BOHÁCS ZOLTÁN
Lejáratott jelképek

Németország nincs könnyű helyzetben. A huszadik század első fele és a két világháború - minden következményével együtt - megsemmisítő csapást mért a német nemzeti identitásra. Ám a második világháború pusztításai és az azt követő súlyos szankciók ellenére a Marshall-segélynek köszönhető gyors talpra állás és a „gazdasági csoda” helyreállította az ország nyugati felén a nemzet önérzetét. Ez utóbbit azonban mostanában erősen fenyegeti a tartós gazdasági recesszió, a szárnyaló munkanélküliség és a márka feladását, illetve az euro bevezetését megelőző bizonytalanság. Az egészséges nemzeti identitás hiányára utaló egyik jel az, hogy az egységes Németország nyolc év után is híjával van a nyugodt lelkiismerettel használható történelmi és politikai szimbólumoknak.

A berlini fal utolsó pillanatai. Egy letűnt korszak szimbóluma Fotó: MTI

Ugyancsak gondot okozhat Németországnak az Európai Unió egyik sokat emlegetett politikai víziója, a „nemzetek Európája” elképzelés. Nem pusztán nyelvészeti-fordításbeli problémáról van szó, hiszen ez legfeljebb az Európai Bizottság népes fordítói csapatának dolgát nehezítené. Egy átlagnémet számára a Nation (nemzet) közel sem jelenti ugyanazt, mint angol honfitársának a nation - hogy a francia nationról már ne is beszéljünk.
A német Nationhoz ugyanis közel sem tapadnak olyan érzések, mint francia megfelelőjéhez, ennélfogva nem válhatott a nemzeti mitológia olyan erejű hordozójává, mint más nyelvekben. Így a német történelemben talán soha nem is tudott bekerülni a politikai retorika igazi eszköztárába. Annak ellenére sem, hogy a nemzeti mitológiát megjelenítő, szinte mágikus erejű „Volk” (nép) a nácizmus (és a kommunizmus) ideje alatt korrumpálódott, és ezért meglehetősen háttérbe szorult.
Bár a nyelv természeténél fogva kiválóan jelenít meg bizonyos társadalmi, szociológiai és politikai ellentmondásokat, a német nemzet-fogalommal ennél a nyelvészeti dilemmánál baj van. És alighanem nem csupán ezzel. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a nyolc éve újraegyesült Németország használható nemzeti és társadalmi hagyományok és szimbólumok (mítoszok) dolgában továbbra is igencsak szűkölködik. Pedig ezek nélkül hosszú távú nemzeti egység és konszenzus aligha képzelhető el. A néhány éve a főváros megválasztása (Bonn kontra Berlin) körül fellángolt heves - és nem csak - politikai viták e tekintetben egyértelműen jelezték az ország bizonytalanságát és megosztottságát.
Ennek egyik legfontosabb oka alighanem az, hogy a német történelem olyannyira ellentmondásos, hogy egy gyakran elhangzott megállapítás szerint egység tulajdonképpen csak a gonosztevők megítélését illetően van. A történelmi-ideológiai támpontjait kereső Németországnak nem kis gondot okoz, hogy más európai országokkal ellentétben tulajdonképpen nincsenek igazi nemzeti hősei - ennélfogva közös történelmi tudata sem.
Ugyanezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy az újraegyesült Németország - ahogyan arra nemrégiben a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik publicistája, Markus Wehner is felhívta a figyelmet - nem rendelkezik a maga nemzeti létét mitikus és szimbolikus eseményekkel kifejező ünnepnapokkal sem. Nem alkalmas erre sem március 18-a, amely Németországban messze nem a nemzeti egység, a függetlenség- és a szabadságszeretet szimbólumaként vonult be a nemzeti panteonba, és az érthetően ellentmondásos május 8-a, a „vereség” napja sem. Hasonló a helyzet az 1953. június 17-i kelet-németországi népfelkelésnek, illetve a július 20-i, Hitler ellen elkövetett sikertelen merényletnek emléket állító ünnepnapokkal is. Ezek sem történelmi súlyuknál, sem végső kimenetelüknél, sem a résztvevők erkölcsi magatartásánál fogva nem képesek a kívánt történelmi küldetést betölteni. A sors furcsa fintora ugyanakkor, hogy erre a dicső szerepre a német újraegyesülés „idilli” és felemelő ünnepe sem alkalmas. Az 1989. november 9-én megrendezett ünnep ugyanis épp egy keserű évfordulóra esett: 1938. november 9-e éjszakája a zsidók ellen elkövetett német pogromok dátuma.
Nem véletlen tehát, hogy Németországban a nemzeti identitás elsősorban nem történelmi, hanem kulturális, a huszadik század második felében pedig jobbára gazdasági tartalommal bír. Vagyis alapját nem a nemzeti történelem dicsőséges eseményei vagy korszakai alkotják, hanem a német tudomány és kultúra, valamint a gazdaság kimagasló teljesítményei. E tekintetben különleges szerepet tölt be egyrészt az 1770 és 1830 közötti, Goethe-korszakként is ismert időszak, másrészt a második világháborút követően az ötvenes években bekövetkezett, nemzeti talpra állást lehetővé tevő gazdasági csoda.
Az ezredforduló vége felé közeledve azonban Németország nincs könnyű helyzetben. A második világháborút követően darabjaira hullott nemzeti identitást is helyreállítani hivatott újjáépítés és gazdasági csoda az újraegyesült országban egyre kevésbé tudja betölteni eredeti szerepét. Ennek okai közé alighanem a keleti országrész továbbra is megoldatlan problémáit, a tartós európai gazdasági recessziót, az eddig nem látott, szárnyaló munkanélküliséget sorolhatjuk. Ehhez járul még hozzá a márkának a valuta-unió következtében történő elvesztése, amely Németország számára nemcsak gazdasági jelentőséggel bír. Ezt látszik alátámasztani a - magát amúgy a változtatásra nehezen rászánó - német választópolgár makacs elszántsága is a Kohl-kormány nyugdíjazására. Ám a választások kimenetelétől függetlenül nem lesz könnyű helyzetben a következő kormány. Ha a múlt árnyait kellő távolságban kívánja tartani, és országát a „nemzetek Európájába” szeretné vezetni, nemcsak a gazdasági problémákat lesz kénytelen felszámolni. Alighanem törődnie kell a huszadik században többször és a most ismételten megroppanni látszó nemzeti identitással is. Ez utóbbinak helyreállítására pedig a századvég aktuális eseményeit figyelve legalább egy forradalom avagy egy vébégyőzelem szükségeltetik…