Gyöngyélet a katonaélet (5.)

 

A két vaskos iratgyűjtő közel ezeroldalnyi gép- és kéziratot tartalmaz. Az alapja géppel íródott, a sok-sok áthúzástól, fekete tintával papírra vetett javítástól hemzsegő sorok nem könnyítik meg a szerkesztő munkáját. A szerző azonos nevű fia által részben stilizálásnak, főleg kiegészítésnek szánt számos átírásnak köszönhetően végül is élvezetes szöveg kerekedett belőlük. Az emlékirat szerzője egy nagyváradi postamester. Érmellék, azon belül Albis szülötte 1892. október 8-án látta meg a napvilágot, egy föld nélküli zsellércsalád sokadik gyermekeként. Félbemaradt önéletírása gyermek- és ifjúkorát, az első világháború előtti „boldog”(?) békeidőket, frontélményeit, kései tanulmányait és Trianon után váradi polgárként megélt éveit tartalmazza, 1924-ig bezárólag. A két világháború között nagyváradi, erdélyi lapokban olykor cikkeket, verseket közlő, vitathatatlan íráskészséggel, humorral, végzettségénél magasabb műveltséggel rendelkező tollforgató hagyatéka hiteles dokumentum és lebilincselő olvasmány.

Sz. A.

 

1915. október 6-án tűzvonalba mentünk, a doberdói fennsíkra. Századunk a H jelzésű dolinát szállta meg. Ekkor ismerkedtünk meg az ellenséges csapatok nekünk akkor még új fegyverével: a repülőgéppel. San Martinót bombázták. Azt mondták akkor, nekünk is vannak repülőink, de azokat csak az olaszok láthatják, mivel állandóan az ő fejük felett keringenek.

 

Egy hét múlva a 43-asok leváltottak bennünket három napra. Aztán mi szálltuk meg az előző állásunkat, mert állítólag a 43-asok nem bírták tartani a heves ágyútűz miatt. Csapataink akkoriban törték át a szerb frontot, és az olaszok annak ellensúlyozására lendültek támadásba. Nehéztüzérségük 72 órán át tartotta pergőtűz alatt állásainkat. Mi a kavernában vártuk, mikor kerül ránk a sor, hogy őrségbe menjünk. Személyi dolgainkat mindig átadtuk egy később sorra kerülő bajtársunknak, hogy küldje haza, ha nem jönnénk vissza. Tudniillik minden rajból egy-egy őr vigyázott a fedezékben, nehogy az ellenség észrevétlenül megszállhassa.

 

19-én a század küldöncét kilőtték. Engem állítottak a helyére. A zászlóalj-parancsnokság és a század közt hordtam a jelentést egyik részről és a parancsot a másikról – állandó golyózáporban. Bizony szükségem volt minden addig szerzett harctéri tapasztalatomra, hogy ép bőrrel megúszhassam. Szörnyű napok voltak!

 

A posztokat őrhelyeikre mindig egy-egy altiszt vezette fel, ott megmagyarázta a poszt kötelességét, esetleg elismételte előtte, ha a poszt már ismerte azt. De hát itt és ekkor alig jött vissza egy is a posztjáról. A 28-as gránát mindegyiket szétvágta. Megtörtént, hogy bár hasalva kúsztak a futóárok mélyén az őrhely felé, egyik se érte el, se az altiszt, se a poszt. A 72 órás pergőtűz annyira felemésztette a századunkat, hogy mire a gyalogsági támadásra sor került, alig állt századunk tizenöt fegyveresből… Egyetlen altiszt, Cziganek Hugó törzsőrmester képviselte az altiszti kart. Ravasz, minden hájjal megkent, vén harctéri róka volt, de bátor katona.

 

Október 20-án, dél körül érkeztem vissza a zászlóaljtól. Mikor átadtam a parancsot a kapitánynak, azt mondta nekem, hogy mivel nincs, aki a posztokat felvezesse, bár altiszti feladat, énrám bízza azt, persze csak olyankor, mikor egyéb feladatom nincs.

 

– Láttam s tudom, hogy ebben a pokoli helyzetben is sikerrel végezted a rád bízottakat! Nem kérdezem, hogy csináltad – mondta –, de jól csináltad! Tudom, ezt az új feladatot is sikeresen oldod meg.

 

Így aztán a háromnapos pergőtűz utolsó húsz órájában egyetlen percem sem volt veszélymentes: az ágyúk pergőtüzéből gyalogsági golyózáporba kerültem és fordítva. Az aknavetőkről nem is szólva. De mit részletezzem én azoknak a napoknak a poklát, amikor avatottabb toll is gyenge hozzá? Akkori hadseregparancsnokunk, Boroevics Zvetozár is ebbe a mondatba sűrítette össze: „A III. isonzói csatában harcoló bakák egytől egyig olyan hősök, akik glóriát érdemelnek, mint a szentek!”

