KOLOZSVÁRI JUDIT
V. Netanjahu-korszak: két tűz között

Magyarországon - mint ismeretes - 1956 után a szovjet propaganda határozta meg a tájékoztatást. A közvélemény csupán a tények egy részével ismerkedhetett meg, azokkal is egy „sajátos” optikán keresztül. Különösen igaz ez a szovjet érdekszférát érintő területekre, így a Közel-Keletre is. A rendszerváltás óta a magyar tájékoztatás törekszik arra, hogy a hiányokat pótolja, s a hivatalos propaganda által sugalmazott képet korrigálja. Ehhez kívánunk hozzájárulni e sorozatunkkal, melyben egy nagyszerű könyv bemutatásával a modern Izrael tárul fel, egy nép hősies küzdelme, hogy otthont találjon hazájában. Ezúttal az ötödik, befejező részt közöljük.

Tel Aviv, a modern metropolisz

1996 februárjában és március elején talán az eddigieknél is megrázóbb merényletek történnek Jeruzsálem legforgalmasabb útvonalainak egyikén, a Jaffa úton. A célpont kétszer egymás után a 18-as busz, ahová öngyilkos merénylők szállnak fel, majd magukkal együtt felrobbantják a járművet és utasait. Negyvenöt ember, katonák, civilek, diákok, bevándorló munkások testrészeit repíti széjjel a gyilkos eszköz minden irányba, még a környező emeletes épületek erkélyeire is. A helyszínre siető vallásos segélycsoport tagjai (haredim) hosszú ideig gyűjtik nejlonzsákokba az emberi testmaradványokat, amelyeket később kegyelettel eltemetnek. A purim ünnep előestéjén egy hasonlóan felkészített merénylő a Tel Aviv-i Dizengoff Center nevű bevásárlóközpontban robbant fel magával együtt tizennégy embert. Százötvenhét személy sebesül meg, az áldozatok főleg ünnepre készülő gyermekek, akik álarcos játékokat játszottak családtagjaikkal. Peresz ezúttal is elrendeli a palesztin területek lezárását. Március 13-án nemzetközi értekezletet hívnak össze izraeli, amerikai és több arab országból érkező politikus részvételével az egyiptomi Sharm-el Sheikhben, amely hangzatos nyilatkozatokban ugyan nem szűkölködik, de konkrét intézkedéseknek láthatóan híjával van. Peresz a tavaszi választási kampány idején még megindít egy „Harag borsajtója” fedőnevű hadműveletet a libanoni Hezbollah-terroristaállások ellen, amelynek végül nem sikerül megsemmisítenie a terroristabázisokat. Ezekről a helyekről ugyanis mind azelőtt, mind az- után szinte zavartalanul katyusázzák az észak-izraeli településeket.

