Templom tér

 

Időtlen idők óta nem járt a Templom téren. Gondolni is keveset gondolt a régi helyre. Csak annyit, amennyit valahányszor szükséges volt, ha születési helyéről kérdezték, anyja nevéről. Csak muszájból, ha kényszerítették. Minek is gondolt volna arra, amit hirtelen ötlettől vezérelve, az éjszakába és egy prémes bundába burkolózva, vacogva hagyott hátra, egyetlen szó nélkül. Búcsú nélkül hagyta el, amit örök életében elhagyni készült, ami folytonos menekülésre ösztökélte mindentől, mindenkitől. Éppen úgy vált meg tőle, ahogy beleszületett: egyetlen könnycsepp nélkül. Elhagyott életének molyzabálta rongyai között még akadt pár rágatlan darab, amikből olykor előtűnt anyja egy-egy vasárnapi szónoklata, amiben újra és újra ráolvasta veleszületett érzéketlenségét. Mindezt azért, mert másfél napnyi vajúdás után, újszülöttként akkor sem volt hajlandó felsírni, amikor a bába szájpadlásánál fogva rángatta a világra, s kimondta, hogy a fiú él, s talán meg is marad. Némasága anyját annyira megviselte, hogy ágyláznak esett. Két napig feküdt önkívületben, s ő mint csecsemő, már két hete élvezte a dobkályha – szalma híján – kórótól fellángolt melegét, mire anyja is hazakerült. Akit kitörő gyermeki örömkönnyek helyett fagyottkék-holthidegen, síron túli nyöszörgéssel fogadott. Mikor pedig az orvos kimondta a diagnózist, miszerint: „Ha a gyermek megéri a reggelt, a holtak is feltámadnak, s táncot járnak a Templom téren a torony körül!” – a még maga is lábadozó anyja hangszálai fél évre rezzenésképtelenségbe dermedtek. Ezek után mindenki suttogó némultsággal figyelte a nem síró gyermek életre való hajlandóságát. Miután pedig a bába jóslata fél esztendő múltán csakugyan beigazolódott, s a fiú élt és megmaradt, hát lassacskán anyja szónoklásban ékesre mívelt hangja is visszatért.

Későbbi gyermekévei alatt sem kapták azon soha, hogy fűbe lapulva, sűrű lombok rejtekében, a jászol alatt vagy a szalma tetején pityeregne bármiféle sértődöttségben, ahogy testvéreitől elleshette volna. Fiatal legényként sem érezte úgy soha, hogy az éppen múló szerelmét bármiért is siratnia kéne. Se később, szökését megelőzően, sem az azutáni években nem érzett semmilyen összefüggést könnyek és érzelmek között. Ha saját élete útját járó férfiként másokat látott belebuggyanni a szenvedés darabos és sűrű mocsarába, vagy teljesen szétfolyni a boldogság zavaros állóvizében, mindannyiszor megállapította, lehet összefüggés könnyek és érzelmek között. Az ő esetének azonban kivételesnek kell lennie, mert érzelmei soha nem fakasztották könnyre, ahogy a könnyek sem támasztottak benne semmilyen érzelmet. Ez a megállapítása saját magával szemben mindig is kellemes érzéssel töltötte el, amit ha mások tudatával értelmezne, inkább adhatna okot borúra derű helyett. Ő azért így gondolt magára, mert így szeretett élni: sem a gondolatait, sem az életét nem szerette megosztani senkivel, nem osztott meg semmit senkivel; tudományos kutatásait egyedül végezte, soha nem vállalt társ- vagy segédkutatókat, soha senkinek nem ajánlotta fel a munkába járás megosztásának lehetőségét, és ha valaki megkérte, vigye el valameddig autójával, inkább még bennmaradt. Ha valahová elhívták, megindokolt kifogással állt elő. Mindenhová egyedült járt, mindenhová egyedült érkezett, mindenhová egyedül tartott. Ahogy most a Templom térre is.

