Dokumentum

____________
RAVASZ LÁSZLÓ általános tájékoztatója arról, hogy a magyar evangéliumi egyházak mit tettek a legújabb időkben a zsidókérdéssel kapcsolatban

      (A közreadott szövegben a nyilvánvaló elírásokat, gépelési hibákat javítottuk, az olvasást nehezítő központozási hiányosságokat pótoltuk. A helyesírást a mai gyakorlathoz igazítottuk. Szövegbetoldás esetén szögletes zárójelet alkalmaztunk.)

(Az elektronikus változatban egyes a jegyzetek nem érhetők el.)

      Ez a tájékoztatás magától értetőleg rövid és általános lehet, de minden állítása iratokkal, beadványokkal, magánbeszélgetésben vagy zöld asztalnál elhangzott megnyilatkozásokkal bizonyítható. Az elmondandó anyagot így csoportosítom:
      1. Milyennek bizonyult a zsidóság ez alatt az idő alatt?
      2. Milyen volt az egyház szolgálata a zsidósággal szemben?
      1. A legutóbbi időben a zsidóságon észrevehető volt egy nagy menekülési rémület, amely a keresztyén egyház falai között akart menedéket keresni. Miután ez a menekülési rémület a keresztyén egyházba való megtérés motívumai közül csak éppen arra az egyetlen egyre nem volt figyelemmel, amelyik pedig egyes-egyedül lehet Isten-szerinti ok, t.i. a Krisztushoz való térés öntudatos megvallására, kénytelenek voltak a keresztyén egyházak valósággal védekezni az áttérők ellen. A zsidóság maga csendesen két részre oszlott. Egyik része rezignáltan megállott az ősi hit mellett, a másik menekült a süllyedő hajóról. Sok olyan esetet tudok, amikor valaki áttért egy keresztyén egyházba s magát továbbra is a zsidó felekezet tagjául tartotta.
      Azok, akik az ősi hit mellett megmaradtak a bekövetkezett rettenetes idők alatt lélekben még jobban eltávolodtak mindattól, ami keresztyénség. Ők a keresztyén egyházat az áttérőkből ítélték meg és ezen a ponton csak kedvezőtlen képet szerezhettek róla.
      A hozzánk áttérőket az jellemezte, hogy az egyházban mentsvárat akartak találni, amely őket társadalmi, vagyonjogi és lelki szemponttól minden veszedelem ellen megvédelmezi. Öntudatlanul is úgy fogták fel az ügyet, mintha egy elsőrangú céggel életbiztosítást kötöttek volna, s az elsőrangú cég igen olcsón vállalkozott arra, hogy a fenyegető zsidóüldözések esetén hajuk szála sem görbül meg. Ez az alapvető tévedés szörnyű csalódást jelentett reájuk nézve. Miután Krisztus Urunk nem azért hívta a zsidókat megtérésre, hogy megtarthassák millióikat, társadalmi rangjukat, politikai és emberi jogaikat, hanem azért, hogy vegyék fel az Ő keresztjét, ürítsék ki az Ő poharát, keresztelkedjenek meg az Ő keresztségével és úgy kövessék Őt, világos dolog, hogy a keresztyén anyaszentegyház, amikor olyan politikai hatalom veszi kezébe a zsidóüldözést, amely fölött az egyháznak semmiféle hatalma nincs, befolyása is reá kevés, nem tudta megvédeni hozzá áttért tagjait a zsidóüldözés hátrányos következményeitől. Ebből a hozzánk áttértek azt a következtetést vonták le, hogy azért nem védi meg [őket] az egyház, mert nem akarja megvédeni, s ezerszámra írták a könyörgő levelet az egyházak vezetőinek: legyenek szívesek, szenteljenek drága idejükből néhány percet ennek az ügynek; nagy tekintélyüket vessék latba, hiszen csak egy szavukba kerül, hogy keresztyénné vált zsidónak ezen a földön a hajaszála se görbüljön meg. Mikor pedig az egyház erre azt felelte, hogy ő mindent megtesz, amit tehet, de kezességet csak arról vállalhat, ami az egyház lényegéből következik, t.i. hogy Krisztus vigasztalását és az atyafiúi szeretet gyöngédségét hirdeti és bizonyítja az üdvözülteknek és a szenvedőknek, a sok el nem készült lélek nem tudott élni a Krisztus vigasztalásával s önmagát marcangolva hánykódott kétségbeesés és remény között. Kétségbeesése földi volt, mert azt siratta, amit a rozsda és a moly megemészt és ami az elmúló világ hiúságához tartozott, reménysége is földi volt, mert emberekben, jogszabályokban, új meg új formulák kitalálásában, protekciókban, igen sokszor, szinte járványszerűen, hamis bizonyítványok vásárlásában vetette reménysége horgonyát. Rendkívül nagy számú levelezésemben egyetlenegy olyan levél sincs, amelyben valaki a számára biztosított előnyökről lemondott volna azért, hogy élettársával, szüleivel, atyjafiaival a sorsközösséget elvállalja és számtalan pásztori esetem között egyetlenegy sem volt, amikor valaki az egyháznál nem mentő írást, protekciót, közbenjárást keresett volna, hanem Igét, Szentlelket, sakramentumot, egyszóval magát Krisztust. 1
