GRÜL TIBOR
Hét nap öröm

A három nagy zsidó zarándokünnep közül az utolsót, a sátoros ünnepet hét napig tartó öröm, tánc, vigalom és mulatság jellemezte - mégpedig kötelező jelleggel! A tradicionális kereszténység által uralt kultúrkörben talán meglepően hat az előírt öröm, pedig szó szerint ezt mondja Mózes törvénye: „És örvendezz az Úrnak, a te Istenednek színe előtt, te és a te fiaid, és leányod, szolgád, szolgálóleányod, és a lévita, aki a te kapuidon belül van, és a jövevény, az árva és az özvegy, akik te közötted vannak, azon a helyen, amelyet kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy oda helyezze az ő Nevét.” Az öröm és vigasság oka érthető, hiszen a sátoros ünnep üzenete két esemény köré fonódik: az egyik az évente ismétlődő aratás, illetve szüret, mikor az emberek hálát adtak a betakarított termésért; a másik pedig egy régmúlt esemény: a pusztai vándorlás időszaka, amikor az Egyiptomból csodás módon megszabadult zsidók negyven éven át bolyongtak a Sínai-félsziget kősivatagában, élvezve Isten természetfölötti ellátását.

Izrael királya felolvas a Törvényből a sátorok ünnepe utolsó napján

Ünnep a Szentélyben

A sátor a Bibliában kétféle dolgot is jelképez egyszerre: egyrészt a családi élet színterét, az „intimszférát” jelenti, ahol a család legbelső, külvilág elől elrejtett élete zajlik; másrészt a sátor az Istennel való közösség színhelye is, az Isten és a zsidó nép között fennálló különleges viszony jelképe, a „frigysátor”. Érthető tehát, ha a sátoros ünnep is egyszerre tesz hangsúlyt mindkettőre: az Istennel való viszony ápolására a Szentélyben, és a családi körben történő megemlékezésre az otthon épített sátrakban. A jeruzsálemi Szentély fennállása idején a sátoros ünnep központi jelentőségű eseményei itt, a Templomban zajlottak. Szukkót ünnepén - csakúgy, mint a másik két zarándokünnepen - Mózes törvénye szerint áldozni kellett az Úrnak „tűzáldozattal, egészen égő áldozattal, ételáldozattal, véres- és italáldozattal, minden napét a maga napján”. A Biblia külön is megemlíti, hogy Salamon korában megünnepelték mind a három főünnepet, köztük a sátorok ünnepét is. A babiloni fogság után, de még a második Szentély felépítése előtt szintén sor került az ünnepi áldozatokra - ahogyan arról Ezsdrás könyve beszámol. Valószínűleg ekkoriban járulhatott a Bibliában említett áldozatok sorához hozzá az a vízáldozati ünnep, amelyről a Misna azt írja: „Aki nem látta a vízmerítés ünnepét, nem látott életében igazi örömöt”. A Szentély-hegy lábánál, Dávid városában fakad egy természetes forrás: a Siloám, amely Jeruzsálem vízellátásának fő biztosítéka. Mivel a forrás a szó szoros értelmében a Szentély árnyékában helyezkedik el, kezdettől fogva nagy természetes és szellemi jelentőséggel bírt Izrael számára. Szukkót alkalmával az innen merített vízzel öntözték meg a Szentély előtt álló áldozati oltárt minden reggel. A vízáldozatra még pirkadat előtt került sor. Az ebből az alkalomból kivilágított Asszonyok udvarában a léviták felálltak arra a tizenöt lépcsőre, amely az Izraeliták udvarához vezetett; ezek a lépcsők megfeleltek a „grádicsok tizenöt énekének”, vagyis a 120-134. zsoltárnak. Hétköznapokon a lévita kórus általában az Izraeliták udvarában állt föl, arccal a Szentély bejárata felé. Itt a hatalmas, tömör bronzból készült Nikanór-kapun belül állt egy pódium, ahol a léviták énekeltek a mindennapi áldozat idején. A vízmerítés ünnepén azonban a „grádicsokon” állva énekeltek, lanttal, hárfával, cintányérokkal és kürtökkel kísérve a zsoltárokat. Eközben két kürtölő pap állt fel a Nikanór-kapu bejáratának két oldalán, ezüst trombitákkal. Pirkadatkor megfújták kürtjeiket, hogy jelezzék: itt az idő, hogy a papok és a sokaság alámenjen a Siloám-forráshoz, vizet meríteni az áldozathoz. Ahogy a papok megindultak lefelé, az egész gyülekezet kitódult az udvarról. Amikor a papok a tizedik lépcsőfokra értek, ismét megharsantak a kürtök; majd harmadszorra is, mikor elérték az Asszonyok udvarát. Ezután a kürtös léviták hosszasan tülköltek, amíg a sokaság el nem érte az Asszonyok udvarából kivezető Keleti kaput. Itt az egész gyülekezet egy emberként arccal nyugat felé fordult, az udvar és a Szentély irányába. A hajnal első sugarainak láttán felnéztek a Szentélyre, és együtt mondták: „Atyáink ezen a helyen háttal álltak az Isten Szentélyének, arccal keletnek fordulva. Ők a Napnak hajtották meg magukat, mi azonban Istenre nézünk és Isten felé fordulnak szemeink. Istennek hajolunk meg, és szemünk Őrá néz reménységben.” Ez a salamoni Szentély fennállásának végére utal, Ezékielt szabadon idézve: „És bevitt engem az Úr házának belső pitvarába és íme, az Úr templomának bejáratánál, a tornác és az oltár között volt mintegy huszonöt férfi, akik hátukkal az Úr templomának és arcukkal keletre fordultak, és ezek kelet felé leborulva imádták a Napot.” Miután leereszkedtek a Siloám-forráshoz, a papok megtöltöttek egy arany korsót három lug (azaz kb. fél liter) tiszta vízzel, majd a déli (Vizes) kapun át visszatértek a Szentélybe. Ahogy beléptek a kapun, lépéseiket kürtzengés és sófár hangja kísérte, hogy beteljesedjenek a próféta szavai: „És örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből”. Mikor a léviták a Szentély területére értek, az a pap, akit a megtiszteltetés ért, hogy végezze ezt a szolgálatot, felvitte az arany korsót az oltárra, ahol kiöntötte azt áldozatul Istennek.

