BORBÉLY RITA
Határátkelések
Avagy mi tesz egy sikeres életet boldoggá

Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek dr. Veress Balázs orvost, „csavargót”, világpolgárt, szürkehályogspe-cialistát, volt gyártulajdonost, egyszóval egy nem mindennapi embert, aki egy sikeres, és izgalmas életet tudhat maga mögött, és aki mégis keres valamit.

- A választások alkalmával ismerkedtünk meg veled, Balázs. Mi vitt téged arra, hogy külföldi vállalkozó, orvos létedre Magyarországon politikai karrierrel próbálkozz?
- Hát ez hosszú történet, de lényegében próbálkozás lett volna arra, hogy jó irányba befolyásoljam azokat a gazdasági folyamatokat, amelyeket sajnálatos tapasztalataink szerint az emberek kapzsisága vezérel.
- Akkor kezdjük a sztoridat a legelején. Honnan indultál, és hogy kerültél külföldre?
- 1952-ben születtem, édesanyám gyors- és gépírónő volt, apám tanácsi dolgozó. A szüleim elváltak. Nevelőapám faipari technikus, majd mérnök, sőt igazgató lett. Ő egyfajta szocialista karriert futott be. Azt mondhatnám, hogy biztonságban éltünk, de a szüleim csak nagyon kemény spórolással tudtak egyről a kettőre jutni. Akkoriban mindenki szegény volt.
Itt Magyarországon kezdtem el tanulni… ez egy jópofa, bár utólag már túl drága történet. Elmentem ugyanis a barátom helyett felvételizni, és lebuktunk. Együtt jelentkeztünk a műegyetemre, de őt nem vették fel, így egy évvel később elmentem helyette írásbelizni, és nagyon jó eredményt teljesítettem. Minden feladatra két megoldást adtam. A szóbeli vizsgán tehát várták a kis zsenit, de a barátom csak egy gyenge négyest produkált. A felvételi bizottságban felmerült, hogy itt valami nem stimmel. Írattak vele egy új önéletrajzot, és nyilvánvalóvá vált, hogy két különböző kézírásról van szó. A rendőrség addig faggatta, míg elárult. De ezt soha nem vettem tőle rossz néven. Ezek után felfüggesztettek az egyetemen, és láthatatlan kezek elintézték, hogy elvigyenek Lentibe katonának. Mikor leszereltem, viszszajöttem az egyetemre. Abban az időben édesapám nagyon beteg volt. Én ápoltam. Hogy a megélhetésünket biztosítsam, reggel hattól vagonokat rakodtam.
- Ez mikor volt?
- 1973-74-ben. Édesapám halála után az első adandó alkalommal útlevelet szereztem. Hat hónapos ügyintézést és különféle engedélyek beszerzését követően 1974 nyarán kimentem Nyugatra. Nem az volt a szándékom, hogy kint maradjak, ez odakint érlelődött meg bennem. Legfőképp a párizsi nagykövetség reakciójára. Több- oldalas engedélyhosszabbítást írtam, és nagyon arrogáns levéllel válaszoltak: „Kérése nem teljesíthető, azonnal térjen haza, a kint eltöltött időt legalizáltassa valamelyik külképviseleti szervnél.” Akkor elgondolkodtam azon, ki is vagyok, s kik ezek az emberek, akik nekem azt tanították, hogy a mi rendszerünk szabad, igazságos és felsőbbrendű rendszer. Egy álmatlan éjszakán megérlelődött bennem, hogy nem jövök haza, mert elsősorban ember vagyok, azután férfi, harmadsorban fiú, testvér, és az ötödik-hatodik helyen jön az, hogy magyar vagyok, amit merő véletlenségnek tartottam. Nem láttam be, miért ilyen asszimetrikus a viszony, hogy az államnak mindent szabad, nekem meg semmit sem. Például beírták az útlevelembe, hogy külföldön nem vállalhatok munkát.
- Ennek ellenére persze dolgoztál. Milyen munkáid voltak odakint?
