SZAKONYI KÁROLY
Hófelhők alatt

Ködben állnak a budai hegyek, hófelhőktől terhes az ég, s ha még el is kerül minket a kemény, fagyos idő, azért tudjuk, hogy másutt már tragédiákat is okozott a kegyetlen hideg, fagyhalálról adnak hírt az újságok, s az ember ilyenkor fokozott részvéttel tekint a hajléktalanokra.

Kora délelőtt, amikor elindulok a városba, a reggeli forgalom után kissé csendesülő utcán őket látom baktatni kaputól kapuig. Zsákos, maszatos szatyrokat cipelő alakok, felnyitogatják a kukák tetejét, könyékig vájkálnak, matatnak a szemétben, zsákmány után kutatnak. Találnak is jócskán ezt-azt, kidobott pulóvert, nyári cipőt, borospalackot - ezt be lehet némi forintért váltani -, de olykor nagyobb kincsek is akadnak, régi szerkezetek, piacra dobható holmik.
Csendben, türelmesen ügyködnek, mondhatnám dolgoznak, hiszen fáradságos bejárni a város utcáit, összeszedegetni a még használható, pénzzé tehető portékákat. Nem zavartatják magukat senkitől, szégyen nélkül -mert hiszen nagy szükségben szenvednek - szorgoskodnak.
Magam is gondoskodom róla, hogy találjanak valamit. Vásott bakancsot, rojtos nadrágot, viseltes inget teszek a kukánk tetejére. Csakhamar el is tűnik onnan.
De vannak másféle turkálók is, nem csak ezek a göncökben járó, mocskos szütyőket cipelő, hajléktalan vagy csak igen szegény emberek, filléres gondokkal küzdők, a lét peremén tengődők, akiknek kenyérre is alig jut, s akik nyáron a parkok padjain pihenik ki fáradalmaikat, télidőn pedig az aluljárók vagy a metróállomások párás melegében húzzák meg magukat.
Nem, ezek a másfélék nem a kukák fedelét nyitogatják rászorultságukban, hanem a ruti-butikokba, a kilósruha árudákba, vagyis a használt holmik boltjaiba térnek be, és ott turkálnak óraszám a jó zsákmány reményében a halomba rakott szoknyák, kabátok, ingek, pantallók, blúzok, sálak, műszőrme bundák és leértékelt fehérneműk között. Leginkább hölgyek - nekik van képességük kiválogatni családtagjaik részére az olcsó, de még mutatós darabokat, van köztük egészen fiatal, de öregecske is, kétkezi munkából élő meg értelmiségi egyaránt. Pedagógusok, adminisztrátorok, művészek feleségei mind ismerik ezeket a helyeket, s ha nem is a mindennapi kenyér a gondjuk, de mégsem bírnak lépést tartani a növekvő drágasággal, és csak sóvárogva nézik a belvárosi boltok kirakatait. Mert ők sem akarnak lemaradni a divattól. Ott keresgélnek tehát, ahol olcsón lehet csinos portékához jutni. A penny-butikokban, a középületekben hosszú asztalokra vagy pultokra felhalmozott ruhaneműk garmadájában finom gyapjúra, selyemre is akadhat a szerencsés turkáló, viheti haza büszkén, boldogan, hogy lám csak, néhány száz forintért milyen nagyszerű anyaghoz jutott. S éppen így, még alig kopottas trencskóhoz a fiú, angol szövetből készült zakóhoz a férj, zsorzsett-ruhához az asszony. Tudok olyanokról, akik nem csak a környezetükben található másodkéz üzleteket ismerik, de felkutatják a vidéki lelőhelyeket is, nem restelnek elzarándokolni akár az ország másik végébe, ha hírét veszik valamely jó kis turkáló butiknak.
Míg mások arra törekszenek nagy hiúságukban, hogy a társasági életet bemutató színes magazinok méltassák elegáns toalettjüket, mondjuk a báli szezonban, addig az előbb említettek, a vékonypénzűek körében más dicsőség járja. Ha például valakinek a kisestélyi ruhájáról azt hiszik kolléganői, hogy a Rotschild-szalonban vagy Yves Saint Laurent-nál készült, akkor az illető hölgy diadalmasan kijeleni, hogy csupán turkálta, s alig volt néhány száz forint az ára. Ilyenkor illik elismerően csodálkozni, hiszen méltánylandó a leleményesség.
Így hát bizonyos értelemben ez is rátartiság: a pénztelenségben sem elhagyni magunkat. Úgy viselkedni, mintha egyaránt futná kosztra, lakbérre, a számlák kiegyenlítésére - és divatozásra.

