Templom tér: 2/2

– Vissza ne menj!

– Ugyan már, teljesen el van tájolva. Bekísérjük és mehetünk.

– Én már nem kísérgetem, itt megvárlak. De siess, basszus.

A lányok közül a világosabb hajú ment oda, hogy betámogassa a férfit, az, amelyiknek a bőre is világosabb volt, a szeme is, az orra egyenesebb, az ajka vörösebb, s amelyik nem sokkal ezelőtt a férfi vállát bökdöste, hogy zavart tekintetét visszarángassa a földre. Ugyanerről a lányról gondolta nem sokkal azelőtt a férfi, hogy amikor beszél, a szája olyan szagokat kever előre, mint amilyen az orvosi rendelőkben kering, de ha ajkai bezárulnak, akkor szegfű és fenyő illata van, mint a gyászkoszorúknak, amiket gyermekkorában látott. Ugyanilyet küldetett előbb az anyja, majd az apja temetésére is.

Hagyta, hogy a lány felsegítse, de nem nehezedett rá teljesen. A feje még mindig zúgott, s ahogy a templom csendje felé tartott, a zúgás ismét erősödni kezdett.

A kint maradt lány hosszú ideig várt, egyre türelmetlenebbül. Minden egyes perccel egyre idegesebb lett. Visszalépett a lépcsőkig, onnan fürkészett a kitárt templomajtó irányába. A behálózott munkaállványok szótlanul lestek vissza rá. Bátortalanul felment az alacsony köveken, az ajtó előtt megállt, benézett. Nem látszott semmi, be kellett lépnie. Hangjával nem akart belehasítani a templom némaságába, a gondolat is megborzongatta. Beljebb haladt hát néhány padsornyit, és csendesen megszólalt:

– Hahó, hol vagy? Egy raklapnyit vártam, gyere már! Hali! Menjünk!

Se a lányt, se a férfit nem látta. A háta mögött pattogó koppanásokat halott, mintha apró kavics gurult volna le a magasból, talán egy falépcsőről. A hangok irányába fordult, amik a templom előterébe vitték vissza. A lába előtt csakugyan ott hevert egy apró kő, egy piros tégla letört darabkája. Lehajolt érte, s miközben ujjai közt forgatta, érezte, ahogy az idegen holmi egyre nagyobb erővel vonzza magához, eluralkodik rajta, s akár egy bábut, irányítani kezdi. Kezében a kővel követte a porszemcsés leheleteket, amit a kis tégladarab koppanásai fújtak a földre. Egy résnyire nyitott oldalajtó felé vezették a nyomok, ami mögött csakugyan ott volt egy falépcső. Haladt fölfelé szótlanul, mellkasában vadul vert a szíve. Lépdelt fokról fokra, egyre magasabbra tartva, talán a torony legtetejéig kell mennie a falépcsőn. Odalent semmi sem mozdult. Nem, senki sem látta, hogy bejött a templomba, sem őt, sem a barátnőjét, sem a férfit. Senkinek sem fog feltűnni, ha nem mennek ki.

 

A Templom téren hónapokig tartott a térfigyelő kamerák kihelyezése. Hogy a rendszer csakugyan működött-e, azt a legtöbben nem hitték, de miután senki sem tudott bizonyosat, így még az is elképzelhető volt, hogy valóban működött. Az emberek úgy hitték, errefelé nem jellemző se a nappali, se az éjszakai vandalizmus, semmi olyan érdemleges esemény nem történik, amit egy térfigyelő rendszer bármikor lebuktathatott volna. A megerősített biztonságtudat érdekében azért kilenc kamera figyelte a fáradt utcai életet, akár továbbította az információkat, akár nem.

