BÁRÁNY PÉTER
Ki a legény a gáton?

Február utolsó hetében már „csúcsra járatják” Bős-Nagymarost: szerdán az Országgyűlés önálló vitanapot tart a vízlépcsőről, 28-ára pedig vízlépcsőellenes tüntetést hirdettek meg a környezetvédők.

 

Nemcsók János a gáton: a dunakanyar polgármestereivel. A „műépítés szerelmese”

A Hágai Nemzetközi Bíróság 1997. szeptemberi ítéletének végrehajtásáról folyó magyar-szlovák tárgyalások itthon tekintélyes politikai vihart kavartak. A két kormánypárt között is pattanásig feszült a húr. A vihar oka, hogy a Nemcsók János államtitkár vezette magyar tárgyalódelegáció a kormányfő teljes egyetértésével, de az SZDSZ és az ellenzéki pártok tiltakozása ellenére meghátrálni látszik. Csaknem minden olyan munka folytatását beígérte a szlovák félnek, amit 1989-ben a Németh-kormány leállított. Kilátásba helyezte a nagymarosi vízlépcső felépítését és a Dunakilitinél félbehagyott mesterséges víztározó feltöltését. A magyar delegációvezető mindezt azzal indokolja: így kerülhetjük el, hogy súlyos kártérítést kelljen fizetnünk Szlovákiának a vízlépcsőrendszer létesítéséről kötött 1977-es szerződés egyoldalú felmondása miatt.
Ismeretes, hogy a szerződést 1992-ben az Antall-kormány mondta fel, mivel a csehszlovák fél a magyarok leállása miatt kieső létesítmények pótlására hivatkozva Szlovákiába terelte a Dunát a Dunacsún és Szap közötti körülbelül 30 kilométeres szakaszon. A Duna azóta is a szlovák területen elkészült csatornában folyik és csak az egykori vízmennyiség töredéke csordogál a régi mederben. Ez az oldalágak elapadásához és a talajvízszint csökkenéséhez vezetett, végzetes veszélynek téve ki a Szigetköz élővilágát. Végül Magyarország és Szlovákia a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult a jogvita eldöntése végett. A bíróság továbbra is érvényesnek nyilvánította az egykori szerződést. Ugyanakkor kimondta, hogy a felek nem kötelesek az eredeti tervek szerinti vízlépcsőrendszert felépíteni, hanem a már meglévő rendszer közös üzemeltetésében kell megállapodniuk, hacsak másként nem egyeznek meg. Megállapította, hogy mindkét fél jogsértést követett el: nekünk nem volt jogunk leállítani az építkezést, partnerünk viszont nem terelhette volna el a Dunát. (Nem köteles azonban lebontani az elterelő gátat.) A jogsértések kölcsönös kártérítési felelősséget alapoznak meg.

