Kérve kérem, ne értsen félre az olvasó. Nem a belső füljáratban képződő
anyagok összetételéről szeretnék beszélni. Az orvossal is közöltem már, ám
ezekkel az emberekkel nem lehet zöldágra vergődni. De talán jobb lenne, ha az elején
kezdeném.
A Magyar Televíziótól érkezett, azaz nem érkezett két kolléga. Előbb ugyanis
lekésték a gépet, később elérték. Végül nagynehezen mégis megjöttek, aztán továbbutaztak
Las Vegasba. Nekünk kellett felvenni őket a repülőtéren. Csupán azt felejtették el
megmondani, hol fognak lakni, mi lesz a telefonszámuk, és melyik légiforgalmi társasággal
jönnek majd visszafelé. Anynyit azonban megemlítettek, hogy Newarkon fognak leszállni,
és azt is elárulták, hogy körülbelül mikor.
Meg kellett tehát tudnom, hogy melyik társaság gépe érkezik abban az időben a
megadott helyre. Semmiség az egész. Felemeltem a telefonkagylót. Feltárcsáztam a
tudakozót, és kértem a newarki repülőtér központi tájékoztatóját. „Azonnal, kérem”
- válaszolta egy udvarias női hang. Rövidesen kattogás hallatszott, majd egy gép
adott egy számot.
Felhívtam. A Mariott szálló jelentkezett. „Nem idegeskedünk!” - nyugtattam
magamat, majd ismét hívtam a tudakozót, mondván, hogy most már szeretném végre a
megfelelő számot. Némi berregés és zakatolás után egy férfi megadta ugyanazt a számot.
Szerencsém volt, mert ezúttal nem a géphang szólalt meg, így el tudtam magyarázni a
helyzetet. Bocsánatkérés után egy újabb szám jutott birtokomba.
Tárcsáztam. Kellemes hangú gép jelentkezett. Közölte, hogy itt a Newarki Repülőtér,
s amennyiben nyomógombos készülékem van, üssem be az egyes számot, ha nem, maradjak
a vonalban. Nekem nyomógombos készülékem van, tehát legott beütöttem az egyest.
Ezt követően egy másik géphang így búgott a fülembe: Ha a Boeing- gépek pilótafülkéjének
műszerfaláról akarok képet kapni, nyomjam meg az egyes gombot; ha a Gépkísérők
Szakszervezetének első titkárával kívánok értekezni, a kettes gombot nyomjam meg;
ha a Kuvaiti Légiforgalmi Vállalat gépeinek belső tervrajzát, és üléseinek
elhelyezését keresem, a hármas gomb a megfelelő; ha a kényszerleszállások lélektanáról,
valamint esetleges következményeiről, és azok gyógymódjáról akarok ismertetőt, a
négyes számot kell választanom; ha a géprablásokat végrehajtó terrorszervezetek
alapszabályait, és vezetőségeik nemzetiségi, illetve törzsi összetételét keresem,
az ötös számot ildomos használnom; ha a távirányítású rakéták robbanófejeinek
számáról, valamint szerkezeti változásairól kívánok hallani, a hatos számot kell
keresnem; ha a röntgensugarakkal nem kimutatható robbanóanyagok csomagolásáról, és
tárolási hőmérsékletéről érdeklődöm, akkor a hetes szám ad választ.
A hetvenes számnál már kissé ideges lettem, de tovább hallgattam, hiszen érkező gépekről
még egy szó sem esett. Száztíznél kivert a veríték, de türelmes maradtam. Kétszáztizenháromnál
azután bemondták, hogy ha mindeddig nem kaptam volna választ a saját kérdésemre, várjak,
majd egy igazi ügyintéző fog rendelkezésemre állni.
Hosszabb lélegzetű kényszerszünet, majd valami szörnyűséges zenebona következett.
A kakofóniát egyszer-egyszer hangszalagról közvetített üzenet szakította meg, amely
közölte velem, mennyire örülnek hívásomnak, de jelenleg minden ügyintéző foglalt,
csak várjak nyugodtan, míg sorra kerülök.
Már-már feladtam, amikor megtörtént a csoda. Egy valódi, hús-vér női hang
jelentkezett. Megmondtam, mit akarok. Bocsánatot kért, amiért várakoznom kellett, majd
adott egy másik számot, hogy legyek szíves azt hívni, és akkor majd megkapom a kellő
útbaigazítást. Hálát rebegtem, majd nagy örömmel feltárcsáztam a számot.
Korai örömöm rögvest ürömmé változott. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor
ugyanazt a számítógépes hangot hallottam, mint az előző számon, és a jólismert
mondókát harsogta.
Amikor a robbanóanyagokhoz értünk, én robbantam fel. Ütlegelni kezdtem a készüléket,
majd görcsösen megragadtam, és őrült tempóban nyomkodtam a számokat, lehetőleg
olyan erővel, hogy a gombok a másik oldalon jöjjenek ki, s közben zokogva sírtam
vissza azokat a régi, szép időket, amikor még szemtelen telefonoskisasszonyok vették
fel a kagylót.
Aztán emberek jöttek, fehér kabátban. Őket is nyomkodni kezdtem, mire begyömöszöltek
valami alkalmatosságba, amiről azt állították, hogy a zubbony nem kényszer, hanem
becsület és dicsőség dolga. Aztán elhoztak egy nagy kertes házba, azóta itt vagyok.
Minden rendben is lenne, hiszen nincs telefon. Én azonban közben elhatároztam, hogy meg
fogom szüntetni ezt az emberi fogyasztásra teljesen alkalmatlan gépi micsodát.
Már több értekezést írtam a fülszennyeződés okozóiról, és kiküszöbölésének
módszereiről, de ezek a fehérkabátos lények, akik a rácsokon belül járnak, nem
akarnak hallgatni az okos szóra. Szerény véleményem szerint üldözési mániájuk
van, mert amikor bejönnek hozzánk, előbb kinyitják kulccsal az ajtót, majd bezárják
maguk után, amikor pedig kimennek, ugyanezt csinálják. Aki ennyire fél, annak valami
lelki bántalma lehet. Azt hiszem, tudom is, hogy mi…
Fülszennyeződés.