Elmarasztaló híradások

Április 18-án az izraeli légierőnek sajnos sikerül véletlenül eltalálnia egy ENSZ-tulajdonban levő épületet, ahol libanoni civilek százai húzódtak meg, köztük persze Hezbollah-családtagok is. Száz főre becsülik a halottak számát, nyolcvan személy sebesül meg. A végzetes tévedés eredményeképpen megölt és megsebesített emberek fotói bejárják az egész világot, és Izrael ismét elkönyvelhet egy világméretű erkölcsi elmarasztalást. Ezen előzmények után talán nem meglepő, hogy az 1996. májusi választásokon a Likud jelöltje, Benjamin Netanjahu győz és alakít kormányt. Igaz, hogy győzelmét minimális többségnek köszönheti. A világ hírközlő szervei nem túlságosan palástolt fanyalgással fogadják és közvetítik a „békét és biztonságot” hangoztató, újonnan hatalomra került politikus választási sikeréről szóló beszámolókat. Netanjahu új és határozott hang az izraeli politikai küzdőtéren, aki keményebb és következetesebb fellépést ígér választóinak az eddigi megállapodásokkal szemben, és kiköti: sem a Golan-fennsík visszaadásáról, sem Jeruzsálem megosztásáról nem lesz hajlandó tárgyalni. Múltjában szerepel egy híres terroristaellenes kommandóakcióban való részvétel (Ehud Barakkal, a Munkapárt jelenlegi elnökével - aki akkor még az izraeli hadsereg őrnagya - együtt részt vesz egy Sabena repülőgép száz túszul ejtett utasának kiszabadításában 1972-ben), politikai csatározások a Likudon belül és erkölcsi botrányok. Az új kormány azonban nem tud változtatni az oslói megállapodás főbb pontjain, ezért kénytelen, ha lassítva is, folytatni az izraeli hadsereg kivonását újabb, előzőleg megszállt területekről, így például Hebronból, a második legfontosabb zsidó szenthely helyszínéről. 1996 őszén kis híján háború robban ki az izraeliek és a palesztinok között a Templomhegy belsejének egy szakaszát is érintő történelmi Hasmoneus-alagút megnyitása miatt. Az alagutat és a hozzá kapcsolódó régészeti emlékeket már régóta a nagyközönség elé akarják tárni Izraelben, a megnyitást még az előző kormány tűzte napirendjére. Amikor viszont a megnyitóra sor kerül, az arab lakosságot egyesek olyan híresztelésekkel dúlják fel, hogy a zsidók a Templomhegy alatt fel akarják robbantani a mecseteket, illetve el akarják foglalni a hegyet a Templom felépítése céljából. A pánikhangulat egyre inkább tömeghisztériába csap át, Arafat pedig mindennek tetejébe felkelést hirdet az izraeli önkény ellen. Ez az első eset, hogy az izraeli katonaság tűzharcba kerül az oslói egyezmény alapján létrehozott és felfegyverzett palesztin hatósági alakulatokkal. Ez az új típusú intifáda már nem asszonyok-gyermekek tömegdemonstrációjával kísért kődobálás. Mindkét oldalon vannak veszteségek, az izraeliek az első három összecsapás során tizennyolc katonát veszítenek, a palesztinok hetven körül számolják az áldozatokat, de a leginkább lehangoló az egész konfliktusban az, hogy a békemegállapodás értelmében a két fél katonáinak közösen kellene járőrözniük. Izraelben nagy nyugtalanságot kelt a karnyújtásnyira levő, felfegyverzett Palesztin Hatóság - vagy talán inkább katonaság -, amely az első felszólításra belülről háborúzik az izraeli hadsereg ellen, és amelyet egyre jobban ellátnak muní-cióval, jóval többel, mint amennyit a békeegyezmény megengedne. Most először sül el tehát visszafelé a békemegállapodás hozta helyzet. A nemzetközi tévécsatornák természetesen a „keményvonalas”, „önfejű”, „hajthatatlan” Netanjahut okolják a konfliktus miatt, mivelhogy az arab lakosság érzelmeire való tekintet nélkül engedélyezte megnyitni az alag- utat. Hasonlóan tudósítanak 1997-ben a Jeruzsálem peremén, arablakta területek melletti HarHoma-lakótelep építése körüli arab felháborodás kapcsán, amikor is a világ minden sarkából árad a követelés Izrael felé, hogy állítsa le az építkezéseket. Ugyanilyen nemzetközi méretű botránnyá dagasztott ügy lesz abból, hogy az izraeli kormány nem állítja le kelet-jeruzsálemi zsidó épületvásárlások és beköltözések engedélyezését. Arafat és hatósága halálbüntetést helyez kilátásba azoknak az araboknak, akik ingatlant, földet merészelnek eladni zsidóknak. Netanjahut és kormányát illetően viszont az előbb felsorolt esetek „bűnlajstromát” szokták (képi kísérettel) felsorolni a világ hírtelevíziói, amikor azt magyarázzák közönségüknek, ki akar békét a Közel-Keleten, és ki nem.