Ahol idestova huszonöt esztendeje nem járt. Ahol a templom tövében szökésének éjszakáján húzódott meg utoljára, lesve és kerülve a rothadó hatalom helyi erőszakától duzzadó ifjúság őrjáratát, a határvonal felé tartva, amerre menekülési kényszere éppen vitte. A határ felé, amit átlépni készült élete árán is. Még akkor is, ha csakugyan ott állnak készenlétben az orosz gépfegyverekkel teletömött sötét Ladák, amikből egész ifjú korában csak fehéret vagy vajszínűt látott, s amikről beszéltek azok, akiknek már voltak olyan rokonaik, ismerőseik, akik megjárták a szökés éjszakáját, s erről valahogyan, azóta sem tudja hogyan, értesítést küldtek, figyelmeztetve az utánuk készülőket.

A Templom téren ott van most is a templom, amiben szülei örök hűséget hazudtak egymásnak. Ott van, kétségek nélkül ott tornyosul. Nemrég egy híranyagban bukkant rá teljesen véletlenül. A friss felvételeken látta, miként dolgoznak a felújításán. Érdekesnek találta. Érdekesnek találta, hogy az elmúlt évek során egyetlen egyszer sem botlott bele semmi olyanba, ami elhagyott, régi dolgok új arcát hozná elé. A templom pedig most megjelent előtte, ott feszített megújuló külsővel. A templom, amiben homlokára sákramentumos keresztvizet vetettek – ha már csakugyan életben maradt –, amiben ártatlan ministráns szolgálatokat tett az egymást kiutáló papoknak és számtalan gyertyacsonkítást, és aminek felszentelt márványkövén többszörös térden állást gyakorolt kötelezett ájtatosságból és rajtakapott bűnök vezeklésgyakorlata miatt. Ahol jelentéktelen személye átesett a jelentőségteljes egyházi felnőtté avatási szertartásokon, ahol a gyóntatószékben megvallotta különös álmait, amik vissza-visszatérnek, egyre több krisztusi vércseppet követelve élete keresztjére. Amik miatt végül feloldozták az egyházi tagság alól mindaddig, amíg bűneitől önként vagy szakértői segítséggel meg nem szabadul, s megtisztult lélekként újból visszatérhet abba az emberfeletti jóságba, mennyei boldogságba és öntudatlan szabadságba, amit Isten házának látogatása jelent a Miurunk alázatos, földi szolgatevő rendjének szigorú betartásával.

Régi dolgokra gondolt most, a Templom térre gondolt most. A Templom térre, ami ott van ma is, rajta a cikornyás templommal, a templommal, aminek szobrokkal őrzött tornya az elmúlt negyedszázadban ugyanúgy köpött a lenti világra, mint azelőtt bármikor. Köpött a magasból arra, hogy mindenki ott van mindenkinek határok nélkül, egyetlen óriási tégelyben, és arra is, hogy senkinek nem maradt senkije. Köpött a közönyre. Magasról köpött a világ születő, változó, múló dolgaira, könnyek, érzések nélkül. A Templom térre gondolt most, a Templom térre tartott most. Könnyek, érzelmek nélkül.

Három óránál is többet vezetett az autópályán. Úgy gondolta, nagyjából két kilométerre lehet a régen látott határvonaltól, amikor bal hátsó gumija megadta magát. Csendesen engedett le, többször érezte menetközben, hogy meg-megbillen alatta az autó. A változó, kanyargó szakaszokon bizonytalanul megbicsaklik, de nem akart megállni, hajtott tovább. Most azonban teljesen lapos a kerék, ha így megy tovább, a felni szétvágja a gumit. Ami számára nem jelentene különösebb veszteséget, de már eddig is erősebben kellett tartania a kormányt, kellemetlenül húzta mindkét karját. Kényelmesen akart a Templom térre érni. Fel sem merült benne, hogy kereket cseréljen. Otthagyta az autót a slusszkulccsal együtt. Gyalog indult meg, papírjait sem vette magához. Úgy ment, ahogy annak idején, amikor lopva tette meg ezt az utat az ellenkező irányból, névtelenül, nincstelenül. Csak némi apró csörgött a zsebében.

