MIKECZ TAMÁS
Jó szóval oktasd, játszani is engedd...

A sikeres nevelés titkát sok gondolkodó kereste, az ókortól napjainkig könyvtárakra való irodalma gyűlt össze a neveléselméleteknek. A szülők, illetve pedagógusok számára ajánlott módszereknek, „tréningeknek” se szeri, se száma. A koncepciók nagyon eltérőek, alig néhány kérdésben alakult ki konszenzus a szaktekintélyek között.

Irányzatok

A véleménykülönbségek forrása az ember természetéről vallott nézetek eltérő volta. A humanista-felvilágosult filozófiák szerint például az ember eredendően jó. A gyermek tehát „tiszta lappal” indul, sőt, rengeteg vele született kreatív adottsága van. A legnagyobb „bűnnek” a humanisták szerint ezeknek a korlátozása számít, a legfőbb jó pedig annak elősegítése, hogy ezek az adottságok szabadon utat törjenek maguknak, s a gyermek (utóbb felnőtt) szabadon „megvalósíthassa önmagát”.
A másik felfogás (mellyel szemben az előbbi koncepció megszületett) a középkorból származik: a gyermek eszerint eredendően gonosz, minden területen korlátozásra szorul, s csak hosszas, idomításhoz hasonló eljárással szoktatható (vak) engedelmességre.
Ez utóbbi nézet azonban nem teljesen azonos az elvileg alapjául szolgáló bibliai tanítással, hiszen ha a gyermek azonos lenne az Abszolút Gonosszal, Jézus nem állított volna gyermekeket példaképül tanítványai elé, s Pál apostol sem iktatott volna be levelébe figyelmeztetést az apák számára a gyermekek megkeserítését eredményező nevelési gyakorlattal szemben.
Az alapproblémák átgondolásához - a teljesség igénye nélkül - egy kísérlet tanulságainak közlésével, egy könyv bemutatásával, valamint egy iskolaigazgató és egy pszichológus véleményének közlésével szeretnénk hozzájárulni.

A kísérlet

Kurt Lewin és munkatársai a nevelői légkör kisiskolás korú gyermekekre tett hatását vizsgálták. A gyermekekből öt tagú csoportokat hoztak létre. Az első csoport-típusban a felnőtt vezető a gyermekeknek lépésről lépésre diktálta az elvégzendő műveleteket. Utasításait személyeskedő megjegyzésekkel fűszerezte, vitát, véleményt nem tűrve teremtette meg a vakfegyelem légkörét.
A következő típus a demokratikusabb vezetésű csoport volt, a nevelő itt inkább tanácsokat adott, csak a teljesítményt (nem a gyermekeket) bírálta. A döntéseket némi vita után maga a csoport hozta, és közösen kidolgozott terv alapján haladtak. A vezérelv a belátáson alapuló engedelmesség volt. A csoportok harmadik típusának „nevelője” nem irányított: ki-ki azt csinálta, amit akart. A légkört teljes szabadosság jellemezte. Az anarchisztikus csoportok természetesen semmit sem teljesítettek, egy megfigyelés azonban még rendkívül figyelemre méltó: ha a nevelő kiment, egyedül a „demokratikusabb” csoport teljesítménye maradt változatlan.

