Közéletem a kisebbségi sors első éveiben

 

Előző számunkban kezdtük el Jakabffy Elemér kéziratban maradt naplóinak, emlékiratainak a közlését. Ezeket a család jóvoltából, Kupán Árpád közreműködésével osztjuk meg olvasóinkkal. Az alábbi részlet az impériumváltást követő első hónapok viszonyaival ismertet meg, egészen az Országos Magyar Párt 1922. december 28-i megalakulásáig.

 

1919. május 28-án délelőtt adta át a francia tábornok Krassó-Szörény vármegye közigazgatását az új román tisztviselőknek, és én már másnap délelőtt arról értesültem, hogy Zaguzsénon1 Alexandru Cardaş községi bíró, aki eddig mindég alázatos magatartásával tündökölt, elrendelte, hogy a község csordáját hajtsák be a herésünkre, amelyet az lelegelt és legázolt. A hír vétele után felkerestem Dobrin György doktort, akit prefektusi címmel a megye élére tettek, és kertelés nélkül megkérdeztem: számíthatok-e arra, hogy a román államhatalom magánjogaimban megvéd? Dobrin sértésnek veszi a kérdést, ha nem igazolom ennek indokát. Miután a tényállást előadtam, távbeszélőn felhívta a zaguzséni körjegyzőt, kitől teljes szigorral a való tényállás közlését követelte. A jegyző beismerte a lelegeltetést, mire Dobrin a bírót azonnal elcsapta, és a jegyző tudomására hozta, hogy községi bíró az lesz, akit én kijelölök, a község pedig három nap alatt egész káromat megtéríteni köteles, aminek megtörténtéről majd egy kiküldendő csendőrtiszt szerez meggyőződést.

 

Másnap valóban egy román csendőr hadnagy társaságában jelentem meg Zaguzsénon, aki a községházára hívottak előtt hangsúlyozta, hogy tévednek, ha azt hiszik, hogy Románia a rablók országa, ellenben ha három nap alatt káromat meg nem térítik, és vagyonomnak még valami baja esik, akkor olyan új módszerhez lesz szerencséjük, amelynek megismerését nem ajánlja. Ez a fellépés hatott. Károm méltányos felszámítással megtérült, én pedig kijelentettem: nem veszem igénybe a prefektus által reám ruházott kijelölési jogot, nem az lesz bíró, akit én akarok, hanem akit a nép megválaszt, de ha ez a legkisebb törvénytelenséget eltűri, Cardaş bíró sorsára jut.

 

Ilyetén a földesúri tekintély Zaguzsénon helyreállott. Annak magyarázatát kell adnom, minek köszönhettem Dobrin prefektus ilyen fellépését. Ő azok közé tartozott, akik már atyám főispánsága idején a román nemzeti pártot vezették, és a törvényhatósági közgyűléseken a legélesebb ellenzéket jelentették. De mert így atyám egyéniségét és igazságszeretetét jól ismerte, nagy tisztelője lett, aminek mindég kifejezést is adott. Az én tízéves ügyvédi múltam és nyolcéves képviselői működésem is Dobrin elismerését szerezte meg, aki sohasem tartozott a demagóg demokraták közé, hanem mint a Kocsonyi család jogtanácsosa, inkább feudális gondolkozásra hajlott. Ez adja magyarázatát, hogy a bíró kijelölésének jogát is reám ruházta.

 

Júliusban szólítottak fel az ügyvédi eskü letételére. Ezt megtagadtam, irodámat feloszlattam, és családommal Zaguzsénra hurcolkodtam. Távol a hatalom megmámorosodott új birtokosaitól, itt sokkal nyugodtabban telhettek volna napjaim, ha minden hét szerdáján nem kellett volna Lugoson a katonai hatóságnál, mint volt osztrák–magyar tiszt, jelentkeznem. Ezek a berándulások keservesek voltak. Naponta csak egy marhaszállító kocsikból vagy egészen rozoga, ablaküveget nélkülöző személyszállító kocsikból álló vonat indult Lugos felé és egy vissza, de hogy mikor, azt senki megmondani nem tudta, így vagy tizenöt héten át minden szerdán fél napokat ültem a zaguzséni, illetve lugosi állomáson, hogy a városparancsnokságon felfektetett ívre nevemet írhassam.

