Hetek - II. évfolyam, 45. szám, 1998. november 07

A pénzügyi-gazdasági válság továbbra sem engedi el Oroszországot kegyetlen öleléséből. Az állandó politikai krízis Jevgenyij Primakov miniszterelnök kinevezésével és az új kormány megalakulásával nem oldódott meg véglegesen. Egy hónappal ezelőtt Vagyim Gusztov, a jelenlegi vezetés első miniszterelnök-helyettese, a pétervári terület kormányzója elismerte az Izvesztyija hírlapnak adott interjújában, hogy „az ország teljesen elveszítette az irányíthatóságát”. November elejére a helyzet nemhogy nem javult, hanem inkább még tovább romlott - írja beszámolójában szentpétervári tudósítónk.

A központi sajtóban az a vélemény körvonalazódik, hogy a politikai rendszer Oroszországban megbénult. Az elemzők többsége ezt közvetlenül Jelcin elnök egészségi állapotával hozza összefüggésbe. Nyíltan is beteg embernek nevezik, aki nem alkalmas az ország irányítására. Viktor Iljuhin, az Állami Duma (az orosz parlament) állambiztonsági bizottságának elnöke törvényjavaslatot terjesztett be az elnök egészségi állapotának elégtelenségéről. A duma pedig kérdést intézett az Alkotmánybírósághoz azzal kapcsolatban, hogy lehetséges-e Borisz Jelcin jelölése a 2000. évi elnökválasztásokra.
Politikai körökben a hét nagy botránya Gennagyij Zjuganovnak, az Orosz Föderáció Kommunista Pártja vezetőjének nyilatkozata volt. Orosz és külföldi újságírók jelenlétében kijelentette: „Az elnöknek befellegzett. Az elnök annyira iszik, hogy hivatali teendőit nem képes ellátni.” Zjuganov hozzátette, hogy a kommunista frakció szorgalmazni fogja a dumában Borisz Jelcin orvosi átvilágítását.
A politikusok effajta nyilatkozatain kívül a sajtóban a politikusok és tudósok mélyebb elemzései is megjelennek, amelyekben összegezni igyekeznek Oroszország első elnökének a tevékenységét. A liberális Szankt-Petyerburgszkije Vedomosztyi néhány száma Jelcin életrajzával foglalkozott. A szerző aláhúzza: „Eljött az ideje annak, hogy ezt megtegyük, mivel Jelcinnek mint politikusnak a korszaka, amely meghatározta Oroszország fejlődési stratégiáját, már véget ért.” Az országban végzett szociológiai kimutatások határozottan alátámasztják ezt a véleményt. A közvéleménykutatások szerint ma Jelcin elnököt a választók mindöszsze két százaléka támogatja. Az emberekkel való hétköznapi kommunikáció során világossá válik, hogy bármennyire viszonylagosak is a felmérések eredményei, megközelítik a nép valóságos hangulatát.
A politikai hibák egész sora mellett az orosz polgárok nem tudják megbocsájtani elnöküknek, hogy a lakosság széles rétegeinek az életszínvonala immár második alkalommal zuhan meredeken elnöksége alatt. Az elnöki körök azon törekvése, hogy az országban kibontakozó válság bűnét a Kirijenko-kormány nyakába varrják, lényegében csődbe jutott. Nagyon sokan, amikor a krízis témája szóba kerül, rokonszenveznek az előző miniszterelnökkel, állítván, hogy a politikai hazárdjáték áldozatává lett. Habár jónéhányan meg vannak arról győződve, hogy Kirijenko „tudta, mire vállalkozik”, és ugyanolyan teljesjogú résztvevője volt a politikai hazárdjátékoknak, mint Csernomirgyin és a többiek.
