NÉMETH SÁNDOR
A szeretet pere a gyűlölet ellen

Nemcsak a forint, hanem az ember értéke is folyamatosan devalválódik Magyarországon. Ha az emberi élet a jövőben is így veszít értékéből, akkor mindenki becsapottnak és kifosztottnak érzi magát ebben az országban. Nem mintha a magyarok eddig az élet szeretetéről és a vidámságról lettek volna híresek. A növekedő bűnözési hullám, és az egyre esztelenebb, kegyetlenebb gyilkosságok, az elvadult politikai, közéleti viaskodások azt jelzik, hogy az etnikai, majd osztálygyűlölet talaján álló hatalmi rendszerek bukása után olyan közállapot kezd (újra) kialakulni, amely a „mindenki gyűlöl mindenkit” alapján áll. Ami itt zajlik, legföljebb csak azoknak nyújt kedvező környezetet, akik gyűlölködés nélkül el sem tudják képzelni önmaguk megvalósítását, akik számára embertársaik életének kioltása nem maga a borzalom, hanem pusztán pénzszerzés vagy az életesély növelésének technikája.

Megérkezik a rendőrség. Eddig nem fogtak el senkit Fotó: Somorjai László

 

A gyűlölet hagyománya

Mielőtt e nagy, ránk szakadt szabadságot okolná valaki a gátlástalan bűnözési hullámért, szeretném sietve megjegyezni, hogy a magyarok gyűlölködése jelentős történelmi múltra tekint vissza. Az ország közéletét, közállapotát mindig is erőteljesen meghatározta és jellemezte a gyűlölet, és kísérték a gyilkosságok. Már egy középkori utazó azt jegyezte fel naplójában, hogy Budán „mindenki gyűlöl mindenkit”. A Mohácsi vész előtt például a főrendek legfőbb gondja az volt, hogyan lehet fölszámolni a nép között tért hódító reformmozgalmat, ami a keresztény hit helyreállítását tűzte zászlajára. Vagy egy másik fontos feladatuknak az elviselhetetlen közterhek alatt nyögő lázadozó parasztság megregulázását tartották, míg török csapatok pusztították az ország déli területeit. Történelmünk során elnyomó hatalmak, rendszerek egymást váltogatták, de nem a szeretet, hanem a gyűlölet maradt meg. A XX. század sem tudott javulást hozni ezen a területen, sőt az új világok (barna, vörös színű) alapja a gyűlölet maradt. Az „idegenek”, „gyüttmentek”, „alacsony rendű fajok” gyűlölete után a leninista-sztálinista osztálygyűlölet következett, ami főleg vallási, ideológiai, gazdasági jellegű gyűlölködéssel fojtotta meg az emberi létezés szépségének, jóságának kibontakozását. A rendszerváltás és az eddigi demokratikus hatalomváltások után is életünk stabil kísérője maradt a gyűlölet, a gyűlöltség. A káosz csupán azért kezd kialakulni, mert a gyűlöletek hagyományos rendje napjainkban felbomlott, különböző ágazatai egymással keverednek és szívódnak fel az élet minden területébe. Egyszerre tapasztalhatók ma a társadalom különböző rétegeiben az etnikai, vallási, politikai, gazdasági és szubjektív jellegű gyűlölködések. A gyűlölet világában kezd áttekinthetetlenné válni a helyzet. Sokan már okafogytán is csupán l’art pour l’art alapon gyűlölködnek. Az újra kibontakozó össznépi gyűlölködés hatására számosan fontolgatják az országból való elköltözésüket. És a gyűlöltség negatív élményének térhódítása hiúsítja meg azt, hogy számosan hazájuknak érezzék szülőföldjüket, országukat. A választási kampánytól is azért ódzkodnak számosan, mert attól tartanak, hogy a korrekt viták, csatározások helyett gyűlölködések