 

Ezt ám már Rudolfswerthben, a kórházi ágyon olvastam valamelyik napilapból. Hogy miként jutottam oda?

 

1915. október 21-én hajnalban a tüzérségi tűz hevessége mintha csökkent volna. Ez azt jelentette, hogy az ellenség támadásra indul. A kapitány átküldött a balszárnyunkon levő 3. századhoz, összeköttetést keresni. Mikor odaértem, azok már egy gyalogsági támadást visszavertek, néhány foglyot is ejtettek. Őket faggatták éppen. Közben az egyik fogoly a köpenye alól kirántotta a tőrét, és Pesthy hadnagyot, a század parancsnokát, előttünk szúrta szíven. Én aztán visszaindultam a századomhoz, közben távcsővel figyeltem az állások közti terepet, és láttam, hogy belátható hosszan az olaszok saját akadályaikon átkecmeregnek, és felfejlődnek támadási frontba. Siettem a századomhoz, mikor azonban a dolinába vezető futóárokba jutottam, egyszerre három ágyúlövedék vágódott a futóárok közelébe. Kettő egyik felől, a harmadik másik felől. Engem már a lövedékek légnyomása is az árok fenekéhez ragasztott, rám borítva néhány homokzsákot az árok széléről. Rövid időre eszméletemet vesztettem, s mikorra magamhoz térve kikecmeregtem a homokzsákok alól, már olasz szavakat hallottam az állásunkból. Ruhám olyan volt a kőportól, mint a molnáréké a liszttől. Igyekeztem a kapitányhoz, de magam is meglepődtem, hogy egy szót sem tudtam szólni. A kapitány csak nézett rám, mint valami csodabogárra. Ekkor én megragadtam a kezét, és húztam kifelé a fedezékből, és mutogattam az állásunk felé.

 

Mikor láttam, hogy megértette a helyzetet, szuronyos puskámmal rohantam a futóárokban, fel az állásba. Odaérve, ahol előbb a légnyomás eltemetett, éppen egy albisi fiú, Gonda Laci ereszkedett befelé az árokba, és egy gépfegyvert hozott magával.

 

Ez a találkozás a földimmel itt, meglepett. Mert ő is olyan szegény fiú volt, se a jelenlétéről, se az eltűnéséről nem akart tudomást venni senki. Meg aztán ő már a háború kitörése idején harmadik katonaévét szolgálta. Szegény özvegyasszony fia lévén, még szabadságra se mehetett haza sohase, úgyhogy a falu már el is felejtette. Ott, a támadó ellenségtől pár lépésnyire, olyan melegen ölelkeztünk össze, hogy ha valaki látta volna, azt hihette, birkózni akarunk. Halkan öntötte felém a kérdések zuhatagát. Ekkor én a szájamba mutattam, nyögdécseltem, amiből ő kitalálta, hogy nem tudok beszélni.

 

Ez a jelenet pillanatok alatt játszódott le, a futóárok mélyén, mert akkorra már a század néhány emberből álló maradéka is harcra kész állapotban nyomult az állás felé. Gonda megállította az elöl jövő zászlóst, mondta, hogy az állásban az olasz támadócsapat nyomul jobbról bal felé. Kiterjesztett karral mutatta, hogyan kell frontot alakítani a futóárok bal oldalán. Ő meg beállította a gépfegyverét, és az én segítségemmel tűz alá vette állásunknak azt a részét, amerről a támadó tömeg nyomult. Ez hatott, a folyamat megszakadt. Embereink csak akkor támadhattak. Az ágyúk most elhallgattak, vagy néha a front hátterét lőtték. Csak magunkhoz hasonló emberekkel kellett megküzdenünk, így rövid tusa után sikerült visszafoglalni az állásunkat.

 

Közben megjött az én szavam is. Igaz, csak kínos dadogással, de mégis tudtam már beszélni. Mentem tehát jelenteni a kapitánynak a helyzetet, aki a legénység kívánságára dolinai fedezékéből intézkedett. Konyakkal és tiszti cibakkal kínált. Leültetett és marasztott, de én nyugtalanul tekingettem az állás felé, mert addig soha nem hallott lármára figyeltem fel. A támadó olasz katonák ütemesen kiáltozták: avanti, avanti, porco dio! Eközben a kapitány rajzolt. Mikor elkészült, kezembe adta, hogy adjam át Cziganeknek vagy annak a tisztnek, akit legelőbb találok.