Felcserélt szerepek

A magyar tárgyalóküldöttség „inkább építkezünk, mint fizetünk” álláspontja még akkor sem lenne kármentő, ha történetesen igaz lenne, hogy a hágai ítélet egyoldalú kártérítésre kötelez. A rendszerváltáskor elvetett műtárgyak megépítése ugyanis egyes szakértők szerint éppen azokat az ökológiai-környezeti értékeket károsítaná visszafordíthatatlanul, melyekre tekintettel felmondtuk a szerződést. A legfontosabb ezek közül a több millió ember létfenntartását biztosító felszín alatti ivóvízkészletek végzetes elszennyezése. Hazánk ivóvíztermelésének közel a fele a vízlépcsőrendszer érintette térségből származik. A fizikai-kémiai szűrést biztosító természetes mederrétegek megbontása, valamint a víztározókban leülepedő szennyezett iszaptömeg beláthatatlan következményekkel járhat.
Ráadásul az ítélet nem kötelez egyoldalú kártérítésre. Kölcsönös felelősséget állapít meg, amelyben a mi kárunk a Duna elterelése okozta természeti kárból és abból származik, hogy Szlovákia megfosztott a közös vízből ránk eső résztől, kizárólag a maga hasznára hajtva azt. A bíróság ezért olyan ajánlást fogalmazott meg, hogy „egy átfogó rendezés keretében” mindkét fél kölcsönösen mondjon le pénzügyi követeléseiről. (A pernek egyébként nem volt tárgya a károk nagyságának meghatározása, a felek ugyanis csak a kártérítés jogalapjának megállapítását kérték.) Egyes vélemények szerint Nemcsók úrék teljes szereptévesztésben vannak: magyar delegáció lévén a magyarokat fenyegetik az egyébként mind a mai napig kimunkálatlan szlovák kártérítési igénnyel, ahelyett, hogy a Szlovákia felé benyújtandó magyar számla összeállításán szorgoskodnának. A vitában erre vonatkozik a legtöbb negatív utalás: megdöbbentő - mondják -, hogy a magyar tárgyalófél szlovák álláspontot népszerűsít, és telekürtöli a sajtót olyan állításokkal, amelyekre a szlovák fél bátran mutogathat a későbbiekben „bizonyitékként”, hiszen maguk a magyarok mondták...
A kritikusok szerint hasonló ködösítés folyik Dunakiliti befejezésével és a nagymarosi vízlépcső felépítésével kapcsolatban is. Megállapítást nyert ugyan, hogy jogellenesen mondtuk fel az 1977-es szerződést, azonban semmiféle építési kötelezettséget nem írt elő a bíróság. Az ítélet 136. pontja szerint a vízlépcsőrendszer azon részén „amelyet 1992 előtt nem építettek meg, az események túlhaladtak. A valóságtól teljesen elrugaszkodott igazságszolgáltatás lenne, ha a bíróság elrendelné ezeknek a kötelezettségeknek a teljes helyreállítását és a dunacsúni létesítmények lebontását, amikor a szerződés céljai megfelelően szolgálhatóak a meglévő építményekkel.”. Építeni tehát nem kell. Igaz, bontani sem, tehát fennmaradhat a Dunát elterelő dunacsúni gát. Mivel a bíróság szerint az 1977-es szerződés továbbra is érvényben van és a szerződés értelmében a közös működtetés alapvető elem, a feleknek meg kell állapodniuk a jelenleg fennálló létesítmények közös üzemeltetésében, hacsak nem döntenek közösen másként. Ha osztozni szeretnénk a már meglévő csúni és bősi vízműrendszer üzemeltetésében és hasznaiban, természetesen ki kell fizetnünk az építési költségek arányos részét. (Ez nem tévesztendő öszsze a kártérítéssel.) Magyarország tehát a ráeső bekerülési költség kifizetése árán dönthet a jelenlegi műrendszerbe történő belépés mellett. Ekkor részesedik a vízierőmű által termelt energiából. Dönthet a távolmaradás mellett is. Ekkor nem kell fizetnie. A Duna vizének fele ekkor is megilleti, amit Szlovákia elvileg köteles visszajuttatni a Duna eredeti medrébe.
Mindebből az következik, hogy Magyarországnak nem kell feltétlenül építkeznie. Sokan emiatt hangsúlyozzák, hogy senki nem kötelez arra, hogy a Dunakanyart is eltorzítsuk. Amit keresnünk kell (ha van ilyen) az a már meglévő bősi rendszer olyan üzemmódja, és olyan vízmegosztás, ami nem ítéli halálra a Szigetközt. Ez azonban egyáltalán nem szól Bős közös üzemeltetése ellen, sőt lehet, hogy a cél másként el sem érhető.