itatják át a hatalomért való demokratikus küzdelmet. Az aggodalmaknak valóságos alapot ad az, hogy még hivatalosan ugyan el sem kezdődött a kampány, de egyes politikusok, pártok máris bizonyos társadalmi csoportok, közösségek ellen indítottak harcot. Holott a demokráciában a rivális képviselőjelöltekkel és pártokkal szemben illene megvívni a küzdelmet a választópolgárok bizalmáért. A jobboldal egyes képviselői vallási alapon kezdenek ki újra társadalmi csoportokat. Pedig a romaügy még el se nagyon csitult. Nehezen tudják megérteni, hogy a teológiai vitákat nem célszerű a politikának feszegetni, mert ebből mindig gyűlölködés származott. A hatályos vallási törvény módosítását kikényszeríteni akaró politikusok miért gondolják azt, hogy az ő vallási felfogásukkal ellenkező vagy attól eltérő közösségek a társadalomra károsak, és ezért kevesebb jog illeti őket, mint az általuk privilegizált felekezeteket. Ez önmagában is destruktív magatartás, társadalmi üzenete pedig a kirekesztés és a gyűlölet, ami politikusaink hamis önértékelésén alapszik. Ők ugyanis azt a látszatot keltik magukról, hogy a vallási állítások és szokások bonyolult és ellentmondásos kérdéskörében tudják, hogy mi az igaz és helyes, mi a hamis és káros. E tárgyban egy polgár belátása szerint foglalhat állást. De egy politikusnak nem szabad elfelejtenie, hogy a vallási információk, kijelentések hitelességét csak akkor lehet minden kétséget kizáróan teljes bizonyossággal ellenőrizni és megállapítani, ha Isten maga jelenik meg és mondja el a világnak, hogy a személyére vonatkozó állítások közül melyek az igazak , s melyek a hamisak. A tudományos kutatások egyetlen vallás állításainak sem bizonyították az igazságtartalmát. Tehát, amíg objektíven nem lehet állást foglalni a kérdésben, az lenne a célszerű, hogy ezzel a hatalom ne foglalkozzék, hanem a civil társadalom igényére és ízlésére bízza a felekezetek jövőjét. Ha pedig ezt képtelen megtenni, akkor a keresztényi őszinteség azt követelné tőlük, hogy tegyék félre a képmutatást, ne hivatkozzanak jogharmonizálási eurokövetelményekre, hanem nyíltan mondják meg a választópolgároknak, hogy kötelező legjobb esetben katolikusoknak, esetleg reformátusoknak, evangélikusoknak lenniük. Ha egy ország közhangulatát a gyűlölet jellemzi, azért leginkább a vezető politikusok, a közvéleményt és - saját szavaikat használva - a „keresztény közmorált” alakító és befolyásoló tényezők a felelősek. Országunk pedig nem a jehovisták vagy a hitesek veszekedéseitől hangos. Nem az ő bizarr vallási szokásaikat nézik rendszeresen a tévénézők százezrei. Ha így lett volna az elmúlt években, akkor joggal kérhetnék számon tőlük a kedvező társadalmi gyümölcsöket. Mit tanulhat a választópolgár a kereszténydemokrata Semjén képviselő úrtól, akinek legfőbb vágya, hogy az SZDSZ főgurujait hörögni hallja? Jóérzésű embernek a hörgésről az agónia, az ember súlyos lelki, fizikai krízise jut eszébe. A Krisztus nevére hivatkozó képviselő élvezetét remélhetőleg nem a kárörömben véli megtalálni. Mindaddig, amíg egyes politikusaink bizonyos etnikai, vallási csoportokkal szembeni fellépést ígérnek a választóknak, nem könnyítik meg a rendőrség munkáját, sőt, a bűnözés számára készítik elő a talajt.

Élhetünk-e rettegés nélkül?