Csendes, napos idő volt. Nem látott embert, senkivel sem találkozott. Az aszfalt mentén haladt, határozott lépésekkel. Mögötte csend és pusztaság, előtte némaság. Az ellenőrző ponton se futott senkibe, más idők járnak, nem is számított egyébre. Minden ajtón lakat, körbe sem nézett, meg sem állt, haladt tovább. Semmi nem tűnt ismerősnek. Minden olyan, mintha egyenruhába húzták volna, ahogy annak idején nekik kellett az iskolában. Itt is minden ház egyenformát, egyenszínt viselt. Embert még mindig nem látott sehol, végig haladt az úton, amit már mindkét oldalról házak szegélyeztek, de nem botlott senkibe. A város felé tartott, ott már lehet élet.

Most először pillantott az órájára, mióta elindult. Korán volt. Előre nézett, nagyokat lépett. A szemébe vágó reggeli napsütés szűkre szorította a látóhatárt. A város kiterjedt gyártelepének bádogpillái egyre sűrűbben pislogtak bele a horizont egyenes fényvonalába, ahogy közeledett. Szelte a gyalogkilométereket. Háromnyelvű várostábla figyelte érkezését, a tábla mögötti vasúti emelkedőn töredezett, egy helyben billegő kövek fogadták. Balról kihalt munkásbarakkok, leláncolt kapuk, málló vakolat, jobbról csillogó pévécé műhelytelepek köszöntek rá. A kanyar előtt addig nem látott buszmegálló fogadta, benne két várakozó, fiatal lány. Húszas éveik elején járhattak. Egyforma magasan álltak, az egyik unottan majszolt egy fényes papírból, a másik unottan nézett maga elé. Elhaladt mellettük, rájuk sem nézett, azok sem őrá. Lábai vitték előre, szeme végigjárt a nagybetűs menetrenden. A tábla szerint munkaszüneti napokon tízpercenként kell jönnie a 40-es busznak, ami a Templom téren is megáll innen számítva a kilencedik megállóban. Jött is, szisszenve tárultak ki mögötte az ajtók. Lábai vezették, felvitték a kék járműre az első ajtón. Zsebeiből előkotorta az aprót, jegyet váltott a sofőrnél. Magyarul beszélt az is. Ez jólesőn hatott rá. Ahogy a Templom tér létezésére nem gondolt nagyon hosszú ideig, úgy másra sem; arra sem, hogy milyen nyelvű lehet a régen és ma is mindenütt csak megszokásból odavetett Jó reggelt!, a Bună dimineaţa!, a Guten Morgen!, a Baxtalyi detehar! vagy a Good morning!, a tér felé, attól nem messze. Hát ilyen, közömbös, mint bárhol.

A busz farában már ültek páran csendesen, kifelé bámulva. Ő rögtön az ajtó melletti első ülésbe huppant le, míg a két lány néhány ülésválogató pillantás után két sorral mögötte, a magasított székekre ült le. Valamivel hangosabban csevegtek, nem valószínű, hogy bárki figyelte, mit beszélnek, de mindenki hallhatta őket.

– Basszus, el kellett volna dobnom még lent ezt a kajapapírt.

– Ja, majd ha leszállunk. Az mi?

– Még a Viadondon. Igazából már jól vagyok, de a doki mondta, szedjem be, ha jobban leszek is.

– Ja, biztonságból.

– Ja. Hú, basszus, és azt hiszem, tegnap nem vettem be, na, mindegy.

– Egy kicsit én is köhögök, de nem vészes. Meg kicsit dugul az orrom meg a fülem, de csak estére. Remélem, csak átmeneti.

– Engem egyből levert. Három edzést kihagytam.

– Ja, a múlt héten. Én még nem köhögök, remélem, el is kerül. Utálom nagyon, pláne mikor úgy elővesz, hogy az agyad is fáj bele.