      2. Ettől függetlenül az egyházak mindent megtettek a szerencsétlen emberek megvédelmezésére. Bár a protestáns egyházak készségüket kijelentették, hogy a legtökéletesebb kooperációra is készek s magukat e téren a katolikus vezetőknek alávetik, a katolikus egyház vezetősége nem látta elérkezettnek az időt egy külső kooperáció megteremtésére, de udvariasan közreműködik abban, hogy minden egyház a maga hatáskörében azonos szellemben és értelemben járjon el és tájékoztatja a protestáns egyházakat, hogy ő maga e téren mit tett. 2
      Az egyházak munkája a négyszemközötti tárgyalás, a hivatalos megnyilatkozások átadása lehetett csupán és nem a nyilvános demonstráció. Nyilvános demonstrációra nincs mód, mert a cenzúra ilyen cikket nem közöl, ha valaki a rádióban ilyen beszédet mond, többet a rádiót az egyházak nem használhatnák fel a maguk nagy vigasztaló munkájában; egyházi gyűlések ilyen kérdések felvetésével meghasonlásokra vezetnének és a testületi adminisztrációt bénítanák meg. A szószékre ezeknek a kérdéseknek a megvitatását felvinni nem szabad, mert mindaddig, amíg az egyházak képviselői a magyar országgyűlésnek tagjai, mondanivalóikat ilyen minőségben kell nyilvánosságra hozniok, amint az e sorok írójának szándékában is volt, ha súlyos betegsége ebben meg nem akadályozta volna. 3 Egy nyilvános bizonyságtételre esetleg lehet szükség, de ez a legádázabb kultúrharc megindulását, minden híd felégetését és az egyház életének partizánharcokra való elözönlését jelentené, tehát csak az ultima ratio lehet. A református egyház vezetősége a következő tárgyalásokat folytatta:
      Kétszer tárgyalt a Kormányzó Úrral, egyszer a miniszterelnök úrral, egyszer a belügyminiszter úrral, többször tárgyalt az ország prominens jobboldali vezérpolitikusaival. Kérést nyújtott át a kormányzatnak a csillagviselési mentesség kiterjesztése tárgyában, a keresztyén zsidók elkülönítése és külön jellel való megkülönböztetése tárgyában; kérte az elkülönített keresztyén zsidók pásztori gondozásának biztosítását; kérte a keresztyénné vált család egységének biztosítását. Személyes közbenjárással, de ugyanakkor emlékiratok átadásával felhívta a kormány figyelmét a zsidók elkülönítésének végrehajtása során jelentkező visszaélésekre, kegyetlenkedésekre. Kellő időben felemelte tiltakozó szavát a zsidók deportálásának fenyegető gondolata ellen, 4 s mikor ez megindult, mindegyik evangéliumi püspök aláírásával éles tiltakozással fordult a kormányzathoz. 5 Közben igehirdetésében fokozott erővel hangsúlyozta az erkölcsi világ örökkévaló isteni törvényeit, az igazságosságot, az irgalmasságot, az emberszeretetet. 6 Különös melegséggel hívta úrvacsorához, gyülekezeti közösségekbe a sárga csillaggal megjelölt keresztyéneket, számukra bibliaórákat, konferenciákat, imaórákat rendezett. A szószékből felhívta a gyülekezet tagjait és jótékony testületeit, hogy ezeket a megpróbált testvéreinket különös szeretettel és gyöngédséggel vegyék körül. 7 Árván maradt gyermekeiket internátusaiban elhelyezte és neveltetésükről gondoskodik. 8 Mindezt teszi Isten dicsőségére, nem várva érte hálát vagy dicséretet, tudja, hogy ha lelkét megemészti, akkor is csak haszontalan szolga s ha valamit elért, csak ingyen kegyelemből érte el.
      De ugyanakkor hangsúlyozza: tiltakozik az ellen, hogy meg nem próbált, idegen országok[,] kényelemben élő egyházak bírói székbe üljenek, felette pálcát törjenek és mártíromságát rosszul vegyék számba. Nincs egyetlen egyháza sem a mai emberiségnek, amelyiknek jogcíme lenne ilyen bírói székbe ülni. Csak egyet képzel el, azt, hogy mindnyájan egy nagy bűnvallomásban Isten elé állunk, vádoljuk és elítéljük magunkat s a kegyelmet egyedül Istentől várjuk. Látva azokat a gyermekeket, akiknek szemük kifolyt, lábuk csonka lett, mert repülőgépekből robbanószerekkel töltött játékokat dobtak le 9; végignézve a tömegtemetéseket, a szétfreccsent, gyermekkórházak udvarán összeszedett apró kezeket és lábakat, orvosoknak és ápolónőknek szétroncsolt koponyáit, beomlott pincékben éhenhalt asszonyoknak és öregeknek százait, nem tudná elfogadni, hogy azoknak a nemzeteknek az egyházai, amelyek ezt a veszedelmet küldték reánk, még rossz osztályzatot adjanak a magyar református egyháznak, mert a zsidókérdésben [nem] kezdette meg az utcai barikádharcát a bíborosok és püspökök vezetése alatt.

