TIHANYI PÉTER
Beszélgetés Darvas Iván színművésszel

Darvas Iván. „Tudja… a legmélyebb titkok egyike: az időnek a megérzése.” Fotó: Somorjai László

- El tudná ön azt képzelni, hogy valamilyen más szakmában ugyanilyen alkotó, tehetséges, örömteli módon éljen és dolgozzon?
- Egészen biztos vagyok abban, hogy semmilyen más szakmában ezt a kiteljesedést, ezt a boldogságot, önmagam megvalósításának ezt a lehetőségét nem találtam volna meg. Az én meglehetősen hányattatott pályafutásom alatt többször is előfordult, hogy elzárkózni látszott előttem ez a pálya. Hosszú-hosszú éveket töltöttem színházon kívül, és semmilyen más területét nem találtam az életnek, ahol ehhez hasonlóan éreztem volna azt, hogy a helyemen vagyok, hogy feladataim vannak, amelyeket esetleg meg tudok oldani. Most utólag meglepve tapasztalom, hogy ezek szerint mégiscsak ez volt számomra a legfontosabb, hogy színész legyek. Hogy erre a pályára kerülhessek, nagyon sok akadályt kellett legyőznöm, és keresztülküzdenem magam, és valahogy mindig sikeresen tovább tudtam menni. Mert hihetetlen szívóssággal ragaszkodtam ezek szerint valamihez, ami csak ezen a pályán található meg. 1943-ban beiratkoztam a színiakadémiára. De már az első félévi vizsga után egyhangú tanári vélemény alapján eltanácsoltak, mint teljesen alkalmatlant. Ezt belátva minden normális ember elmegy egy - úgymond - polgári foglalkozást keresni. Én 44-ben újra jelentkeztem, és nagy nehezen megint felvettek. Akkor meg közbejött a háború, az ostrom. A felszabadulás után, 45-ben harmadszor is megpróbálkoztam, és csakugyan felvettek megint.
- Úgy tudom, önnek nincs diplomája.
- 1946-ban abba is hagytam a főiskolát, mert Várkonyi Zoltán leszerződtetett a színházához. Úgyhogy soha nem is diplomáztam. Illetve tréfás körülmények között kaptam egy ilyen pótpapirost. De ez mostanában történt, amikor már fél évszázada vagyok a színpadon. 1956-ban - nem művészi események folytán - megint kikerültem a pályáról, két évre börtönbe csuktak. Ha valaki megkérdezi tőlem 44-ben, hogy mi az, ami arra késztet, hogy harmadszor-negyedszer is nekikezdjek a pályának, nem tudtam volna mit mondani. Fogalmam sincs. Mert csak ott érzem otthon magam, az az én legtermészetesebb közegem, az a levegő, ami egy színpadon körülveszi az embert.
- 1956-ban miért csukták börtönbe?
- A bátyámat 55-ben elítélték 10 évre hűtlenség és kémkedés vádjával. Én 56 októberében bementem érte, és kihoztam.
- Hogyhogy? Becsöngetett és kézen fogva kivitte a börtönből?
- Szó szerint, ahogy mondani tetszik. Akkor már ismert színész voltam. Becsengettem a kapun, kértem a börtönparancsnokot, és mondtam neki, hogy „kérem szépen, én a bátyámért jöttem”. Mikor aztán odahozták, én kézen fogtam, és akkor hát… köszönettel távoztunk. Ezért engem 57-ben letartóztattak, és három évet kaptam. De már az első, úgynevezett „kisamnesztiánál”, 59-ben szabadultam, így csak két évet ültem.
- Mi volt a vád?
- A Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel. Ez volt a hivatalos vád, ami elhangzott. Ez öt évtől a kötélig terjedő büntetéssel büntethető, de valamilyen oknál fogva én csak három évet kaptam. Ezután én naiv fejjel azt hittem, hogy leültem a magamét, akkor másnap visszamehetek a színházba. De a minisztérium színházi főosztályának vezetője ezt nem így látta. Ő azt mondta, szó szerint idézem: „Vegye tudomásul, hogy se most, se tíz év múlva, se soha többé magyar színpadra nem léphet.” Bevallom, ezt nagyon rosszul viseltem. Ezután a metróépítésnél segédmunkásként dolgoztam. Az Astoriánál, negyven méterrel a földfelszín alatt egy zsaluzóbrigádnak voltam a tagja. Egyszer jelentkeznem kellett a pártirodában. Bementem, és közölték velem, hogy áthelyeznek, és holnaptól már „Kispestnagyonmessze” kell dolgoznom.
