TIHANYI PÉTER
Ragaszkodj az álmaidhoz
Roby Lakatos hegedűművész

Roby Lakatos. „Beszédben messze nem tudom úgy kifejezni magam, mint hegedűn”

- Hány éves korodban játszottál először hegedűn?
- Kétéves koromban. Azóta szinte egyfolytában.
- Na ne...! Én nem játékhegedűre gondoltam.
- Én sem. Egy igazi, negyedes hegedű volt, még most is megvan. A romáknál azért ez másképp van. Én egy híres cigány muzsikus családba születtem. Édesapám, Lakatos Tóni többet játszott külföldön, mint itthon. A lakásban éjjel-nappal szólt a zene.
- Milyen zene?
- Cigányzene, dzsessz, nóta, meg minden, ami csak létezik. Tele volt a lakás mindenféle hangszerekkel. Beszélni még nem tudtam, de már több hangszeren pötyögtem. Tehát ha akartam hallgatni a zenét, ha nem, akkor is hallgattam, mert mindig szólt. Így utólag azt hiszem, ez volt a legfontosabb. Én egy olyan gyerek voltam, aki úgy konkrét játékokkal nem nagyon játszottam, mindig csak a hegedű, állandóan a hegedű volt a kezemben. Akaratlanul is keresgéltem a hangokat.
- Tanított téged akkor valaki a családból?
- Nem, csak magamtól, amit hallottam és tetszett, próbálgattam eljátszani, próbálgattam a hangokat kikeresgélni. De nem ismertem még a hangszert, meg az ujjrendet, csak úgy szabálytalanul játszogattam magamnak. Ötéves koromban voltak már darabok, amiket el tudtam játszani, persze azokat sem szabályos ujjrenddel. Aztán beírattak a Mester utcai zeneiskolába, Babár Béla tanár úrhoz. Szerintem egy muzsikus életében az a legfontosabb, hogy az első négy-öt évben kivel és hogyan kezdi el az alapokat lerakni. Ez a csodálatos hegedűtanár engemet úgy tanított meg a hegedülés alapjaira, hogy azt még most is használni tudom. Ez persze nem azt jelenti, hogy most is úgy játszom, ahogy ő tanított. De arra, amit ő tanított, mindent rá tudok építeni.
- Mikor játszottál először közönség előtt vagy színpadon?
- Hatéves koromban. A margitszigeti szabadtéri színpadon Dankó Pista emlékére rendeztek egy nagy fesztivált, egy emlékestet. Az akkor élő legnagyobbak léptek föl: Járóka Sándor, Lakatos Sándor és a többiek. Mivel Dankó szegedi volt, a szegedi zenekar is ott volt. Ennek a show-nak az volt a csúcsa, hogy a koncert közepén bejött Lakatos Gabriella, a hetvenes évek legnagyobb balerinája, és egy piros párnán kihozta Dankó Pista hegedűjét. Majd bejöttem én - hatévesen -, és ezen a hegedűn eljátszottam két Dankó-művet. Óriási, tomboló siker volt. Szinte leállt a koncert. Ezután a koncert után kezdtem először álmodozni arról, hogy világhírű hegedűművész leszek.
- És ezután?
- Tízéves koromtól kezdtem el
apámmal a Békében muzsikálni este héttől kilencig. Aztán kivitt engem magával egy évre Münchenbe. A Piroskában muzsikáltunk. Miután hazajöttem, Járóka Sándorhoz kerültem, aki mellett tulajdonképpen megtanultam azt, hogy mit is jelent igazán a cigányzene. Mindent megtanultam tőle, amit csak lehetett. Nála tanultam meg azt is, hogyan kell igazából improvizálni. Bátran és erősen hagyatkozom a pillanatnyi hangulatomra, a közönségtől jövő impulzusokra, az intuícióimra. Néha egy-egy ihletett pillanatban szinte úgy érzem, mintha nem is én vezetném a vonót.
- Te mindig szívből muzsikálsz?
- Járóka Sándor mondta nekem még abban az időben, hogy aki csak szívből muzsikál, az nem jó muzsikus. Egy koncerten borzasztóan észnél kell lenni. Ha például egy félórás hegedűszólónál csak szívből játszanék, azonnal kiadnék minden energiát, tíz perc múlva összeesnék, és hordágyon vinnének ki. Meg kell tanulni, hogyan lehet spórolni az energiával. Hatvan százalék ész és negyven százalék szív, lélek, érzelem. Annak a negyven százaléknak viszont mindig ott kell lenni.
- Hogyan kerültél Brüsszelbe?
