EHUD SPRINZAK
Szuperterrorizmus

Az elmúlt év márciusában több mint egy tucat szövetségi ügynökség képviselői gyűltek össze a Fehér Házban abból a célból, hogy egy titkos szituációs gyakorlat során felmérjék felkészültségüket egy újfajta terrorizmussal való szembeszállásra. A forgatókönyv részletei egy hónappal később kerültek a nyilvánosság elé a New York Times hasábjain: minden előzetes figyelmeztetés nélkül amerikaiak ezrei esnek halálos betegségbe Délnyugat-Amerikában. A kórházak immunizált, képzett személyzetet küldenek a krízis által érintett területre. Ahogy a vakcina és az antibiotikumok fogynak, majd teljesen hiánycikké válnak, egyre nő a pánik. A gyilkos kórt egy hibrid himlővírus, a Marburg okozza, amit génmanipulációval hoztak létre és terjesztettek el terroristák azzal a céllal, hogy százezreket fertőzzenek meg az amerikai-mexikói határ mentén.

Az apokaliptikus mese Washington legújabb félelmét leplezi le: a vegyi, biológiai és nukleáris fegyverekkel elkövethető terrortámadástól. A nem túl távoli múltban három esemény alapozta meg a politikaformáló elit e félelmeit: a japán Aum Shinrikyo kultusz által 1995-ben végrehajtott mérgesgáz-támadás a zsúfolt tokiói metrón, a volt Szovjetunió jelentős biológiai fegyverprogramjáról szóló új információk, és a zavarba ejtő felfedezések Szaddám Huszein iraki elnök rejtett vegyi és biológiai fegyvereiről. William Cohen védelmi miniszter így summázta a tömegpusztító terrorizmust körülvevő hangulatot: „Már nem az a kérdés, megtörténhet-e, hanem hogy mikor.”
Az ilyen borúlátó előrejelzések talán jót tesznek egy izgalmas újsághírnek vagy egy filmnek, de semmiképpen sem építőek a politikában. Ahogy a félelem légköre eddig példátlan módon átjárja az amerikai védelmi rendszert, a világ kormányai is egyre több figyelmet szentelnek a fenyegetésnek. De bármilyen ijesztőek is a kilátások, a viszonylag kicsi kockázat nem igazolja a védelembe befektetett hatalmas összegeket. Nemcsak azért, mert az óvintézkedések többsége teljesen hatástalan, hanem mert ezek meghozatalával a potenciális szuperterroristák tágabb céljai valósulnak meg: lekötik az ország erőforrásait, és pánikhangulatot hoznak létre, amely bármilyen terrortámadás hatását jelentősen megnöveli.

Kapacitás és káosz

Az 1999-es amerikai költségvetés - amennyiben a kongresszus jóváhagyja - többszáz millió dollárt szán a szuperterrorizmus megtorlására és a támadás utáni talpraállást elősegítő programokra, ide értve a hatalmas fertőtlenítő állomásokat, ellenszérum-rakományokat és antibiotikumot, valamint a vegyi és biológiai fegyverek felkutatásának fejlett eszközeit, a speciálisan képzett szakemberekkel együtt. Intézkedések történtek annak biztosítására, hogy a gyógyszergyártó cégek és kórházak megfelelő ellátást biztosítsanak egy esetleges terrortámadás után. Ha ilyen ütemben halad a védelmi program kidolgozása, a következő évtizedekben ennek számlája akár több milliárd dollárra is rúghat.
Vajon mi áll a megnövekedett félelem mögött, mi diktálja a terrorizmus szakértőinek és magas rangú kormányzati tisztségviselőknek egyaránt, hogy hamarosan egy eddig példátlan katasztrófa tör az Egyesült Államokra?
Érveik mögött két feltevés rejlik.
Az egyik szerint bárki, aki hozzáfér a modern biokémiai technológiához, és rendelkezik némi - mondjuk főiskolai szintű - természettudományos képzettséggel, elő tud állítani akár London, Tokió vagy Washington elpusztításához elegendő vegyi és biológiai fegyvert háza pincéjében. A szükséges nyersanyagok könnyen elérhetőek a gyógyszergyártóknál, génbankokban, egyetemi laboratóriumokban, vagy akár a helyi patikában. Manapság ez a tény okozza a legtöbb aggodalmat.
Az aggodalom másik oka, hogy a hidegháború utáni világban hemzsegnek a szélsőséges csoportok, vallási fanatikusok és különféle őrültek, akiknek leghőbb vágya, hogy csapást mérjenek a civilizált világra - legelőször is Amerikára. Legtöbbjüknek egyre több lehetősége van hozzáférni, illetve előállítani tömegpusztító fegyvereket. Az ilyen csoportokat vagy egyéneket nemigen rettenti el a túlerő klasszikus fenyegetése.
Ez a kétpólusú logika azonban hibás. Alapvető tévedés lenne azt gondolni, hogy a tömeges terrorizmus elkerülhetetlen. A terroristák éppen arról szeretnék meggyőzni a világot, hogy bárhol, bármikor támadóképesek, de káoszról igazán nem lehet beszélni. A terroristák viselkedése nagyon is kiszámítható, és a legtöbb csoportot idejekorán azonosítani lehet. Azok, akik százzerek megölésével fenyegetőznek, tisztában vannak vele, hogy túlélési esélyeik szinte a nullával egyenlőek. A terroristák nem tömegpusztítást, hanem tömeges figyelmet akarnak elérni. A tömegek szimpátiájára van szükségük. Ugyanakkor nem egyik napról a másikra lesz valakiből terrorista. Időbe telik, míg valaki veszélyessé válik, míg annyira meg tudja keményíteni magát, hogy polgárokat öljön meg. Nem mellékes, hogy a terrorizmus - kevés kivétellel - csoportjelenség. A radikális szervezetek ideológiájuk hirdetésével és tevékenységükkel már korán felhívják magukra a figyelmet, így a veszély feltérképezhető. A hatékony megelőzés jobb módszer, mint a túlfűtött, pánikkeltő retorika.