Megállapítható, hogy a pénzügyi-gazdasági válság következményeként Jelcin a kommunistákkal folytatott éles küzdelemben elveszítette az utolsó ütőképes érvét. Ez abban állt, hogy a kommunisták kormányzásuk idején nem tudták feltöltetni az orosz üzleteket áruval, s a szovjet hatalom utolsó éveiben az üzletek polcai teljesen üresek voltak. A demokraták alatt viszont, amilyennek Jelcin is számít, árubőség volt. Ezt az érvet Jelcin és a vele szimpatizáló média az 1996-os elnöki választások alatt sikerrel használta fel a Gennagyij Zjuganov kommunista vezetővel folytatott harcban. Most, amikor kiderült, hogy az áru a demokraták alatt is el tud tűnni a boltokból, Jelcin veszített erejéből. Ez történt ugyanis augusztus végén - szeptember elején. Mára újból feltöltődtek az üzletek, azonban a választék jelentősen leszűkült. Köztudott, hogy Oroszországban nem volt elég hazai termék, s így külföldről hoztak be sok árut. Mára már Moszkvában is ötven százalékról harminc százalékra csökkent az import termékek aránya, Pétervárott pedig tized annyi lett. Ezzel egy időben a hazai termékek ára hetven-százhúsz százalékkal nőtt, a behozottaké pedig száz-százötven százalékkal, így a lakosság vásárlóereje szinte teljesen megcsappant.
Mind gyakrabban lehet hallani az árak állami szabályozásának bevezetéséről. A sajtóban megerősödtek azok a vélemények, melyek szerint a helyzet ma annyira katasztrofális, hogy csakis a polgárháború idején Leninék által bevezetett hadikommunizmus politikája jelenthet kiutat.
Ezek a vélemények közel állnak a szélesebb tömegek hangulatához. Amint arra egy nemrégi közvélemény-kutatás eredményeiből következtetni lehet, az orosz polgárok ötvenöt százaléka előnyben részesítené az árubőséggel szemben a termékek jegyrendszer szerinti szétosztását.
És milyen újdonságot hozott Primakov kormányzata? Mint ahogyan azt a befolyásos Itogi hetilap megjegyezte, az életbe léptetett intézkedések ellenére az új kabinet eddig semmit nem tett, sem jót, sem rosszat. Mindazonáltal Jevgenyij Primakov jelenlegi miniszterelnök nagy politikai támogatottságot élvez az Állami Dumában és a kormányzók körében. A lakosság viszonylag nagy részének a rokonszenvét is elnyerte. A tömegkommunikációs eszközökben az új miniszterelnök komoly, tapasztalt ember benyomását kelti, aki nem az üzleti elitnek, hanem az államnak szolgál. Primakov kiáll az állam szerepének megerősítése mellett az üzleti életben, de minden esetben megerősíti, hogy nincs szó a bankok és a cégek államosításáról. A nagyléptékű privatizáció ellenére Oroszországban negyvenezer állami vállalat van. De még a mintegy ötezer privatizált cégben is részvényesként szerepel az állam. Azonban a kiárusításból az állami költségvetés nem jutott jelentős bevételhez. Primakov rendet akar teremteni ezen a területen. Álmai szerint olyan üzleti körülményeket kell kialakítani, amelyek között a tisztességes cégeknek is kifizetődőbb lesz dolgozni, mint az adók elől bujkálni.
Az új kormány programtervezete végre megjelent a sajtóban. De csak a Kommerszantban, az üzleti körök újságában. A lakosság a kormány semmilyen új programjáról nem tud. Érdekes megjegyezni, hogy az emberek Primakovtól sem várják életük jobbra fordulását. Még a jóllakott és gazdag Moszkvában is érződik az emberek hangulatán a közöny és a kilátástalanság. Mindez ennél is élesebben jelenik meg vidéken, elsősorban azok között, akik nemrég még a középosztályhoz tartoztak. A többségük elszegényedett, és elveszettnek érzi magát.
Megfigyelésem szerint azok, akik már a válság előtt is szegények voltak, nem érzik magukat annyira elesettnek. Ők valószínűleg már hozzászoktak a helyzetükhöz. Jelenleg az oroszok e népes csoportja a létfenntartás pótlólagos forrásait keresi. A kisebb városokban a szociális védőháló intézményeit rohamozzák pénzt kérvén. Ilyen jellegű segítséget azonban távolról sem tudnak minden helyen nyújtani Oroszországban. A pénzügyi válság folytatódik, és még annak a fizetésére sem jut pénz, aki az éhezőknek és szomjazóknak akar segíteni.

