„Zsidó sorsok magyar színpadon” címmel kétnapos konferenciát rendezett pár héttel
ezelőtt a Szombat című folyóirat, amelyen neves szakértők, művészek járták körül
azt a kérdést, hogy milyen szerepet töltenek be a hazai zsidó származású művészek
- írók, színészek és más szakemberek - a magyar színházművészetben. Az esemény
nem előzmények nélküli: 1996 óta minden évben, ezzel együtt összesen négy
alkalommal rendeztek hasonló témájú konferenciát az irodalom, a képzőművészet és
a filmművészet vonatkozásában is. A folyóirat ez irányú kezdeményezései úttörő
jellegűeknek tekinthetők, hiszen mindmáig nem készült a témáról átfogó jellegű
munka.
Talán nem véletlenül. Azok az alapkérdések ugyanis, amelyek elkerülhetetlenül
felvetődnek az ilyen eszmecserék során, messze túlmutatnak az adott téma keretein, és
megnehezítik a szakemberek dolgát. Mert hogyan is lehetne megkerülni, különösen a (lényegüknél
fogva önkifejező) művészetek vonatkozásában példának okáért a zsidó identitás
összetettségével, a diaszpóra-lét problematikájával kapcsolatos kérdéseket? Nem véletlen,
hogy a konferencián a hazai kultúra zsidó vonatkozásainak kapcsán most is a jól
megragadható, konkrét megnyilvánulási formákról esett a legtöbb szó: így a pesti
zsidó kabaré humoráról vagy Shakespeare sokat vitatott darabjáról, A velencei kalmárról,
amely filozófusnak, színikritikusnak, rendezőnek, színésznek és laikus közönségnek
egyaránt jó alapot nyújt a téma vizsgálatához.
Halász Tamás műkritikus megállapítása szerint Magyarországon szervezett formában
nem létezik zsidó színház, többek között azért sem, mert hiányzik hozzá a széles
körű befogadó közeg. Hazánkban nem adtak elő „zsidó nyelven”, zsidó színházban
zsidó témájú darabokat.
Másrészt elmondható, hogy a magyarországi zsidó művészek (színészek, írók)
mindenekelőtt mindig is magyaroknak, „teljes értékű” honfitársaknak vallották
magukat, s munkásságuk valóban szerves, elválaszthatatlan része lett a mindenkori
magyar kultúrának - csak hát társadalmi környezetükben rendre akadtak olyanok,
akik nem mulasztották el emlékeztetni, megbélyegezni, olykor likvidálni őket származásbeli
másságukért.
A nagyfokú kulturális asszimiláció kapcsán - mint általában mindig, úgy - most
is felmerült a kérdés: kimutatható-e a magyar színházművészeten belül valamiféle
markánsan zsidó jelleg, tradíció? Többek között erre kerestek választ az említett
rendezvények résztvevői is.
„Magyarországon nem beszélhetünk zsidó színházról - írja egy helyütt Halász
-: a befogadó kultúrába őszinte szívvel belesimuló, egyetlen anyanyelvű Rózsahegyi
Kálmánok, Jób Dánielek, Molnár Ferencek, Kabos Gyulák, Ráday Imrék, Alfonzók, Básti
Lajosok, Ascher Oszkárok, Kellér Dezsők, Darvas Lilik, Gózon Gyulák, Rátkai Mártonok
és a további, régi, illetve mai százak, ezrek minden bántás, megalázás és halálos
pofon nyomán is magyar színműírók, színészek maradtak. (…) Ha magyar földön
zsidó színészek zsidó közönségnek játszottak, szinte kizárólag kényszerből
tették: az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) színpadán
vagy Kolozsvárott, kulturális majd fizikai gettóba nyomorítva, szeretett színpadaikról
letaszítva, megalázottan formáltak társulatot, mert megbélyegezve - majd ha
szerencséjük volt, túlélve - is Thália magyarul játszó papjai maradtak.”
Szervezett keretek híján nem marad más hátra, mint egyéni életpályák tükrében a
lehető legnagyobb tárgyilagossággal megvizsgálni, mi mindent tettek hozzá a szakma
zsidó származású képviselői a magyar színművészethez. A kérdés kapcsán természetesen
számba kell venni a már említett pesti kabarén kívül olyan jellegzetességeket is,
mint például a jiddis színház a „zenge ráj”-okkal, azaz az „élet-házakkal”;
az OMIKE léte vagy a mai napig működő Javne Színház, amely a magyar zsidó diákszínjátszásnak
teremtett bázist. A számbavételt, az összegző-feltáró munkára irányuló törekvést
- amelynek figyelemreméltó epizódja volt a decemberi konferencia is -, jól fémjelzik
Halász Tamás következő szavai: „Kordokumentumokat, kulturális fordulópontokat,
meghatározó társadalmi megmozdulásokat vizsgálhatunk életpályák, színművek, életművek
vizsgálatával. Elemzőn felkutatva, helyben hagyva, feldolgozva egy ilyen szempontból
alig vizsgált területet. Soha meg nem húzva határokat önhatalmúlag. Még véletlenül
sem vetemedve arra, hogy bántó falakat húzzunk ott, ahol azoknak semmi keresnivalójuk
nincs.”