SZARKA LAJOS
Görgey, a reálpolitikus

Sokan váltak hősökké 150 évvel ezelőtt, 1848-ban, de akadt akinek az áruló szerepköre jutott. Ilyen személy volt Görgey Arthur, sokak szerint a magyar történelemnek a Hunyadiak óta legkiválóbb hadvezére. Petőfi gondolatának - „fényesebb a láncnál a kard” - megvalósításáért senki nem tett nála többet. Nemcsak a márciusi ifjak, nemcsak a Kossuth vezette liberálisok, hanem ma már Görgey neve is bearanyozza a tavasz - március, április - hónapjait. Görgey esetében azonban sokáig váratott magára az elismerés, ami a történelmi események józan értékelésére int.

Egy nemzet történetének szüksége van hősökre, és úgy tűnik, időnként árulókra is. Különösen akkor, ha egy jó ügy vereséget szenved. A keserű indulatok, a közelmúlt fájó sebei nem teszik lehetővé a történtek tárgyilagos elemzését. A vereség tudatát nehéz elfogadni. A tények reális számbavétele helyett kézenfekvő lehetőségnek kínálkozik a felelősséget egy személy nyakába varrni. Az ilyen embert elnevezik árulónak, s a nemzet egy kis időre igazolja önmagát. Az elrejtett igazságok azonban idővel napvilágra jönnek, megtörténik a tárgyilagos elemzés, értékelés.
Mi még úgy tanultuk az iskolában, hogy Görgey áruló volt. Hidegfejű, számító hadvezér, aki kollaborált az ellenséggel, szembeszegült a politikai vezetéssel, hatalomra tört, majd gyáván letette a fegyvert. Ezért bukott el a szabadságharc. Nem az ellenség erőfölénye okozta a vereséget, hanem a belső árulás. Diákként természetesen nem tudtuk, hogy ez az érvelés, amit a nemzeti romantika alapján álló történetírás már a múlt században megfogalmazott, ugyancsak alkalmasnak bizonyult a szocializmus önigazolására. Az áruló és a lánglelkű forradalmár szembeállítása, a „nép”, a „harcos tömeg” félrevezetése, az áruló megbüntetése, mindezek az elvek nagyon jól megfeleltek a Rákosi-érának és az 56-ot leverő Kádár-rendszernek, a keményebb, majd a puhább diktatúrának. Az igazságot akkor még nem lehetett megírni. Most viszont, a forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának idején nincs olyan történész, aki Görgeyt árulónak tekintené. A hosszú ideig tévesen felállított tézis most megfordítható. Nem Görgey árulta el a hazát, hanem Görgeyt árulták el. Kik és miért? Hogyan történhetett meg, hogy a szabadságharc legkiválóbb személyiségét olyan csapdába kényszeríttették, amiből hosszúra nyúlt élete során soha nem tudott kitörni? Az alábbiakban erre a kérdésre keressük a választ.
Görgey Arthur 1818-ban született egy nagy történelmi múltra visszatekintő szepességi nemesi családban. Mivel a hajdani dicsőségből jóformán csak a kutyabőr maradt meg, ezért a katonai pályát választotta. A tulni utásziskolát végezte el, ahol a műszaki tiszteket képezték, majd fiatal hadnagyként a bécsi nemesi testőrséghez került. Anyagi helyzetének köszönhetően nem engedhette meg magának a nagylábon élést, szinte spártai életet élt. Ez aláásta egészségét, gyomorbetegséget kapott. Emiatt 1839-ben Karlsbadban kúrára kényszerült. A kúra sikerült, egészsége helyreállt. Görgey ezután a 12. (Nádor) huszárezredhez került, s itt volt ezredsegédtiszt. Ekkor, 1843-44 körül kezdett érdeklődni a hazai politikai élet iránt, leveleit magyarul fogalmazta, Kossuth Pesti Hírlapját járatta, ami a hadseregben nem volt egyszerű. 1846-ban azonban otthagyta a katonai szolgálatot. Elege lett a megaláztatásokból és a császári-királyi előléptetési rendszerből. A prágai egyetemre ment, ahol vegytant tanult. 1848 elején már kész volt a doktori értekezése, s úgy képzelte, hogy a tudományos pályán marad. A hamarosan győzelemre jutó forradalom, majd a kirobbanó szabadságharc azonban másfelé kormányozta életét.