Azt csak a beavatottak tudták, hogy egy közeli betonépület rácsos ablakai mögött, a fehérre meszelt falon színes képernyők sorakoznak, és a város különböző pontjairól mutatnak élőképet. Az egyik ilyen képernyőn ott volt a Templom tér mozdulatlan csendje is, kilenc apró kockában, kilenc eltérő szögből. A fiatal férfi, miközben vaníliás kekszet mártogatott bögréjébe, időnkét vetett egy-egy pillantást a képernyőmozaik felé. A város lassan ébredezett, csak a piac körül volt némi élet. Éppen újabb kekszért nyúlt, ami a kilences monitor előtt terült el egy szétmorzsált halomban, amikor feltűnt neki a Templom téri mocorgás. Nagyított a képen, a csinos lányokra akart közelíteni, de azok épp kiléptek a kamera látószögéből, s csak a középkorú férfi arcát sikerült közelebb hoznia, ahogy könnyes arccal ájtatosan bámult a templomtoronyra. Hétvégi szentfazék, gondolta. Váltott, de az állóképek így sem engedték a lányokhoz. Férfias izgalommal figyelte a monitort, a lányokra várva. Kitartása nem maradt jutalom nélkül, amikor a lányok feltűntek a képen, közelebb léptek a férfihoz, megszólították. Hogy miről társalogtak, nem tudhatta, hiszen a rendszer csak képeket továbbított, de őt úgyis csak a látvány érdekelte.

– Ez az, gyertek közel a papához, hadd lásson benneteket! Úgy bizony, kísérjétek a tatát át az úton, hadd lássam a popsitokat.

Ilyeneket duruzsolt, miközben mohón, szürcsölve falta a teájába mártott kekszdarabokat. Olyannyira belemerült a látványba, hogy fel sem tűnt neki, amikor újonc kollégája a háta mögé osont.

– Le a lábakkal, katona! – dörrent rá.

A képernyőt bámuló férfi összerezzenve kapta le keresztbevetett lábait az asztalról, és magára borította a bögréjét, ahogy felpattant.

– Az isten basszon meg, újonc! Nézd meg, mit csináltál! Marha!

– Eredj, takarítsd le magad – mondta a fiatalabbik fuldokolva a röhögéstől –, csupa szutyok a ruhád. Hát így kell munkába járni, hugyosan? Vagy az nem is húgylé a gatyádon, gerjesztenek a kislányok?

– Apád eresztett volna a lábszárára! – dohogott a másik, s elhagyta a helyiséget, hogy rendbe szedje magát.

A két férfi korban nem állt messze egymástól, de a kollégájára ijesztő újonc munkabeosztás szempontjából a másik alatt állt, amiről a munkaruhájuk mellső részén található, a katonai rangjelzésekhez hasonló stráfok árulkodtak. A magára hagyott újonc közelebb gurított egy másik széket a monitorfal elé, végignézett az eseményeken, s tekintete a kilences képernyőn állapodott meg. Már csak az egyik lányt látta a templom előtt, aki folyamatosan az óráját leste. Látszott rajta, türelmetlenül ácsorog ott. Sorra nagyította mind a kilenc állóképet, de sem a másik lány, sem a férfi nem mutatkozott a téren. Néhány perc múlva a lány a templom lépcsőjéhez lépett. A nagyított oldalképen jól látta, hogy a lány szeme izgatottan jár, testtartása görcsös, mozgása egyre idegesebb. A férfi közelebb húzódott a képernyőhöz, figyelt. A lány eltűnt a templom ajtajában. Húsz perc telhetett el, mire kollégája visszacsörtetett, morogva.

– Megállj, az anyád úristenit, adok én még neked rendes beavatást! Nézd meg, hogy néz ki! Na, te is azt nézed, hova lettek?

– Az egyik lány most ment be a templomba. Szerintem a másik meg a férfi után. Bent vannak mind.

– Remélem, érted imádkoznak, mert amit ezért kapsz, abban nem lesz szenteltvíz!

– Figyelj, komolyan. Azóta bent vannak. A lányok edzőcipőben, sportruhában, sporttáskával voltak, nem? Biztos mentek valahová. Akkor mit csinálnak ennyi ideig a templomban?

– Lehet, meggondolták magukat. Add ide a kekszemet.

– Mit gondoltak meg, nem együtt mentek be, hanem külön. Ez nem stimmel.

– A tatát kísérték át előtte az úton. Roggyantnak tűnt, lehet, még gyengén van, ápolják kicsit.

– Ha ennyire nincs jól, miért nem hívtak egy mentőt vagy valakit? Én mondom, itt valami nem stimmel.

– Ne buzgólkodj, biztos csak imádkoznak egyet. Túl sok CSI-t nézel. Nem vagyunk zsaruk, csak szaros biztonságiak.

– Akkor szóljunk a zsaruknak, hogy nézzenek be.

