„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”: 2/2

 

Nem mondhatnám, bár mindig vonzódtam a történelemhez: Édesapám erősen szerette volna, hogy orvos legyek. Kacérkodtam is ezzel a lehetőséggel, de 1948-ban feljöttünk hárman-négyen Kolozsvárra, és akkor már habozás nélkül a történelem–földrajzra iratkoztam.

 

Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, nagyon érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollégák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni; kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen nagyon tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Nagyon szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.

 

Engem negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt tulajdonképpen – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a történelmet a saját nyugati tapasztalataival is, de nagyon óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, s különösen érdekelt a diplomáciatörténet. Jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat azért a néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat. De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott s a terveim felől érdeklődött; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Népköztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári akadémiai fiókintézetbe. Azt kérdezték tőlem, akarnék-e tudományos kutatással foglalkozni. Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: nagyon szeretnék kutatással foglalkozni. Ezután elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához Kolozsvárt. Jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.

 

Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna az, hogy székely vagyok. A Jókai utcában, a Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, hát azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.

 

Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent aztán egy könyvem, A parasztság története Erdélyben címmel, amely egyik falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával ő azt mondta nekem: Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok. Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, hogy mennyire kell vigyázni a dolgok meghatározásával, a pontos definícióval. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.

 

Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848–49-ről, amit leírtam vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.

 

Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, hogy nincs rendezve, vagy egyszerűen azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így már nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.

 

Úgy van. Annak Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.

 

A mai napig. Lehet, hogy más anyagok közé sorozták be, de többet nem került a kezembe.

 

Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unióbizottság fogalmazott meg. Jó lett volna ismét és alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, hiszen remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.

 

Nagyon nagy 1848–49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években igen jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében nagyon sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. De még Nagyszebenben is sok kutatnivaló van.

 

A Gubernium anyaga nagyrészt Pestre került, de itt is van, szétszóródva belőle, s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a Főkormányszék rendelkezései különböző helyi levéltárakban még megtalálhatók. Azt mondanám, hogy a leglényegesebb kérdésekre vonatkozóan az anyagfeltárásban is előrehaladtunk, de még van bőven kutatnivaló.

 

Feltétlenül folytatni kellene, azért is, hogy inspirálja a szakmát, és hogy könnyebb legyen a feldolgozás. Mert a kutatás maga eléggé időigényes, napok és hetek telhetnek el, míg a kutató talál olyan anyagot, amire szüksége van.

 

Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848–49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, tudtam, hogy ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások meg logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, hogy bizony ez a legeslegfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez nagyon jó alapot adott a további kutatáshoz.

 

Akkoriban román nyelvű forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.

 

Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is éppen úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte és részben publikálta is.

 

Nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt voltunk, s együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túlságosan kíváncsiak arra, hogy mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy éppen a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források vagy a régi történetírás mond. Ez nagyrészt, különösen 1848 kérdéseit illetően, máig is így van. És emiatt én nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.

 

Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig megművelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek, anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön később, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. Ebben a tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. De eddig ez még nem sikerült.

 

Ez a megállapításom ma is megállja a helyét, körülbelül így van. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint pedig meghaladta a 10 000 főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam a két kiadást elért Erdély 1848–1849 című munkámban.

Tehát a polgárháború mérlege: sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, s akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.

 

Először is legyen szabad megemlítenem, hogy 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia arra méltatott, hogy a külső tagjai közé válasszon. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. Ennek keretében 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, évenként megtartandó konferenciát, amely azóta is a legnagyobb erdélyi, sőt romániai magyar tudományos fórum szerepét tölti be. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk, létrehoztuk az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is (amely azonban helyi problémák miatt megszűnt működni). És nem utolsósorban az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el, akit megfiatalított vezetőtestület segít a munkájában.

Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam, s részt vettem az erdélyi és magyarországi tudományos életben: konferenciákon vettem részt, előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg különböző kiadóknál és helyeken, amelyek közül a már említett Erdély 1848–1849 című kötet mellett megemlítem a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint A székelység rövid története című, három kiadást elért kötetet. Ebben az évben mutattuk be a szülőfaluban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg pedig a háromkötetes Székelyföld története című készülő kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.