Görgey pályafutása 1848 tavaszától üstökösként ívelt felfelé, hogy alig több mint egy esztendei tündöklés után, érdemtelenül az elutasítottság és kárhoztatás zátonyára hulljon. Holott Görgey volt a szabadságharc legtehetségesebb hadvezére. Bizonyítja ezt többek közt az ozorai diadal vagy a téli hadjárat, melyet később külföldi katonai akadémiákon tanítottak. Ide sorolhatók a tavaszi hadjárat diadalmas ütközetei, Görgey személyes hősiességének és eredményes vezetésének köszönhetően. A legnagyobb katonai bravúr azonban az volt, amikor 1849 nyarán - súlyosan megsebesülve - Komáromból a Szegedi-Aradi összpontosítási körzetbe vezette katonáit. Mindezt az orosz hadsereg hátában, megkerülve, majd megelőzve az oroszokat, amivel I. Miklós cár elismerését is kivívta. Miért lett hát mégis áruló? Talán annak köszönhetően, hogy a cár csak az ő életét harcolta ki a Habsburg uralkodótól. Természetszerű volt ugyanis, ha a főparancsnok kegyelmet kap, akkor beosztott alparancsnokait is ugyanez illeti meg. Görgey a fegyverletételt megelőzően Rüdriger tábornokhoz írt levelében vállalta, hogy ő maga legyen a bosszú áldozata, kérve, hogy bajtársait ne szolgáltassák ki az osztrákoknak. Ferenc József viszont úgy gondolta, ha már Görgeyt nem tudja felköttetni, akkor legalább alárendeltjeivel teszi ugyanezt. A cár dühös reak-
ciója nyomon követhető a szentpétervári osztrák nagykövet jelentéseiből. Görgey tehát életben maradt, ezért aztán könnyű volt ráfogni, hogy a bőrét mentette. Hozzájárult azonban az említett igaztalan kép kialakulásához Kossuth viddini levele is 1849 őszén, melyben Görgeyt árulónak titulálta. Igaz, a bűnbakkeresés mögött politikai megfontolás is meghúzódott, elsősorban az, hogy Kossuth ekkor még esélyt látott egy nemzetközi konfliktusra, s Magyarország kedvező megítélését jobban alátámasztotta az „áruló” Görgey, semmint a katonailag jogos vereség képe. Talán érdemes itt megemlíteni, hogy nemcsak az emigráció bízott egy török-osztrák háború kirobbanásában, hanem ebben reménykedtek az aradi börtön politikai foglyai is, akik közül nem egy törökül tanult, Törökországtól remélve segítséget. Görgey még mindenesetre 67 évet élt a világosi fegyverletétel után: a kiegyezésig Klagenfurtban, azután pedig itthon Visegrádon, s 1916-ban, 98 évesen halt meg. 1867 után Görgey volt alagútfúró munkás és vasútépítő, sőt a tordai állomáson majdnem agyon is verték az „árulót”. Az 1880-as évektől némileg javult anyagi helyzete (de nem megítélése), mivel a Klapka szervezte rehabilitációs kérvény hatására - amit több, mint kétszázan írtak alá - Tisza Kálmán miniszterelnök honvéd-altábornagyi nyugdíjat folyósított számára. Már életében kialakult körülötte egy szellemi kör - Gyulai Pál, Marczali Henrik, Arany László és többek személyében -, akik más véleményen voltak 48-as szerepével kapcsolatban. De Mikszáth Kálmán és Jókai Mór szintén tollat ragadtak Görgey mellett, rámutatva a róla kialakult kép ellentmondásaira. A XX. század elején Jászi Oszkár pedig egyenesen történelemhamisításról beszélt. Az 1920-as évektől hozzáférhetővé váltak az osztrák levéltári anyagok, ami nagymértékben hozzájárult Görgey reális értékeléséhez. Akárcsak később Németh László Az áruló című drámája, mely az ártatlanul megvádolt igaz embert mutatta be. Illyés Gyula „Fáklyaláng”-ja ismét árulónak bélyegezte Görgeyt, jó szolgálatot téve a szocialista rendszernek. Féja Géza „Visegrádi esték” című regényében viszont megrázó erővel tett hitet a valódi Görgey mellett. A rendszerváltás óta már a történészek is megírhatták az igazságot, gondolva itt Katona Tamás és Hermann Róbert hadtörténészek publikációira.
A főváros ostromakor Görgey szobra a csodával határos módon épségben maradt, később aztán beöntötték a Sztálin-szoborba. Most új szobor készül Görgeyről, Marton László szobrászművész alkotásában, melyet legnagyobb diadalának színhelyén, a Fehérvári-kapunál fognak felállítani. Ezzel a gesztussal Görgey szimbolikus értelemben is végre a helyére kerül. Befejezésül idézzük Görgeyt. A vitéz hadvezér, Magyarország „teljhatalmú” diktátora közvetlenül a fegyverletételt megelőzően vetette papírra az alábbi sorokat: „Mit Istennek végzése reánk fog mérni, tűrni fogunk férfias elszántsággal, s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.”