A négy fa

A sátoros ünnepen - Mózes törvényének eleget téve - még egy különleges feladatot is kellett teljesíteniük a zsidóknak: „Szép fának gyümölcsét, pálmafa ágait és sűrű levelű fa lombját, valamint patak mellett növő fűzfagallyakat” kellett szedniük, és azokkal „örvendezniük az Úr előtt”. A szokás megtartásáról először Nehémiás könyvéből értesülünk: a babiloni fogságból visszatérő zsidók a Törvény felolvasásakor rádöbbentek a sátoros ünnep jelentőségére, kimentek Jeruzsálem környékére, ahonnan olajfa-, mirtusz-, datolyapálma- és lombosfa-leveleket hoztak magukkal, hogy teljesítsék az Úr parancsolatát. A nem bibliai hagyomány szerint az istentiszteletre jövők hosszú lombú fűzfaágakat (luláv) szedtek Jeruzsálem környékén, Mócán, amelyeket az oltár alapzatánál helyeztek el úgy, hogy azoknak vége az oltár tetejére hajlott rá. Az ágak felvitelét és elrendezését kürtzengés és sófár hangja kísérte. A papok egyszer körüljárták az oltárt a lulávval a kezükben, miközben ezt a zsoltárt énekelték: „Ó, Uram, segíts most, ó Uram, adj most jó előmenetelt.” Az ünnep hetedik, azaz utolsó napján hétszer járták körbe az oltárt, Jerikó ostromára emlékezve ezzel.
Az „ünnepi gallyak” sorrendje végül is így rögzült a hagyományban: cédrustermés, datolyapálma, mirtusz és fűz. A négyféle növény szimbolikus értelmét egy hagyomány úgy magyarázza, hogy a cédrusgyümölcsnek van jó íze és jó illata is; a pálmafák gyümölcse ehető, de nem illatos; a mirtuszé illatos, de élvezhetetlen; végül a fűzfa termésének se íze, se illata. Amiként azonban a négyféle gyümölcs együtt szolgálja Isten dicsőségét, úgy kell Izrael fiainak együtt szolgálniuk az Örökkévalót, együtt a legnagyobbnak és legkisebbnek is. Egy másik magyarázat szerint a négyféle növény az egyén teljes odaadását jelképezi: a cédrus a szívünket, a datolya a gerincünket, a mirtusz a szemünket, a fűzfa az ajkunkat: vagyis mindenestül egész énünket az Úrnak kell szentelnünk. Végül megemlíthetjük azt a magyarázatot is, hogy a csokor a három szentföldi növényt egyesíti a világon mindenütt elterjedt fűzfával: ezzel a Szentföld gondolatát akarja ébren tartani, összekötve az ott lakó zsidóságot a diaszpórában szétszóródottakkal.

„Sátorokban lakjatok...”

