TIHANYI PÉTER
Emberségből jeles

Glatz Ferenc történész, a zsűri elnöke szerint dr. Somody Imre azzal érdemelte ki az elismerést, hogy nemcsak a gazdasági életben bizonyult sikeresnek, hanem emberségből is jelesre vizsgázott. Pályáját a Chinoin Gyógyszergyárban kezdte 1981-ben. 1988-ban létrehozza a Pharmavit Rt.-t, 1996-ban az „Év Menedzserévé” választják. Közel 300 millió forintért Veresegyházán létrehoz egy egészségügyi központot. 1997-ben feleségével együtt 50 ezer dollárt ajánl fel a Bólyai Díj megteremtésére. Mostantól Orbán Viktor miniszterelnök gazdasági tanácsadója.

Dr. Somody Imre. A miniszterelnök is kíváncsi a véleményére    Fotók: Somorjai László

- Ön szerint hogyan lehet a sikert a gyakorlatban tartós folyamattá tenni?
- Számomra az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy vajon hol húzódik az ember teljesítőképességének a határa. Egy sportpéldával élve: Egerszegi Krisztinát soha nem arra trenírozták, hogy egytized másodperccel ússzon jobban, mint a konkurencia, hanem arra, hogy az adott szituációban hogyan tudja a maximumot kihozni magából. A kettő között óriási lehet a különbség. Szerintem ahhoz, hogy a sikert hosszú távon célul tűzzük ki, ez a hozzáállás feltétlenül szükséges. Ha ezt a szintet tartósan megközelíti valaki, majdnem biztos, hogy sikeres lesz, egyszerűen azért, mert kevesen képesek e szint megközelítésére.
- Ezt a mércét Ön mindenkivel szemben felállítja?
- Gondolja csak el: minél nagyobb csúcsokra igyekszik az ember, annál nagyobb csúcsok elérésére képes kollégákkal kell együtt dolgoznia. Az ugye evidens, hogy az ember csak úgy, önmagában leledzve a világban nem tud sikert elérni. Ehhez csapatmunka kell. A csapatot pedig ugyanolyan következetesen kell fejlesztenem - mennyiségben is, minőségben is -, mint ahogy a termékemet, a gyáramat, a piacomat fejlesztem. Különben csak lehúznánk egymást. Tudja, én soha nem embereket keresek munkára, tehát én nem egy jó pénzügyest keresek a gyárba, vagy egy jó orvost a kórházba, hanem mindig csapattársat keresek. Abban a pillanatban, amikor az ember nagyban akar játszani, és ide emeli a mércét, a legdöntőbb momentum az együttműködő képesség. Az, hogy a látásommal, ha úgy tetszik, a víziómmal tud-e azonosulni és együttműködni az illető. Természetesen tudás is kell, de a legfontosabb, hogy a stábom minden tagja olyan kérdéseket tudjon feltenni, és erre olyan kreatív válaszokat tudjon adni, amivel minőségi ugrásokat tehetünk. Így aztán nem kell bejárnunk az összes utat. Valahol ez az, amit én folyamatosan átélek. Azt kell mondjam magának, sokan szeretnének velünk együtt dolgozni Veresegyházán, szeretnének részesei lenni a sikereinknek, és nagyon nehéz megmondanom a jelentkezőknek, hogy adott esetben nem arról van szó, hogy hány egyetemet végzett, van-e doktorija, vagy hány nyelven beszél, hanem arról, hogy alkalmas-e arra, hogy közreműködjék egy adott víziónak a megjelenítésében és megvalósításában. A következő pár évnek az lesz a nagy kihívása számomra, hogy hogyan fogom tudni egyre inkább alkotótárssá tenni a stábom minden tagját.
- Mi az Ön üzletfilozófiája, management-filozófiája?
