Közéletem a kisebbségi sors első éveiben: 2/2

 

Két héttel a gyűlés előtt küldöttük szét azokat az értesítéseket, amelyekben Sulyok Istvánnal és Willer Józseffel karöltve a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle megindítását közöltem. Értesítésünkben célkitűzésünket a következőkben foglaltuk össze:

 

„A Magyar Kisebbség össze akar gyűjteni minden adatot, amely kisebbségi nemzetünk mai kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai helyzetének való és hiteles képét megmutatja. Ebbe a munkakörbe tartozik iskoláink és egyéb közművelődési intézményeink, gazdasági szerveink, társadalmi szervezeteink statisztikájának összeállítása és feldolgozása is. Erdélynek és népeinek történelmét új csoportosításban és korszerű feldolgozásban mai céljaink szolgálatába kívánjuk állítani. Az erdélyi fejedelemségek gazdasági, művelődési és társadalmi életének elhanyagolt történelmén kívül, figyelemmel kíván lenni az erdélyi román, szász és zsidó népek általános fejlődésének, politikai törekvéseinek történeti adataira és azok tanulságaira. Szemmel akar tartani minden, ellenünk vagy értünk szóló megnyilatkozást, a külföldön éppen úgy, mint a belföldön. Ennek érdekében bő szemlét fog nyújtani elsősorban a román sajtó s általában az egész román közélet rólunk szóló minden megnyilatkozásáról. Hasonlóképen figyelemmel akarja kísérni a kisebbségi kérdés elméleti vagy gyakorlati fejlődését, bárhol menjen is az végbe, az elméleti dolgozatokat, törvényhozási intézkedéseket, a népszövetségi egyesületek ez irányú munkásságát. Mindezek mellett az itt élő népek jogi, gazdasági és művelődési intézményeinek és életének, közszabadságainak állandó, szakszerű védelme, esetről esetre aktuális feladata lesz.”

 

Az értesítések szétküldése után néhány nappal megindultam, hogy Erdély legkomolyabb magyar tényezőivel a személyes érintkezést felvegyem, és őket vállalkozásunk erkölcsi támogatására kérjem.

 

Szeptember elsején jelent meg a Magyar Kisebbség első száma, 15-ikén a második. Mi, a szerkesztők szívszorongva lestük a hatást, és boldogan állapíthattuk meg, hogy minden reményünk valóra vált. Egymást érték az üdvözlő sorok, az előfizetések, és a napilapok is a legnagyobb elismeréssel számoltak be a „lugosi triumvirátus” nagy sikeréről. Nem igazolódott azok felfogása, akik azt tartották, hogy olyan, a kultúrközponttól félreeső helyen, mint ahol mi élünk, ilyen vállalkozásnak értelme nincsen. Ellenkezőleg. Kitűnt, hogy a cenzúra bennünket kevésbé zavar, és miután csak előfizetőknek küldöttük a szemlét, eleinte nem kerülhetett olyanok kezébe, akik ebből ellenünk fegyvert kovácsolhattak.

 

Rövidesen mindhármunk közéleti tekintélyét nagyon megnövelték a Magyar Kisebbség bátor hangon megírt tanulmányai, amelyeket – ha a cenzúra lehetővé tette – a vidéki lapok is örömmel vettek át.

 

Az első évfolyamnak összesen nyolc számában én különösen olyan tanulmányokat írtam, amelyek a magyarországi románságnak politikai múltját, egyházainak és oktatásügyének szabadságát ismertetik, és vonják párhuzamba a kisebbségbe került erdélyi magyarság helyzetével; továbbá az átkapcsolt részeken 1920 decemberében megtartott népszámlálás adatainak bírálatát foglalták magukba. Utóbbi tanulmányaim polémiára késztették a felelős statisztikusokat, akik cikkeiket a Kolozsváron megjelenő Patriában írták.

 

A kibontakozó magyar kisebbségi életben csakhamar egy titokzatos alak vonta magára a figyelmet. Egy fiatal pap: Zombory László. Ekkor még alig tud románul, németül is akadozik szava, mégis mindenki azt beszéli róla, hogy Petala tábornoknak, Kolozsvár városparancsnokának és az ő útján a liberális kormányköröknek dédelgetett embere.

 

Zombory Mailáth püspök udvari káplánja volt, azután a Marianum tanára. 1922 tavaszán azzal a gondolattal állt elő: meg kellene alakítani a Katolikus Népszövetséget, amelynek szervezkedéséhez és működéséhez a kormány hozzájárulását biztosítani tudja. A püspök és a katolikus vezetők hozzájárultak tervéhez, amelynek előkészítő munkálatai a nyár elején annyira előre haladtak, hogy augusztus 9-ikére az alakuló kongresszus összehívható volt. Ezen Mailáth Gusztáv gróf püspökkel az élen részt vett Erdély katolikusainak több világi kiválósága is és a kormány képviseletében Hetes Péter prefektus.