Akkortájt én pont az Astoria mellett laktam. Kérdeztem, hogy ugyan mi a kifogásuk ellenem, nincsenek megelégedve a munkámmal? Azt mondták, semmi kifogásuk nincs, csak nagyon szem előtt vagyok. Mondom, mi az, hogy szem előtt vagyok?! Negyven méterrel a földfelszín alatt? Erre levettem a csizmámat, ami a vállalaté volt, és odavágtam. Se a munkakönyvemet, se az addig járó fizetésemet nem vettem fel. Ezután egy kézműipari szövetkezetnél voltam műanyagfröccsöntő egy pincében, azóta is utálom a műanyagot. Csak 1965-ben írhattam alá ismét budapesti szerződést, annak az embernek a színházánál - Várkonyi Zoltánnál - aki egész művészi pályám fő csillaga volt. Egészen a haláláig ott is maradtam nála a Vígszínházban.
- Mit tanult vagy mit kapott Várkonyitól? Mit tudott ő, amit más nem? Mi volt az ő tehetségének a lényege?
- Várkonyiból egyszerűen sugárzott a hozzáértés, a hit, a bizalom. Őmellette mindig úgy éreztem, hogy tehetséges vagyok. Ha ő nem volt ott, ebben mindig kételkedni kezdtem. Akármilyen kesernyés modorban és szigorúan bánnak is az emberrel, de ha érzi, hogy rá építenek valamit, ha egy produkció egyik oszlopának érezheti magát, ez óriási erőt ad, és hihetetlenül megsokszorozza az ember munkabírását és képességeit. Őmellette mindenki tehetséges volt, őmellette mindenki nagyvonalúbbá vált. Azt tudta elhitetni az emberekkel, hogy azon a ponton, ahol állsz, te vagy a legjobb. Senki nem érezhette úgy, hogy felesleges, senki nem érezhette azt, hogy nincsenek maximálisan kihasználva a képességei, de azt sem, hogy visszaélnek a tehetségével. Emlékszem, valaki egyszer megbírálta őt munka közben, hogy nem veszi figyelembe a kollégái javaslatait, és nem támaszkodik eléggé a munkatársaira. Erre ő borzasztóan kikelve magából mondta: „Hogy lehet ilyen hülyeségeket mondani, ez csak azt árulja el, hogy maga egyáltalán nem ért a színházhoz. Mert a színház nem egy demokratikus intézmény, hanem szigorú hierarchia szerint működő valami.” Mélyen igaza volt.
- Ön az „Egy őrült naplóját” több mint egy évtizeden keresztül játszotta frenetikus sikerrel. Hogyan tudta frissen tartani az előadást és önmagát is?
- Ez mindig a közönségen múlik, hogy milyen az előadás. Nem a színész privát körülményei határozzák meg, teljesen független attól, hogy neki aznap milyen problémái vannak a magánéletében. Az a tény, hogy belép egy olyan erőtérbe, ahol ő van egyedül, és ötszáz ember figyelme egyszerre csak rá irányul, ez egy olyan erős elektromos erőteret hoz létre, ami elsöpör minden nyomasztó problémát. Lett légyen az akár fizikai jellegű is. Mondok egy tréfás példát. Egyszer gyomormérgezésem volt valami gyümölcstől, és öt percenként szaladtam hányni. Este természetesen játszanom kellett. A két felvonás rövid képekből állt, ha jól emlékszem, huszonkét kép volt összesen. Volt, amelyik nyolc és volt, amelyik csak két percig tartott. Na már most ott állt az öltöztetőm a színfalak mögött egy lavórral. Mindig, mikor a képek után sötét lett, én gyorsan kimentem, hánytam egyet, és már mentem is vissza. És pontosan abban a pillanatban, mikor megint sötét lett, megint rám jött a hányás. Világosban semmi bajom nem volt. Ugyanígy a fogfájás vagy csuklás vagy fejfájás a színpadon elmúlik, utána persze rögtön visszajön.