- Magyarországon a 80-as évek közepén evidens volt, hogy a szaktudás ötször magasabb szinten volt, mint a management-tudás. Éppen ezért én az egyetem után - közgazdászként végeztem - elkezdtem management-szervezést, informatikaszervezést és kommunikációt tanulni. Kicsit nagyképűen azt mondhatnám, elkezdtem „az emberrel” foglalkozni. Ez a folyamat engem ahhoz segített hozzá, hogy megtanuljam: igazából az összes valós, nagy horderejű döntés nem szakmai szinten, szakmai területen, hanem az emberi viszonyok szintjén dől el, és emberi tényezőkön múlik. A 80-as években Magyarországon az alapvető döntések azért fulladtak kudarcba, mert az emberi megvalósíthatóság csekély volt. A társadalom, a politika addig-addig alkudtak egymással, amíg szétfolytak a dolgok. Tudniillik a sikerhez vezető úton csak nagyon célirányos kompromisszumokat lehet kötni.

- Hogyan hozza a döntéseket, hogyan születik meg egy elképzelése? Hogyan lesz egy jónak tűnő ötletből valóság?
- Két dolgot érzékelek, ami fontos ezügyben. Az egyik, hogy próbálok a konfliktusokban, a cégemmel kapcsolatos ügyekben részt venni, és megpróbálom átélni ezeket a konfliktusokat, de a konfliktust magát nem a konfliktus szintjén próbálom megoldani, hanem a saját szintemen szintetizálom. Magyarul, ha van egy pénzügyi probléma, akkor azt én nem pénzügyi szempontból próbálom elemezni és mérlegelni, hanem azon gondolkodom, vajon a cégem mitől van pénzügyi válságban. Tehát egy nagy lépést hátralépek, és onnan próbálok az egészre rálátni. Részint megpróbálom átélni a helyzeteket és ugyanakkor egy kissé távolról nézni őket. Ennek a kettőnek valamilyen szintézise, eredője lesz az, hogy egyszer csak kitisztul a kép, és megvilágosodik előttem, hogy milyen irányba kéne elmozdulni.
- Milyen vezetői képességek kellenek ehhez?
- Biztos, hogy kell analizáló és szintetizáló készség, de talán a legfontosabb az újnak a tudomásul vétele. Azt mondhatnám, a mi tradíciónk az, hogy állandóan változunk. Tulajdonképpen összefolyik a változás és a stabilitás. Amiért talán a csapatommal nagyobb sikereket értem el, mint más cégek, az az volt, hogy a sok bizonytalanságból jövő kihívásra mindig újszerűen, sokszor meghökkentően reagáltam. Soha nem a szokásjog és a tradíció alapján. Ezt a látásmódot, ezt a hozzáállást egyszer kell csak bátran meglépni, utána csak tartani kell a ritmust, hogy gyorsabban fejlődjek, mint a környezetem és akkor én élenjáró leszek. Ha viszont élenjáró vagyok, akkor mindig új problémákkal fogok szembetalálkozni, mert hiszen más még nem látta azt. Nem igaz? Ha viszont így van, akkor meg ne csodálkozzak azon, hogy kevés megnyugtató vagy kiérlelt válasszal tudok élni. Hiszen ott vagyunk az élen, és új, járatlan utakon járunk. Én a nullából egy kis teammel csináltam egy vállalatot. Átéltem minden változást - kezdve attól, hogyan kell egy alapító okiratot megcsinálni, egészen addig, hogy most egy multinacionális vállalatnál kell dolgozni. A gyakorlati vezetői tapasztalatom, hogy is mondjam, hihetetlenül széles, színes és szerteágazó. Magyarországon az a normális, ha valaki, mondjuk, bemegy a Tungsramhoz, és ott karriert fut be, vagy - ne adj’ Isten - hasonló vállalatok között ugrál, és úgy fut be karriert. De az a vezetői tudás, az a szellemi tőke még ismeretlen volt Magyarországon, ami arról szólt, hogy van egy szocialista vállalat, csinálj belőle egy magánvállalatot, vidd azt tőzsdére, add azt el egy multinacionális vállalatnak, majd legyél ennek a multinacionális vállalatnak a képviselője, tudd összefogni az ehhez szükséges emberi, pénzügyi, technikai, műszaki és piaci lépéseket. Azután éld át azokat a hihetetlen katarzisokat, hogy nem vagy tulajdonos, de csinálsz másnak egy céget, tulajdonossá válsz, aztán eladod a tulajdonodat, és utána tulajdon nélküli menedzser vagy. Ezek az igazán nehéz kérdések, amit persze így visszafelé már könnyű magyarázni. De akkor ezek számomra még ismeretlen fogalmak, ismeretlen utak voltak, mégis bátran megléptem őket. Ha tetszik, ha nem, az elmélet és a gyakorlat állandóan együtt van, és mindig szintetizálni kell, különben nem tudok előre lépni. Tudja, túl sajátságos az a körülmény, amelyben mi dolgozunk.