Sikertelen bevetések

1996. június 26-án három izraeli tartalékos katonát ölnek meg - lesből - Jordániából átlopakodott terroristák. Husszein király másnap telefonon fejezi ki részvétét az izraeli kormányfőnek. A királynak 1997 márciusában újabb gesztust kell tennie békepartnereinek, mert hét, Jordániába kiránduló izraeli iskoláslányt öl meg Naharajimban egy jordániai katona. A tanárnő és öt másik diák megsebesülnek. Husszein ezúttal meglátogatja az áldozatok családtagjait Izraelben. 1997. március 21-én egy Tel Aviv-i kávézó teraszán három fiatalasszony életét oltja ki az öngyilkos merénylő bombája, mialatt emberek tucatjai sérülnek meg. Az egyik áldozat néhány hónapos kislánya kisebb sérülésekkel ottmarad a helyszínen - a biztonságiak azonnal keresni kezdik édesanyját, és mindaddig kutatnak utána, amíg ki nem derül, hogy ő az egyik halott. 1997 szomorú mérlegéhez tartozik még két jeruzsálemi merénylet. Az egyik a jól ismert és ünnep előtt zsúfolt Mahane Jehuda piacot célozza meg július 30-án, ahol - akárcsak az előző, Tel Aviv-i esetben - Hamasz-tagok jelennek meg a helyszínen. A piac közepén két terrorista egymástól harminc méterre egyszerre robbantja fel magát, egyenként tízkilós robbanóanyaggal, a nyüzsgő, szombatra készülő tömegben egy pillanat alatt vérfürdőt rendezve. Tizenhárom halott, több, mint százhúsz sebesült, emberek köröskörül vérbe fagyva a szétdúlt zöldségesstandok között, gyümölcs- és zöldséghalmok vérrel borítva, szétszaggatva. Az ottlevők többsége idősebb bevásárló volt, aki az ünnepre akart friss piaci árut venni. A másik támadás szeptember 4-én történik Jeruzsálem sétálóutcájában, a Ben Jehudán. Három terrorista európai turistának álcázza magát, és három különböző helyen hozza működésbe a robbanószerkezetet. A helyszínen meghal egy húszéves fiatalember és három tizennégy éves iskoláslány. Nyolc másik járókelő később hal bele sérüléseibe. A sebesültek mellett némelyeket sokkos állapotban kell elszállítani a helyszínről. A Netanjahu-időszak tehát nem hoz alapvető változásokat biztonsági téren. Az öngyilkos merényletek teljesen a terrorszervezetek belátása szerint történnek, ott és akkor, amikor ők akarják. Az izraeliek pedig a visszacsapásokban nem tűnnek olyan biztoskezűeknek, mint régen, akár a hatvanas-hetvenes években is. Ez ugyan nem a Netanjahu-kormány idején kezdődik, hanem korábban, de az utóbbi években sincs javulás ezen a területen. Több baleset folytán izraeli katonák vesztik életüket - mint 1997. február 4-én, amikor két katonai helikopter összeütközésekor hetvenhárom katona halt meg -, más alkalommal pedig kommandók tagjait likvidálják Libanonban, például 1997. szeptember 5-én. Ez alkalommal egy tizenkét tagú elit egység összes tagja áldozatul esik egy Hezbollah által kitervelt robbantásos merényletnek. A Moszad ügynökei 1997 szeptemberében sikertelen támadást kísérelnek meg egy Hamasz-vezető ellen Jordániában. Erről a kudarcról is azonnal értesül az egész világ, természetesen feszültség keletkezik az izraeli-jordániai viszonyban, és a kétbalkezes Moszad-ügynökökért cserébe Izraelnek szabadon kell bocsátania Ahmed Jassint, a Hamasz alapítóját és szellemi vezetőjét, akit óriási tömeg üdvözöl nagy ovációval a palesztin területeken. Ugyanakkor az izraeli miniszterelnök megmakacsolja magát és ebben a biztonsági helyzetben nem hajlandó további területekről kivonulni, illetve csak minimális kompromisszumot tud elképzelni. Emiatt kül- és belföldi kritikusai őt okolják a békefolyamat leállása miatt. Belső hatalmi harcok, nézeteltérések szintén nehezítik pozícióját: több minisztere lemond és pártjában sokan elégedetlenek mind politikájával, mind kormányzási stílusával. A vallásos emberek csalódtak benne, mivel túlságosan engedékenynek tartják ígéreteihez képest (lásd: kivonulás Hebronból), a másik oldalról viszont nyakasnak és megátalkodottnak, a béke ellenségének nevezik, mint aki okozója annak, hogy Izrael elszigetelődni látszik nemzetközi fórumokon és régi felhőtlen kapcsolatai (például az Egyesült Államokkal is) megváltoztak. Az emlékkönyv 1997 októberében berekeszti Izrael történelmi vizsgálatát, és ránk bízza a további események értelmezését.

