SZABÓ IBOLYA ANNA
Fenyegetés és elrettentés

A héten emlékeztek meg világszerte a hiroshimai atomtámadás 53. évfordulójáról. A második világháborút követően kialakult nukleáris status quót az elmúlt hónapokban több kihívás is érte: az indiai-pakisztáni nukleáris robbantás sorozat, majd az iráni közép-hatótávolságú rakétakísérlet új kérdéseket vetett fel a közel-keleti erőegyensúllyal kapcsolatban. Cikkünk a londoni Islamic Affairs Analyst jelentése alapján azt vizsgálja: mennyire megalapozottak az „iszlám bomba” megjelenésével kapcsolatos aggodalmak és milyen lehetőségekkel rendelkezik Izrael ma és a közeljövőben e fenyegetések kockázatainak csökkentésére?

Beomlott kráter az atomrobbantás helyszínén. Megrendült egyensúly Fotó: archiv

A pakisztáni nukleáris kísérlet után nem sokkal az iszlám világ büszkén vallotta magáénak az „iszlám bombát”, az „iszlám nemzet büszkeségét”, ahogyan az iszlámábádi bejelentést Ahmed Jasszin sejk, a Hamasz vezetője kommentálta. Kamal Kharrazi iráni külügyminiszter kijelentette: „A muszlimok sokkal magabiztosabbak lehetnek, amióta Izrael nukleáris kapacitásával szemben Pakisztán nukleáris ereje az elrettentés eszköze lehet”.
Bár a hangzatos kijelentések mögött meghúzódó veszély valóságos, mégsem jelent közvetlen kockázatot - állítja az angol tanulmány. Normális körülmények között nem valószínű, hogy Pakisztán átadná nukleáris szakértelmét a közel-keleti iszlám országoknak. Egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy Pakisztán jelenlegi nukleáris ereje - mintegy 210 kilogramm dúsított uránium, amely tíz átlagos méretű atombomba előállításához elegendő - számottevő mértékben befolyásolná a közel-keleti erőegyensúlyt. Az sem valószínű, hogy Iszlámábád korlátozott készleteiből bármennyit is áruba kívánna bocsátani.
Ugyanakkor fennáll az a veszély, hogy amennyiben a nyugat szigorú gazdasági szankciókkal sújtja Pakisztánt, az anyagi érdekekre hivatkozva kénytelen lesz mégis megosztani nukleáris technológiáját más iszlám országokkal. Aligha kétséges, hogy ebben az esetben Irán, Irak, Líbia és Szaúd-Arábia azonnal jelentkezne vásárlóként Pakisztánnál. A nyugati szankciók okozta nehézségek nagy mértékben destabilizálhatnák az országot, ami egyben az iszlám fundamentalizmus erősödéséhez is vezethet. Ez újabb - ezúttal ideológiai - motivációt jelenthet a nukleáris technológia exportjához.
Szakértők szerint az igazi veszély mindazáltal abban rejlik, hogy Pakisztán és India büntetlenül megúszhatja kísérleteit, ami könnyen arra bátoríthatja Irakot, Iránt, Líbiát és a többi iszlám országot, hogy kövessék a példát. Ez nem is lenne olyan nehéz, mint ahogyan némelyek gondolják. Tucatszámra akadnak olyan nyugati vállalatok, amelyek képesek és hajlandóak is arra, hogy nukleáris technológiát adjanak el fejlődő országoknak, jól tudva, hogy ezzel gyakorlatilag atomfegyverek gyártásához nyújtanak segítséget.