 

Hírlapokat nem járattam, hiszen ezek soraiból úgysem tudhattunk meg mást, mint hatósági hirdetményeket, kinevezéseket, illetve az állásoktól való elmozdításokat és a külpolitikának olyan eseményeit, amelyeket a román hatóságok tudomásunkra hozni szükségeseknek tartottak. Magyarországról, ahol szüleim éltek, semmit vagy olyan szörnyűségeket írtak, amiknek hitelt alig adhattunk. Postán levelet nem kaptam. Ha ilyet fel is adtak részemre, az valamelyik cenzúrahivatalban elkallódott. Szüleimtől néha-néha egy-egy összegyűrt cédula jutott ide, amelynek sorait jó néhány héttel előbb írták. Jó barátok nagy szívessége juttatott birtokukba, így csak a szerdai napok kényszerű berándulásai tájékoztattak legalább a szűkebb környezet, főleg Lugos eseményeiről. Ezek közül nagyobb benyomást keltettek a nyár folyamán néhány volt magyar tisztviselő véresre veretése és lezáratása, Willer Józsefnek az eskü letétele ellenére állásából való kidobatása és vizsgálati fogságba helyezése, Issekutz alispánnak a francia megszálló csapatokkal való hirtelen távozása, a kaszinó tagjainak rendőrségre idézése, az épület lepecsételése és a sváb öntudatra ébredés egészen különös megnyilatkozásai.

 

Augusztus végén Issekutz távozása szólított ismét a közélet szerény szolgálatára. A lugosi r. k. egyházközségnek ő volt elnöke és ezt a tisztet kellett vállalnom legalább addig, amíg a választás meg nem tartható.

 

A többségi népek életében egészen jelentéktelen szerepük van az egyházközségek világi szervezeteinek. A kisebbségi sorsba jutottaknál jelentőségük megnő, különösen azáltal, hogy az oktatás ügyében a felekezeti és nemzeti szempontok kapcsolatba jutnak, és az előbbieknek is ezek a szervezetek védsáncaivá lesznek. Ez a körülmény késztetett, hogy vállaljam ezt az új munkakört és próbáljam e réven menteni, amit megmenteni lehet.

 

Ebben a tisztemben rövidesen közelebbről megismerhettem a sváb öntudatra ébredés méreteit, célkitűzéseit és azokat az eszközöket is, amelyeket a mozgalom vezetői használni jónak láttak.

 

A román kormánynak nagy érdeke fűződött még ekkor, a béketárgyalások idején ahhoz, hogy a Bánság nem román népei is kifejezésre juttassák egyrészt önkéntes csatlakozásukat a román királysághoz, másrészt, hogy ezek a népek is követeljék az egész Bánságot osztatlanul a román korona részére. Ezért arra törekedett, hogy legalább a svábok között akadjanak, akik ezen célkitűzést szolgálják. Eleinte erre a politikai szerepre kevesen jelentkeztek. A nagy sváb tömegek, amelyek ekkor még a magyaroknál is magyarabbak voltak, egyenesen árulónak minősítették a vállalkozókat, és kigúnyolták azokat, akik kormánypénzen Párizsba utaztak, hogy a békekonferenciát „a nép kívánságáról” tájékoztassák. De soha a konferencia urai elé nem jutottak. Itthon augusztus 10-én tartották meg a sváb ébredők azt a népgyűlést, amely a lojalitás kifejezője volt, és küldöttséget menesztett a nagyszebeni kormányzótanácshoz, hogy határozatát ennek átadja. Az öt Párizsba utazó között volt Fernbacher Tamás lugosi szabómester, a Nagyszebenbe utazók között Anwender Henrik lugosi lapszerkesztő. Később egy időre ezek köré sorakoztak nálunk azok, akik „sváb öntudatra ébredtek”. Az ébresztés hatásai természetesen az egyházközség tanácsában is jelentkeztek, hiszen ennek 60 százaléka németekből és csak 30 százaléka állott magyarokból. Amint itt a vezetést átvettem, készségesen teljesítettem azt az előterjesztett kívánságot, hogy a jegyzőkönyvet német nyelven is vezettessem, és reprezentatív szerepeimnél mind a két nyelvet egyformán használjam.