A legveszélyesebbek

De kiktől is kellene a legjobban tartani? Történelmi tapasztalatok és a legjobb kutatók véleménye alapján a következőkkel számolhatunk:
Ezredvégi vallási kultuszok, amelyeknek közös jellemzője, hogy a világtól elzárkózva várják a világvégét, de másokra nem jelentenek veszélyt. Leginkább önmagukra veszélyesek, például kollektív öngyilkosság elkövetésével. Ez alól kivételt jelentett a japán Aum Shinrykyo kultusz, amelynek tagjai mérgesgáz-támadást intéztek a tokiói metró utasai ellen.
Olyan brutalizálódott csoportok is veszélyt jelenthetnek, melyeket a nemzetüket ért népirtás vagy fenyegető, visszafordíthatatlan pusztulás miatti bosszúvágy hajt. Határtalan haragjuk és a tehetetlenség érzése miatt rendszerint mindent egy lapra tesznek fel.
Kis terroristasejtek vagy társadalmilag kirekesztett csoportok, akik reális politikai célok híján nem számolnak kellőképpen a vegyi vagy biológiai fegyverek használatának következményeivel. Bár teljesen nem zárható ki, mégis valószínűtlen, hogy az ilyen elszigetelt egyének vagy kis csoportok hozzájussanak a tömegpusztításhoz szükséges fegyvermennyiséghez.