Nukleáris know-how

A egyik legnagyobb és legfontosabb forrás azonban minden bizonnyal Oroszország, pontosabban a volt Szovjetunió, melynek összeomlása után a szovjet nukleáris fegyverek és „know-how” némi túlzással szabad prédává váltak. Bár Oroszország aláírta a nemzetközi atomsorompó egyezményt, és nincs is közvetlen bizonyíték arra, hogy nukleáris technológiát vagy fegyvereket adott volna el az iszlám országoknak, a Szovjetunió összeomlása óta nagyon sok rosszul fizetett és elégedetlen orosz tudóst vonzottak a magas fizetések arab országokba, ahol atomkutatással foglalkoznak.
Elterjedt, és valószínűleg jól fizető üzletág az iszlám országokba irányuló fegyvercsempészet is. A nagy hatótávolságú nukleáris fegyverek beindítása bonyolult kódokat és engedélyeket kíván, így nem valószínű ezek Oroszországból való kikerülése, ám a harctéri taktikai nukleáris fegyverek beépített biztonsági mechanizmusa kevésbé kidolgozott. Kicsik is, és így könnyű elrejteni őket. Egy nukleáris tüzérségi lövedék kényelmesen elfér egy autó csomagtartójában. Vlagyimir Orlov lefegyverzési szakértő szerint 1993-ban két részeg orosz munkás ellopott két nukleáris rakétatöltetet egy orosz gyárból. A rakétatölteteket később megtalálták, de az eset jól illusztrálja az orosz biztonsági rendszer hiányosságait, csakúgy mint a Greenpeace környezetvédő szervezet minapi bejelentése, miszerint 1991-ben 250 ezer dollárért kis híján sikerült egy moszkvai tábornoktól nukleáris töltetet vásárolniuk. A Greenpeace az ellenőrizetlen atomkészletek veszélyeire kívánta volna így felhívni a figyelmet, ám az akciót az időközben kitört augusztusi moszkvai puccs meghiúsította.
A francia védelmi minisztérium 1997 májusában nyilvánosságra hozott hivatalos jelentése még azt is megkérdőjelezte, hogy Oroszország tisztában van vele, milyen mennyiségű atomfegyverrel rendelkezik. 1997 szeptemberében Alexander Lebegy volt orosz biztonsági tanácsadó arra figyelmeztetett, hogy az orosz hadsereg több mint száz darab, bőröndnyi nagyságú atombombát „elveszített”, amelyek Lebegy leírása szerint ideálisak lehettek terrorcselekmények elkövetésére. A bombák egyenként százezer ember elpusztítására voltak alkalmasak. A volt biztonsági tanácsadó hozzátette: „A rakétafejeket egy ember is aktiválhatja, és könnyen szállíthatóak”.
A gyenge biztonsági intézkedések minden bizonnyal kevéssé tudják megakadályozni, hogy az iszlám országok illegális úton orosz atomfegyverekhez jussanak, ha arra komolyan elszánják magukat. Irán egyes feltételezések szerint már meg is tette ezt.
Kína szintén kulcsfontosságú támogatója a közel-keleti fegyverkezési törekvéseknek. Pakisztánnal való együttműködése a nukleáris fegyverek gyártása terén 1974-ig vezethető vissza, amikor tucatnyi tudóst küldött Pakisztánba. Egy CIA jelentés szerint 1983-ban Kína két bomba készítéséhez elegendő dúsított urániumot adott át Pakisztánnak, a megvalósítást leíró tervekkel együtt. Három évvel később további dúsított urániumkészleteket továbbított, tíz nukleáris fegyver készítéséhez elegendő tríciumgázzal együtt. 1994 és 1996 között Kína segítséget nyújtott Pakisztánnak egy 300 megawattos atomerőmű létesítéséhez Chasmában és egy tríciumgáz-tisztító üzem építéséhez Khushabban. Peking amellett, hogy segített Pakisztán nukleáris programjához, jelentős mértékben támogatta Iránt is ugyanebben a szándékában. Azt sem felejthetjük el, hogy a negyven éven át komoly nukleáris ambíciókat tápláló Észak-Korea is szoros kapcsolatban áll több iszlám országgal. Bár az Egyesült Államokkal 1994-ben kötött egyezmény eredményeként a phenjani rezsim lezárta kísérleti atomreaktorát Yongbionban, nagyon valószínű, hogy még mindig folytat titkos atomkutatásokat, és e kutatások eredményei minden bizonnyal folyamatosan vándorolnak és vándorolni is fognak, mindenféle egyezmény ellenére.
Bár a fentiekből egyértelmű, milyen bőséges és készséges források állnak a nukleáris hatalomra vágyó iszlám országok rendelkezésére, ők maguk is sokat tesznek e hatalom elérése érdekében. Érdemes sorra venni, milyen mértékben haladtak előre erőfeszítéseikkel.