- Mire tizennyolc éves lettem, a nevem már - ezt mi így mondjuk - be volt zengetve. Sokan ismertek már külföldön is. Sok amerikai, holland, belga vendégünk volt, akik mindig odajöttek vacsorázni, ahol én muzsikáltam. Engem már hívtak külföldre többször is, de a mesteremet, Sanyi bácsit nem akartam itt hagyni. Haláláig hűségesen mellette maradtam. Halála után, tizennyolc éves koromban kaptam aztán egy három hónapos szerződést Belgiumba, amit most már elfogadtam. Megcsináltam az első zenekaromat, és kimentem velük. Nagy sikerrel játszottunk, utána jött egy másik szerződés, aztán egy következő, és így tovább. Két év múlva kaptam egy izgalmasnak ígérkező ajánlatot. Brüsszel egyik legelegánsabb éttermét - ami egy orosz étteremnek indult - nekem kellett bevezetni, beindítani. Tíz évig ott játszottam. Sikerült egy olyan „zenei klubot” kialakítanom, ahova - ezt szerénytelenség nélkül mondhatom - még Amerikából is átrepültek miattunk. Egy idő után, ha egy világhírű művész vagy muzsikus fellépett Brüsszelben, az előadása után mindig eljött, hogy meghallgasson minket. Az étteremben néha olyan csend volt, mintha üres lenne, pedig dugig volt. Az is megesett, hogy a közönség között együtt tapsolt David Ojsztrah, Gidon Kremer, Jehudi Menuhin, Claudio Abbado… a legnagyobbak. Négyévenként Brüsszelben rendezik a világ egyik legrangosabb zenei versenyét, az Elizabeth-versenyt. Tavaly azt írta az egyik zenekritikus, hogy az igazi zenei csemegének nem az Elizabeth-verseny számít, hanem az a hely, ahol Roby Lakatos úr muzsikált.

„...aki csak szívből muzsikál, az nem jó muzsikus. Egy koncerten borzasztóan észnél kell lenni”

- Hogyan lettél a Deutsche Grammophon legfiatalabb fölfedezettje?
- Csináltam tavaly nyáron egy turnét Németországban és Finnországban. Úgy alakult, hogy szinte minden koncertemre más-más lemezcég jött el. Az egyiken ott volt a Sony, a másikon az EMI, a harmadikon a BMG. A Sonyval már hat hónapja ment a huzavona. Ők meg akartak venni, de valahogy nem tudtunk megállapodni. Éppen Münchenben léptünk föl, mikor odajön a menedzserem és mondja: „Te, tudod, ki van itt? A Deutsche Grammophon két vezetője.” Lemegy a koncert, utána odajönnek hozzám gratulálni, egy rokonszenves férfi és egy nő. Meghívtak minket vacsorázni. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, nagyszerűen éreztük magunkat. És miután a desszertet is megettük, egyszer csak azt mondják, volna-e kedvem leszerződni a Deutsche Grammophonhoz. Elkezdtem egy kicsit nevetni. Kérdezték, mit nevetek. Mondtam nekik, természetesen volna kedvem, persze, hogy volna. Csak azon nevetek, hogy én egy egyszerű cigány muzsikus vagyok, önök pedig a világ egyik legrangosabb komolyzenei lemezkiadója. Hát hogy jön ez össze?! Azt mondták erre, engem már évek óta figyelnek, és ők ritkán szoktak tévedni. A többit meg bízzam rájuk. Mondtam nekik, persze, hogyne. Turnéztunk tovább. Egy hét múlva megküldték a szerződést. Ez egy hároméves szerződés volt, ami három lemezre és az azokkal együtt járó reklámokra szólt. Több, mint félmillió márkát költöttek eddig rám, tehát az első lemezemre, ami időközben elkészült.
- Akkor témánál vagyunk. Körülbelül három hónappal ezelőtt a kezembe került egy CD: a Deutsche Grammophon „Roby Lakatos And His Assemble” című lemeze. Különös „ízű”, egyedi stílusú, hangvételű zene. Nem tudtam eldönteni, hogy klasszikus zenét, dzsesszt vagy cigányzenét hallok. Azt se gondoltam volna, hogy ezek a teljesen különböző szerzők és művek (például John Williamstől a Schindler listája, Kodálytól a Kállai kettős, Aznavourtól a La Bohčme sanzon, Brahmstól az Ötödik magyar tánc, Roby Lakatos átírásában A pacsirta) egy egységes anyaggá állhatnak össze.
- Ennek a gyökerei nagyon messzire nyúlnak. Én már hét-nyolc éves koromban - ahogy mondtam is neked - benne voltam abban a körben, akikre nálunk mindig azt mondják: a nagy öregek. Aztán teltek-múltak az évek, és egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy tizenöt-húsz éve tulajdonképpen nem történik semmi a cigányzenében. Csak a szokásokból, hagyományokból él mindenki. Nincs semmi zenei újdonság, nincs semmi nagy kitörés. A háború után - az ötvenes években - például Lakatos Sándor megcsinálta a rádiózenekart, beutazták az egész világot New Yorktól Japánig. 1958-ban a brüsszeli világkiállításon majdhogynem ő képviselte Magyarországot. Tehát a tokaji bor, a szegedi paprika és Lakatos Sándor, ők hárman voltak Magyarország. Abban az időben a cigányzene szempontjából ez egy óriási előremozdulás volt. Most azt láttam, hogy azóta szinte semmi sem változott. A fiatalok semmi mást nem tettek, csak a már kialakult szokásokat, hagyományokat, tradíciókat követték.
- Ez konkrétan mit jelentett?
