„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”

 

 

Hát… a Fennvaló mondja meg azt, hogy meddig húzza az ember. A székelység történetével is így, öregen kezdtem foglalkozni. De azért még pár év jó lenne hozzá.

 

Majdnem jónak – mondjuk így –, mert az öregséggel azért sok gyengeség is jár. Összehalmozódnak bizonyos bajok, a reumára gondolok, példának okáért.

 

Lecsökkent, lecsökkent, most, ha a nyolc óra kijön, akkor örvendek. Délután úgy hat óra körül már érzem, hogy abba kellene hagynom. Akkor inkább olvas az ember. Elővesz olyan könyvet, folyóiratot, amit félretett, hogy elolvassa. Esetleg még jegyzetet is készítek. Az is munka tulajdonképpen, de más, kicsit könnyebb. És itt van a televízió is, a híreket meg kell hallgatni, s egy-egy jobb filmet is meg kell nézni.

 

A szülőfalum, Bodos, Erdővidéken van, Baróthoz csatolták az utóbbi megyésítés alkalmával. De addig is sok kapcsolata volt Baróttal, Erdővidék piaci központjával. Gyerekkoromban is sokat jártunk oda. Bodosi is vagyok, egy kicsit baróti is, de a szívem szerint mindig is bodosi maradok. Annál inkább, mivel feleségem, Fábián Emese is bodosi.

 

Minden falu tulajdonképpen egy egyéniség. Az én kicsi falum sok tekintetben más volt, mint a környékbeliek. Mert először is évszázadokon keresztül katonafalu volt. Tisztán szabadszékelyek által lakott határőr katonafalu, olyan értelemben, hogy lakói mind katonák voltak a székely hadrendszer keretében. Ez a falu jellegzetességét is sok tekintetben meghatározta. A másik az, hogy kissé félreesik az országúttól, és a természeti adottságai mostohábbak, mint a nagyobb folyók völgyében vagy síkságon elterülő falvaké. Olyan dimbes-dombos, s a talaja sem a legtermékenyebb. De nagyon szép helyen fekszik, erdők veszik körül, bár már sok erdő elfogyott. A nép foglalkozásában is volt valami más, amivel büszkélkedhetett. A katonáskodás kötelesség volt, az alapfoglalkozás a földművelés, állattenyésztés volt, de amikor a népesség megszaporodott, nagyon sokan ráálltak a szekérkészítésre is, amit sikeresen folytattak. Olyan szekereket készítettek, amelyekben még a szegek is fából voltak s nem vasból. Ezt Benkő József, a nagy erdővidéki helytörténész és más is – Bod Péter példának okáért – legenda formájában meghumorizálta. A másik jellegzetesség: miután a bodosiak a szekérkészítéssel felhagytak, rátértek a kőművességre: egy-két kivétellel minden férfi értett a kőművességhez, s járták a nagyobb városokat, ahol munkát találtak. Bodos tehát nem zárkózott be a dombok közé: a katonák Nyugat-Európa harctereire is eljutottak, a kőművesek országjárók voltak.

 

Elődeim apai ágon nagyrészt katonák és földművesek voltak, kikerült közülük legalább két falusbíró is: 1795-ben egyik ősöm, Egyed János volt a bíró, a huszadik század elején nagyapám, Egyed Dániel viselte ezt a tisztséget. Édesapám már tanító volt, s évtizedekig kántor is a faluban. Ő az első világháború idején Gyóni Gézával került egy fogolytáborba, aki egy kis verset is írt hozzá. Erről s általában a fogolyéletről sokszor beszélt Apám. Anyai ágon kissé másképp alakult a helyzet. A Gáspárok, édesanyámék, Száldobosról származtak – szintén erdővidéki falu –, az ő édesapja is tanító volt. Tehát az őseim földművesek, katonák és tanítók voltak.