Mózes Törvényének előírása szerint a zsidóknak hét napon át a maguk által készített lombsátrakban kellett lakniuk, így emlékezve az egyiptomi kivonulásra: „Hogy megtudják a ti nemzetségeitek, hogy sátorokban lakattam Izrael fiait, amikor kihoztam őket Egyiptom földjéről.” Az idővel városi kényelemhez szokott zsidóknak a Talmud egyenesen megparancsolja, hogy a szukkót hét napja alatt a sátrat tartsák állandó lakhelyüknek, házukat pedig csupán ideiglenes tartózkodási helynek tekintsék, azaz váljék bennük tudatossá az ünnep lényege: a kivonulásra való emlékezés; a kényelmetlenség vállalásával emlékezzenek a sivatagban eltöltött negyven év megpróbáltatásaira. (Ugyanez a lényege a kovásztalan kenyerek evésének is pészachkor.) A hagyomány szigorúan megszabja a sátor építésének szabályait is. A sátornak gyöngének, törékenynek kell lennie, nem lehet magasabb húsz könyöknél, de alacsonyabb sem tíznél. A sátrat külön erre az alkalomra kell építeni: ha már régebben is megvolt, legalább valamilyen átalakítást kell rajta végezni az ünnep előtt. Részletes előírások szólnak a sátor befedéséről is: abból a célból, hogy az ünneplők magukat teljesen átadják a természetes életmódnak, csakis élőfa lombját lehet hozzá használni, mindenfajta mesterséges anyag hozzáadása nélkül. A tetőnek gyengének kell lennie, nehogy teljes védelmet nyújtson, még eső ellen sem. Nem készülhet tömör anyagból, s oldalt is annyira átlátszónak kell lennie, hogy rajta keresztül látszódjanak a csillagok.

A törvényadás ünnepe

A pusztai vándorlásra emlékezve azt sem lehet elfelejteni, hogy itt történt a Törvény átadása is Mózesnek és az egész Izraelnek. Éppen ezért a Tóra a sátoros ünnep utolsó napjára az eddig említetteken kívül előírt még egy különlegesen fontos szertartást: „Minden hetedik évben, a sátoros ünnepen, mikor az egész Izrael összegyűlik Isten színe előtt, olvasd fel ezt az egész törvényt Izrael füle hallatára.” Ez a rendelkezés ma úgy él tovább a zsinagógai istentiszteleteken, hogy a Tóra évenként ismétlődő felolvasását a szukkót nyolcadik napján kezdik meg és akkor is fejezik be a következő évben. Ez a szimchat Torá („a Törvény öröme”), a törvényadás ünnepe. A délelőtti és esti istentiszteleten a hívek a zsinagógában hétszeres körmenetben, ugrándozva, tánccal és tapssal örvendezve vonulnak végig valamennyi díszes tóratekerccsel a béma, azaz a tóraolvasó állvány körül. Az üres frigyszekrényben egy szál gyertya világít mindössze, jelképéül annak, hogy a Tórából ered a világosság. A körmenetek alatt ünnepi énekek hangzanak fel: „Lelkeknek Istene, segítsd meg népedet! / Szíveknek bírája, adj üdvösséget! / Hatalmas megváltónk! Szívünk túlárad, / Hallgasd meg imánkat!” A gyermekek a felnőttek lábai között rohangálva, kis zászlócskákat lobogtatva kísérik a tekercseket a zsinagógai körmeneteken.

A nemzetek felvonulása a sátorok ünnepén Jeruzsálemben. A brazil küldöttség     Fotó: Ruff Tibor

Sátoros ünnep: üzenet a jövőnek

A zsidó vallás mind a mai napig legvidámabb ünnepe, a sátoros ünnep azonban nem csak a múltra való emlékezést és a jelenért való hálaadást célozza. A szukkótnak jövőbe mutató jelentősége is van, amelyről mind a Biblia, mind a rabbinikus hagyomány beszél. Az utóbbi akkor, amikor hangsúlyozza: a sátoros ünnep hét napja alatt összesen hetven tulkot kellett feláldozni a Szentélyben, a világ hetven nemzetségének békességéért. Így válik az ünnep univerzális jelentőségűvé: Izrael már nemcsak saját bűneinek engeszteléséért könyörög, mint Jom Kippurkor, hanem az egész emberiség jólétéért jár közben. A Biblia azonban ennél többet is mond. Zakariás - a második Szentély nagy prófétája - azt írja: „És lészen, hogy akik megmaradnak mindama népek közül, amelyek Jeruzsálem ellen jönnek, esztendőről esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a királynak, a Seregek Urának, és megünnepeljék a sátorok ünnepét. És lészen, hogy aki nem megy föl e föld nemzetségei közül Jeruzsálembe, hogy hódoljon a királynak, a Seregek Urának, nem lészen azokra eső.” E szankciókkal is súlyosbított kötelező ünnep, a szöveg tanúsága szerint, tehát a messiási korban fog érvénybe lépni, akkor, amikor maga a Seregek Ura - a kereszténység hite és várakozása szerint Jézus Krisztus - személyesen jelenik majd meg népének, Izraelnek felszabadítására. Ez az eszkatologikus reménység is összefűzi az evangéliumi kereszténységet a jelenkori Izraellel, ez a reménység ad alapot arra, hogy ma is a világ minden tájáról ezrek keressék fel Jeruzsálemet, hogy részt vegyenek a Sátoros ünnepen rendezett „nemzetek felvonulásán”.