– Ne is mondd, ja, az a legnagyobb kibaszás a megfázásban. Első edzésen is aszittem, kiköpöm a tüdőmet, vánszorogtam csak, mint egy csiga, minden sejtem fájt. Ott izéltem a kilences meg a pályavonal között, mint egy zombi. Még jó, hogy a meccseket már bírtam.

– Ja. Azért gecifáradt vagyok, hallod.

– Ja, én is. Két meccs egy héten, basszus.

– Mondjuk az jó, hogy mind a kettőt megnyertük.

– Pedig nem is játszottunk jól.

– Ja.

– Az elsőt mennyivel, eggyel hoztuk?

– Aham.

– Elhúztunk, aztán feljöttek, aztán elhúztunk, aztán megint feljöttek. A másodiknál már az x is elég lett volna, de jó, hogy behoztuk azt is.

– Ja. A második szerintem rosszabb volt, mint az első, kurva szarul játszottunk. Hiába vertük őket nyolccal, így is rosszabbak voltunk, mint az elsőn.

– Ja, szerintem is. Szétestünk, mindenki elvolt a pályán magának.

– Ja, na és az Attila… Hogy bekeményített… A Józsi bá se volt semmi, az ilyen lelkiterroros gecijeivel basszus, de Attila ezzel a fordított pszichológiájával… Amit vagy értesz, vagy nem, vagy használ, vagy nem.

– Jaja. Páran kicsit jobban is mozogtak, de azért ment a magányozás erősen.

– Mire gondolsz?

– Hát, én imádom a Gyopit, de ahogy utoljára játszott… Ott izélt sértődötten.

– Ja, azt én is láttam, nem értettem, mi baja van, csak elmúlik neki is.

– Össze kéne kapjuk magunkat, az biztos.

– Ja.

– Nekem se ártana virítanom valamit basszus.

– Mire gondolsz?

– Hát hallod, engem is kivásároltak, ráadásul nem is kevés pénzért, valamit le kéne tennem az asztalra.

– Ja.

– Aaa izéék jól kibasztak magukkal, hallottad? Elutasították az óvásukat első fokon.

– Ja, hallottam. Jól tették, meg is érdemelték. Olyan szarul játszani, hallod. A pályán kellett volna elintézzék, nem az asztalon.

– Megérdemelték szerintem. Ott izé, veszik fel a milliós pénzeket, s nem képesek hozni egy olyan meccset. Estek összevissza. A beálló játék is totál fos volt szerintem.

– Ja. Nálunk is az Erikát kéne elmozdítani.

– Mire gondolsz?

– Hát tudod, szólt az Attila, hogy kicsit variálni kéne a játékot meg a posztokat. Az Erikának jobb lenne, ha beállna centerbe, vagy nem tom.

– Ja, meg a védekezésben kéne feljönni. Majd meglátjuk, mi lesz.

– Anyumnak szóltam, vegye fel a meccset, hogy tudjam visszanézni a hibákat.

– Elküldte?

– Ja, de csak a második félidőt. Az elsőt nem vette fel, elfelejtette.

– A másodikban úgyis több hibánk volt szerintem, nem?

– Ja. Öcsi mondta, hogy neki megvan az első is, majd hozza, mikor jönnek a meccsre.

– Mindenki jön?

– Ja, eddig úgy van.

– Meddig maradnak?

– Még nem tom, lesz valami izé akkor, oda akarnak elmenni, csak a meccset is megnézik. Aztán lehet, még estére mennek, vagy másnap reggel.

– Nekem most nem jönnek, aszonták, a szezon második felében, mikor apámnak úgyis jönni kell valamikor, beesnek.

– Szerinted megy valami busz a lófasztérről? Nincs kedvem ledzsalni gyalog, egész héten hétkor kezdtem, gecifáradt vagyok. El tudnám bőgni magam.

– Remélem én is, hogy megy, majd megnézzük. De ha nem, onnan már nincs messze, kibírjuk valahogy addig baszki. Mennyit megyünk, még egyet, nem?

– Ja, még egy megálló.

