Hetek - II. évfolyam, 16. szám, 1998. április 18

Az utóbbi néhány évben negyvenmilliárd forintot ruháztak be külföldi és magyar vállalkozók az éppen ötvenegy éve várossá nyilvánított volt bányászvárosban. Mindez infrastrukturális fejlesztések, adókedvezmények, kedvező árú telkek és a megváltozott körülményekhez is alkalmazkodni tudó, intelligens polgárok segítségével valósulhatott meg. Tatabánya jelenéről és jövőjéről Bencsik János polgármestert kérdeztük.

- Ön ma sikeres polgármester. Két ciklusban már irányította a várost, népszerűsége töretlen. Emlékszem azonban arra a Bencsik Jánosra is, aki mint kezdő politikus, rojtos farmernadrágban, tarisznyával járt. Aki harcos ellenzékiként kezdte a városi tanácsban. Majd egyszer csak polgármester lett. Hogyan fogadták?
- Hát... Nem örültek nekem.
- Ki is fejezték ezt?
- Igen. Sőt, mielőtt polgármester lettem volna, nagyon nehéz helyzetbe került miattam a Családsegítő Szolgálat akkori vezetője, aki a munkáltatóm volt. Ő értékelte azt a munkát, amit négyen-öten végeztünk egy csapatban. Az akkori tanácsi hivatalban azonban nem nagyon díjazták a munkámat az egészségügyi és szociális terület felügyeletét ellátó személyek, és felkérték a vezetőt, hogy szabaduljon meg tőlem. Ezt ő nem akarta fölvállalni, de igazából nem is tudott teljes mellszélességgel kiállni mellettünk, ezért lemondott az intézményvezetői pozícióról. Amikor aztán polgármesterré választottak, elég komoly riadalmat keltett bevonulásom a hivatalba, mert azt hitték, hogy ezen a területen nagy tisztogatások lesznek. Nem így történt.
- A közelmúltban a megyei könyvtárban Gerő András és Pető Iván történészek bemutatták a Befejezetlen szocializmus című albumot. A rendszerváltás körüli időkről fogalmazták meg a következő mondatot: „A szocializmus csak úgy véget ért, anélkül, hogy befejeződött volna. Olyan benyomást kelt, mint egy félbehagyott épület, torzó maradt és az is marad.” Igazolja ezt a város sorsa is?
- Tatabányán viszonylag jól kiépített szociális rendszert hagyott hátra az akkori tanács, de bizonyos elemek hiányoztak belőle. Mi erre fölhívtuk a figyelmet, s úgy véltük, csak úgy lehet eredményesen dolgozni, ha kapcsolatba kerül az ember az akkori politikával, a tanácsi vezetéssel. Az alternatív gondolkodó tatabányai polgárokkal közösen kezdeményeztük a Városi Érdekfeltáró Fórum létrehozását. Ez 1988-ban meg is kezdte a munkáját, s olyan témákat tett a városi vezetés asztalára, amelyekkel foglalkoznia kellett. Így például felvetettük a Családsegítő Szolgálat bővítését, a hajléktalanok gondozóhálózatának kiépítését. A fórum tagjai persze később fideszes, MDF-es, kisgazda vagy éppen SZDSZ-es politikusok lettek. Amikor együtt dolgoztunk, úgy gondoltuk, elindulunk képviselő-jelöltként az önkormányzati választásokon. Így is történt, s mire fölocsúdtunk az önkormányzati választások második fordulójából, rá kellett jönnünk, hogy mind az öten, akik indultunk, bekerültünk. Amikor a polgármestert választottuk, már szűkült a kör. Még a második fordulót megelőzően megkeresett két, akkor már megválasztott országgyűlési képviselő, Szalay Gábor és Freud Tamás. Kérdezték, ha fölkérnének, vállalnám-e a polgármesteri feladatot. Arra jutottam: igen, vállalom. Így lettem polgármester huszonöt évesen. A két legerősebb frakció, a Fidesz és az SZDSZ engem támogatott, az első számú alpolgármester a Fidesz-frakcióból került ki, a másik az MDF-ből. Érdekes módon az MDF ekkor ennek nem nagyon örült.
- Hogyan élte meg huszonöt évesen, hogy polgármesterré választották?
- A képviselőtársakkal azt tűztük ki célként, hogy a város meg tudjon kapaszkodni a magyarországi települések között dúló nagy versenyben. A kilencvenes évek elején több mint tízezer ember vált a városban munkanélkülivé, s válságos helyzetbe kerültek a bánya által fenntartott jóléti és kulturális intézmények is. Komoly kérdés volt az is, hogy mit csináljunk: segítsük-e szociális támogatással erőteljesen a munkanélkülivé vált családokat és egyéneket, s ezzel éljük föl a város jövőjét. Mi a másik utat választottuk. Még jobban visszafogtuk a közszféra kiadásait, s a megtakarított pénzből elkezdtük felépíteni a gazdaságot, amely aztán később gyarapította a közösségi kasszát. Sok régi barátom nehezen tudta megérteni és elfogadni, hogy miért az utóbbi perspektívához kerestem támogatókat én, aki egyébként szociális munkás vagyok. Ha azonban szétosztottuk volna a város tartalékát, akkor képtelenek lettünk volna a hosszú távú működést biztosítani. Az átalakulások közepette szükségesnek láttam egy újabb szakma elsajátítását is, így lettem településfejlesztő mérnök.