Egy rögeszme anatómiája

A Hamasz-, Hezbollah- és Iszlám Dzsihád-féle csoportok, amelyektől sok amerikai olyannyira tart, nem tartoznak a szuperterroristák közé. Bár e szervezetek és állami szponzoraik gyűlölik a „Nagy Sátánt”, Amerikát, tudják, hogy egy Hirosimához hasonló katasztrófa az ő létüket és jövőjüket is veszélyeztetné - ezt pedig biztosan nem szeretnék. Ha úgy látszik, hogy egy sikeres szuperterrorista támadás veszélye ennyire kicsi, akkor mégis miért tart tőle olyan sok ember?
A félelem kialakulásában komoly szerepet játszik a dolgok egyfajta összemosása. A legtöbben elfelejtik megkülönböztetni a terrorizmus négy fajtáját: a tömegbalesetet okozó terrorizmust, az államilag támogatott, vegyi és biológiai fegyverekre épülő terrorizmust, a kis hatókörű vegyi és biológiai terrortámadásokat és a szuperterrorizmust. A Pan Am 103-as gépe elleni támadás, az oklahomai és a New York-i World Trade Center-beli robbantás a civilek tömeges megölésére irányuló hagyományos terrorizmus példái. A Nyugat iránt ellenséges érzelmeket tápláló államok esetleges vegyi és biológiai támadásai a második kategóriába tartoznak. A harmadik, ezektől élesen megkülönböztethető kategóriát a vegyi és biológiai fegyverekkel elkövetett kis hatókörű támadások jelentik. A szuperterrorizmus - a vegyi és biológiai fegyverek stratégiai használata tíz- és százezrek elpusztításának céljával - erősen elkülönül mind a három másik kategóriától. A kérdés nem fegyverek menynyiségéről és kapacitásról szól, hanem a csoportmentalitásról és a pszichológiai motívumokról. Csak egy ritka szélsőséges gondolkodású, minden politikai és morális megfontolástól mentes csoportról feltételezhető, hogy ilyen támadást indít.
A félelem generálásának másik fő tényezője az anyagi érdek. A szuperterrorizmustól való rettegés nagy valószínűséggel gazdaggá tesz néhány vállalkozót, és jómódot, illetve hírnevet biztosít egypár szakértőnek. A terrorizmus-ellenes megszállottság és a következő években várható hatalmas kormányköltségvetés előreláthatólag nagy hasznot hoz majd az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatalának, az újonnan létrehozott katonai és rendőri kommandós csoportoknak és egy sor energia- és közegészségügyi egységnek. A szuperterrorizmusról szónoklók szívesen tetszelegnek a civilizációt a 21. század legnagyobb fenyegetésétől megmentő összefogás részeseinek szerepében.
Krimiíróknak, kiadóknak, tévétársaságoknak és szenzációhajhász újságíróknak szintén jól jön a szuperterrorista őrület. Clintonhoz közeli források szerint az elnökre olyan mély benyomást tett egy szuperterrorista támadást leíró regény, hogy továbbította azt Newt Gingrich fehér házi szóvivőnek és a hírszerző szerveknek további áttekintésre és analízisre. De bármennyire is személyes és anyagi érdekből energizálja a média ezt a rettegést, tudni kell, hogy ezzel a nagyközönség komoly pszichikai szükségletét is kielégíti. Az emberek imádnak félni. Mindennek a végén persze az adózó állampolgár fizet.

Hajszálon függő védelem

Való igaz, hogy terrorista körökben nő az érdeklődés a kis hatókörű, taktikai célokból bevethető vegyi és biológiai fegyverek iránt. Az ilyen fegyvereket körülvevő misztérium szerint dühödt, a társadalomtól elidegenedett csoportok hagyományos politikai célok elérésére használhatják őket. Ezek felderítése és kivédése azonban nem kerülhet tetemes öszszegbe. A vita végső forrása ismét a pénz. Amennyiben a nagyarányú támadás valószínűsége ennyire kicsi, a támadás utáni helyreállítás is sokkal kisebb összegeket emészt fel. A pénzt igazából a korai felderítésre kell fordítani, és a retorikájukban és tevékenységükben radikalizálódást mutató csoportok figyelemmel kísérésére.
Semmilyen empirikus vagy logikus érv nem támasztja alá azt az elméletet, hogy a terrorizmusnak valamilyen posztmodern korszaka lenne eljövendőben, vegyi és biológiai fegyverekkel felszerelt tömeggyilkosokkal közöttünk. A valódi szuperterrorizmus nem jelenthet egy Hirosima-méretű katasztrófát, sokkal inkább egy széles körben elterjedő pánikot, amelyet néhány halálos áldozatot követelő kisebb terrortámadás okoz. Ne felejtsük el, hogy a terrorizmus lényege nem a gyilkolás. A lényeg a pszichológiai hadviselés, amelyben néhány ember megölése meggyőzi a többséget arról, hogy rá is sor kerülhet. Az ilyen esetek nyomán kialakuló rémhírek, idegesség és hisztéria teljes lakónegyedek, esetleg városok pánikszerű kilakoltatásához vezethet, ezáltal akár közvetetten okozott halálesetekhez is. Ilyen veszélyek mellett nehéz lesz ellenállni annak az igénynek, hogy - akármilyen abszurd összegekre rúgóan is - az Egyesült Államok megnövelje terrorizmus-ellenes költségvetését. A fenyegetést komolyan kell venni, de a közvéleménynek tudnia kell, hogy egy valódi katasztrófa veszélye nem komoly. A félelem azonban fertőz, és egy visszafogott amerikai álláspont sokakat kijózaníthat a világméretű mániából.
(A Foreign Report folyóirat cikkét Szabó Ibolya Anna fordította. Rövidített változat)