 

A szeptember elején megtartott ülésen az egyháztanács elhatározta, hogy párhuzamos magyar és német tannyelvű elemi fiúiskolát állít, és a szülők belátására bízza, hogy gyermekeiket melyik tagozatba íratják be. A határozat szerint a magyar tagozaton majd a német és a német tagozaton a magyar nyelvet is tanítják. Még egy év sem választott el a gyulafehérvári határozatok meghozatalától, a nagyszebeni kormányzótanácsban még ott ültek azok, akik ezeket a határozatokat meghozták, úgy hittük, nem lesz akadálya annak, hogy ilyen iskolát megnyithassunk. Ám csakhamar megállapíthattuk, hogy a hirdetett elveket komolyan vennünk nem szabad, az egyháztanács magyar tagjai pedig észrevehették, hogy a kormányhatalom a német ébredőknek kedvez, bennünket magyarokat pedig kultúrigényeink tekintetében is elnyomni igyekszik.

 

Csak természetes, hogy ez a megkülönböztetett bánásmód a német mozgalom megerősödéséhez vezetett. Ennek szóvivői mindég terrorisztikusabb eszközökhöz nyúltak azokkal a svábokkal szemben, akik magyarbarátok maradtak, akik az egyházközségben politikamentes magatartást tanúsítottak. Fellépésük végül is 1921. május 29-ikén éles választási küzdelemhez vezetett, melynek központjába én jutottam. Az ébredők a tisztújítás alkalmából mindazokat kizárni igyekeztek az egyháztanácsból, akik német létükre mozgalmukhoz nem csatlakoztak. Ezekkel mi magyarok közös listát alkottunk, és ennek a listának az elnökjelöltje én lettem. Komoly választási küzdelem zajlott le, melynek eredménye lett, hogy titkos szavazással én 103 szavazatot nyertem az ellenjelölt 99 szavazatával szemben. Ez az eredmény igazolta, hogy a németeknek ekkor még körülbelül csak fele tartozott az ébredők mozgalmához, amelynek legszenvedélyesebb szóvivőit az egyháztanácsból kibuktattuk, és azokat csak négy év múlva bocsátottuk oda vissza.

 

1933 októberében vettem búcsút az egyházközség elnöki székétől. Említett első megválasztatásom után még kétszer tartottunk tisztújítást, mind a kétszer egyhangú határozattal hagytak meg az élen. E tizenkét év alatt sikerült ettől a testülettől a pártoskodást távol tartanom, és működésünk eredménye: a templom számára új orgona beszerzése, a temetőügy rendezése, a hősök sírjának tiszteletteljes ápolása, az adózás szabályozása és ezáltal jelentékeny jövedelem előteremtése, tekintélyes iskolasegélyek kiutalása, mintegy félmilliónyi vagyon szerzése és megőrzése a legválságosabb körülmények között, és végül a templom kibővítése és kívül-belül teljes tatarozása lett, úgy, hogy az consecratióban2 részesült. Az az elhatározásom, hogy lugosi lakásomat végleg feladom, késztetett arra, hogy ezt a tisztséget letegyem.

 

Néhány hónappal az impériumváltozás után az a veszély fenyegetett, hogy a vármegyében még magyar nyelven megjelenő egyetlen hetilap, a Krassó-Szörényi Lapok is megszűnik, mert Szidon József nyomdatulajdonosnak a kiadás már csak anyagi terhet jelentett. A lap átvételére vállalkozott Sulyok István dr. esküt nem tett, és az így állását vesztett szolgabíró arra kért, nyújtsak neki egy évre 20 000 korona kamatmentes kölcsönt papírvásárlásra, és ő biztosít, hogy a lapot életképessé teszi. Ösmertem Sulyok nagy olvasottságát és írói készségét, így néhány ismerősömmel összeállván rendelkezésére bocsátottam az igényelt papírt, de tulajdonjog fenntartásával, nehogy azon osztály- vagy felekezet elleni cikkek írassanak, mert hiszen Sulyok még egy évvel előbb a szocialisták táborába tartozott.