Emlékszem, amikor a háború utáni években a nagy nyomorban megérkeztek hozzánk a tengerentúlról a JOINT-csomagok, milyen sikk lett az amerikai tengerészkabát, a jenki lemberdzsek. Aztán, amikor az ötvenes évek vége felé a korán disszidált családtagok meg az ötvenhat után külföldre menekültek elkezdték küldözgetni a használt holmikkal teli csomagokat, hogy büszkélkedtünk a távolról érkezett ruhadarabjainkkal! Hja, ez Amerikából jött, hja, ez Svájcból, hja, ez Hollandiából!... Tessék megnézni, micsoda finom szövet, milyen szép kidolgozás, milyen tartós!... Pedig ezek is csaknem az ottani kukák tetejéről származtak. Uraságoktól levetett holmik divatja van megint.
Gyerekkoromban handlék (ószeresek) járták a házakat. Megálltak a bérházak udvarán, hátukon zsák, kabátjuk hajtókáján a rézlap: a hivatalos engedély. Elkiáltották magukat:
- Ószeres! Használt cipőt, ruhát, mindent veszek!...
A Teleki téren árulták aztán a bódéikban. Nekem is volt onnan a háborús években télikabátom.
Egyszer egy jeles színész arra biztatott, írjam meg egy kidobott, vásott szmoking történetét. Hogy ki mindenki viselte az arisztokratától a koldusig. Mindig eszembe jut ez a meg nem írt mese, ha a kukákban vagy a használt holmikban turkáló embertásaimat látom. Hidegek a nappalok, dér lepi be a parkok fáit éjszakánként. Délelőtt még ott fehérlik a dér pora a fűszálakon. Valahonnan zene szól, keringő. A Déli rózsák Johann Strausstól. Amint átvágok a téren, egyre erősebben hallom.
Magnóból árad, kissé nyekergősen.
Az egyik padon öregember ül, fülig húzott kucsma a fején, nagykabátja, akár egy tábornoki köpeny, a földet súrolja. Ámulattal nézi a közelében táncoló idős asszonyt. Kopott szőrméjű bundácska van a nőn, fején furcsa kis kalap, kétfelől kendővel leszorítja. Talán, hogy forgás közben le ne repüljön gyér, ősz hajáról, kezén likas kesztyű.
A hölgy kering, sasszézik, fordul kecses mozdulatokkal. Vézna lábaszárán vastag harisnya, cipője félretaposott sport lábbeli, kissé otromba a bécsi valcerhez.
Dúdol, énekel a tánc közben, kezét feje fölé emeli, mint egy balerina.
Az öregember nézi, előregörnyedve ül a padon, úgy nézi áhítattal a hölgy táncát. Vajon mi járhat a fejében, miközben lesi sorstársát, hiszen láthatóan hajléktalanok mindketten. Nyűtt táskáik ott fekszenek a pad tövében, egyetlen kincsük az ütött-kopott magnó, a nyiszorgó tekerccsel a pad támlájára akasztva szórja, a téli város zajával vetekedve, a zenét.
Jönnek-mennek az emberek, felfigyelnek a különös jelenetre, megállnak egy pillanatra, aztán tétován, hátrafordulgatva tovább mennek. Némelyik azért megáll. Összesugdosnak, mutogatnak, kölykök vigyorogják körül a táncost, vannak adakozó kedvűek is, dobnak néhány forintot a padon ülő öregember lába elé, egy üres kefires pohárba.
A szalag lejár, kis ideig zene nélkül forog a hölgy, csak aztán veszi észre, hogy milyen suta így minden mozdulata, megáll, sóhajt, ránéz az emberére. Az is csak most ocsúdik, megfordítja a kazettát, ismét szól Strauss kedves zenéje.
A nő újra kezdi. Figyelem őt, szemét lehunyva lejti a keringőt. Talán báltermet képzel maga köré, márványoszlopokat, ragyogó kristály csillárt. Az urak frakkban, a nők csipkében, selyemben. A gardedámok, arcuk előtt legyezőt lebegtetve, lornyonon át figyelik a párokat. Pezsgőspalack durran...
De nem! Egy kamasz pukkaszt szét egy felfújt papírzacskót. A hölgy öszszerezzen, abbahagyja a forgást, körülnéz. A kölykök csapata röhögve szalad odább.
- Na, ülj le egy kicsit! - szól oda a párja. Az idős asszony lassan a padhoz ballag, leroskad. Fáradt.
- Mennyi? - kérdi erőtlenül.