Megújuló próbálkozások

Amikor az ENSZ fegyverzet-ellenőrző szakemberei az Öböl-háború után először Irakban jártak, meglepődtek azon a gigászi erőfeszítésen, amit Szaddám Husszein tett az atombomba előállítására. Mintegy 7000 tudós és 20 ezer főnyi személyzet vett részt a programban, amelynek költségét legkevesebb ötmilliárd dollárra becsülték. Irak utólag bevallotta, hogy orosz és francia forrásból rendelkezésére álló tekintélyes mennyiségű nyersanyag egy részéből atombomba előállítását tervezte. Amerikai hírszerző források becslése szerint a kilencvenes évek elején Irak mintegy 6-12 hónap közelségébe került a bomba előállításához. Szaddám Husszein elszántságát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy hosszú éveken keresztül küldött diákokat a világ vezető egyetemeire azzal a céllal, hogy ismereteik által megalapozza nukleáris kutatásait. A nemzetközi közösség ekkor még nem ébredt rá Irak valódi szándékára.
Mindezek láttán hiba lenne azt feltételezni, hogy az Öböl-háború alatti erőteljes bombázás véget vetett akár Szaddam nukleáris ambícióinak, akár lehetőségeinek. Az elmúlt hónapok tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy az ENSZ fegyverzetellenőreinek látogatásai szintén kevéssé befolyásolják Irak nukleáris kapacitását, különösen a megfelelő taktikázásnak és Oroszország előzetes figyelmeztetéseinek köszönhetően. Szaddam Husszein megbízásából Szudán és Algéria szintén jelentős mennyiségű iraki tulajdonban lévő nukleáris felszerelést és radioaktív anyagot tárol. Az amerikai szankciók esetleges megszűnésével és a fegyverzetellenőrök munkájának befejeztével Irak újra egy éven belül képes lehet atombomba előállítására.
Az iraki példát szemlélve nem lehet messze az idő, amikor Irán is szert tesz használható nukleáris kapacitásra. Izraeli és amerikai sajtójelentések szerint Irán a nemzetközi feketepiacról fegyvergyártásra is alkalmas anyagok beszerzésén fáradozik, miközben polgári atomprogramja keretében megpróbálja - gyártási hulladéknak álcázva - a szükséges nyersanyagokat előállítani. Az iszlám forradalmat követő rövid megtorpanás után Irán újult erővel folytatta atomprogramját, határozottan állítva, hogy az kizárólag békés célokat szolgál. (Ebben az esetben is nyitva marad a kérdés, hogy a világ egyik vezető olajtermelő országa energiaigényei kielégítésére miért épít hatalmas összegekért atomerőműveket?)
1998. június 8-án a félhivatalos kairói al-Ahram című lapban jelent meg Abdelmoneim Saeed elemzése Egyiptomnak a nukleáris fejlesztésekkel kapcsolatos stratégiájáról. A cikk rámutatott, hogy Izrael helyzeti előnyben van a nukleáris fegyverek esetleges alkalmazása terén: úgy tudná megtámadni az arab fővárosokat, hogy annak következményei őt magát nem érintik. Ezzel szemben az Izraelben egymástól szinte lépésnyi távolságban élő zsidó és palesztin lakosság egyformán áldozat lenne egy nukleáris támadás esetén. Ez nyomós érv az ellen, hogy bármely muzulmán ország megpróbáljon atombombát használni Izrael ellen - véli az egyiptomi lap. Elhangzanak azonban más, harcias vélemények is, amelyek éppen ellenkezőleg, a pakisztáni példa követésére biztatják a kairói kormányt.
Ami Szaúd-Arábiát illeti, nem valószínű, hogy a hatalmas olajkészletekkel rendelkező ország ki akarna maradni egy atomfegyverkezési versenyből, ha Irán (vagy a térség bármely más országa) nukleáris hatalomra tenne szert. A növekvő Amerika-ellenességet tekintve pedig a saját elrettentő erő megszerzése (az amerikai védelem helyett) vonzó perspektíva lehet az ország számára. Mohamed al-Khilewi volt szaúdi diplomata 1994 júliusában nyilvánosságra hozta, hogy Riyadh 5 milliárd dollárral járult hozzá a titkos iraki atomprogramhoz, és támogatta Pakisztán erőfeszítéseit is abban a reményben, hogy Bagdad és Iszlámábád révén akár védelemhez, akár nukleáris technológiához juthat. Bár Szaúd-Arábia 1988-ban csatlakozott az atomsorompó egyezményhez, nem írta alá azt a biztonsági egyezményt, amely arra kötelezné Riyadhot, hogy felhasználási céltól függetlenül valamennyi nukleáris jellegű létesítményét megnyissa a nemzetközi ellenőrzés előtt.