 

Engem, noha a kongresszuson részt sem vettem, és erről eleve nem is értesítettek, a vezetőség tagjai közé választottak. Zomboryval csak néhány hét múltán, október 13-ikán ismerkedtem meg. Ezt és az előző napot Kolozsváron töltöttem, mert a Magyar Szövetség végleges betiltása, az időközben keletkezett két magyar párt, a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt között a fúziós tárgyalások előrehaladottsága, valamint a küszöbön álló koronázás bizonyos megbeszéléseket tettek szükségessé, amelyekhez engem is meghívtak. A tárgyalási anyagból kiemelendőnek tartom, hogy Jósika Sámuel báró lakásán Gyárfás Elemér, Grandpierre Emil, Sándor József és én abban állapodtunk meg a kegyelmes úrral, hogy ha a magyar vezetők közül bárkit, bármilyen tapintatlan vagy lealázó formában hívnak meg a koronázásra, az illetőnek azon részt kell vennie, nehogy megismétlődjenek az egész magyarsággal szemben az olyan támadások, mint amilyenek azért érték, mert Jósika Sámuel báró nem vett részt a Mária királyné tiszteletére rendezett díszelőadáson, mert erre a meghívást az előadás napjának délelőttjén Hetes prefektustól kapta, ceruzával névjegyre írt néhány sorral.

 

Amint Jósika báró lakásáról távoztam, az utcán közölték velem, hogy Zombory László és egy detektív mindenfelé kerestek. Az utóbbi az ebédnél meg is talált, és átadta Hetes kolozsmegyei prefektus levelét, amelyben felkér, hogy október 14-ikén (tehát másnap) este 9 órakor jelentkezzem Gyulafehérváron Brătianu Dinu úrnál, akitől majd a koronázó ebédre szóló meghívót átvehetem.

 

Az én meghívatásom tehát elég különös formában történt, ám határozatunkhoz képest, mindent el kellett követnem, hogy a koronázáson részt vehessek. Az éjjeli vonattal hazautaztam Lugosra, hogy frakkomat becsomagoltassam, de jónak láttam a saját megyém prefektusánál is érdeklődni, vajon ez a néhány soros írás elég lesz-e ahhoz, hogy egyáltalán a koronázó városba beengedjenek. Corneanu prefektus felmutatta a kormánytól reggel érkezett sürgönyét, amellyel felszólítják: kövessen el mindent, hogy a koronázáson részt vegyek. Kezdtem nem érteni: miért lett személyem egyszerre olyan fontos, minek köszönhetem egyáltalán a nagy megtiszteltetést, a meghívást?

A megyeházáról távozóban a kapu előtt találkoztam Vaida-Voivod Sándorral és Brediceanu Caiusszal. Megkérdezték, mi járatban voltam a megyén. Amikor közöltem meghívatásomat, és Brediceanu kérdésére, elmegyek-e, igenlő választ adtam, ő így szólt: „Különös… Amikor a román impériumot átvettük, ti sírtatok, most pedig koronázni mentek, mi pedig, akik akkor örültünk, most távol maradunk ettől.”

 

„Mi magyarok azért megyünk – válaszoltam –, mert csak a kormány és a súlyos jogtalanságok ellen harcolunk, de a koronával szemben tiszteletlenek nem vagyunk.”

 

A délben induló vonattal utaztam a koronázó város felé. Marosillyén ugyanabba a szakaszba szálltam át, amelyben Glattfelder Gyula csanádi püspök, Blaskovits Ferenc nagyprépost, Pacha Ágoston püspöki irodaigazgató és Nikolits temesvári gör. kel. szerb püspöki helynök foglaltak helyet. Kedélyesen elbeszélgetve érkeztünk este kilenc óra felé Gyulafehérvárra, ahol az állomáson katonák és rendőrök fogadtak. Az állomásépület egyik irodájában leigazoltattak, Glattfelder és kísérete ezután Mailáth püspök fogatán a várba hajtatott, Nikolits meg én az állomás előtt várakozó mintegy kétszáz autó egyikébe szálltunk és ezzel hajtattunk a városházára, mert – amint az irodában mondották – majd ott tudjuk meg, hol kapunk szállást. Amint később hallottam, a nagy autó összegyűjtés azért történt, mert tíz órakor érkezett meg az a különvonat, amelyet 7-800 Maros menti vendég számára állítottak be, amelyiken azonban tényleg tizenöt-húsz személynél több nem érkezett. A nemzeti párt tüntetése tehát Erdélyben sikerült.