- Sok minden. A legelső munkám Orleans és Párizs között volt. Vasúti talpfákat cseréltem. Utána Orleans-ban egy építkezésen segítettem ezt-azt. Majd Dél-Franciaországban szereztem munkát egy szüreten. Ott afrikai vendégmunkások közé csöppentem, marokkóiak, algírok közé. Egy kis szorgalom és ügyesség révén két hét alatt én lettem a főnökük. Marasztaltak is, de én tovább akartam tanulni, nem maradtam. Franciaország csodálatos ország, és én nagyon jól éreztem ott magam. A szüreten például az volt a szokás, hogy némi készpénz mellett napi két-három liter bort is fizettek. Mivel én nem ittam, a szüret végére egy jó hordónyi borom gyűlt össze. Gyalogosan nem bírtam magammal gurigatni, így eladtam, és Párizsnak vettem az utamat. Ott megbetegedtem, és napokig kuporogtam egy padláson, étlen, szomjan, lázasan.
- Nem gondoltál arra, hogy vissza kéne jönni a biztonságba?
- Nem. Ez soha nem fordult meg bennem. Soha nem bántam meg. Az idő és az emberek is engem igazoltak. Visszatérve a történethez, átmentem Svájcba, de ott nem kaptam tartózkodási engedélyt. Szigorú ország. Tovább kellett állnom Németországba. Ezek is kisebb kalandok, mert nem volt vízumom, de a németek befogadtak, és ez a lényeg. Először négy hónapon át kihallgatott a CIA és az Abwehr… mindent tudni akartak az életemről, ami huszonkét éves koromig nem volt nagyon hosszú, de minden részletet tudni akartak, hogy kiderítsék, kém vagyok-e. Hát nem voltam az, ezt ők is megállapították, így végül kaphattam menedékjogot és munkát is. Először az angol hadseregnél alkalmazottként kutyás őr lettem, és komoly két és fél hónapos kiképzésen vettem részt, de a vizsgán sajnos megbuktam. Azt mondta a tréner, hogy roszszul bánok a kutyákkal. Az igazság az, hogy féltem tőlük. Harapós nagy dögök voltak. Erre áthelyeztek fűnyírógépre. Óriási füves területeket kellett nyírnom. Először örültem neki, de rájöttem, hogy ezek a kis traktorok kirázzák az ember agyát is. Megszűnt minden gondolkodási lehetőség. Kérvényeztem egy ösztöndíjat, hogy megtanulhassak németül, amit meg is kaptam. Újra le kellett érettségiznem, mert Németországban nemhogy az egyetemi szemesztereket, de az érettségimet sem fogadták el. Elég jó eredményt értem el, elég volt az Orvosi Egyetemhez. Bár őszintén bevallom, a pályaválasztásomat anyagi megfontolás befolyásolta. Mindenki azt mondta, hogy ezzel lehet a legtöbb pénzt keresni. De ez nem így van. Mindegy, orvos lettem, megnősültem, jöttek a gyerekek. Időközben a család is megnövekedett a húgom és sógorom árván maradt két gyermekével, akiket magamhoz fogadtam.
- Praktizáltál is?
- Nem. Csak két évet dolgoztam szívsebészeten, kardiológián, bőrgyógyászaton a müncheni Egyetemi Klinikán. De bizonytalan volt az állásom. Időközben rengeteg orvost „termeltek ki” az egyetemek, sok volt a munkanélküli. Nekem, mint magyarnak mindig bizonyítanom kellett, hogy a németek és a közöspiacbeliek után - bár harmadik helyen - mégis én vagyok a legalkalmasabb arra a pozícióra. Hát ez nagyon nehéz volt, úgyhogy mindig csak a helyettesítési munkák jutottak a szülésre eltávozott fiatal orvosanyukák helyén. Ez a bizonytalanság családfenntartóként nagyon rossz volt. És arra serkentett, hogy máshol nézzek körül. Kaptam egy ajánlatot, így kerültem a szemészethez, ahol elég komoly kutatási munkákat is végezhettem, sőt orvos-igazgatója lettem egy gyorsan fejlődő cégnek. Később a marketingbe mentem, ami még érdekesebb volt, főleg anyagilag.
- Manapság sokan szeretnének gyorsanívelő pályán felemelkedni. Neked ez hogy sikerült ilyen gyorsan?