Az embere megszámolja az adományt. Nem sok. Rázogatja a markában, aztán zsebre teszi. Kivesz egy darab kenyeret a táskájukból, kettétöri, a felét az asszonynak nyújtja.
- Egyél. Dél van.
Esznek, majszolnak csendben. A zene még szól a szalagról, olyanok most így, muzsika mellett eszegetőn, mintha csak kirándulni jöttek volna a térre.
Megyek az utcán, nem győzöm kerülgetni a kéregetőket. Gondterhelt arccal lép elém egy férfi. Orvosi vényeket mutat, gyógyszerre kellene a pénz.
- Csak egy percre, uram! - állít meg egy másik néhány méterrel odább. Elpanaszolja munkanélküliségét, hogy már hónapok óta nincs állása, csak néhány forintot adjak... Gyerekek fognak körül, futnak utánam... A metró bejáratánál két kutya társaságában egy szakállas fiatalember. Lejjebb egy ifjú nő, nyakában tábla. Beteg gyerekének orvos kell, gyógykezelés...
Azt mondják, csalók is vannak köztük. Hogy maffiák vetik ki őket az utcára, aztán esténként elveszik tőlük a keresetet. Meglehet, így van. De hogyan ítéljem meg, ki az álkoldus, és ki a valóban szerencsétlen?
Eszembe jut Kosztolányi Dezső. 1923-ban írja egyik tárcájában, hogy amint éppen az alagúton át megy a Krisztinába, meglepi egy szokatlan látvány. Igaz, nem téli a jelenet, hanem tavaszi, de a fővárosban akkor is meglepő, ugyanis szemben jön vele egy mezítlábas férfi. Az illető szaporán lépked, ruhája ugyan kopott, de még némileg elegáns. Az író eleinte azt hiszi, fogadást kötött eme bolondos úr, vagy valamiféle természetgyógyászati kúrát próbál ki, de az is lehet, hogy exhibicionista, aki ezzel a mezítlábassággal botránkoztatni akar. Ám közelebb érve hozzá, szelídnek találja, úgy véli, szellemi munkás lehetett valamikor, aki munkájából immár nem tud boldogulni, elszegényedett, s a cipő bőrtalpa helyett emberbőrön lépked, szégyenkezés nélkül, hiszen azoknak kellene pirulniuk, akik látják.
Kosztolányi egy új arisztokrácia tagját látja benne, s mint írja, ez az arisztokrácia egyre népesebb lesz. S valóban, amint szemügyre veszi, látható, nem parasztláb tapos meztelenül a fővárosi aszfalton, nem bütykös-kérges, hanem még fehér, még finom, még kékeres, még úri láb, mely újoncként mintegy főpróbán gyakorolja ezt a mesterséget. Majd a tárca befejező sorai következnek: „Aztán ahogy sietni kezdett, csattogott a földön a két talpa, tapsolt ehhez a gyönyörű színjátékhoz, egyre gyorsabban, vidámabban, kajánabban tapsolt-tapsolt ehhez a tragédiához, ehhez a komédiához...”
Most tél van, 1998 tele, most senkinek sem csattog mezítelen talpa a fővárosi aszfalton, mert valamilyen cipő és gúnya jut minden hajléktalannak, ha máshonnan nem, a kukákból. De azért mellbevágó Kosztolányi jegyzetét olvasni. Újra itt vannak seregestől az élet számkivetettjei. Ott kuporognak a járdán, támasztják a falat, kérőn nyújtják felénk tenyerüket.
Azt is a Pesti Hírlapban írja Kosztolányi, hogy nem csak a növekvő nyomor borzasztja, hanem az is, hogy a korszellem hatása alól még ezek a szerencsétlenek sem vonhatják ki magukat. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája. Erőszakosnak kell lenni. Ügyesnek. Ki tudja jobban meghatni a járókelőket. Ki tud hangzatosabban panaszkodni? Meg kell találni a siker módját. Úgy kell kérni, hogy ne lehessen megtagadni az alamizsnát.
Táblát lát egy koldus nyakában ezzel a felirattal: „Én vagyok az igazi, nem szélhámosság, adjatok!”
Hazafelé, átvágva a téren, már nem látom a valcert táncoló idős asszonyt, meg a párját. Elballaghattak talán egy menedékhelyre, ahol forró levest, teát kaphatnak? Vagy az egyik metróállomás padján üldögélnek, melegedve, erőt gyűjtve a másnapi kenyérkeresethez? Alighanem ők az igazi. Élnek napról napra, s talán amikor megint megszólal az öreg magnón a valcer, még álmodozni is tudnak.