 

A városházán mit sem tudtak arról, hogy a görögkeleti szerb püspöki helynök és én is, mint meghívott vendégek, szállásra igényt tartunk. Dinu Brătianut is hiába kerestem, ő majd csak éjfél után érkezik. Szerencsére itt volt Zombory, de lakást szerző igyekezete hasztalan maradt. Végül elhatároztuk, felmegyünk a várba, valamelyik kanonok majd ad lakást. Csakhogy kocsi vagy autó az egész városban nem akadt, azok még mindég az állomáson posztoltak. Így nehéz bőröndeinkkel tizenegy óra tájt útnak indultunk, és a sötétségben mintegy húsz percig tartó séta után felértünk a várba, ahol Balázs Ferenc kanonoknál jutott számomra nyugvóhely.

 

Este érkezett meg Bukarestből Karmaggi pápai nuncius is. Elnöklete alatt az összes római és görög katolikus püspökök értekezletet tartottak, amelyen elhatározták, hogy a király egyházi felkenésének szertartásán a görögkeleti koronázó templomban részt nem vesznek, mert hiszen a király katolikus, és így ők végig nem nézhetik, hogy egy szkizmatikus püspök részesítse a felkenésben. Elhatározták, hogy ugyanakkor, amikor a felkenés történik, a nuncius a katolikus püspöki székesegyházban pontifikál misét a püspöki kar, az egész klérus és a katolikus világi urak jelenlétében. Katolikus világi urak azonban csak öten voltunk: Jósika Sámuel báró, Gyárfás Elemér, Betegh Miklós, Inczédy Joksman Ödön és én. Ekkor tudtam meg, minek köszönhetem a meghívást. Zombory eszközölte ezt ki, a néhány héttel előbb megalakított Katolikus Népszövetség vezetői részére, hogy ezzel is emelje életre hívott szervezetének tekintélyét a tömegek előtt.

Ami a „tömegeket” illeti, ezek itt meglehetősen messziről nézhették csak végig a koronázást. A meghívottak részére a koronázási téren a külön páholyokon kívül két tribün állott rendelkezésre. Az egyiken foglaltak helyet a törvényhozás tagjai, a katonai méltóságok és a sajtó képviselői, a másikra engedtek minket. Ez a tribün (külön leléptem) ötven lépés hosszú és húsz lépés széles volt, és ezen a királyi pár bevonulásakor összesen huszonhárman foglaltunk helyet, a római és görög katolikus püspöki kar tagjai és mi öten katolikus magyar vezetők. Igaz, egy kis akadályozással jutottunk kijelölt helyünkre. Ugyanis amikor mise után a tribün felé vezető utunkon egy kapuszerű alkotáshoz értünk, egy katona ugrott elénk és kijelentette, hogy itt tovább mennünk nem szabad. A pápa követe természetesen nem értette meg a katonát, mosolygott és továbbindult. Ekkor ez fegyverével olyan mozdulatot tett, amely mégiscsak megállásra késztette a teljes ornátusban díszelgő nunciust. Szerencsére egy távolabb álló tiszt észrevette a jelenetet, odarohant és lehetővé tette, hogy a tribünre jussunk. A templomtól e helyig Boros János lugosi gör. kat. nagypréposttal tettem meg az utat. Ez többek között ezeket mondotta: „Mit szól hozzá! Glattfelder püspök kijelentette a nuncius előtt, hogy ő csak a pápai szentszéknek tartozó engedelmességből, a nuncius kívánságára jött a koronázásra. Amikor ezt a nuncius Brătianu miniszterelnöknek elmondta, ez hihetetlen dühbe gurult.” Boros e szavaira kérdéssel feleltem: „És mit szól Méltóságod ahhoz, hogy a nunciusnak első dolga volt, hogy ezeket a miniszterelnöknek elmondja?”

 

Olyan kényelmes helyről, mint amilyenre ennél a koronázásnál jutottam, könnyen megfigyelhettem minden mozzanatot, és összehasonlíthattam ezeket a hat év előtt Budán látottakkal.

 

A díszebédre a délelőtt folyamán a meghívó hozzám jutott. Itt Mihályi Gábor máramarosi prefektus és Mihályi Péter képviselő társaságában fogyaszthattam a kitűnő pezsgőt. Gábor ekkor még alig tudott románul, Péter pedig még a magyar képviselőházban jó barátom lett, így nagyon kedélyesen telt az idő.

