Gyöngyélet a katonaélet (5.): 2/2

 

A pénz szagára hozzám szegődött egy Titel Károly nevű bánsági német fiú. Ügyes beszerző volt. Ő vásárolt, én fizettem, s ketten fogyasztottunk. Egy kis felvágásféle is volt a magaviseletemben, nem ok nélkül. Volt ugyanis a kórháznak két egyenruhás ápolónője. Egyik vékonypénzű, szőke, a másik meg egy drabális őrmester típusú, barna lány. Mindig az albisi cigánybanda bőgőse, Berti jutott eszembe róla, valahányszor ránéztem.

 

Reggel és estefelé, tehát naponta kétszer hőmérőztek bennünket. Egyszer, mikor leolvasta, olyan hangon közölte velem, hogy nincs lázam, mintha azt mondta volna: mit keresek én itt a kórházban, mikor még lázam sincs? Ez a hang felingerelt, és amolyan bakafinomsággal azt válaszoltam, bezzeg, ha én dugnám be neki a „hőmérőt”, egyszeribe 39 fok fölé szökne a láza, de még az enyém is. „Was sagt er?” – kérdezte az ápolót. Az mosolyogva intett a kezével, hogy nem fontos. De mert a magyarul is értő fiúk jót röhögtek, pirulva sürgette, fordítsák le neki a megjegyzésemet. Biztattam az ápolót, mondja csak bátran, ha olyan kíváncsi. Ő aztán némi módosítással, lefordította. Matild – így hívták a barna ápolónőt – szájbiggyesztéssel tért napirendre ajánlatom fölött. Mit akar ez a kis ember? Azzal a kukacával? Szóval megkaptam a magamét! Az igazság az, hogy a nagynövésű, dagadt nőkhöz semmi se vonzott. Ez az én testi méreteim miatt érthető is. (…)

 

Mikor ez az eset történt, még csak pár napja voltam a kórház lakója. Karsebem még gennyezett, ezért naponta kétszer is vizsgált az orvos. Akkoriban elég gyakoriak voltak a sebfertőzések. Éppen ezért találtam furcsának Matild részéről a megjegyzést, ami a láz leolvasását követte. Azért tettem pikáns ajánlatot is, ami egyébiránt „megfelelt annak az iskolának”, amelynek akkor mi, ott tanulói voltunk…

 

Az említett Titel Karcsi már régi kórházlakó volt, ismerte a kisváros minden zugát. Ha csak tehette, délelőttönként végigjárta a betegeket, kinek mit hozzon a városból. Legtöbben csak cigarettát kértek vagy levélpapírt. Bár a kosztunk eléggé ehető és változatos volt, néha mégis vágya támadt a bakának olyan ételre is, ami egy percre a civil élet örömeit, az otthon édes illatát varázsolja elő. A városka egyetlen vendéglője néha vállalkozott rendelések teljesítésére is. Akkor még be lehetett szerezni ott hús- és zöldségféléket. Aztán ha négy-öt adagot rendeltünk valamiből előre és egyszerre, még tejfeles csirkét, székelygulyást, töltött káposztát is készítettek. A vendéglősnének receptje is volt a magyar gyomornak oly kedves ételekről. A rendelőket Titel bajtárs szervezte be, és ő hozta el az ételüket, ha állapotuk nem engedte, hogy a vendéglőben fogyasszák el a rendelt ebédet, vacsorát. Én mindig két adagot hozattam, egyet magamnak, egyet Karcsinak.

 

Ez a „nagylábon állás” feltűnt Matildnak, és kezdett érdeklődni felőlem. Hazudtam, mégpedig úgy, hogy igazat is mondjak. Azt mondtam, „apám valamikor négy lóval járt”. Ez igaz volt, de mint csak kocsis tehette. Az a négy ló mindig a másé volt. Karcsi szerénységből mindig tiltakozott túlságos bőkezűségem ellen. Én azzal ütöttem el a dolgot – Matild füle hallatára –, hogy ha a pénzem elfogy, csak egy lapomba kerül, és táviratilag jön a pótlás hazulról. A tervem már-már közel járt a sikerhez. Matild már nem fitymált le, sőt, előre köszönt. Ekkor udvarolni kezdtem a másiknak, a szőkének. Közös szobájuk volt. Így aztán gyakran voltunk együtt mind a hárman. A kórház katonai parancsnoka, abban az időben egy főhadnagy, többször lepett meg bennünket hármasban. Egyszer kérdőre is vont, mit keresek én a schwesterek szobájában? Matild felelt helyettem, hogy sebem újrakötözése végett szoktam, szükség esetén oda menni. Milyen gyors észjárásúak a nők, ha az érdekük úgy kívánja! Nekem inkább az a válasz jött volna a nyelvemre, hogy mi köze hozzá. Ami feljebbvalóval szemben nagy hiba, még a tábori kórházakban is. Pedig csak férfiberzenkedés lett volna, de szerencsére a női fifika elhárította ezt a kellemetlenséget, mielőtt azzá válhatott volna.

 

Az elmondottakból sejteni lehet, hogy a főhadnagy úr viszont Matildnak udvarolt. Gyakran sétáltak együtt. Egyik novemberi estén én a vendéglősné húgával beszélgettem, a park egyik padján üldögéltünk. Ők meg a parkon át jöttek valahonnan. Felénk tartottak, és előttünk megálltak. Engem a főhadnagy nehéz helyzetbe hozott, de ő is nehéz helyzetbe került, mert a vendéglősné húgát mint régi hölgyismerősét illett köszöntenie, viszont az meg éppen egy közbaka társaságában leledzett. Tiszti tekintélyének bizonyos csorbításával köszönthette csak. Szabályszerű megoldás az lett volna, ha a közeledtükre én felpattanok, előre tisztelgek, de hát azt én érthető okból elmulasztottam. Csak akkor ugrottam fel, mikor előttünk megálltak, és mintha mi sem történt volna, folytattam a csevegést, mihelyt továbbhaladtak, illetve miután a két nő néhány bizalmas szót váltott egymással.