 

Rengeteg emléket őrzök, amelyek az akkori bodosi gyermektársadalom életéhez kötődnek. Édesapám tanító létére elég nagy szabadságot engedélyezett nekem, sokszor benyitottam az osztályterembe, ahol tanított, mert kértem tőle valamit, vagy valami problémám volt. Hát ő ezt nem nagyon szerette, de nem is tiltotta. Viszont a szünetekben senki sem volt tekintettel arra a falusi gyerekek közül, hogy én a tanító fia vagyok. Mikor birkóztunk, egyszer-egyszer épp úgy földre tepertek, mint másokat, igaz viszont, hogy én sem mindig maradtam alul. Azt akarom mondani, hogy a gyermeki társadalomban teljes volt a demokrácia. Édesapámnak gazdasága is volt, édesanyám is örökölt néhány hektár földet, erdőlési és legeltetési jogot. Utóbbiak faluközösségi maradványok voltak, s fontos szerepet töltöttek be a családok életében. Magam is szerettem az állatokkal bíbelődni, különösen lovakat hajtani vagy éppen lovagolni. Még pásztornak is felcsaptam, ha alkalom kínálkozott rá. Például akkor, amikor késő ősszel már a csordába nem hajtották az állatokat, de néhány gyermek több család állatait kihajtotta a mezőre, s ők legeltették a kis csordát. Néhányszor én is odaszegődtem hozzájuk, s bizony jó volt pásztorkodni, reggeltől estig játszadozni a társaimmal a mezőn, teljesen szabadon.

A falusi élet sokszor érdekes eseményeket produkált. Jól emlékszem arra az „expedícióra”, amelyet Édesapám szervezett egy elvadult bivaly (Bodosban népiesen: „bihal”) befogására a falutól jó messze fekvő nyári legelőn, a Hatodon. (Ez is ősi székely közösségi birtok volt, hat falu tulajdonaként.) Én is felkérezkedtem egyik szekérre, amelyen a falusi legényeket szállította a helyszínre, de a bivaly, amikor észrevette a bekerítési „hadműveletet”, elszaladt. Mi pedig, miután a hóban medvenyomokat láttunk, hazatértünk. A bivaly ott maradt egyedül a havason, de csúnya vége lett. Farkasok ütötték le, s csak a maradványait hozta haza a faluba egy erdőőr. Ilyenformán ismerkedem meg lépésről lépésre a falu életével, hétköznapjaival és kivételes eseményeivel; ezek a kutatásaimat nem kis mértékben segítették, úgy néhány évtized múlva. Ezért mondhatom, hogy számomra a szülőfalu egyféle „laboratórium” szerepét töltötte be.

 

Rátartian szoktam mesélni az unokáimnak, hogy sokat játszottunk, de hasznos munkát is végeztünk. Például köményt gyűjtöttünk a mezőn. Ez mindig a gyerekek foglalkozása volt. Elmentünk négyen-ötön a mezőre, ahol vadköményből néhány kévét kötöttünk, hazavittük és megszárítottuk a kerítésen. És amikor megszáradt, szépen kimorzsoltuk. Emlékszem, egyszer kiterítettem az udvarra egy lepedőt, és elkezdtem morzsolgatni kévéimet a magam szorgalmából, amit észrevettek a szüleim, s Édesapám megkérdezte: „hogy ereszt a kömény?” „Rosszul” – mondtam habozás nélkül, amin a szüleim jót nevettek. Eszükbe juttatta a válaszom a gazdaembereknek azt a szokását, hogy egy ilyen kérdésre mindig azt válaszolták, hogy „rosszul ereszt” a gabona. Ha a cséplés végén mégis elégedett volt a gazda, boldogan jelentette ki, hogy „megvan a család kenyere”. Azt nem tudom, hogy az általam kicsépelt köménymaggal elégedett volt-e Édesanyám, de arra emlékszem, hogy a szorgalmamért dicséretet kaptam. Ami nem fordult elő túl gyakran.