 

Délután Zombory kérésére a püspöki rezidenciában értekezletet tartottunk mi, a Katolikus Népszövetség vezetői, Mailáth és Glattfelder püspökök, valamint néhány egyházi méltóság részvételével. Az értekezleten Zombory ismertette terveit, és eddig elért eredményeit, majd sajnálkozásának adott kifejezést, hogy a szervezkedés munkálatai a csanádi egyházmegyében még meg sem indulhattak, mert oda intézett kéréseire még választ sem kap. Arra kérte Glattfelder püspököt, legyen segítségére, és rendelje el, hogy papsága a Kat. Népszövetség ügyét támogassa. Erre a felszólításra hangzottak el a püspöknek azok a szavai, amelyek az ő közeljövő sorsát előttem világossá tették.

 

Amint már említettem, mindannyian tudtuk, hogy Zombory a Brătianu-kormány dédelgetett embere. Ha mi, magyar vezetők ennek ellenére támogattuk őt, tettük azért, mert nemzeti érdeknek is tartottuk az olyan felekezeti szervezkedést, amely a tömegek megmozdulását az állandósított hadiállapotban is lehetővé tette, és ezáltal a csüggedőket bátorította. Miután a Katolikus Népszövetség alapszabályai a politizálást eleve kizárták, nem jelenthetett ez a szervezet olyan alakulatot, amely a katolikus tömegeket a kormány szolgálatára állítja. Mindezt Glattfelder püspök is jól tudta, de ennek ellenére a következőket mondotta: „Nagyon sajnálom, de nem tehetek eleget a főtisztelendő igazgató úr kívánságának. Én úgy vettem észre, hogy a Kat. Népszövetség mai vezetősége liebauglizik3 a kormányhatalommal. Már pedig én nem akarom, hogy híveimben a megalkuvás szelleme úrrá legyen!”

 

Megdöbbenten hallgattuk ezeket a szavakat. Utánuk szót kérve annak a gondolatomnak adtam kifejezést, hogy azok között a falak kötött, ahol most tanácskozunk, egykor a Martinuzzi szelleme dolgozott, amely a keserves helyzetbe jutott nemzet sorsának intézésénél más taktikát követett, mint amilyent a püspök úr követni jónak lát.

 

Boros délelőtti közlése és a saját füleimmel hallottak után egyáltalán nem leptek meg egy év múlva (1923. dec. 8.) a püspök által kiadott pásztorlevél kitételei, amelyekkel elérte, hogy az országot elhagyni volt kénytelen. De nekem is fájt, hogy olyan Isten áldotta tehetséggel rendelkező főpásztorom, mint amilyen Glattfelder volt, nem vállalta azt a küzdelmet, amellyel egyházának és nemzetének sokkal többet használhatott volna, mint azzal a főpásztorkodással, amelyet a magyar államhatalom teljes támogatásával folytathat.

 

A koronázás után a magyarság vezetői még fokozottabb igyekezettel törekedtek arra, hogy a végleg feloszlatott Magyar Szövetség helyébe egy egységes magyar pártot tegyenek. Az ún. Magyar Néppárt és Magyar Nemzeti Párt vezetői (és tulajdonképpen mind a kettőben csak ilyenek voltak tömegek nélkül) sűrűn tanácskoztak, amíg végre november 20-ikán kimondották az egységes Magyar Párt életre hívását. Ennek alakuló gyűlését december 28-ikára tűzték ki.

 

Ezt megelőzőleg, néhány nappal karácsony előtt, súlyos csapást mért reám a román államhatalom. A kisajátítási eljárás folyamán az elsőfokú hatóság a zaguzséni birtokból 93 hold erdőt, 13 hold szántót és 40 hold legelőt vett el. Ámbár ez is súlyos csapás volt gazdasági helyzetünkre, a meghagyott részen a gazdálkodás lehetősége megmaradt. A második fokon most kimondották, hogy atyám, mint az ingatlan tulajdonosa, „absent” volt, és mint ilyentől a belsőségek kivételével az egész birtokot kisajátították. Ha a harmadfokú, bukaresti agrárhatóság ezt a határozatot jóváhagyja, akkor legfeljebb nyaralónak maradhatott volna a családi birtok meghagyott nyolc holdja és az épületek, de hozzá nem köthetem munkásságomat és családom szerény jövőjét sem.