A lányok társalgása valahogy megnyújtotta a buszozás idejét. Legalábbis neki úgy tűnt. A busz mennyezetéről megszólalt a hang, közölte a megálló nevét, amit a digitális kijelző betűi is mutattak: Templom tér. Elsőként lépett le a buszról, a lányok mögötte. Más leszálló nem volt, felszálló sem. Tétován körülnézett, majd maga mögé pillantott az állványokkal, védőhálóval körbezárt templomra, ami a távozó busz mögül teljes magasságában tűnt elő. Nézte, föl-alá járt a tekintete, de nem történt semmi. Nem érzett semmit. Nem érezte se ismerősnek, se idegennek a képet.

A következő pillanatban a kép megmozdult. Az egész Templom tér felemelkedett, mintha csak jégen siklana, és megcsúszott oldalra, gyors vibrálásokkal elhomályosult, majd kitisztult, egyenes fénysávok hasítottak bele jobbról, balról, miközben minden szín és forma szétolvadt műanyagként indult meg vastag és lomha patakokban lefelé, míg végül a teljes kép megdermedt. Amit látott, valószerűtlennek tűnt, de tudta, hogy nem képzelődik. Nem ez volt az első ilyen látvány, amit megtapasztalt, de ahogy korábban, most se tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Régóta nem tesz fel már kérdéseket, régóta nem érdekli a válasz. Világosan érezte, hogy a szemei szokatlanul erősen égnek, erősebben, mint eddig bármikor, de ezzel sem törődött különösebben. Vállán erős nyomást érzett, s mikor odanézett, egy kezet látott. Tekintetével megkereste a kézhez tartozó arcot. Az arc – mely a két lány közül az egyiké volt – közepén a száj hevesen nyílt-csukódott, formált valamit, igyekezett hát elcsendesíteni fejében az előbbi látvány okozta zúgást.

– Jól van? Bocsánat, jól érzi magát?

– Hagyd már basszus, totál el van varázsolva, megkérdezünk valaki mást.

– Lehet, rosszul van.

– Egy zakkant akárki, menjünk. Ha nincs busz, lesétálunk. Gyere már.

– Megkínálom egy kis vízzel. Nem inna? Igyon egy kicsit, attól jobban lesz.

– Jól, jól vagyok, köszönöm. Elszoktam a buszozástól, régen se bírta a gyomrom.

– Megesik. Jó lenne, ha leülne, elég sápadt.

– Jaj, hagyd már, kérdezd meg a buszt és húzzunk.

– Leülni, igen, az jólesne. Kicsit elfáradtam, messziről jövök. Jólesne leülni egy kicsit.

– A közelben nincs pad, de ha gondolja, a templom lépcsőjén szusszanhat kicsit.

– Nagyon jó lesz, köszönöm…

– Akarja, hogy átkísérjük? Jobban érzi magát? – ismételte a kérdést, majd társához fordult. – Menj a másik oldalára, kísérjük át.

– Jó, de a buszt kérdezd meg, ha már itt jótékonykodunk, ne legyen hiába.

– Jöjjön.

– Igazán kedves, köszönöm.

– Üljön le, igyon egy kis vizet. Lehet, a hőség akasztotta ki, nem? Csupa víz az arca. Van zsebkendője, kér egyet?

– Nincs. Kérek. Köszönöm.

– A buszt is kérdezd.

– Nem tudja, a Zsinór utca felé megy a közelből valami?

– Zsinór utca? Nem tudom, nem ismerem a környéket, talán régen jártam erre, de azt hiszem, soha. Maguk idevalósiak?

– Nem, vidékiek vagyunk, csak tanulni jöttünk fel, meg ide járunk edzésre.

– Frászom van tőle, komolyan, menjünk.

– Akkor mi megyünk, rendben? Itt jobban lesz, meglátja. A vizet igya meg, jó?

– Köszönöm, kezeiket csókolom. Csak még egy szóra, nagyon tűz itt a nap, nem bírja a szemem, nem tennék meg, hogy bekísérnek a templomba, úgy látom, nyitva van az ajtó. Odabent biztos hűvös van, attól biztosan magamhoz térnék.