 

Csak négyet, mert négy elemi osztály elvégzése után a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba írattak be, 1940-ben.

 

Az, hogy 1940-ben „magyar világ” lett Észak-Erdélyben, hatalmas változást okozott: jövőképet adott a székelységnek. Ez abban is megnyilvánult, hogy jóval több gyermeket taníttattak tovább a családok, mint korábban. Édesapám tanítóként biztatta a jobban tanuló gyermekek szüleit, hogy taníttassák tovább őket. Sepsiszentgyörgy negyvennégy kilométerre van a falutól, szekereken indultunk, ezek szalmazsákokkal magasra töltve érdekes látványt nyújtottak, így mentünk be a Mikó kollégium bentlakásába. És ott éltem nyolc esztendőn keresztül.

 

Nagyon szívesen, kellemesen emlékszem vissza a református Székely Mikó Kollégiumban eltöltött évekre. Igaz, a kezdet más volt, mint az, amihez szoktam korábban Bodosban, ahol nagy szabadság volt, és édesapám volt az igazgatótanító. A Mikóban az első órától tapasztalhattam, hogy nagy a „szigorúság”, a rend. Például az órák közti szünetben kötelező volt lemenni az udvarra. Én az első óra után nem igyekeztem eleget tenni a felügyelő tanár parancsának s ott tébláboltam a folyosón, amikor hirtelen kaptam egy pofont, nem mondom, hogy nagy pofont, de figyelmeztetésnek éppen elég volt arra, hogy itt nem Apám keze alatt vagyok. A diákotthonban (ennek neve egyszerűen Bentlakás volt) a szigorúság más aspektusait is hamar megtapasztalhattam. Negyvenen voltunk egy szobában, s megvolt a rangsora a diákságnak. Mi „fikák” voltunk a legkisebbek, minket már a másodikosok úgy lenéztek, mint a tábornok a közkatonát. Minden este láb- és kézvizsga volt, hideg vízben télen is kellett mossuk a lábunkat, kezünket, nyakunkat, míg jó piros lett. Csengetésre kellett lefeküdni, felkelni. Reggel hatkor kellett kiugrani az ágyból, mosakodás után leülni az asztalhoz, tanulni (ennek neve egyszerűen „szilencium” volt). Szóval a rend és rend mindenekfelett…

 

A tanári kar sokféle emberből állt. Akire a legszívesebben emlékszem, az a magyartanárom volt, mégpedig dr. Debreczi Sándor. Később egyetemi oktatóként pedagógiát tanított a Bolyain. Minden magyaróra tollbamondással kezdődött. Egymás írását magunknak kellett javítanunk. Ennek alapján nagyon jól meg lehetett jegyezni a legnehezebb szavak helyesírását is. Olyanokat diktált például, hogy „A subáján egy nagy lyuk van, színpadukon súgójuk van.” Másik kedvelt tanárom nagybaconi volt, Konsza Sámuel. Ő is magyart tanított. Ő meg azért volt nevezetes, mert minket erdővidékieket külön megsimogatott, érdeklődött hogylétünkről. Előtte masíroznunk kellett, mert ő valamikor az osztrák–magyar hadseregben tiszti rangot viselt, s amikor ő volt az ügyeletes, levezényelt az udvarra, ott masíroztatott bennünket. Egy kicsit szórakozás volt, egy kicsit fegyelmezés is. És szívesen emlékszem a zenetanárunkra is, Bágya Andrásra, aki később Magyarországon a könnyűzene legkiemelkedőbb szerzői közé tartozott (ha éppen nem a legkiemelkedőbb volt). Nála szolmizálni kellett, s ha az emberfia elvétett, kicsit megcsapta fülét a pálcával. Viszont ez megbocsátható volt, mert rengeteg népdalt tanított.

 

Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki nagyon megkövetelte az anyag ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945–46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte, ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.