Talán sokan rájöttünk az elmúlt években, hogy a félelem nélküli életet nem garantálja az idegen hadsereg kivonulása, a többpártrendszer, a szabad választás stb. Ehhez többre van szükség: mindenekelőtt valóságos erkölcsi-szellemi fordulatra, melynek következtében az emberi értékeket és teljesítményt tiszteletben tartó közállapot jön létre, ami fékezőleg hat a bűnözésre. Ennek hiányában a rendőrség magára hagyatottan küzd a bűnnel szemben. Részben ezért is fordulhat elő, hogy a közmegrendülést okozó bűneseteket rosszul értelmezik vagy bagatellizálják a rend őrei. A kegyetlen vérontások kapcsán a rendőrség szakértőinek derűs vagy néha zavart arcú verbalizmusa csak olaj a tűzre. Kit nyugtat meg az, hogy az áldozatnak gyanús pénzügyletei voltak, vagy hogy a rendőrség látószögébe tartozott? A magyar polgár azonnal megérti: ha csupán ezen múlik a sorsa, akkor akár ő is lehet egy gyilkos szerszám áldozata. A Fenyő János kivégzéséhez fűzött hivatalos erkölcsi vonatkozású magyarázkodás is elfogadhatatlan. A rendőrfőnök nyilatkozata és a hozzá fűzött szerkesztői kommentár azt sugallta, hogy maga az áldozat felelős a tragédiájáért. Az átlagnéző azt érti meg, hogy a bűncselekmény kiváltó oka az áldozat nagy gazdagsága, külföldre mentett pénze és tetemes adóssága. E manipuláció által kiváltott reakció szinte érzékelhető: „nem csoda, hogy agyonlőtték”. Vagy: „az ilyeneket mind ki kellene végezni”. Míg a bérgyilkos a rendőrség részéről szakmai elismerésben részesül: „igazi profi volt”. Halála után Fenyő Jánosból hirtelen bűnöző vagy legalábbis gyanúsított ember lett. Azért, hogy elhiggyük: ilyesmi csak egyesekkel fordulhat elő, de a tisztességes többséggel nem. Ez az érvelés azért elfogadhatatlan, mert megsemmisíti az áldozat személye iránti részvétet a társadalomban, és így hozzászoktatják az embereket olyan szörnyűségekhez, melyekkel kapcsolatban mindenki addig képes közömbös maradni, míg nem őt éri a támadás. Nem hiszem, hogy a tisztességes többség ettől elhiszi, hogy őt nem fenyegeti ilyen veszély. Hiszen ebben az országban rendszeresen ölnek meg pár krajcárért szegényeket, koldusokat, idős embereket, taxisokat vagy létminimumért dolgozó melósokat, boltosokat, papokat, sőt gyermekeket is. A legutóbbi gyilkosságok esetében már nem is arról van szó csupán, hogy bizonyos szerencsétlenül járt embertársainktól erőszakosan elvették az életet, hanem sokkal többről szólnak ezek a kirívó, szégyenteljes szörnyűségek: a terrorról. Ezek már olyan kitervelt, kegyetlen bűncselekmények, melyek a pótolhatatlan emberveszteségeken túl a szerencsés túlélők szívéhez, életéhez kapcsolják a félelmet és a rettegést. Ez pedig már mindenütt jelen van, érzékelhető az országban. Ahhoz, hogy a rendőrség a siker reményében vegye fel a küzdelmet a gyilkosokkal, a hidegvérű profi bérgyilkosokat a közfelháborodás által meg kell fosztani a keresztapákról szóló filmekből rájuk áradt romantikától, nimbusztól. Ezek az önjelölt hóhérok valójában szatanikus figurák, akik lelketlenül ontják ki embertársaik életét, mintha azok csupán rovarok lennének. Azt sem gondolom, hogy ezek a gyilkosságok megélhetési bűntények vagy olyan negatív jelenségek, melyeket a rendszerváltást kísérő szociális és egyéb társadalmi anomáliák váltottak ki. Az embert a gyűlölet teszi gyilkossá. Ősi felismerés az, hogy a gyűlölet már tartalmazza a gyilkosság szellemi, érzelmi, gondolati tartalmát. Ezért a gazdasági kibontakozás nem jelent megoldást. Sőt! Még több tápot nyújthat az emberben a gyűlöletet létrehozó negatív lelki-szellemi erőnek, az irigységnek. A több évezredes hagyomány szerint Káin követte el az első embergyilkosságot a történelemben. Tettének közvetlen előzménye a gyűlölet volt. Nem tudta feldolgozni, hogy Isten testvérét (Ábelt) jobban megáldotta, mint őt. Gyakorta bebizonyosodott, hogy az ember úgy-ahogy eltűri az önmagánál szegényebb, gyengébb képességű, alacsonyabb pozícióban álló embertársát, de a gazdagabb, okosabb, sikeresebb felebarátját, aki tisztességes eszközökkel érte el ezeket, a magyar Káinoknak is könnyebb utálni, mint elfogadni és szeretni. Széles körben elterjedt felfogás az, hogy „jaj” annak az embernek, aki magyar létére itthon sikeres mer lenni. Azt hiszem, hogy éppen ez az egyik fő mozgatórugója a gyűlölködésnek a magyar társadalomban, amely a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz!” ideológia jegyében nőtt fel, így etikailag nincs felkészülve arra, hogy a kapitalizmus jelentős jövedelem- és vagyonkülönbségeket produkál ember és ember között. Számosan meg vannak győződve arról, hogy a sikeres ember csak maffiózó, csaló, gazember lehet, akiből igaz, hogy jócskán akad az országban, de számosan vannak olyanok is, akik tisztességes eszközökkel szerezték gazdagságukat. Ők azonban - most még - nem sok jóra számíthatnak. Ez a szegény gazdagok országa is, ahol nemcsak egyes gazdagok gyűlölik a szegényeket, hanem a gazdagoknak is szinte mindennapi tapasztalata a gyűlöltség élménye. Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy bukásukkal sokaknak szereznek kárörömöt. Kizárólag a gyűlölködők vélik sérelmesnek, ha tőlük eltérő vallási, politikai értékeket vall valaki, vagy más etnikumhoz, társadalmi réteghez tartozik, illetve magasabb vagy alacsonyabb anyagi szinten él.