- Nézd, ez azért nem volt annyira gyors. Én mindig nagyon ambiciózus voltam. Harminchét évesen lettem orvos-igazgató. Az életemhez képest ez nem volt olyan gyors. A cégen belül gyors volt, hiszen a második évben lettem igazgató. Ez talán azért lehetett, mert a németeknek nem volt szükségük annyi küzdelemre, nem voltak olyan nyomás alatt, hogy bizonyítsanak. Szerintem az embernek szüksége van arra, hogy magas mérce és erős követelmények elé legyen állítva, különben nem teljesít. Persze van, akiben belső motor is dolgozik, az ambíció, bizonyítási vágy, ezek közé tartozom én is. Mindig jobb szerettem volna lenni, mint a másik. Ez komoly hajtóerőt jelentett. Sajnos egy dologban óvatlan voltam mindig, hogy nem vigyáztam a saját dolgaimra. Mindig bíztam az emberekben. A pénztárcámat is otthagytam a fiókban, amíg el nem lopták egyszer. Lassan, a saját káromon megtanultam, hogy nem bízhatok az emberekben, mert ellopnak sok mindent, nemcsak anyagi dolgokat, de az ember eredményeit is elviszik. Ez mára nagyon óvatossá tett. Régen azt hittem, hogy a becsület az embereket jó úton tarthatja. Szó sincs róla. Ma már azt hiszem, hogy csak a hit tarthat jó úton.
- Térjünk még vissza oda, hogy orvos-igazgató lettél Münchenben.
- Az a müncheni cég, amelynél dogoztam, egyike volt annak a tizenöt gyárnak a világon, amelyek a szemészet mikrosebészetével foglalkoztak. Erre specializálódott, és ehhez gyártott termékeket. Persze ez egy laikusnak nem mond sokat, de ha azt mondom: szürkehályog, akkor mindenki hallotta már ezt a kifejezést. Ez egy igazi népbetegség, a lakosságnak évente 3-4 ezrelékét érinti. A magyar szemészettel 1987-ben kerültem kapcsolatba, mikor egy fiatal, tehetséges szemész, aki ma már Amerikában professzor, kapott tőlem egy bizonyos anyagot, amit mi gyártottunk először, és tudomásom szerint a mai napig is. Ezt az anyagot itt Magyarországon nem engedték felhasználni, én meggyőztem az OGYI-t arról, hogy ez egy hasznos anyag. Így ismerkedtem meg magyar szemészekkel, és látván a szemészet akkori állapotát Magyarországon, elhatároztam, hogy előrébb mozdítom a helyzetet. Elsősorban a szürkehályog kezelésére koncentráltam. Több részproblémát kellett megoldanom. Az egyik az volt, hogy a szemészek nem tudtak operálni - tisztelet a kivételnek. Ezért meghívtam, és kivitettem saját reprezentációs költségemen száz-szászhúsz magyar szemészt Münchenbe, ezenkívül lengyeleket, bulgárokat, cseheket, szlovákokat, letteket, románokat is, hogy megismerkedhessenek a modern mikroszkópos szemlencse beültetéssel. Azt hiszem, ezek az emberek komoly lökést kaptak akkor a pályájukon való előrehaladáshoz.
A másik probléma az volt, hogy a szürkehályognál beültetendő lencse nem volt engedélyezett. Ezt el kellett fogadtatni a Tb-vel, illetve miniszteri szinten is. Ezt az akkori egészségügyminiszter 1988-ban egy rendelettel megoldotta, amiért a mai napig hálás vagyok. Az operáció így széles körben elérhetővé vált, és azóta ingyen jár a betegeknek. A harmadik probléma anyagi vonzatú volt. A rendszerváltás idején reformkorszakot élt át Magyarország, és ekkor láttam lehetőséget arra, hogy létrehozzam a szükséges lencsegyárat, ami záros határidőn belül létre is jött, ma negyvenöt embernek ad munkát. A Zsámbéki Lencsegyár jövőre lesz tíz éves, stabil üzem. Van egy ikertestvére Prágában, de pillanatnyilag már egy újabb gyár létesítésén gondolkozom. Ez most jóval nehezebb, mert megváltoztak a feltételek: egyedül vagyok, ellenzékben.
- Szóval vannak még terveid.
- Vannak. Negyvenhat éves vagyok, és nem érzem magam öregnek. Sőt, mindenki óv, micsoda tempó az, amivel dolgozom, mennyi mindent csinálok! Nemrégiben renováltattam 450 négyzetmétert egy száztíz éves házban, amihez annyi energia kellett, hogy abból egy civilizált országban egy egész falut fel lehetett volna építeni.