- Mire gondol?
- Itt vagyunk Közép-Európában a szocializmus után, az ezredforduló küszöbén, satöbbi… Én nem nagyon hiszek abban, hogy a jövő sikere a múltbeli, fizikai tudásnak a „beszívásán” múlik. Ezt a tapasztalataim alapján bátran mondhatom.
- Beszéljen a jövőről, az álmairól!
- A következő években az álmomat nem abban az irányban szeretném megvalósítani, hogy a Pharmavit mint cég mit csinál, hanem abban az irányban, hogy a Plusszt mint egy márkát, mint egy termékkoncepciót - multinacionális támogatással - tudom-e globalizálni. Vajon meg tudjuk-e csinálni az első magyar világmárkát? Most, ha a „vízióban” visszatekintünk, 88-ban az volt a koncepció, hogy csináljunk egy Plussz vitaminterméket, és azt vezessük be és fogadtassuk el a társadalommal. Ez sikerült. Ma Magyarországon messze vezető vitaminmárka a Plussz. De ez csupán nagyon kis lépés ahhoz, hogy világmárkává tegyük. Most a csapatommal ezen dolgozunk.
- Ön szerint mi a pénzhez való egészséges és normális viszonyulás? Minek „lássuk” és hogyan kezeljük? S hogy mindezt miért kérdezem? Ön állítólag nagyvonalú adakozó: magánvagyona egy nagyon jelentős részét Veresegyháza felvirágoztatására költi; 300 millió forintért egy egészségügyi központot hozott létre, hogy finanszírozza a falu önkormányzatát, csatornázását; minden évben karácsonykor milliókat költ a szegényekre; iskolát, oktatást finanszíroz; létrehozta a Bólyai-díjat (ami a Nobel-díj magyar megfelelője lenne)… és sorolhatnám még. Mi motiválja Önt, mi viszi Önt ebbe az irányba?