 

Rohantam a futóárokban felfelé, és néhány lépéssel a futóároknak a lőárokba való torkolatánál már észrevettem, hogy a keresztgerenda, a traverz tetejére fektetett puskával tüzelő zászlóstól jobbra olaszok nyomulnak a futóárok felé. Az elöl jövő olasz tiszt a kardjával éppen csapni készült a mit sem sejtő zászlósra. Én a karomra akasztott szuronyos puskámmal idejében érkeztem, szuronyomat a tiszt hasába döftem, aki a bal kezében levő revolverével tüzelt, megsebesítette a bal karomat, aztán összerogyott. Én még puskatussal ütöttem egyet a fejére. A zászlós csak ekkor figyelt fel a hátánál történő dolgokra: jelentem neki, hogy parancsot hoztam. Azt mondja, majd később, kiskomám. Lőtt tovább az elölről támadókra, mivel az állásunkban benn lévő katonák vezető tisztjük eleste után visszahúzódtak. Lehet, csak a másik traverz védelmébe. Nem volt, aki utánanézzen. Én szintén a traverz mellett, a zászlós szomszédságában kezdtem tüzelni. Egyszer látom, hogy a zászlós hanyatt vágódik. Homlokába kapott egy golyót. Azt se mondta, jaj! Cziganek után kellett néznem, hogy a parancsot átadhassam valakinek, Ő meg a traverz bal oldalán, ugyancsak a futóárok szélére fektetett puskából tüzelt. Megérintem, hogy magamra vonjam a figyelmét, s átadjam neki a parancsot. Rám néz, látja, hogy csupa vér a bal karom, azt mondja: hát te mi a fenének nem mész a szanitészekhez, beköttetni a kezedet? Azt mondom, hát a törzsőrmester úr miért nem kötteti be a fejsebét? „Kuss, ez az én ügyem!” – mondta szokott stílusában, de egészen más hangon hozzátette: „Mindig becsültelek, de ezt nem néztem volna ki belőled! Aztán neked itt tovább nincs semmi keresnivalód! A kapott parancs idejétmúlta, menj és jelentsd, amit a szemeddel láttál, és köttesd be a sebeidet!”

 

Mikor lefelé mentem, a dolina partján már néhány halott feküdt, köztük egyik újonckorombeli kiképzőm, Babós László hajdani derecskei tanító. Cziganekkel majd a laibachi (ljubljanai) kórházban találkoztunk újra.

 

Engem először a rudolfswerthi katonai kórházba szállítottak. Rudolfswerth német neve ellenére szláv község volt. A mai térképeken bizonyára már más néven van feltüntetve. A Narodni Domban volt elhelyezve a kórház. Nem tudok azon a nyelven, de valószínűleg a népházat hívták úgy. A helység a Kulpa folyó partján fekszik. Október végétől 1916. január vége feléig tartózkodtam ott, de addig egy pár havas esős napnál keményebb telet nem észleltem. Könnyű blúzban üldögéltünk a park lombtalan fái alatt a padokon, míg annyira föl nem erősödtünk, hogy már kimehettünk, mert a kijárás lehetősége csupán attól függött. Az épület utcafrontra néző, hosszabb oldalán ugyanis olyan alacsonyak voltak az ablakok, hogy ritkán kerültünk a kapuig, ha ki akartunk menni. Mégse fordult fel a világ, csak mert néhány rongyos baka nem kért engedelmet a kimenőhöz, hanem kimászott az ablakon, ha kedve szottyant rá, és ugyanott vissza!

 

Valóságos Adria környéki üdülés volt ez! Üdülni pedig csak úgy kellemes, ha az embernek pénze is van hozzá. Hát nekem akkor volt elég! Hogy honnan? A harctéri dupla zsoldot rendesen megkaptuk, de elkölteni nem volt módunk. Aztán sok kicsi sokra megy. Néha egy-egy borítékba beletettem egy-egy húszkoronást, és hazaküldtem a szüleimnek, arra számítva, hátha megkapják az így, szabálytalanul feladott pénzt. Csudára, valóban kaptak belőle néha. Megírták, de arra intettek, hogy ne ismételjem, mert elveszhet a küldemény. Rajtam nem fogott az intés, mert úgy okoskodtam: ha magamnál hagyom, és tehetetlenre sebesülök, vagy elesem, akkor is elvész.

 

Pénze tehát minden bakának volt, és egyikünk se értékelte sokra. Ezért aztán, ha megszagoltuk, hogy támadás készül, hogy egyéb gondunkat feledhessük, nekiültünk szabadidőnkben huszonegyezni, a megrögzött játékosok elvével: vagy több legyen, vagy ne legyen. A 72 órás isonzói pergőtüzek izgalmai között én jó néhány száz koronát nyertem. Ha elestem volna, örül a zsákmányának a szanitéc. De így meg én örültem, mert a csekélyebb kórházi zsold mellett se láttam szükséget. Sőt! Igazán úri módon élhettem, ha nem kerültem összeütközésbe a kórházi vagy katonai szabályzattal.