Hazátlan állampolgárok

A gyűlölet és a szeretet a két legnagyobb erő a földön. Sajnos az előzőből országunknak több adatott. A gyűlölet már a szívben megsemmisíti az embertárs életét. A gyilkosság ennek a belső gonosz állapotnak a külső manifesztálódása, megvalósítása. Az állami törvények csak az utóbbit képesek szankcionálni, de az evangélium, a szellemi-lelki szinten megvalósuló gyilkosságot is elítéli. „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre: aki pedig azt mondja az ő atyjafiának: ráka, méltó a főtörvényszékre, aki pedig ezt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére” (Máté 5,21-22). A Názáreti Jézus a fenti állításával a gyűlöletet és az emberek ócsárlását is összefüggésbe hozza az emberöléssel. A szeretet nemcsak érzelem, hanem ennél jóval több. Élet és szellemi realitás az ember számára. Ezért azt a társadalmat, melynek minden területét - a családokat is beleértve - átitatja a gyűlölet, az egyén szükségképpen tőle idegen, ellenséges közegnek ismeri meg. Sajnálatos módon egyre többen a bűnözés és gyűlölet növekedése miatt rosszkedvű, hazátlan állampolgároknak érzik magukat Magyarországon. Senkinek nem használ az, hogy egyre többen azt hiszik: önmagukon és egy-két közeli barátjukon kívül szinte senki nem szereti őket. Az Ady-féle szeretetsóvárgás, a szeretném, ha szeretnének életérzése Magyarországon már tömegméretűvé vált. A bibliai hit szerint az emberi élet maga az Isten és az ember, valamint az ember és az ember közti kölcsönös szeretet. Ennek hiányában, ha az ember él, akkor is haldoklik és kiszolgáltatott a gyűlölet erői előtt. A szeretetet az adás fejezi ki legkézzelfoghatóbb formában. Számunkra legnagyobb ajándékunk a létezésünk és az életünk. A gyilkos ezt a felbecsülhetetlen értéket ragadja el, visszavonhatatlanul az áldozatától. Az elmúlt napokban gyakran jut eszembe Hóseás próféta kijelentése „…pere van az Úrnak a földnek lakóival, mert nincs igazság és nincsen szeretet és nincsen Istennek ismerete a földön. Hamisan esküsznek és hazudnak és gyilkolnak és lopnak és paráználkodnak, betörnek, és egyik vér a másikat éri.” (Hóseás 4,1-2) Ha nem változnak meg a dolgok, Magyarország elveszti ezt a pert.