Következetesség, hitelesség

A szigorúság és az engedékenység problematikájáról Dr. Fohn Márta pszichológus főorvos így vélekedik: „Régóta tudjuk, hogy az extrém szigorúság milyen lelki nyomorokat eredményez. Ennek példái közismertek. Arra is van viszont tapasztalati anyagunk, hogy a túlzott engedékenység majdnem ugyanolyan ártalmas. Ez utóbbit főleg az analitikus pszichológusok szorgalmazták. A tapasztalat az, hogy ezzel csak nagyon kevés gyereknél lehet eredményt elérni, többségük hamar átlépi a józan ész diktálta kereteket. Ez a nevelési stílus veszélyhelyzetek esetében sem engedi a szülőt diktálni, utasítani. Ma is volt egy esetem, ahol ez okozta a problémát: azt az ötéves kisfiút, akire kevés önbizalommal rendelkező édesanyja nem tudott a játszótéren kellő komolysággal és eréllyel rászólni, megharapta egy kutya. Még azt is nekünk kellett megmondani az anyukának, hogy nyugodtan beleszólhat, hogy a gyerek mit nézhet meg a televízióban, s nem kell a szomszédok előtt szégyellni, ha a gyerek ordít a korlátozás miatt.
Vannak olyan helyzetek, amelyek szélsőséges állásfoglalást kívánnak meg, általában azonban a nevelésnek három fontos alapelve van. Az egyik a következetesség: amit egyszer nem engedek meg, azt máskor sem. Ha esetleg tévedtünk, nyugodtan beismerhetjük, az őszinteség a látszat ellenére rendszerint kisebb presztizsveszteséggel jár, mint gondolnánk. Hiába próbálkoztak azzal többen is, hogy nem kell rászólni a gyerekre, inkább úgy kell a lakást berendezni, hogy minél kevesebbet kelljen tiltani, az élet mégis arra tanít bennünket, hogy amikor a gyerek az otthoni miliőből kikerül, rákényszerül bizonyos korlátok betartására. Annak a gyermeknek van lehetősége arra, hogy az élete törésmentes legyen, aki otthon pontosan megtanulta a határok betartását.
A másik elv a hitelesség: csak azt és annyit mondani, amit úgy is gondolunk. A serdülők erre különösen érzékeny csápokkal rendelkeznek. Valaki azt mondta: „A szülő megtanítja a kisgyermeket beszélni, a serdülő megtanítja a szülőt hallgatni.” Bár ennél az életkornál is be kell tartani bizonyos kereteket, a nevelés itt már inkább a kibontakozás, az önmegtalálás és önmegvalósítás támogatásából kell, hogy álljon.
A harmadik elv legalább ilyen fontos. A házasságban az a jó, hogy a felek egymást kiegészítik. A nevelésben rendkívül sokat jelent, ha lojálisak egymással és erősítik egymás véleményét. Ha a szülők nem értenek egyet abban, hogy mit engedjenek meg, a gyermek elbizonytalanodik. Sok kamaszkori devianciának ez az oka. Az iskola már inkább csak a család által kialakított szocializációs zavarokat (illetve az „alulszocializáltságot”) hozza felszínre. Ennek ellenére sokat segít, ha a gyerek akár csak egy vagy két olyan tanárt talál, akinek a példáját követheti. Ugyanakkor a tanároknak lehetnek olyan megalapozatlan, nem kellő körültekintéssel kimondott mondatai, kritikái, amelyek - akár csak a hanghordozás által - súlyos személyiségzavarokhoz is vezethetnek. Például egy olyan kislány, akinek amúgy is problémája van az önértékeléssel, a tornatanárnak egy testsúlyára vonatkozó megjegyzésére képes egyszerűen abbahagyni az evést és életveszélyes mértékben lefogyasztani magát. Nemcsak egyéni, hanem közösségi ártalmakat is lehet elkövetni, és jó, ha egy tanár ismeri magát és tudja, melyek azok a helyzetek, amelyekkel meg tud birkózni, és melyek azok, amelyek megoldásához külső segítséget kell kérnie” - fejezte be fejtegetését a szakember.

„Fegyelmezz! Megéri!”

Dr. James Dobson könyvének már a címe is sokatmondó. Jellemző módon amerikai szerző munkája, hiszen itt értek be először a századközép liberális reformpedagógiájának gyümölcsei. A szerző bevallottan a zsidó-keresztény hagyomány erkölcsi talaján áll. Noha könyve elején leszögezi, hogy a jeges, rideg, megfélemlítő légkört teremtő szülői önkény és az érzéketlen, erőszakos, durva fegyelmezés jóvátehetetlen károkat okozhat, pszichológusi praxisából vett példák sorozatával bizonyítja, hogy a rosszul értelmezett szülői tolerancia legalább annyira elszomorító következményeket eredményez. Azokra az esetekre, amikor a csemete nem gyermekes felelőtlenségből, hanem dacos engedetlenségből fakadó kihívó magatartást tanúsít, a szülő irányító szerepének megőrzése, illetve a szülő iránti tisztelet kialakításának érdekében szigorú fellépést ajánl. A szerző szerint a gyermekkornak az a legnagyobb ellentmondása, hogy a gyermek várja az irányítást, ugyanakkor ragaszkodik hozzá, hogy szülei kiérdemeljék rá a jogot. Amikor a szülők a kihívás pillanatában mégsem vállalják az irányító szerepet, önmaguknak és családjuknak egy életre szívfájdalmat okoznak.