Sodrásban

Jelenleg viszont nem ilyen takarékos megoldás irányába mutatnak az események. A magyar tárgyalóstratégia a régi megalomániás elképzeléseket idézi fel. Lehet, hogy erőműügyben sikerül a választásokig lenullázni az elmult tíz évet? A megállapodás elérése érdekében tanúsított óriási sietség ezt valószínűsíti. Sikerült a közvéleménnyel elhitetni, hogy a bíróság hat hónapon belüli megállapodásra kötelezte a feleket. Ez az időtartam március 25-én jár le. Ezzel szemben az igazság az, hogy a hat hónapos határidőben maguk a felek állapodtak meg. Lemondtak arról, hogy az ítélethozatalt követő hat hónapon belül újra a bírósághoz forduljanak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenképpen meg kell állapodniuk ez alatt az idő alatt. A lényeg, hogy tárgyaljanak. Tárgyalások közben nyilván egyikük sem fog visszarohanni Hágába, már csak a jó hírnév megőrzése miatt sem.
A miniszterelnök úr azzal próbálja lecsillapítani a kedélyeket, hogy kormánya nem végleges, hanem úgynevezett keretegyezményt készül kötni, azaz csak a később kimunkálandó részletes megállapodás főbb pontjait rögzítenék. Igen ám, de éppen elég, ha ebben elkötelezzük magunkat az alsó vízlépcső felépítésére, utólag abból már nem lehet kihátrálni - vetik ellene. A kormány ezt a taktikát a vatikáni egyezménynél is eljátszotta. Az egyházfinanszírozás részleteit ugyancsak a szerződés után dolgozta ki, de a rendszer már nem térhetett el a szentszéki megállapodás alapelveitől. Éppen ezért egyezményt most csak a végleges megállapodásra irányuló munkafolyamatok rögzítése céljából szabadna kötni. Ebben kizárólag arra kéne koncentrálni, hogy ki, milyen határidőre milyen felméréseket, elemzéseket készít el annak érdekében, hogy az érdemi döntést teljes körültekintéssel lehessen meghozni később. Enélkül ismét csak megalapozatlan kötelezettségvállalás történhet, újabb kényszerpálya jöhet létre.
Ezért fogalmazódnak meg különféle kérdések. Miként történhet, hogy a magyar oldal csupa olyan, a mi helyzetünket nehezítő dologra hivatkozik, ami nincs is benne az ítéletben, következetesen figyelmen kívül hagyja viszont a nekünk kedvező pontokat? Miért akarjuk mindenáron túlteljesíteni a kötelezettségeinket? Miért hagyták ki a tárgyalódelegációból azokat a jogászokat, akik a perben szakértőként vettek részt és kidolgozták a perbeli magyar álláspontot? Csak nem azért, hogy a delegáció munkáját ne „zavarja”, hogy mi van az ítéletben?
Magyarország mindenesetre eléggé visszafordíthatatlanul sodródik afelé, hogy már akarva se tudjon nemet mondani az újabb vízlépcsőre. A laikus pedig nem érti, hogy miért kellett Hágában küzdeni a „Dunaszaurusz” ellen, ha a kormány akkor is fel akarja építeni, amikor már deklaráltan nincsen építési kötelezettségünk.
Elemzők szerint több tényező is öszszejátszhat ebben. Elsők között említik, hogy a vízügyi lobby sosem adta fel a „mű” megalkotásának reményét. A szocialista kormányzásban partnerre találtak, hiszen az MSZP köreiben kitapintható egyfajta önigazolási kényszer az egykori vízlépcsőpártiságért. Még az is megfogalmazódik, hogy némelyekben törlesztési vágy is él: ütni egy jókorát a rendszerváltás egyik szimbólumán. Mások viszont úgy látják, ennél is erőteljesebb lehet azon gazdasági körök nyomulása, akiknek óriási üzletet jelenthet a vélhetően több száz milliárdos beruházás. Bizonyos körök által a „műépítés szerelmesének” tartott Nemcsók János sokaknak már csak hab a tortán. Kicsiben nem utazik - mondják. Szürrealista alkotókat is megszégyenítő kreativitással megáldva álmodja meg a különböző remekműveket: hidat a Balaton felett, a Maros hajózhatóvá tételét Marosvásárhelyig, és a Duna-Tisza csatornát. Persze hogy nem éri be holmi toldozgatással, foltozgatással. Ő építeni akar, ha törik, ha szakad - állítják.

Magas labda

A vízlépcső ügye ugyanakkor ma már nem rendszerváltó kérdés, mint egykoron. Még a vitathatatlanul baljós előjelek ellenére sem. Azt ugyanis mindenki kénytelen tudomásul venni, hogy a civilizált Európában beletartozik az etikettbe „az adott szó kötelez” elve. Ha valaki egyszer szerződik, viselnie kell a következményeket. A másik tábor szerint Magyarország így nemcsak demokráciából, hanem abból is vizsgázik most, hogy képes-e a nemzetközi jog elveinek megfelelően betartani szerződéseit, és jóhiszeműen eljárva keresni a kompromisszumokat. Azzal is érvelnek, hogy a vízlépcső ügyének kezelése egyfajta bizonyítványt is jelent majd a Nyugat előtt. Azt még a legfanatikusabb zöldeknek is látniuk kell, hogy a magyar politika kényszerpályán mozog - mondják. Az Antall-kormány sem volt képes megakadályozni, hogy eltereljék a Dunát. A jelenlegi, illetve a következő pedig nem tudja azt visszaszerezni. Orbán Viktor sem tudná - jegyzik meg. Ezért nem lehet a végtelenségig konfrontálni, előbb-utóbb valakinek vállalnia kell a megegyezést.
Nem mindegy azonban, hogy mikor és milyen áron. A választási kampány időszaka nyilvánvalóan alkalmatlan erre. Az ár pedig, aminek megadására Horn Gyula úr hajlandóságot mutat, valamint az a módszer, amit a magyar delegáció alkalmaz, nem fogadható el. A miniszterelnök magas labdát adott föl az MSZP ellenlábasainak, akik kapva-kapnak az alkalmon, hogy a vízlépcső-ellenességhez kötődő rendszerváltoztató romantikát felélesztve „rendszervisszaváltásnak” láttassák azt, ami történik. Sikerült jókora politikai botránnyá dagasztania az ügyet, és ürügyet szolgáltatnia egy jó kis kormányellenes tüntetésre a választási kampány kezdetén. Mert nem nehéz megjósolni: a vízlépcsőellenes tüntetésen nemcsak az elkötelezett környezetvédők vesznek majd részt. Könnyen lehet, hogy ők lesznek kevesebben.