 

Ekkortájt már mindenütt beszélték, hogy „súlyos anyagi áldozatok nélkül” birtokot megmenteni nem lehet. Azt is mondották, hogy különösen a közéletben szerepet betöltöttektől veszik el kíméletlenül a földet. Én mindezeket tudomásul vettem, és elhatároztam: egy fillért sem áldozok, de a közéletben még fokozottabban részt veszek. Valahogy úgy éreztem: ez az egészen szokatlan, de minden esetre erkölcsös és tiszteletreméltó magatartás talán eredményt hozhat. És valóban nem csalódtam. 1924. március 19-ikén a Comitetul Agrar visszaadott 100 hold erdőt, 100 hold művelhető földet és az összes gyümölcsösöket is megtarthattam a belsőségekkel. Hogy milyen előzmények után hangzott el ez a döntés, azt a dolgok összefüggéséből itt írom le.

 

A Comitetul Agrar egyik nagy befolyású tagja, Dr. Groza Péter, az averescanus kormány erdélyi minisztere volt, aki Lugoson jelöltösködött, amikor én ott ügyvédi gyakorlatot folytattam és képviselő voltam. Groza tiszteletét már ezen minőségeimben is megszereztem, és hallottam, hogy magatartásomat az új impérium alatt igen férfiasnak tartja. Ezért elhatároztam: Grozánál próbálok szerencsét. Amikor arról értesültem, hogy ügyünk rövidesen tárgyalásra kerül Kolozsváron, felkerestem őt. Szívesen fogadott, és amikor megkérdezett, mivel állhat rendelkezésemre, nagy meglepetésére azt kértem, hogy velünk szemben a legszigorúbban alkalmaztassa az agrártörvényt. „Ó, ezt könnyen megígérhetem – válaszolta mosolyogva –, de most már tessék megmondani, hogyan érti ezt a kívánságát?” „Egyszerűen úgy – válaszoltam –, hogy ha tényleg a törvényt alkalmazzák velünk szemben, legszigorúbb, de jogászi felfogással, akkor a másodfokú ítélet megváltoztatásával az elsőfokú határozatnak kell érvényben maradnia, amelyet ugyan a törvény legszigorúbb értelmezésével hozatott, de a törvényt helyesen alkalmazta.” A továbbiakban kifejtettem, hogy miután a törvény a távollevés idejét úgy határozza meg, hogy tartósan távollevőnek (abszentistának) azt jelöli meg, aki 1918. december 1-től az agrártörvény-javaslat előterjesztése idejéig az országból távol volt, így atyám mint a birtok tulajdonosa abszentistának nem minősíthető, mert 1918. december 1. és 1921. március 23-a közötti időből csak kilenc hónapot volt távol, és közel tizenkilencet a birtokán töltött, a kilenc hónap alatt pedig vis major tartotta vissza az itt éléstől, hiszen Budapesten a vörös uralom foglya, illetőleg rendőri felügyelet alatt lévője volt, de amint a román hadsereg oda bevonult, azonnal engedélyt kért a hazajövetelre.

 

Groza tökéletesen osztotta jogi felfogásomat, és ígéretet tett, hogy minden tőle telhetőt elkövet az igazságos ítélet meghozatala érdekében. Kérésére azonnal Bukarestbe utaztam, hogy az irodaigazgatónál kieszközöljem, hogy ügyünk csak négy nap múlva jusson tárgyalás alá, amikor Groza is jelen lehet. Amikor az irodaigazgatónak bemutatkoztam, megkérdezte: vajon én vagyok-e „az a nagy soviniszta magyar”? Igenlő feleletemre ezt mondotta: „és még be is vallja?” „Miért ne, ha ez az igazság?” – válaszoltam teljes elszántsággal. Ekkor mellettem, egy előttem teljesen ismeretlen úr megszólalt: „Igazgató úr! Ha a régi időben tiszteletet érdemeltek azok a románok, akik Magyarországon soviniszták voltak, akkor ez az úr is tiszteletet érdemel.” Az igazgató helyeslőleg bólintott, és megígérte, hogy kívánságomat teljesíti.

 

Grozának valóban sikerült a törvényes álláspont érvényesítése, és ezzel eldőlt a sorsom, családi birtokomat megmentettem, de ez életem további folyására ide kötött.

 

Az egységes Magyar Pártnak december 28-án Kolozsváron megtartott ülésén az agrártörvény népkisebbségi pusztításairól tartottam tüzetes előadást. Általános érdeklődés kísérte fejtegetéseimet, mert hiszen ezt az érdeklődést megszerezték számomra már a Magyar Kisebbségben eddig megjelent cikkeim. Az alakuló gyűlés a párt egyik alelnökévé választott, és ezzel a Párt keretei között is vezető szerephez jutottam.

 

A szöveget gondozta, szerkesztette: Szilágyi Aladár