- Játszott olyan darabokban, amit így utólag szégyell?
- Nincs annál deprimálóbb élmény, mint azt érezni, hogy nem kíváncsiak a produkcióra. Nagyon sok örömtelen szovjet darabban játszottam annak idején, amikor érezni lehetett, hogy a közönség is be van hajtva - eleve levonták a havi fizetésükből a „színházi kultúrát” -, és mi is a színpadon úgy voltunk vele, hogy csak minél hamarabb essünk túl rajta. Ennél nincs megalázóbb, erkölcstelenebb és undorítóbb dolog. Ez megszentségtelenítése egy csodálatos dolognak. Bocsánat a hasonlatért, de olyan, mint a prostitúció, aminél nincs szörnyűbb, gusztustalanabb valami, és mind a két fél számára megalázó.
- Ön szerint mi marad meg, illetve mennyi marad meg a nézőben egy színészből?
- Úgy gondolom és hiszem, hogy igenis tudatformáló tud lenni egy ihletett előadás vagy alakítás. Valamilyen formában megmaradhat egy katartikus színházi élmény emléke, a tudat mélyén ez nyomot hagy, és ettől valamilyen formában igenis változni fogunk. Húsz-harminc év múlva, amikor a művész már rég nem él, a néző még emlékszik, hogy „harminc évvel ezelőtt láttam ezt a színészt, nem emlékszem miben, nem emlékszem már, hogy mit mondott, de arra emlékszem, hogy a kezét felemelte, hirtelen csönd lett, és én elbőgtem magam a nézőtéren”. Ezek azok a pillanatok, amiért ezt a pályát csinálni érdemes. Semmi másért. Azt hiszem, ez a szakmánk lényege, hogy valaki húsz év távlatából emlékszik egy-egy gesztusra. Hát… ha több nem is, de ennyi megmarad.
- Ha mondjuk ebből a „nagy előadásból”, amit földi életnek hívunk, már csak egy napja lenne hátra, hogyan töltené azt a napot, mit csinálna?
- Lényegében ugyanazt, amit most. Én mindig úgy próbálok élni, mintha az utolsó napom lenne. Persze nem mindig sikerül, de erre törekszem. Azt hiszem, a fontossági sorrend a legdöntőbb. Igyekszem, hogy úgy éljek, hogy ha másnap délután, vagy aznap délután ötkor számot kéne adnom, ne kerüljek abba a szituációba, hogy „te jó Isten, hisz ha tudtam volna, egészen mással foglalkoztam volna”.
- Ez óriási dolog.
- Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon keveseknek adatik meg, hogy azt csinálják, amihez kedvük van, azzal csinálják, akikkel kedvük van, és azokkal éljenek, akiket szeretnek. Tisztában vagyok azzal is, hogy én a sors egészen különös kegyeltje vagyok, áldom is érte a Teremtőt. Ezzel együtt rendkívül sokszor rontottam el a dolgaimat, és mélyen a saját képességeim és lehetőségeim alatt éltem nagyon hosszú ideig.
- Meddig tartott ez a hosszú idő?
- Precízen meg tudom mondani, negyvenhét éves koromig.
- Ez a házasságával függ össze?
- Igen, a házasságommal. Találkoztam egy olyan emberrel, aki betölti az életemet, sőt aki nemcsak betölti, hanem meg is koronázta ezt azzal, hogy két gyönyörű gyermeknek adott életet. És én azóta erre rendkívüli módon vigyázok. Ezt nem lehet kiérdemelni. Ez vagy megadatik kegyként, vagy éppenséggel nem adatik meg. Egyetlen dolgot lehet csinálni, tisztában lenni vele, hogy milyen kincs az, amit kaptunk, és megpróbálni méltónak lenni hozzá. Én legalábbis negyvenhét éves korom óta igenis azzal a tudattal élek, hogy nem szeretnék sem máshol élni, se mással élni, se mást csinálni, mint amit most. Néha teljesen értelmetlennek és feleslegesnek tűnő dolgokkal is foglalkozom. De ezek számomra annak a folyamatnak integráns részei, amelyre azt mondják, hogy „ez az én életem”. Én nem merném azt mondani, hogy mást csinálnék, ha most megtudnám, hogy ma öt órakor, azaz három óra múlva vége lesz a földi életemnek. Természetesen akkor tisztelettel, de azonnal befejezném önnel ezt a beszélgetést, hazamennék, és otthon ugyanígy beszélgetnék azzal a három emberrel, akikkel együtt élek.