A Begin-doktrína

Milyen reakció várható Izrael részéről az „iszlám bomba” megszületése esetén? Egybehangzó szakértői vélemények szerint Izrael 1968-ban kezdte fejleszteni nukleáris fegyvereit, jelenleg több mint 200 ilyen fegyverrel rendelkezik. Menáhem Begin volt miniszterelnök által lefektetett nukleáris politikája, amelyet gyakran Begin-doktrínának is neveznek, egyszerű: Izrael egyetlen szomszédjának sem engedheti meg, hogy nukleáris hatalomra tegyen szert.
Izrael egyenlőre nem feltételezi, hogy a pakisztáni nukleáris fegyverek fenyegetést jelenthetnek számára, mivel Pakisztán nem számít regionális hatalomnak, és nincsenek olyan rakétái sem, amelyekkel elérhetné Izraelt. Azt a lehetőséget azonban aggasztónak tartják, hogy Pakisztán eladhatja nukleáris technológiáját vagy felszereléseit Izrael muzulmán szomszédainak. Mint említettük, Pakisztánt erre akár gazdasági megfontolások is vezethetik, amennyiben a nyugat szigorú korlátozásokat vezet be vele szemben. Szintén aggodalomra ad okot maga az a tény is, hogy Pakisztán példája felbátoríthat más iszlám országokat (többek között Irakot és Iránt) nukleáris kutatásaik felgyorsítására. Izraeli lapértesülések szerint Irán 2002-re képes lesz atombomba előállítására, amelynek célbajuttatásához addigra már nemcsak a közelmúltban sikeresen tesztelt - az izraeli városok elérésére alkalmas - Sehab-3 nevű rakéta, hanem annak továbbfejlesztett változatai is rendelkezésre állhatnak majd.
Amennyiben Izrael iszlám szomszédai határozott lépéseket tennének az atomfegyverek megszerzésére (különösen kész fegyverek megvásárlásával), akkor nehéz elképzelni, hogy Izrael meddig lesz képes fenntartani nukleáris fölényét a térségben az állandó megelőző csapások stratégiájával.

Vissza a feladónak

Mindez azt jelenti, hogy Izrael számára létfontosságú kérdés védelmi rendszerének továbbfejlesztése. Az iráni Sehab-3 rakéták kifejezetten az izraeli antiballisztikus rakétavédelmi rendszer kijátszására készültek. Az amerikai Arrow típusú légelhárító rakétákat még az Öböl-háború idején használt Scud-B rakéták ellen hozták létre. Mivel Irán nagy erőfeszítéseket tesz egy továbbfejlesztett típus, a Sehab-4 fejlesztésén, Izrael gyorsan felismerte: hamarosan jelenlegi védelmi rendszerénél sokkal komolyabb antiballisztikus pajzsra lesz szüksége.
Izraeli mérnökök egy olyan - az angol rövidítés alapján BPI-nek nevezett - védelmi eszközt javasolnak, amely felszállásának korai szakaszában lőné le az ellenséges rakétát, mialatt az még a gyorsulási fázisban van, és ezért könnyen sebezhető. Ebben az esetben a rakéta halálos töltete - legyen az akár biológiai, akár vegyi vagy nukleáris fegyver - az ellenséges területre hullana vissza. Minél nagyobb teljesítményű a kilőtt rakéta, annál nagyobb pusztítást visz végbe a támadó fél területén. A korai megsemmisítés további előnye, hogy amennyiben az első akció eredménytelen lenne, még mindig marad idő az Arrow rakétarendszerrel az érkező rakéta elpusztítására - bár ekkorra a rakéta már izraeli területek fölött járna.
Egy ilyen sikeres védelmi rendszer elrettentő ereje bámulatos lehet. A gyorsulás szakaszában a ballisztikus rakéta hatalmas, látható és sérülékeny célpont, aminek álcázása különösen nehéz - állítják a szakértők. Ebben a szakaszban a rakéta nem hajt végre váratlan manővereket, így megsemmisítése drámai módon csökkentheti az általa hordozott halálos veszélyt.
A BPI (Boost Phase Intercept: felszálló ágban történő elfogás) nevet viselő terv megvalósíthatóságának vizsgálatába már 30 millió dollárt fektetett az Egyesült Államok és Izrael. A szakértők egyetértenek abban, hogy brilliáns ötlettel van dolguk. A megvalósulásig azonban még hosszú út vezethet. A legfőbb kérdésre, hogy mivel lehetne elpusztítani az ellenséges rakétát, a szakemberek különböző választ adnak: egyesek robotpilótával irányított repülőgépekről kilőtt elhárítórakétákat, míg mások lézerfegyvert javasolnak. Bármelyik megoldás mellett döntenek is, abban a szakértők egyetértenek, hogy a gyakorlati megvalósítás még éveket vesz igénybe.