A modern Izrael

Izrael ötvenéves évfordulója tehát alkalmat adott a számvetésre az eddigi fő témakörökben: bevándorlás, háborúk, terrorizmus és ezek közepette tűzszünetek, egyezkedések, békekötések és békekötési kísérletek, ezeket kísérő belső politikai csatározások és így tovább. De a történet természetesen nem merül ki még e hangsúlyozottan fontos - és néha fájdalmas - tények felsorolásában sem. Ebben a vérrel-könnyel átitatott, néha tragikus esetektől, máskor felemelő győzelmektől tarka valóságban ugyanis egységes új állam születik, a modern Izrael, egy fejlett, nyugati típusú demokrácia, amely ugyan még sokszor katonai tábor képét ölti magára, de mégsem az csupán. Az idetelepülő emberek ugyanis mindennél jobban szeretnének békés polgárokként élni és még a harci zajban is minden erővel igyekeznek megteremteni a kényelmes, civilizált életfeltételeket. Az emlékkönyv nagyon vázlatosan bár, de ad némi képet e békés építőmunkáról is. Nehéz elképzelni, de a szüntelen tartó háborús konfliktusok és terrorcselekmények ellenére is rekordsebességgel nőttek ki új városok, lakónegyedek a földből. Az építkezési kedv és intenzitás Izraelben szintén nem átlagos. 1949-ben már egyesül Tel Aviv Jaffával és lakossága 300 ezer. Ma Tel Aviv messziről amerikai nagyvárosnak tűnik tengerparti szállodasorával, bevásárlóközpontjaival és nyüzsgő autóforgalmával. De hasonló szállodasorok emelkednek a Földközi-tenger egész partvidékén, sőt, mostanában készül egy ilyen üdülőkörzet a Holt-tenger partján is. Jeruzsálemet 1949-ben nyilvánítják Izrael fővárosának, azóta egyenletesen növekszik és szerez egyedülálló hírnevet fehér kövekből épült, vagy ilyen burkolatú épületeivel. Az El Al légitársaság már az új állam első évében egyik új útvonalat a másik után nyitja meg, és a terrortámadások elleni felkészültség tekintetében a nyolcvanas évekre már a legjobbak közé küzdi fel magát. Az ötvenes években feljegyzik a kormány átfogó és sikeres hadjáratát a feketepiac ellen. A kibucok a sokfelé jellemző terrorista zaklatás ellenére sikeres mezőgazdasági termelést folytatnak és a külföldiek számára nemegyszer megszívlelendő technológiai újításokat alkalmaznak. Eukaliptuszokkal kötik meg a sivatagos földet, különleges öntözéses rendszerekkel teszik üdezölddé a kopár vidéket, egzotikus gyümölcsöket, biozöldséget termesztenek, patikatisztaságú, gépesített istállókat üzemeltetnek, kora tavasszal virágokkal látják el Nyugat-Európát, emellett ipari termelést is folytatnak. Az oktatás megszervezése az egyik legkorábbi feladat Izraelben, és nagyon fontos a bevándorlók héber oktatása is. 1956-ban kampányt indítanak az írástudatlanság leküzdésére. A hadiipar mellett világhírre tesz szert a gyémántfeldolgozó és -csiszolóipar, nagy léptékkel halad előre a kozmetikai cikkek gyártása, különös tekintettel a Holt-tenger ásványkincseire, vagy például a mezőgazdasági gépek, öntözőrendszerek, textilipari cikkek és hasonlók. A régészet kiemelt jelentőségű tudományág ezen a földön, lelkes művelői, köztük sokan külföldiek is, időről időre érdekes felfedezések birtokába jutnak. 