- Tatabánya is vett fel hiteleket. Fenyegette a várost a teljes eladósodás?
- Igen, hiszen 1993-ban futottak föl a közműberuházásaink. Meg kellett teremteni a műszaki és a szellemi infrastruktúrát: támogatni a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláját, a múzeumot és a levéltárat. Ez volt például az egyetlen megyeszékhely a kilencvenes évek elején, ahol nem volt felsőoktatási intézmény. Ezt az időszakot csak hitelekkel tudtuk áthidalni, de folytattuk a fejlesztéseket. Arra számítottunk, hogy 1994-ben az új kormány föl fogja mérni, milyen hibás döntéseket hozott az előző. Ezzel szemben máig több megszorító intézkedésnek lehettünk tanúi. Ezért még a Bokros-csomag bevezetése előtt megszüntettünk 400 közalkalmazotti státust.
- Mi a titka a város sikereinek?
- Tatabánya 1990-re - sportnyelven szólva - padlót fogott. Olyan mély ütést szenvedett el a nehézipar leépülése következtében, amelyet sokak akkori véleménye szerint sohasem fog kiheverni. Egy ilyen várost csak úgy lehetett elindítani a fejlődés útján, hogy a polgárok aktivitása sokkal magasabb volt, mint az országos átlag. Sikerült megnyerni a fejlesztési programhoz azokat az idős szakembereket, akik valamikor a hetvenes, nyolcvanas években csak a harmadik, negyedik vonalban kaptak bizonyítási lehetőséget a bányánál, mert nem vállaltak politikai tisztséget. Kikértük a programtervezetekről a véleményüket, s amikor látták, hogy javaslataikat beépítjük a fejlesztési programba, akkor a saját környezetükben elmondták: ez a program nem is olyan rossz, ez végrehajtható. Amikor jöttek az első eredmények, még több embert lehetett megnyerni és még több ember előtt váltunk hitelessé. Ehhez a sikerhez persze az is kellett, hogy a társadalmi, civil szervezetek is részt vegyenek az önkormányzati munkában. Nagyon sokat köszönhetünk a nemzetiségi hagyományokat őrző csoportoknak, a különböző kulturális egyesületeknek, amelyek hétvégenként a város különböző pontjain szórakoztatták az embereket, hogy ne zárják magukra a lakótelepi lakások ajtaját, ne húzzák le a rolót, hanem tartsanak egymással kapcsolatot, s próbáljanak legalább hetente egyszer mosolyogni. A városi segítőszervezetek közül kiemelkedik az 1992-ben polgári kezdeményezésre létrejött Van Reménység Klub, ahol az emberek mentális, lelki segítséget is kaphatnak a szociális mellé. Az 1992-93-as év volt a sorsforduló: ekkor dőlt el, hogy elég erősek leszünk-e a megújulásra. S ezek a közösségek nagyon sokat tettek annak érdekében, hogy a válasz végül pozitív lett.
- Ön országgyűlési képviselő-jelöltként indul Oroszlány, Kisbér és Bábolna térségében.
- Az országban még senki nem vállalkozott arra, hogy két-három választási körzetet kicsit „egybe gyúrva”, a fejlesztést regionális szinten végezze. Tatabánya sem tud tovább fejlődni, csak akkor, ha vonzáskörzete is felzárkózik. A „szegény rokonok” nem vonzóak a befektetők számára. Oroszlány és a Bakony-alja térségének is ki kell végre keverednie a hátrányos helyzetből. Ezt a térséget egységes régióként szeretnénk kezelni azért, hogy a fejlődés továbbgyűrűzhessen. Ez azért is fontos, mert ha integrálódunk az Európai Unióba, már nem az országhatárok fognak számítani, hanem a regionális határok. Nem csupán a Magyarországon lévő befektetési célpontokkal kell a versenyben helytállni, hanem az erős európaiakkal is.
- Hogyan fogadják ezt a polgárok?
- Vannak, akik úgy érzik, itt az ideje ennek, mások azt mondják, eddig sem történt itt semmi, most sem fog. Azt viszont nehezen értik, hogy az eddigi versenytárs, Tatabánya, miért akar nekik segíteni. Másrészt úgy látom, hogy kicsit még nosztalgiáznak. Vannak városok, ahol a vezetők nem akarják vállalni a felelősséget a változásokért, úgy gondolják, hogy központi döntésekkel meghosszabbítják majd a bányászkodást, az erőmű működtetését, s akkor még akár tíz év is eltelhet úgy, hogy nem kell gondolkodni azon, mi lesz jövőre. Ezen kell tehát változtatni.
- A közvélemény-kutatások szerint ön a legismertebb politikus Tatabányán. Mit tart a legnagyobb eredménynek?
- Azt, hogy a polgárok 52 százaléka úgy nyilatkozott: a város életét leginkább az ő szavuk befolyásolja.