 

Nem csalódtam. A Krassó-Szörényi Lapok néhány hónap alatt általános tetszésnek és nagy olvasottságnak örvendett. Más erdélyi vidéki lapok átvették Sulyoknak igen jól megírt politikai cikkeit, mert csak ezek tették értékessé, hírszolgálata csak a környék igényeit elégíthette ki.

 

Néhány hónap múlva Sulyok arra kért, segítsem a lap tartalmi gazdagításában is. Ez elől sem tértem ki, így tulajdonképpen 1920 őszén indul közírói működésem, egyelőre névtelen cikkekkel egy vidéki hetilap hasábjain. Egy-egy érdekesebb történeti epizóddal hoztam kapcsolatba a napi politika eseményeit Múlt és jelen cím alatt írt cikkeimben, amelyeket csak ritkán fésült meg a cenzúra. A következő évben már nevem alatt is írtam, különösen a Lugosi Kaszinó visszakövetelése és a Gazdasági Egyesületet ért jogsérelmek felszínen tartása érdekében.

 

Egy esemény azután közírói pályámat tovább ívelte. Karmaggi pápai nuncius Erdélyben és Lugoson tett látogatásai azt a meggyőződést érlelték bennem, hogy a nuncius nemzeti érdekeink sérelmével, de a római katolikus egyház haszna nélkül, messzemenő terveket készít elő, és azt hiszi, hogy a görögkeletiek unióját megvalósíthatja, ha Erdélyben és a Bánságban a görög katolikusokat a római katolikusok rovására megerősíti. Kisebbségellenes magatartása és főleg az a nyilatkozata, mely szerint boldog, hogy a világháborúban a latin faj győzött (ezt a nyilatkozatát később tagadásba vette), arra az elhatározásra juttattak, hogy az erdélyi magyarság vezérlapjában, a Keleti Újságban szögezzem le felfogásomat arról, mit remélünk mi római katolikusok a nuncius látogatásaitól, és mi a felfogásunk a konkordátumról és a katolikus autonómiáról. Nyilatkozatomat a Keleti Újság 1921. aug. 4-iki száma hozta.

 

Ostromállapot, lap- és levélcenzúra és a vasúti közlekedés nagy nehézségei okozták, hogy mi itt a Bánságban csak nagy későn értesültünk azokról a tervezgetésekről, melyek Kolozsváron folytak a magyarság valamilyen megszervezése érdekében. Az Ellenzék 1920. évi karácsonyi számából kaptunk először ezekről kimerítőbb hírt, ezután az erdélyi lapok többször emlékeztek meg a szervezkedésekről, például a Néppárt megalakulásáról, de mi itt alig ismertük még csak névleg is azokat, akikről a lapok írtak. Ezért, amikor 1921. június végén meghívást kaptunk egy július 7-ikén, Kolozsváron megtartandó szervezkedési gyűlésre, arra kértem Willer József és Sulyok István barátaimat, vegyenek ezen részt, azután tájékoztassanak tapasztalataikról, és főleg arról, hogy az ügy mozgatói mögött milyen politikai múlt áll, és a jövőre mi az elgondolásuk? E tájékoztatásuk és a lapok közlései alapján döntök majd, vajon magam is szerepet vállalok-e a megalakult szervezetben.

 

Barátaim a gyűlés után örömmel ismertették annak szép sikerét, és közölték, hogy a Magyar Szövetség élére Jósika Sámuel báró került. Ilyenképpen teljes megnyugvással láthattunk mi is a szervezés munkájához, amit annál sürgősebben kellett megkezdenünk, mert az agrárreform nemcsak az én gazdasági létalapomat veszélyeztette, hanem a szerencsétlen magyar telepesekét is, akiknek földje a törvény értelmében szintén kisajátítás alá került.

 

Szeptember 8-ikán tettük közzé felhívásunkat, amelyben felkértük mindazokat, akik a szervezkedés előkészítésének munkájában részt venni kívánnak, erről bennünket értesítsenek, szeptember 18-ikán pedig Nagybodófalván már megtartottuk az első szervezkedő gyűlést. Ennek szép sikerén felbuzdultan október 2-ikán Szapáryfalván és október 30-ikán Igazfalván és Facseten népgyűléseztünk és szerveztünk. Sajnos ezt a munkánkat rövidesen fel kellett hagynunk, mert a kormány a Magyar Szövetség működését betiltotta, így telepvédő irodát létesítettünk Lugoson és minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy a telepesekre mért csapást elhárítsuk.