 

Nemsokára mi is indultunk hazafelé. Utunk egy körülszaladó mellett vezetett el, mely a templomot övezte. A kerítés árnyékából Matild alakja bontakozott ki. Bocsánatkérések közepett hozzánk csatlakozott, és figyelmeztetett engem, hogy a főhadnagy el akar fogni. A kapu előtt vár. Nem személy szerint engem keres ugyan, hanem azokat a sebesülteket vadássza, akik a kórházi fegyelmet megszegve, késő éjjel is kinn csavarognak. Ezért azt tanácsolta, hogy ne az épület hosszabb oldalához tartsak, hanem a rövidebb oldalon a második ablakot nyomjam be, és azon keresztül lépjek az ápolónői szobába, ahonnan veszély nélkül térhetek vissza a kórterembe. Matild ezután rohant is a Narodni Dom felé. Én még hazakísértem a leányt, és néhány perc múlva beléptem az ápolónők szobájának ablakán. A szoba üres volt. Kiosontam a folyosóra, és amikor a vécé elé értem, a szőke schwester akkor lépett ki onnan. Megfogott, és suttogó szavakkal visszahívott a szobájukba. Elmondta, hogy a parancsnok rettentő dühös, teremről teremre jár, keresi a hiányzókat. Levetkőztetett, lábamra papucsot adott. Ruhámat eldugta, sebemet újrakötözte, úgy engedett vissza a kórterembe. Alig helyezkedtem el az ágyamon, jött a főhadnagy. A teremben mindent rendben talált. Dühösen eltrappolt.

 

Nem értettem ezt a túlzott óvatosságot az ápolónők részéről akkor. Ami nem is csoda. Hiszen ahhoz voltam szokva, hogy a legnagyobb veszélybe is ész nélkül kellett belerohannunk. Aztán vagy kijutunk belőle szerencsésen, vagy belepusztulunk. Hanem az a jóleső tudat, hogy valaki aggódik miattam, arra kényszerített, hogy tűrjem ezt az egész mókát. Már a vendéglősné húga is arra kért, éjszaka aludjak nála, most meg a két schwester munkálkodott azon, hogy a büntetéstől megmentsen. Pedig miféle büntetést kaphattam volna? Visszavisznek a frontra? Így is visszavittek, és nem csak engem. Aki nyakig vízben áll, nem kell félnie az esőtől.

 

Attól fogva megszigorították a kimenőt. A kecskét a káposztához zárta a főhadnagy úr. Másik nap már módomban állt a szőke schwesternek meghálálni a jóságát, aki ugyan nem a főhadnagy káposztája volt. Az övéhez én nem rohantam, mert nem akartam enni belőle. Pedig Titel Karcsi beszámolójából megtudtam, hogy most már igen élénken érdeklődik felőlem. Persze, a „pénzem” végett. Egyszer aztán kiadta a főhadnagy útját. A főhadnagy fortyogását viszont a szőke schwestertől tudtam meg. Én nem haragudtam a főhadnagy úrra. Sőt becsültem, mert azon a bizonyos estén módjában lett volna megszégyeníteni, de nem tette.

 

Karácsony estéjén a tornateremben gyűjtötték egybe az összes sebesültet, aki meg tudott állni a saját lábán. Néhányat hordágyon hoztak a szanitécek a karácsonyfa alá, hogy a angyaltól, egy recsegő hangú ezredestől a Kisjézus ajándékát átvegyék. Kiosztottak néhány koldus medáliát. Ez az ünnepélyesség elég sok bokacsattogtatást kívánt a főhadnagy úrtól, mert volt magas rangú látogatónk bőven. Egyik humorkedvelő sebesült, látva a sok magas rangú tisztet, meg is jegyezte: „Maradt a fronton valaki tiszti rangban?”

 

A főhadnagy nem vadászott tovább arra a bakára. Matilddal viszont hiába kísérletezett, mert már régen „Matyikát” csináltam belőle. Tanulgatott szépen magyarul, kijelentette: ő bizony magyar asszony lesz! Hogy hol? Albison. A nyelvtanulás humoros jelenetekben bővelkedett, mivel Matyika túlságosan komolyan vette. Szilveszterkor már együtt daloltuk: „Sugár magas, sugár magas a nyárfa teteje.” Meg hogy: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs.” Éjfél után még cigány is került. Valami alföldi vályogvető, de tudta azért táncra húzni, hogy „A barackfa pirosat virágzik, szőke lovam alatta cicázik.” Mi meg Matyikával roptuk a táncot. A lába hamarabb ráállt a magyar táncra, mint nyelve a magyar szóra.

 

Éppen ugróst jártunk Matyikával arra, hogy „Ladi-ladi-lom, sárga liliom”, amikor részegen beállított a főhadnagy úr, és csak úgy ontotta a szakramentet meg a ferfluktot, mint a gejzír a forró vizet.

 

Így köszöntött rám az 1916. esztendő, sorsom eldöntője.

 

A főhadnagy úr csak ekkor látott először a Matyika karján. És összemérve az ő főhadnagyságát az én közbakaságommal, úgy látszik, nagyon felsrófolta magát. Alig várta, hogy az orvosok sebeimet gyógyultnak nyilvánítsák (amit talán még sürgetett is), igyekezett visszaküldeni a frontra. Éppen ideje volt, mert Matyika kezdett már nekem is kellemetlen kolonccá válni. Valósággal örültem, amikor január végén kezemhez kaptam a menlevelet.