- Mondok egy példát. Tradíció volt az is, hogy este hét órakor el kell kezdeni bejátszani a zenekarnak, és előtte, háromnegyed hétkor kávézni kell. Bennem fel sem merült az, hogy szeretem vagy nem szeretem a kávét, már tizenhat éves koromra én is automatikusan háromnegyed hétkor vártam a kávét, hiszen akkor kávét kell inni. És ez ugyanígy ment zenei téren is. Akkor azt mondtam, nekem ebből elég, én megpróbálok valami mást csinálni. Ezt úgy kezdtem el, hogy egy-két dolgot megfordítottam, kicsit a feje tetejére állítottam.
- Stílust, zenét, zeneszerzőt?
- Tulajdonképpen mindent. Először is: a zenekaromból kivettem a brácsát, amit egy szólógitárral helyettesítettem. Aztán betettem egy zongorát. De nem pianínót, hanem egy óriási hangversenyzongorát. Aztán megpróbáltam olyan roma zenészeket találni, akik tulajdonképpen professzionális dzsesszt játszanak, csak éppen romák. Én magam meg a hegedűn elkezdtem klasszikus darabokat és hegedűversenyeket tanulni. A műsorunkat kibővítettük Liszttel, Brahms-szal, Kodállyal, Chopinnel, és sorolhatnám még, kikkel. Az elmúlt tíz évben a fél világot átturnéztuk, és most már teljes biztonsággal bármilyen darabot „le tudunk fordítani” a saját zenei nyelvünkre. Valószínű, ez a „zenei feeling” az, ami téged is megfogott, és amire a Deutsche Grammophon is vevő volt.
- Milyen hegedűn játszol?
- Egy Stradivarin.
- Mit jelent számodra egy hegedű? Egy bármilyen hegedű?
- Az egyetlen igazán tökéletes kommunikációs eszköz, ami az emberekkel a legjobban összeköt. A beszéd az más. Ott sokszor gátak, gátlások, pontatlanságok vagy csak egyszerűen félreértések vannak. Beszédben messze nem tudom úgy kifejezni magam, mint hegedűn. De gondolom, az én esetemben ez természetes.
- Milyen hangszeren játszol még?
- Amilyenen csak akarod.
- Komolyan kérdeztem.
- Én meg komolyan válaszoltam. Dobolni például egész kiválóan tudok. Tudok zongorázni, bőgőzni, cimbalmozni. Az összes fúvós és az összes vonós hangszeren is jól játszom.
- Koncerteken néha átülsz egy-egy másik hangszerhez?
- Nem, soha. A próbákon, a felvételeken viszont remekül fel tudom ezt használni. A zenészeknek mindig a saját hangszerükön szoktam megmutatni, mire gondolok, mit szeretnék.
- Jó főnök vagy, szeretnek a zenészeid?
- Szerintem igen. Ezek a srácok mind a legjobb gyerekkori zenészbarátaim, pajtásaim. Nyolcéves korunktól fogva ismerjük egymást. A saját műfajukban mindnyájan világklasszisok. Ezt így hidd el nekem, nem túlzok.
- Hogyan és mennyit gyakorolsz?
- Legelőször is másfél-két órát gyakorolok fejben, hangszer nélkül. Tehát van egy mű, akkor leülök, és átgondolom az egészet. Miért szeretném eljátszani, hogyan szeretném eljátszani, s a többi. Mindezekről az agyamban ki kell alakulnia egy viszonylag pontos képnek. Mikor ezt elrendeztem a fejemben, utána át kell vinni mindezt a hegedűre. A technikával csak ezután szoktam foglalkozni.
- Mik a terveid a közeljövőben?
- Már majdnem 2000-ig be vagyok táblázva. Most lesz egy izgalmas és a szívemnek nagyon kedves fellépés. New Yorkban a Central Parkban egy óriási koncert, aminek az lesz a különlegessége, hogy Itzhak Perlman és én együtt eljátsszuk a Schindlert.
- Ez hogy jött össze?
- Mikor elkészült a lemezem, amin játszom a Schindlert is, annyira megtetszett a menedzseremnek a New York-i Columbiánál, hogy fogta, és elküldte Spielbergnek, John Williamsnek és Perlmannek. Ők hárman találták ki, hogy játsszuk el együtt a számot a Central Parkban. Hát, így történt. Azután december 10.: Carnegie Hall, karácsony: Vatikán.
- Ott mit fogsz játszani?
- Ez a koncert már egy éve meg van szervezve, de még nincs tisztázva, hogy mit játszunk. Aztán a következő év tavaszán Róma, Amszterdam, Berlin.
- Mit fogsz csinálni 2000 szilveszterén?
- Azt látod, még nem tudom. De gondolom, valahol játszani fogok. Játszani és imádkozni.
- Roby, bár még te magad is fiatal vagy, mindössze 33 éves, ha mondjuk én egy 15 éves kezdő muzsikus srác lennék, mi az az egy dolog, amit nekem tanácsolnál?
- Hát… jó kérdés. Nem is tudom… Talán azt mondanám… légy bátor, és ragaszkodj az álmaidhoz.