- Balázs, egy ilyen sokszínű, izgalmas, és mondhatom, hogy sikeres élet után, ha újra kezdhetnéd, mit csinálnál másképp?
- Ha újra kezdhetném, valószínűleg ugyanezen a pályán maradnék, mert orvosnak lenni szép foglalkozás. És rendben van, eljönnék Magyarországra azzal a missziós gondolattal, hogy elterjesztem a szürkehályog-terápia modern változatát, de itt más lépéseket tennék, jobban megválogatnám, hogy kikkel kooperálok. De ezen már nem lehet változtatni. Viszont az élet rengeteg lehetőséget nyújt a javításra. Nem biztos, hogy kétszer ugyanazt… látod, nyögök, mert nem tudom megmondani, mit tennék jobban, mert millió dolgot jobban lehetne csinálni, szinte mindent az életben. Először is sokkal intenzívebb figyelemmel kellett volna tanulnom. Mindent. Nemcsak az egyetemre gondolok, hanem az élet dolgaira. Itt van például az olvasás. Én a Bibliát 46 évesen vettem először a kezembe, illetve akkor kezdtem el komolyan olvasni, azzal a szándékkal, hogy meg akarom érteni azt, amit eddig nem értettem. Legalább a lehetőségét meg akartam teremteni annak, hogy dönthessek, vagy történjen valami.
Ugyanis a boldogságtól és az elégedettségtől nagyon messze vagyok. Fájnak a csalódások. Az emberekben és anyagilag is. De főleg lelkileg nagyon fáj. Komoly, mély sebeket ejtettek azok az emberek, akiknek én csak adtam, akik felé önzetlen segítséggel közeledtem, ők pedig viszonzásul belémrúgtak, vagy nem voltak képesek megköszönni. Ezek nem akárkik. Professzorok. Főorvosok. A valamikori legjobb barátom, akit bevettem a vállalkozásaimba. Azt hiszik, hogy jó emberek. Ha visszapörgethetném az időt, ezt szeretném elkerülni. Erről a tapasztalatról szeretnék lemondani. De ki tudja, mire volt jó. Lehet, hogy ez hozza azt a fordulatot az életembe, ami a boldogsághoz vezet. Ahhoz az elégedettséghez, amit egész életemben kerestem.
- Keresel valakit, akiben megbízhatsz?
- Keresek. Keresek. Jó lenne egy ilyet találni.
- Ezért fordultál a Bibliához?
- Ezért. És irigylem azokat, akiknek megvan az, ami nekem nincs. Mert látom, hogy sugárzik róluk az elégedettség, és a boldogság. Ez van. Ezt a legjobb értelemben mondom, ezt az irigységet. Nem a szomszéd tehenéről beszélek, hanem magamnak is szeretném biztosítani azt, ami nekik megvan.
- Szóval az anyagi javak - hiszen jómódú ember vagy -, úgy gondolod, hogy nem adnak igazi boldogságot?
- Nem. Nem adnak. Érdekes, hogy bármennyi pénze lehet valakinek, attól nem lesz boldog. Viszont ha semmije sincs, az is boldogtalanná tudja tenni. Ott húznám meg a határt, hogy legyen az embernek betevő falatja, legyen fedél a feje fölött, tudjon világítani, mosakodni, ami a szükségeit kielégíti. Legyen egy privát szférája, egy sarok, ahol senki nem háborgatja. A fontos az, hogy értse, tudja, mit csinál, miért él, miért van ezen a földön, hova megy. Azt tudjuk, hogy meghalunk, azt nem tudjuk, miért vagyunk ezen a földön. Illetve vannak, akik tudni vélik. Én még nem tudom, de a küszöbén állok annak, hogy ezt megértsem - van egy olyan érzésem, hogy jó úton haladok. 1974-ben kiszabadultam egy börtönnek tűnő országból, és ott állt előttem az óriási utazási és döntési szabadság. Most megint börtönben érzem az életemet, és itt állok egy nagy döntés előtt. Nem tudom, várok. Várok egy új és igaz felszabadulásra, ami végleg boldoggá tesz majd.