– Tudod te, mennyi francos procedúrával jár az? Bejelentés, rögzítés, jegyzőkönyv meg egyéb faszom. Beküldjük őket, ott kapják a lányokat a tata előtt cumizni, s egy évig rajtunk röhögnek.

– De több mint fél óra eltelt, és még mindig bent vannak.

– Nyugodj le, öcsi. Ez nem Miami, nem Los Angeles, ez egy harmincezres tanya, ahol a legnagyobb esemény, ha görbét szarik a tyúk.

– Én szólok, te csinálj, amit akarsz!

– Szóljál. De ha kérdezik, én nem voltam bent, amikor játszottad a nyomozósdit.

A fiatalabbik felemelte a kagylót, tárcsázta a rendőrőrs számát, és bejelentést tett. A kilences képernyőn negyedóra múlva megjelent egy járőrkocsi. Két rendőr szállt ki, s nyugodt lépésekkel a templomba tartottak. Nem sokkal később egyikük rohanva érkezett vissza az autóhoz, s izgatottan beszélt az ablakon át kihúzott rádióba.

A kameraszobában a két férfi összenézett. Az egyik szemében csodálkozás, a másikéban elégedett szemrehányás ült. Izgatottan figyelték a képernyőt. A rendőr a rádiót visszadobta az autóba, ismét a templom bejáratához futott, miközben fegyvertáskáját is kinyitotta. Két perccel később újabb rendőrautók érkeztek, villogó fényekkel. Kettő az utcasarkokat zárta le, a másik a templom előtt állt meg. Ebből is két rendőr szállt ki, az egyik a templomba futott, kezében fegyverrel, a másik a bejáratot őrizte. A következő félóra feszült várakozásban telt el a kamerafigyelők számára, eközben se ki nem jött, se be nem ment senki. Nem érkezett sürgősségi autó a helyszínre, sem kommandós, sem pedig mentős. Kisvártatva a két rendőr bilincsben hozta ki a férfit, akinek zavart vigyor ült az arcán, s egyre csak mondott valamit. Utánuk a harmadik rendőr tűnt fel a két rémült, zokogó lányt kísérve. Hogy pontosan mi történt, arról – beltéri kamera híján – ők is csak a rendőrségi jelentésből értesültek.

 

– Hall engem, uram? Van magánál fegyver? Nem lesz semmi baj, engedje el szépen a lányokat, rendben? Tartsa fel a kezét, hogy lássam – utasította a rendőr nyugodt, határozott hangon a férfit.

– A lányokat? Nézze, hogy bőgnek! – vigyorgott egyszerre bambán és gyűlölködőn a férfi, és a fal tövében guggoló lányokra mutatott, mint valami selejt, használhatatlan holmikra.

– Csak lassan. Engedje el őket, rendben? Mindannyian lemegyünk, beszélgetünk egy kicsit, jó? Oldozd el őket, fedezlek, nincs fegyvere – az utolsó mondatot mögötte álló társához intézte, aki óvatos mozdulatokkal a lányok mellé lépett, hogy kioldozza a csuklójukra és bokájukra szorított kötést. A harmadik rendőr akkor ért a torony falépcsőjének tetejére, amikor a lányok már talpon voltak. A férfira emelte a fegyverét.

– Nyugi, nincs fegyvere – szólt az újonnan érkezőhöz az első rendőr –, megbilincselem, fedezz.

Pisztolyát a tokba csúsztatta, s bilinccsel a kezében a férfi felé araszolt. A férfi végig feltartotta kezeit, nem ellenkezett a letartóztatás ellen. Korholón morgott a lányokra azután is, hogy beültették a járőrautó hátsó ülésére. Gyenge kis szaroknak nevezte őket, elfúló hangon sajnálkozott, amiért nem hozta magával a kését, akkor szétmetszhetné azt a bőgő pofájukat. Első kihallgatása során sem mondott mást, csak a lányokat szidta, semmi használhatót nem tudtak kiszedni belőle sem a rendőrök, sem a berendelt pszichiáter.

