hogy - ismét Küngöt idézve - „egy értékek, normák és magatartásformák feletti minimális alapkonszenzus elengedhetetlen feltétele az emberhez méltó együttélésnek”. Egy ilyen etika alapelveit nem kell kitalálni, hiszen a Tízparancsolaton kívül más rendszerekben is megfogalmazódtak már hasonló gondolatok: Konfucius aranyszabálya szerint „amit nem kívánsz magadnak, ne tedd meg mással”, vagy Kant kategorikus imperatívusza értelmében: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyidejűleg mindenkor egy általános törvényhozás elve is lehessen”; vagy Jézus Hegyi beszédében: „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal.”
A szerzők a társadalmi élet több területéről - televízió, gazdaság, politika - vett példákkal támasztják alá nem éppen optimista állításukat. Az utóbbi hetek számos, nagy port kavaró politikai botránya - azok közül is elsősorban a volt kancellár, Helmut Kohl pénzügyi praktikáinak nyilvánossá válása - mutatja, hogy még vezető politikusok is hajlamosak megfeledkezni az erkölcsről, ha pénzről és hatalomról van szó. Úgy tűnik, mintha a politikában egyre inkább háttérbe szorítaná a „köz” érdekében való cselekvést az önmegvalósítás és haszonvágy érdekét szolgáló cselekvés. Különösen elgondolkodtató, hogy miután e botrányok nyomán köztudomásúvá váltak a „sötét ügyködések”, az érintett politikusok a legkisebb bűntudat nélkül reagáltak.
A kilencedik parancsolat, a „Ne hazudj” - ami a politikusokra vonatkozó fordításban valahogy így is hangozhatna: „Ne áltasd választóidat hamis ígéretekkel” - megszegése nemhogy a legkisebb vétségnek sem számít, sokkal inkább tekintendő a politikus munkaeszközének. Jó példa erre Kohl ígérete „Kelet-Németország virágzó országrészeiről”, mely 1989-ben biztosította számára a győzelmet vagy Schröder 1998-as ígérete, melyben arról biztosította a nyugdíjasokat, hogy nem csökkennek majd bevételeik.
E botrányok következményeként tovább csökkent a polgároknak a politikai pártokba vetett, amúgy is megcsappant bizalma. Az egykori szövetségi kancellár, Helmut Schmidt szavaival „1949 óta soha nem volt olyan csekély a politikusi rétegbe vetett bizalom, mint manapság; vezető szerepüket nem töltik be sem politikai, sem morális értelemben”.
A morál térvesztése a gazdaság területén sem kevésbé feltűnő. Hans Merkle, a Bosch cég egykori főnöke és a német gazdasági csoda legendássá vált figurája még fontosnak tartotta kiemelni, hogy az igazgatóság feladata nemcsak annak szem előtt tartásából áll, hogy ő és a részvényesek a lehető legtöbb pénzt zsebeljék be, hanem abból is, hogy a köz hasznát szolgálják. Manfred Schneider, a Bayer cég igazgatóságának elnöke mint tipikus modern vállalatvezető nem lát „összefüggést a munkahelyek elveszítése és a tőzsdeboom között”. Egy lélegzettel jelentette ki, hogy a Bayer 1997-ben 35-ről 30 százalékra kívánja csökkenteni a személyzeti költségeket, a befektetőknek ezáltal is demonstrálandó: „Az igazgatóság következetesen cselekszik.”
A Holzmann nevű építési vállalat - melyet végül a szövetségi kormány beavatkozása mentett meg - csődeljárása körül kirobbant botrány mutatja, hogy a kizárólag nyereségmaximálásra koncentráló gazdasági döntések negatív következményeit a társadalomnak kell hordoznia, hiszen az finanszírozza a válságossá vált munkahelyeket, illetőleg viseli a keletkezett munkanélküliség költségeit. Ahogyan a nyolcadik parancsolat a politikára, úgy érvényes a nyolcadik gazdaságra: „Ne lopj.” A munkahely „ellopása” egy embertárstól manapság különleges menedzsererénynek számít.