- Ez valóban így van. Figyeljen egy pillanatra: úgy gondolom, hogy az ember bármit is akar csinálni világszínvonalon, akkor el kell fogadnia azt a játékszabályt, ami - úgy mondanám a legegyszerűbben - globálisan elő van írva. Tehát, ha ma a világot általában a pénz, és ezen belül is az amerikai megközelítésű pénzfelfogás határozza meg és uralja, akkor az én sikerem is csak ezen a rendszeren keresztül mérhető. Tehát nem azért játszom az amerikai szabályok szerint, mert nekem ez tetszik, hanem azért, mert ez az értékrend az, ami hivatalos. De én ezt nem azért akarom felmutatni, mert ezzel azonosulni akarok. Hanem azért, mert csak ezen keresztül lehet primér módon az első körben hozzájutni olyan anyagi jogokhoz, olyan pozíciókhoz, olyan - jó értelemben vett - befolyásgyakorláshoz, amely nélkül az ember állandóan csak alulról ordibálna fölfelé. Nézze, ha van olyan pénzem, ami már bőven a szükségeim felett van, és amit meg tudok osztani másokkal, akkor én azt szívesen megosztom. Ne gondoljon képmutatónak, teljesen őszintén mondom. Sokkal jobban izgat, és nagyobb boldogságot okoz, ha másokon segíthetek, minthogy még két yachtot vagy három mercit vegyek magamnak. 1996-ban, miután eladtam a céget, szép vagyon birtokába kerültem. A kérdés ilyenkor az, hogy mit csináljak a pénzzel. Tegyem be egy svájci bankba, és vígan éljek a kamatokból? Vagy vegyek még két gyárat, és üzemeltessem? Vagy pedig - és ez már egy minőségi különbség a pénzről való gondolkodásban - fektessem be a pénzemet az emberi élet minőségének a javítására. Merthogy igenis, hasznosulhat a pénz az emberben, hasznosulhat az egészségügyben, hasznosulhat a veresegyházi önkormányzat fejlődésében. Micsoda baromság az, hogy annak, akinek ma Magyarországon pénze van, az vagy eltitkolja az egészet, vagy elzárkózik a kis palotájába, és elmegy külföldre, ha élni akar. Nézze, én sikeresen dolgozom, borzasztó sok adót fizetek az államnak, TB-t, meg mindent, amit kell. És utána, még maszekban, kifizetem az orvosomat, a gyerekek oktatását, és mindent maszekban, mert mondjuk, Veresegyházán semmi sincs. Ma ez az ország így él. De miért kéne nekem is így élnem? Ha én most belegondolok abba, hogy tíz éve dolgoznak velem együtt az emberek, ott élek én is a faluban, és végig kell néznem, hogy negyven-, ötvenévesen meghalnak, hát ez egy röhej. Ne értsen félre, én nem magamnak akarok egy kórházat csinálni, hanem az ott élő 25 ezer ember magas színvonalú alapellátását szeretném normálisan megoldani. Minek nekem a gazdaság és a gazdagság, ha 45 évesen meghalnak a munkásaim? És ugyanez érvényes az oktatásra, a kommunikációra. Tudniillik a kommunikáció, az oktatás nélkül nem működik se a gazdasági élet, se az egészségügy. Azt a konkrét környezetet, ahol élek, szeretném felemelni a magam szintjére. Aztán azt mondtam magamnak: ugyan nézzük meg már, hogy az önkormányzatok mire költik a pénzt, amit az államtól kapnak? Mire folyik az a rengeteg adó, amit befizetünk, miért ne tudnék ebben is segíteni? Miért van az, hogy nyolc elemit végzett emberek foglalkoznak több tízezer ember dolgával? Miért ne tudnának az én jogászaim ebben is segíteni? Miért nem csinálunk egy vállalkozói támogatói csoportot, akik nem azon lennének, hogy hogyan lehet még több pénzt lenyúlni, hanem azon, hogy kellemes és szép legyen az a térség, ahol lakunk? És akkor mindjárt még több pénz fog odajönni, még több ember fog letelepedni, így még magasabbak lesznek a telekárak, azaz még jobban fogunk élni. Ennek az a lényege, hogy a civil pénz akkor fog összekapcsolódni a helyi vállalkozási pénzzel, az állami önkormányzati pénzzel, a közös piaci támogatásokkal - mert ez ma már valóban egy egységes rendszerbe szervezhető -, ha ezt is megpróbáljuk világszínvonalon csinálni. És most jutottam el válaszom lényegéhez: nyugodt és felemelt fővel tudok szembenézni Veresegyháza utcáin a velem szembejövő polgárokkal, tudniillik mindnyájan tudjuk, hogy ugyanabban a hajóban utazunk, és ugyanabban a hajóban dolgozunk, csak legfeljebb az ő kezében evező lapát van, az enyémben pedig a kormánykerék. Ennyi.
- Somody úr, élmény volt Önnel a beszélgetés. Köszönöm.