 

Az 1921-ik év utolsó napjaiban megbukott az Averescu-kormány és helyét ideiglenes jelleggel a Take Ionescué foglalta el. Ennek erdélyi minisztere Brediceanu Caius lett, gyermekkori barátom, aki a lugosi gimnáziumban két osztállyal járt felettem, és akivel a háború előtt nemcsak mint ügyvéd-kartárssal, de mint a lugosi magyar társadalom szívesen látott vendégével is érintkeztem. Természetes tehát, hogy amikor 1922. január 12-ikén miniszteri minőségben jelent meg Lugoson, a magyarság megbízottjaként terjesztettem eléje a telepesek ügyét, a Kaszinó elvételét és egyéb, főleg iskolai sérelmeket. Brediceanu a szokásos frázisokkal válaszolt, azután a magam helyzete és sorsa felől érdeklődött, közölve, hogy most ismét alkalmam nyílik majd az ügyvédi eskü letételére, mert a kormány ily értelmű általános felhívást intéz majd azokhoz, akik annak idején az esküt megtagadták. Erre megjegyeztem, hogy amíg nincsen lehetőségem ahhoz, hogy Budapestre utazzam, és ott családi ügyeimben tájékozódást szerezzek, nem áll módomban az eskü letétele. Majd a következő párbeszéd folyt köztünk:

 

– Hát miért nem mész? – kérdezte Brediceanu.

– Mert nem kapok útlevelet.

– Kértél már?

– Nem, de ha Nikolits Dánielné és más ilyen hölgyek sem kapnak, mert a feketelistán vannak, akkor, ha a Szigurancának csak egy kis esze van, ennek a listának az élére az én nevemet írta.

– Van egy fényképed?

– Nem vagyok olyan hiú, hogy ilyent mindég magamnál hordjak.

– Hát küldj egyet a bukaresti címemre, és nyolc napon belül megkapod az útlevelet, még az esetben is, ha ez alatt megszűntem miniszter lenni.

 

Valóban hat nap múlva Brediceanu már nem volt miniszter, ellenben egy megyei szolga lakásomra hozta az útlevelemet. Ennek birtokában nem késtem soká, hogy meglátogassam szüleimet, és felkeressem azokat a budapesti régi ismerőseimet, akikkel már több mint három esztendeje személyes érintkezésem megszakadt.

 

Az új Brătianu-kormány március elejére kiíratta a képviselő-választásokat. Hogy a magyarság is jelölhessen, időlegesen engedélyezte a Magyar Szövetség működését, azzal, hogy annak alapszabályait majd véglegesen is jóváhagyja, ha azon bizonyos változtatásokat eszközlünk. A Magyar Szövetség jelölteket állított mindazon választókerületekben, ahol jelentékeny számmal éltek magyarok. Összesen 38-an indultak a küzdelembe. Ezek között nem lehettem, már azért sem, mert a választók névjegyzékébe fel nem vettek, mint esküt megtagadottat hagytak ki az összeírásnál.

 

Rövidesen nagy meglepetés ért. 38 jelöltünkből a választási elnökök 34-et a legnevetségesebb indokolásokkal visszautasítottak. (Például Gyárfás Elemért azért, mert hatósági bizonyítványa nem volt arról, hogy nem bordélyház-tulajdonos.) A mi jelöltünket, Nemes Elemér igazfalvai ref. lelkészt elfogadták, és így érdekében korteskedtem a telepes községekben a siker reménye nélkül. A hírhedt urnalopások ezen választásán részünkről csak Bernády György került a kamarába.

 

Ez a választás már figyelmeztetett, hogy a liberálisok alatt még szomorúbbá válik kisebbségi sorsunk. Legfőbb feladatomnak a telepesek támogatását tartottam, emellett termékeny vezércikkíró lettem. Cikkeimet, melyekben gyakran hivatkoztam a románok magyarországi múltjára, és idéztem ebből a vezetők megnyilatkozásait, a legkülönbözőbb erdélyi lapok átvették, és így rövidesen e réven is közismertté váltam.