1956-ban egy régészcsoport a Sínai-félszigeten folytat ásatást, és feltár egy középkori könyvtárat 3200 kézirattal. Izrael területén szinte mindenütt folynak ásatások, amelyek során sok ókori, bibliai időkből való tárgy, esetenként felirat kerül a felszínre. Azt lehet mondani, hogy „a kövek mesélnek” - vagyis ezek a leletek egyértelműen bizonyítják a Könyvben, a Bibliában leírtak hitelességét. Nagy jelentősége van a régészeti bizonyítékoknak, mert ezek segítségével századunk végére véget érhet a már így is túl hosszú ideig tartó „kételkedési korszak” a Bibliában olvasottakkal kapcsolatban. A régészet fontos munkáját éppen a fegyveres konfliktusok és a területről való kényszerű távozás akadályozzák. Láthatjuk tehát, hogy felbecsülhetetlen értékű emlékek találhatók ezen a kis területen, amely olyan alapvető szerepet játszott Európa és a Nyugat civilizációjának megalapításában. Az sem meglepő ezek után, hogy Izraelben a turizmus és főleg a vallási turizmus kiemelt fontosságú ágazat. Kormányválságok a ma legnagyobbnak tartott politikusok idején is szép számmal voltak, például maga Ben Gurion többször lemondásra kényszerült, majd újra miniszterelnök lett, Rabin és Peresz szintén többször kerültek kormányfői székbe. Golda Meir miniszterelnöki pályafutását is nyomon követhetjük a könyv hasábjain. Őt követi Rabin, aki első miniszterelnöki periódusát 1977-ben fejezi be. Ekkor győz a Likud a választásokon és kezdődik Menachem Begin jól ismert közeledése - amerikai közvetítéssel - az egyiptomi partnerekhez. A Camp David-ben kötött békeszerződés aláírását számos protokoll-látogatás előzi meg, mindkét részről. Begin és Szadat is részesülnek Nobel Békedíjban, 1978-ban: a díj átadásakor csak Begin van jelen, Szadatot egy vezető egyiptomi politikus képviseli. Begin 1983. évi lemondását követően egy ideig Shamir lesz a miniszterelnök, majd néhány éven keresztül nemzeti egységkormány alakul, két évig Peresz, két évig Shamir a kormányfő. 1988-ban győz a konzervatív Likud párt és ismét Shamir alakít kormányt. A madridi konferenciát követően pedig a munkapárti Rabin kezdi meg második, tragikusan végződő miniszterelnökségét. A könyv az esetenként kirobbanó korrupciós ügyeket és miniszterek, vezető politikusok, bankigazgatók ezekkel kapcsolatos bukását is számos alkalommal említi. Az emlékkönyv izgalmas pillanatban fejeződik be, 1997 végén, amikor a Közel-Keleten újabb, nehezen megoldható feladat okoz fejtörést a világ vezető politikusainak: a Szaddám Huszein vezette Irak fenyegetése tömegpusztító fegyvereivel. A jelenség nem elszigetelt, hiszen Irán szintén rövidesen abba a helyzetbe kerül - egyes források szerint másfél éven belül -, hogy atombombát állítson elő. A dráma ebben a térségben minden bizonnyal nem ért véget. A krónika tehát ma is íródik tovább. Ami Izraelt illeti, újkori történetét is olvasva egy dologban biztosak lehetünk: az első ötven év még csak a kezdet.