A német menedzserek között terjedőben van a „rablókapitalizmus”: stratégiájukat a nemzetközi konkurenciaképesség megőrzésével ideologizálják - állítják a szerzők. Az egyre tendenciózusabb globalizáció által az egyénre kényszerített törvényeket fizikai törvényekként fogják fel, melyekkel szemben nincs ellenállás. E fejlődés elfogadása azonban azt jelenti, hogy az ember egyre inkább lemond felelős befolyásáról, pozíciójáról, bár az az antitézis is létezik, hogy az a rendszer, amely velejéig embertelen és erkölcstelen, az rossz, ezért megszüntetendő.
E morális dekadencia a politika és a gazdaság mellett a médiában is megmutatkozik. A televízióban a „kisember” is szót kap, és a televízió azt mutatja, amit a „kisember” akar látni. A délutáni talkshow-k mélységesen szomorú képet festenek arról, milyen „romlófélben” van a szégyenérzet, az erkölcsről alkotott nézetek, mennyire banálisak és kimeríthetetlenek a németek perverz fantáziái, s hogy milyen gátlástalanul tárják mindezt a nyilvánosság színe elé. Talán a mindennapok anonimitása ösztönzi az embereket arra, hogy mindenáron, ha kell, kudarcuk árán is ismertté váljanak.
A kötelességteljesítés és az őszinteség terén sem jobb a helyzet: az adó- és biztosítási csalásokkal kapcsolatos legfrissebb adatokat megtekintve nemcsak a németek fizetési morálját illetően nem maradnak illúzióink, hanem az a kérdés is felmerül, hogy igenlik-e még egyáltalán a szociális állam eszméjét.
A fogyatkozó erkölcsi tudat további szomorú példáit szolgáltatja az a tény, hogy nőket molesztálhatnak, sőt meg is erőszakolhatnak tömegközlekedési eszközökön az utastársak beavatkozása nélkül, hogy baleseteknél, szerencsétlenségeknél - bár ott a bámészkodó tömeg - gyakran elmarad a segítő kéznyújtás. A segítőkészség és a civil kurázsi szemmel láthatóan divatját múlta a társadalomban.
Hasonló tendenciákra enged következtetni egy a 14-15 éves fiatalok
körében feltett körkérdés arról, példaképüknek tekintik-e az alábbi intézmények valamelyikét: Greenpeace, Amnesty International, szakszervezetek, egyházak és pártok. A megkérdezett fiúk 55 százaléka válaszolt nemmel. Arra a kérdésre, hogy támogatnának-e közhasznú célokat, 77 százalékuk adott nemleges választ.
A berlini Holocaust-emlékmű körüli vagy a Bundeswehr-katonák koszovói bevetésével kapcsolatos viszonylag magas színvonalú nyilvános vitákat figyelemmel kísérve természetesen pozitív példákat is találhatunk, ezek azonban összességében vajmi kevés vigaszt nyújtanak az alapvetően erkölcs nélkülivé váló társadalomban, melynek követelése, mint ezt a progresszív magazin, a Kursbuch júniusi számában olvashattuk: „Le a morállal!”, s amely mindent, ami „morális”, moralizálónak bélyegez.
Hogy mit is lehetne tenni mindez ellen? Erre a kérdésre a 90 éves Marion Graefin Dönhoff, az igencsak nagy népszerűségnek örvendő FDP-politikusnő a következőket válaszolta: „Azon túl, hogy kitartunk az erények mellett, semmit.” Mindenesetre segítség lehet az aranyborjú történetének végiggondolása: Miután Mózes, a nép vezetője, megsemmisítette a törvénytáblákat, „fogá a borjút, amelyet csináltak vala, tűzben megégeté, és apróra töré, mígnem porrá lett…” Ezzel azonban, mint a szerzők is írják, még nem ért véget a történet: Mózesnek ez csak az első lépése volt afelé, hogy népét ismét a helyes útra térítse.