- Ez fantasztikus! Ez azt is jelenti, hogy önnek nincsenek elvarratlan, rossz ügyei, rendezetlen kapcsolatai?
- Vannak olyan emberek, akiket megbántottam, és vannak olyan emberek is, akikkel elvarratlan ügyeim vannak. De ezeket már nem szándékozom elvarrni. Ezek általam már elvarratlannak bélyegzettek. Azt, ami a mi pályánkon, a színházban történik, akármilyen konfliktussá fajul is, soha nem szabad a szerepén és a helyén túlértékelni. Tudja… a legmélyebb titkok egyike: az időnek a megérzése. Mindenkinek megvan a saját maga ideje. Ezt megérezni, elfogadni, átvenni, és e szerint élni nem mindig könnyű. Én nagyon hosszú ideig a saját ritmusom ellen éltem. Méltatlanul és időt pazarlóan. Negyvenhét éves korom óta viszont jól beosztva és jól hasznosítva élem az életemet.
- Így hetvenhárom év távlatából visszanézve mi az, amiért hálás az életnek, és mi az, amit sajnál, hogy megtörtént?
- Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok azért is, hogy börtönbe kerültem. Nagyon sűrű, töményen átélt, semmiképpen nem elpazarolt időszak volt. A parlamentben eltöltött négy év is rendkívül hasznos és nagyon-nagyon mélyen tanulságos négy év volt. Egyáltalán nem ment kárba, hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben is részt vehettem. Egy dolgot nagyon sajnálok, hogy olyan gyenge és ocsmány módon viseltem azt a négyéves időszakot, amikor segédmunkás voltam. Tudtam, hogy se színház, se semmi, nem volt miben és nem volt kiben reménykednem. Aztán mégis visszakerültem a színházhoz. Azért is hálás voltam, hogy ezt így megélhettem, mert így az is kiderült számomra, hogy egy adott környezetben, remények és hitek nélkül milyen semmivé, milyen ócskává tud válni az ember.
- Az ön „fontossági sorrendjében” mi áll az első helyen?
- Talán a felelősségtudat. Hogy az ember tisztázza önmagában , hogy ő személy szerint miért és kiért felelős. Egyszer olvastam egy számomra nagyon megható könyvet. Ha jól emlékszem, egy német geográfus írta a századforduló táján. Valahol az Andok fennsíkjain kapcsolatba került egy szinte paradicsomi állapotok között élő indián törzzsel, akik más emberi lényekkel még nem találkoztak. És ők azt vették észre, hogy ebben a nagyon bonyolultan működő világban a madarakhoz, növényekhez, vadállatokhoz képest ők a leghatalmasabbak, legfejlettebbek. Valamiért úgy érezték, hogy az éjszakából, a sötétségből árad minden rossz, a halál és minden betegség.
Az egészség, a szerelem, a táplálkozás öröme, a szépség és minden, ami a jóval függ össze, az a nappallal is összefügg. És úgy gondolták, hogy mint a legfejlettebb élőlényei ennek a világnak, ők felelősek azért, hogy a nap mindig felkeljen. Estefelé érthetetlen izgatottság, szomorúság, levertség vett rajtuk erőt. Úgy viselkedtek, mint akik életükben először látják, hogy lebukik és eltűnik a nap, és nem bíztak abban, hogy másnap reggel ismét felkel. Úgy gondolták, hogy ez az ő hitükön, virrasztásukon és viselkedésükön múlik. Nekem azóta is egyfajta szimbolikus értelmet ad ezeknek a „primitíveknek” az élete, a felelősségérzetük. Én azt hiszem, hogy mi emberek is felelősséggel tartozunk mindazért, ami körülöttünk történik. Sőt én úgy hiszem, hogy felelősséggel tartozunk az Atya Úr Istennek is. Ahogy mi viselkedünk, úgy tud megvalósulni az ő akarata, vagy éppen nem megvalósulni. Tehát ilyen értelemben én az egyik ilyen indiánnak szeretném magam hinni, aki felelősséget érez azért, hogy felkeljen a nap a következő hajnalon is.