Mit mutat a szívfotográfia?
___________
KRÚDY GYULA

     

1.
Gimfi - talán éppen egyik leszármazottja az öreg Himfinek - miután önkéntes tűzoltói évei és vőlegény kora óta nem fotografiroztatta le magát, elhatározta, hogy a fotografáló masina elé áll.
      Mint a korral, tudományokkal haladó ember, olyan fotográfiát szándékozott magáról készíttetni, amilyen fotográfia akkoriban még ritkaság volt a városban - az arca helyett igazi valóját, a szívét és annak állapotát, a benne rejtőző gondolatokat, érzéseket, szenvedélyeket szándékozott megörökíttetni, hogy majd jubiláns korában elmerenghessen valamely kedves, régi emléken. (Amikor a Lili című keringő ütemeit zömmögi magában: „Ó, mily bohó valék...”) Egyelőre pedig nőismerőseit lepi meg az új „felvétellel”.

     

2.
      Már a bevezetésből látható, hogy Gimfi nem volt mindennapi ember.
      Fél füllel hallott valamit a szívfotográfusokról, és hallomását mindjárt értékesítette is, amikor a szívfotográfust egy pincében felkereste. Mert a szívfotográfus nem az ég és napfény közelében dolgozik, mint a bársonykabátos, harmonikás nadrágú, mefisztószakállú arcképfotográfus, hanem mélyen a föld alatt, fehér orvosi kabátban; tudományosan, hogy a kuncsaft többnyire szorongást érez már a belépésnél.
      - Hm - mondta Gimfi is, amikor a különböző villamos batériák között körülnézett -, még itt maradok a végén.
      - Nem kell félni, ön a kétezredik Budapesten, akiről felvételt csinálunk - mondta a Doktor, aki a pincében a szívügyeket kezelte.
      Ezután felkérte Gimfit, hogy vesse le cipőjét bal lábáról (amelyet majd egy tál vízben helyeznek el), vesse le az ünnepélyhez felvett ferencjózsef-kabátját, sőt fodros ingét is. A vajszínű kesztyűk feleslegesek kezén, mert két kezét ugyancsak vízbe kell dugnia, amikor a fogorvosi székhez hasonló székbe leül. - És keresztülvezetjük Gimfi úron az áramot.
      - Hm - mondta Gimfi. - Ha mégis valami baj történne, szóbelileg úgy intézkedem, hogy egyik házamat a Nyugdíjegyesület örökölje.
      Aztán leült a régi Beregszászy-zongora nagyságú masina elé; a villamoslámpák kialudtak, s a gép berregni kezdett, mint Az ember tragédiájában. (Vagy Az ördög piruláiban?)

     

3.
      Gimfi a produkció után hálásan zsebre vágta azt a papírszalagot, amelyet úgy húzogattak elő a szívgépből, mint akár a régi távirász kisasszonyok (Vanda kisasszony, aranyzsinóros zubbonykájában és Podolinban) a régi papírszalagokat a rejtelmes jelvényekkel, amelyekről meg lehetett tudni, hogy „az 567-es vegyesvonat hófúvásba került”, vagy azt, hogy a „disznóvásárt Piczekkel megcsinálta” egy régi kereskedő.
      Gimfi a sürgönyszalag tanulmányozásához fogott:
      - Hm, hadd lássuk, mit sürgönyöz a szívem?
      - Nem sok jót - felelt volna egy sürgönyjelekhez értő szívtávirász.
      De nem így Gimfi, aki mindig csak jó sürgönyöket várt életében. Gabonakereskedőktől vagy közelgő hölgyektől, sorsjegyesektől vagy az anyósától, aki lábtörés miatt nem utazhat.

     

4.
      Nézzük, mi volt Gimfi sürgönyében, amelyet a szívétől kapott.
      A papírszalag, amelyre a szívtávirat jelei felsorakoztak, három részből állott.
      Az első részben apró, egymás mellett sűrűn elhelyezkedő ráncocskák, mint valami régi harisnyastoppolás emlékei, a szívverés mindennapi élete ábrázoltatott. - Gimfi mindjárt mondta is magában: így folydogál a vérem hétköznaponként, így mendegélnek a mindennapok, amelyek között csak annyiban lehet különbséget tenni, hogy az egyiket Szerdának, a másikat Csütörtöknek hívják. Olyan az egész fejezete a szívem ezen életmódjának, mint a nagyon csendes, vidéki postahivatalban a távírókészülék magányos kopogása. Senki se hallgat rá, mert tudják a hivatalban, hogy a készüléknek nincs különösebb mondanivalója.
      De bővebb vizsgálat után észrevette Gimfi, hogy a mindennapi jelek között van ám egy szökőkutacska is (mintha egy potyka ugrott volna ki a csendes folyóból).
      Ez mégiscsak egy nőnek a jeladása lesz! - gondolta, amint végigfutamodott női ismeretségein. - Különös, hogy utánam jött a fotográfushoz is.

