Hetek - II. évfolyam, 52. szám, 1998. december 31

Előző heti számunkban beszámoltunk arról, hogy az euro bevezetése milyen nagy horderejű lépés az Európai Unió, sőt egész Európa számára.
Köztudott, hogy minden pénz annyit ér, amennyit a kibocsátó állam, jelen esetben államok gazdasági teljesítőképessége jelent.
Az euróhoz csatlakozott 11 tagállam és különösen a második körben csatlakozni kívánó többi EU-tag közös gyengéje az Európa különböző gazdasági régiói közötti eltérő fejlettségi színvonalban rejlik.
Pontosabban fogalmazva a fejlett, erős gazdasággal rendelkező északi államok (Német- és Franciaország, Hollandia, Svédország stb.), valamint a gyengébb teljesítőképességű mediterrán államok (Spanyolország, Portugália, Olasz- és Görögország) közötti ellentétről van szó jelenleg. Ezt a helyzetet jól példázza Olaszország gazdasága, ahol nagy a fejlett észak és az elmaradott dél közötti ellentét, amely állandó feszültségforrás a mediterrán ország számára. És még nem is beszéltünk az EU-csatlakozás küszöbén álló kelet-európai posztkommunista államokról, amelyeknek gazdasági színvonala nem mérhető a vezető uniós nemzetekéhez.
De térjünk vissza a jelenleg monetáris uniót alkotó 11 euro-államhoz.

Az unió legtöbb politikai vezető személyisége abban reménykedik, hogy a közös valuta egy nagy ugrás a történelemben, amely a nagyobb egység és növekvő befolyás által visszahelyezi Európát egykori dicsőséges vezető pozíciójába. Erkki Liikanen, Finnország uniós főtisztségviselője ezt így fejti ki: „Ha az emberek a dollárról beszélnek, egyúttal fognak beszélni az euróról is. Mostantól Európát és az Egyesült Államokat ugyanazzal a lehellettel fogják említeni.” Ha a visszafogott finneknek ez a véleménye, akkor nem nehéz elképzelni, hogyan gondolkodnak erről a kérdésről a francia vagy a német politikusok.
A birodalmi álmok valóra váltása azonban kemény munkát igényel, mivel az unió egyes régiói eltérő fejlettségi szinttel rendelkeznek. Ezt a megosztottságot az európai közgazdászok humorosan a „banánköztársaság” jelzővel illetik. Ezt úgy érthetjük meg, ha elképzelünk Európa térképén egy nagy banánt, amelynek felső vége Írország keleti részénél kezdődik, áthalad Dél-Anglián, Franciaország középső és Németország délnyugati részén, majd Észak-Olaszországban ér véget. A banán az EU gazdag régióit jelzi, a délre eső részek a szegény, az északra eső részek az átlagos szintet mutatják. Európa számára a fő kérdés a következő évezred elején, hogy az egyvalutás rendszer és a makrogazdaság közös szerkezete elegendő-e a nagyon különböző gazdasági szinten álló régiók fejlődése számára.
Az euro sikere egyébként csak akkor biztosított, ha a jelentősebb árfolyam-ingadozásokat ki tudja kerülni. Ezzel az európai valutaspekulációk utolsó napjaikat élik. Természetesen lesz lehetőségük a spekulánsoknak 1999. január elseje után is, azonban mozgásterük lényegesen beszűkül. A főbb nemzeti valuták (márka, frank stb.) ugyanis még 2002. július 1-ig élni fognak, ezután az egységes európai valuta veszi át a nemzeti valuták helyét. De már most hazánkban is a bankok egyre inkább arra ösztönzik ügyfeleiket, hogy térjenek át az euróban történő elszámolásra, ugyanis ezáltal megspórolhatják a különböző nemzeti valuták átváltásánál felszámítandó banki jutalékot. Az persze, hogy az árfolyamváltozások hogyan alakulnak, és ezáltal ki mekkora nyereséget, illetve veszteséget könyvelhet el, még a jövőben fog kiderülni.