Szergej Sahraj, aki az Elnöki Hivatalban és az Orosz Egység és Egyetértés Pártban is vezető pozíciót foglalt el, egy nyári pártértekezleten váratlan kijelentést tett: véleménye szerint az elnöki poszt legesélyesebb várományosai Jurij Luzskov, a moszkvai polgármester és Alekszander Lebegy. A Kommerszant című orosz hetilap összeállítása szerint beszéde egyik eredménye az lett, hogy pár órán belül munkanélkülivé vált, a másik pedig, hogy egyre több ember előtt lett kétségessé annak lehetősége, hogy Jelcin harmadszor is indul a választáson. Abban az időben (alig fél éve) még komoly kérdés volt ez a Kremlben. Egyesek az Alkotmány megváltoztatását is fontolgatták, eszerint ugyanis az elnök csak két, egymást követő periódusban töltheti be a tisztségét.

Sahrajnak tehát mennie kellett - akkor úgy tűnt, végleg. Három hete azonban újra feltűnt a Kremlben, mint Jevgenyij Primakov jogi ügyekben illetékes tanácsadója. A kényszerpihenő négy hónapnyi idejét azonban nem töltötte hiába, és mikor visszatért, nem jött üres kézzel. Már az első hivatalos megbeszélésre elhozta magával az alkotmány reformjának tervezetét, amely leegyszerűsítve körülbelül így fest: az elnök beleegyezik az alkotmány-módosításba, cserébe mentelmi jogának garanciájáért, vagyis a képviselők felfüggesztik vádaskodásaikat, legalább a módosítás folyamatának időszakára. Az elnök feladata lesz a változtatási folyamat ellenőrzése, annak vezetése azonban a kormányé - úgy tűnik, épp ezért lett Sahraj pont Primakovnak és nem pedig Jelcinnek, vagy Jelcin egyik főbizalmasának,Valentyin Jumasevnek a tanácsadója...
A reformjavaslat szerint az elnök úgynevezett alkotmánytanácsot hívna össze - , amely nem azonos az alkotmányozó gyűléssel. Az ő feladatuk lenne, hogy konkrét változtatási javaslatokat tegyenek azzal kapcsolatban, hogy egyrészt a jövőben az elnök a kormányt kizárólag többség, illetve koalíció alapján nevezheti ki, másrészt bevezetnék az alelnöki tisztséget, amelyet átmeneti jelleggel a miniszterelnök töltene be.
Sahraj ajánlata szerint az elnökválasztáson a jelölteknek hármasával kellene indulniuk - ő a legígéretesebbnek egyébként a Primakov-Luzskov-Javlinszkij „trojkát” tartja. Jumasevnek (akinek az ötlete volt Sahraj visszahívása), úgy látszik, tetszett a program. Sahraj azóta jelentős plénumokon lép elő reformjavaslatával - igaz, az alelnök-választásról és a „trojkáról” szóló pontok nélkül, amit ő azzal magyaráz, hogy kormánytiszviselőként már nincs joga ilyesfajta ajánlásokra.
A reformok támogatottsága több okra is visszavezethető. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Jelcin nem képes betölteni feladatkörét, az elnöki hivatal gyorsan új státusz után kezdett el kapkodni. „Az elnök elvállalhatná azt az egyetlenegy, de nagy fontosságú feladatot, hogy garantálja az alkotmányosságot” - fogalmaz óvatosan egy magasrangú tisztviselő. Jelcinnek tehát nem is marad más hátra, minthogy őrt álljon a szólás-, lelkiismeret- és vallásszabadság bástyáján, s ezt a magasröptű elképzelést el is kezdték megvalósítani. Már azok is beadták a derekukat, akik eddig a módosítás legádázabb ellenzői voltak. Ruszlan Orehov, az elnöki adminisztráció egyik főtisztviselője például kijelentette, hogy végül is az alkotmány nem Szentírás, hogy ne lehetne megváltoztatni. (Az egész jogkörváltoztatási folyamat egyébként kidolgozói körében „az elnök alkonya” elnevezést kapta.)
Tervük szerint Jelcin feladata lenne a változtatások figyelemmel kísérése és ellenőrzése. Egyrészt azért, nehogy némely nekibuzdult képviselő elkezdje szétszabdalni az egész alkotmányt, másrészt mivel így tűnik a legemészthetőbbnek az elnök jogkörének csökkentése, amire szintén nagy szükség van. „Képzeljék csak el, mi lenne, ha mondjuk Lebegy nyerne az elnökválasztáson, és örökölné mindazt a hatalmat is, amit jelenleg az alkotmány biztosít Jelcinnek ”- riogatnak a tisztviselők. (Laudancsek Katalin)