     

5.
      - De nézzük a második számú képecskét is - mondta Gimfi, amint tovább bontogatta a papírtekercset, szíve történetét, mintha valami könyvtárban ülne, ahol régi történeteket olvasgatna.
      - Oáh! - kiáltott fel régi úriember módjára. - Itt már kezdek magamra ismergetni. Mintha csak frizurámat, a göndörített barkóimat, hevülékeny bajszomat, fodros nyakkendőmet és fehér pikémellényemet látnám ezen a fotográfián.
      (A papírszalagon lévő jelvények tornyocskákat és völgyecskéket mutattak, mint valami szenvedélyes vallomás képeit. Egyenetlenül sorakoztak egymás mellé, amilyen általában az élet.)
      - Persze, a toronyból völgybe jutunk - kiáltotta Gimfi, amikor a tornyocskák alatt meghúzódó gödröcskéket szemügyre vette. - Minden tornyocska alatt van a bánatnak is völgye, amelybe menthetetlenül bele kell zuhannunk a toronyban járás örömei után. A szomorúság, a csömör, az unalom völgyecskéit éppen úgy be kell járnunk, mint az élet tornyait. Igaz, hogy néha nagyon is mély a völgy, ahová jutnánk - és mindig egyedül, magányosan, mert az embernek a szomorú útjait mindig magára hagyottan kell megtenni -, de íme, a völgy mélyéből már látszik az újabb tűhegyű tornyocska. Nem alhatunk el Rip van Winkle módjára a völgyben (pedig, becsületemre, jólesnék kissé megpihenni), újabb élmény, újabb kaland, tornyocska vár az élet mendegélésében.
      - Az újabb tornyocska szinte kihívólag lekiált: „Ide gyere fel, ha tudsz!” - integet valaki a toronyból. Talán éppen a mindenkori királynő, akit az ember a szívében hord?
      - És a mély völgyből, az ernyedés, a bánat, a semmittevés völgyéből ismét a toronynak rugaszkodik a lovas - mint valami kacsalábon forgó várnak... Pedig tudja, hogy a tornyocskából éppen úgy le fog zuhanni, mint a többi toronyból, amelyeket idáig bejárt.
      6.
      A harmadik számú szívfotográfiánál üvöltött örömében csak Gimfi igazában. (Csupa rendszertelen vonalak az élet menetéből, a szív munkájáról; a vérkeringés valódi képe egy olyan emberben, mint Gimfi volt, aki voltaképpen csak látszólag válogatott az élet falatjai között, mindenbe beleharapott, ami elébe került.)
      - Oáh! - ismételte többször Gimfi, amely jeladás nála a legnagyobb megelégedést jelentette. - Most remekelt igazán a szívfotográfus bácsi, amikor annak az emberkének utazásait megörökítette, aki véremben lakik, s nagy kalapban, nagy bottal jár a különböző kalandok után. Most megcsíptem őkelmét, akit olyan régen keresgélek, mert nem hagyott sohase békében.
      - Gyere csak, kisöregem, aki az élet nyugodalmas síkságairól (ahol csak valahogy eléldegéltem) mindig a legveszélyesebb talajra csalogattál. Tótországiasan görbe országutakra, ahol ember legyen, aki a szekeret hajtani tudja.
      - Mintha csupa lakodalmas vagy névnapos népség járna ezen az úton... A részeg ember megy ilyen vonalban az úton, egyik oldalról a másik oldalra, és mindig azt mondja magában: „Nem loptam én életemben.” De, ha a hegyen lát egy virágot, nyomban nekifutamodik a hegynek. Viszont a gyaluforgácsos házakba bekandikálván: szomorúan jön ki, mert végeredményben minden kocsma egyforma. Majd szép leányhoz mászna fel a háztetőre. De csak egy pillanatra, mert nyomban elhajtják.
      - Kár, hogy az ilyen rendetlen ember sohasem töri ki a nyakát.
      Doktor Veres, akinek rendeletéből a szívfotográfia készült, megnézte Gimfi barátunk fotográfiáját, és így szólt:
      - Ha némi kötelezettségei volnának önmagával, a társadalommal szemben - hogy szerencsétlen családjáról ne is beszéljünk -, legyen szíves nyomban beszüntetni az ivást és a dohányzást. A kúra többi pontját már közöltem önnel.

      Krúdy Gyula: Utolsó szivar az arabs szürkénél. Magvető, Bp., 1965. 2. kötet