Miután semmilyen iratot nem találtak nála, ujjlenyomat alapján próbálták meg azonosítani. A digitalizált rendszer rábukkant a személyazonosságára. Eszerint K. Cs. 46 esztendős, a szomszédos országban született, anyja neve I. Sz., foglalkozása ismeretlen, büntetlen előéletű, 1989 óta tartózkodik az országban, azóta, hogy átszökött a határon. Szökésének körülményei ismeretlenek, a hatóságok eszméletlen állapotban találtak rá. Az orvosi látlelet számos csonttörést, véraláfutást, zúzódást és sérülést jegyez. Napokig feküdt kómában, s miután magához tért, órákig csak zokogott. A vele történtekkel kapcsolatban érdemi információt nem tudtak nyerni tőle, s zavart állapotára való tekintettel állami kezelés alá helyezték. Pontos személyi adatait 1995-ben sikerült kideríteni, amikor szülei egy országos közérdekű felhívásban ráismertek fiukra. Hazaszállíttatni nem tudták, az illetékes ország azonos intézete sem tudta fogadni, ezért K. Cs. hazai gondozásban maradt. Korábbi előéletét tekintve, szökését megelőzően még a szomszédos ország területén gyanúba keveredett két lány megcsonkításának ügyében, de miután az országot elhagyta, hollétéről nem tudtak, így se kihallgatni, se az eset elkövetésével megvádolni nem tudták. Szülei akkori tanúvallomása szerint fiuk soha nem volt erőszakos, gyerekként és kamaszként egyaránt csendes, visszahúzódó, zárkózott életet élt, barátai, női nem voltak. Azt elismerték, hogy a lánycsonkítási esetet megelőzően egy évvel a Templom téri templomba ő helyezhette az állati szemeket az oltárra, miután otthonukban több megcsonkított baromfi és sertés tetemére bukkantak. Az előzményekre való tekintettel, a megrendült szülők a hatóságokkal egyetértve maguk sem tartották kizártnak, hogy fiuknak – aki többször beszámolt zavaró álmairól, aminek ők különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak – valóban köze lehetett a lányok ügyéhez is. A legfrissebb információk szerint K. Cs. eddig ismeretlen körülmények között két napja megszökött az országos pszichiátriai intézetből, holléte ismeretlen, ön- és közveszélyes állapotára való tekintettel pedig fokozottan keresik.

A régi, több tucat oldalas jelentés a Templom téri ügy kapcsán további lapokkal egészült ki. Ezek beszámoltak K. Cs. szökésének körülményeiről, ami többrendbeli emberi mulasztásnak tulajdonítható, s amiért az illetékeseket azonnali hatállyal elbocsátották, továbbá újabb tanúvallomások születtek, amik rávilágítottak K. Cs. Templom térre jutásának körülményeire. Ezekből kiderül, K. Cs. egy jogtalanul eltulajdonított FS típusú személygépkocsival jutott a fővárosba. A járművet az M4-es metró Kálvin téri megállójában azonosították a parkolóőrök. K. Cs. itt metróra szállt, amit a biztonsági kamerák felvételei is igazolnak. A metrószerelvényt a Kelenföldi vasútállomásnál hagyta el. Ezután a szerelvények között látták botorkálni a vasúti sínpályákon. A vasútállomás elhagyását követően K. Cs. feltételezhetően visszatért az M4-es metró felüljárójához, ahol a 40-es számú helyközi buszra szállt a Budaörsi lakótelep irányába. Említett buszjárat Templom téri megállóhelye nevében azonos azzal az útiránnyal, ami K. Cs. feltételezhető célállomása volt, s ahol később hatósági intézkedésre került sor.

K. Cs. nyugtatók hatása alatt, az ágyhoz szíjazva végül maga is beszámolt útjáról, elmondta, nem érti, miért tartják fogva, csak a szüleihez indult látogatóba. Arra a közbevetésre, miszerint szülei közel húsz esztendeje önként vetettek véget életüknek, úgy reagált, neki erről nem volt tudomása, ő csak meglepetést akart szerezni nekik, évek óta nem volt szabadságon, belefáradt a kórházi és kutatómunkába. Arra a kérdésre, hogy mit keresett a templomban, K. Cs. azt felelte: Imádkozni akartam, lelki erőt gyűjteni, hogy anyám szemébe tudjak nézni, hogy legyen erőm elmagyarázni neki mindent.

K. Cs. szigorított őrizetben folytatja további kezelését a pszichiátriai intézetben.