 

A telepesek ügyeinek megbeszélésére a községekbe is kiszálltam, így május közepén Sulyok István társaságában Újszentesen és Mosnicán, június elején Végváron és Nagybodófalván jártam. Ezekben a községekben olyan ünnepléssel fogadtak, amilyenben képviselőjelölteknek is ritkán van részük. Itt szerzett kedves emlékeim közül kettőt megrögzítésre érdemesnek tartok. Újszentesen százakra ment az ebédvendégek száma. Természetesen a pohárköszöntők el nem maradhattak, és én is gondolataimnak kifejezést adtam. Délután rövid tanácskozásra be kellett hajtatnom a temesvári püspöki aulába, de visszatérésemet megígértem. Amikor kocsira szálltam, láttam, a vezetők összesúgnak, végül is az egyik közli velem, hogy hiba esett, mert a Sziguranca megbízottja lejegyezte beszédemet, és így ebből bizonyára baj lészen, megnyugtattam jó magyarjaimat, hogy ez mindég így történik, ha valahol szólok, de ha hűen jegyzett a szigurancás, nem történhetik semmi, mert nagyon tudom, mit mondhatok. Észrevehettem, hogy nem nagyon bíznak megnyugtatásomban. Amikor három óra múlva ismét közéjük értem, igen derűs ábrázatokkal fogadtak. Ennek okát is csakhamar megtudtam. Az egyik nagy sunyin közölte: „Leitattuk a szigurancást, aztán elvettük tőle és eltéptük a cédulát.”

 

Este Mosnicán volt díszvacsora a szépen feldíszített Gazdakör termében. Mikor már azt hittem, hogy a hosszú evésnek vége, vagy harminc asszony tartott felénk. Mindegyik kezében egy tál saját készítette sütemény. És Sulyok Pista mindegyikből evett…

 

Amint már említettem, a Brătianu-kormány február hó folyamán engedélyt adott a Magyar Szövetségnek arra, hogy az általános választásokhoz jelölteket állítson. A választások után a kormány bizalmi embere útján tudtára adatta a magyar vezetőknek, hogy a Magyar Szövetséget végérvényesen feloszlatja, ha ennek alapszabályát meg nem változtatják, nem módosítják a 3-ik szakaszt, amely a Magyar Szövetséget az erdélyrészi magyar nemzet egyetemének képviselőjévé teszi. A kormány a magyar nemzet ilyen közjogi személyiségét elismerni hajlandó nem volt. Hosszas tárgyalások után, augusztus 6-ikán ültek össze a magyarság hivatott tényezői Kolozsváron, hogy döntsenek afelett, teljesítsék-e a kormány kívánságát, vagy ragaszkodjanak az alapszabályok eredeti elgondolásához. Erre a gyűlésre én is elmentem, és ezzel a megjelenésemmel és a vitában való részvétemmel kapcsolódtam be az országos magyar közéletbe, amelyben nagy örömmel és kitüntető figyelmességgel fogadtak.

 

A gyűlés részletes határozatban foglalta felfogását, melynek leglényegesebb része szerint: „A magyarságnak 1922. augusztus 6-ikán Kolozsváron pártkülönbség nélkül összesereglett nagygyűlése egyhangúlag kijelenti, hogy életigényének tekinti a maga népkisebbségi nemzeti egyéniségének összesítő jogalanyként és ebben az összesítő alakban a többi nemzetek mellett szintén egyik államalkotó tényezőként való elismertetését. Kívánja ehhez képest, hogy a Magyar Szövetséget, mint a maga nemzet-összességének e képviseletét engedélyezzék. Kívánja továbbá, hogy az elismerés elvét a törvényhozás az alkotmányreform során érvényesítse.”

 

Magától értetődően, mindannyian tudtuk, hogy ez a kívánságunk teljesítetlen marad, sőt azt csodáltuk, hogy a határozati javaslat felolvasása után nem jelentek meg azonnal a karhatalom képviselői a teremben, és nem siettették a gyűlés szétoszlását.