      Közzéteszi: MAJSAI TAMÁS

      1. A püspökhöz intézett számos korabeli levélben kap hangot a hitbeli vigasztalás igénye és annak kifejezésre juttatása, hogy íróik végső soron Isten és/vagy Megváltójuk iránti teljes bizalommal ürítik ki a keserű poharat. Az, hogy a zsidók a szenvedésre való készséggel, a megpróbáltatások elől való kitérés lehető eszközeinek eleve elutasításával igazolnák az emberi nem „nemesebb” fajtáihoz, vagy éppen a magyar nemzethez tartozásuk jogosságát, illetve az az alacsonyabbrendűségi ódium, ami ennek nem vállalása miatt szövegünk értelmében kimondatlanul is rájuk terhelődik, az antiszemita argumentációk tradicionális elemei közé tartozott, amit a korabeli egyházi sajtó is buzgón forgalmazott.
      2. A protestáns egyházak, mint már utaltunk rá, mindenekelőtt Ravasz László iniciatíváira és személyén keresztül, valóban igyekeztek együttműködést kiépíteni a katolikus egyházzal, amelynek ez ügyben való mulasztását csak a majoritás- és világegyháztudat természetes intézményi és attitüdbeli velejárói, s az a tény „mentenek”, hogy a zsidóknak szentelt figyelem adott készségszintjén a protestánsokkal való kooperációnak - tekintettel azoknak a kormányzati politika relációjában jelentéktelen súlyára a katolikus egyházzal szemben - tényleg nem lett volna sok jelentősége. Az érem másik oldala ugyanakkor az, hogy a protestáns részről szorgalmazott kapcsolatkeresés néhányszori látványos esete el is fedi a kooperációra való eltökélt készség alapjában és egészében véve mégiscsak hiányzó momemtumát, továbbá, hogy a protestánsok együttműködési szándékát sem annyira a hatékonysági szempontok vezérelték, mint inkább a kormányzati retorzió mértékének mérséklése és lehető megbénítása, a katolikus pozíciók ez utóbbi esetben várható megerősödésének elkerülése, s végül de nem utolsó sorban az előrelátható elutasítás önfelmentést is hozó lélektani igénye.
      3. Ravasz László ezekben a kritikus hónapokban valóban súlyos beteg volt, ami egyébként is akadályozta őt az egyházi akciók energikusabb kézben tartásában. Az említett kötelezettség természetesen nem létezett. Annál kevésbé, mert az egyházi képviselőknek az állami jogszokások, de nem az egyházi alkotmány szerint voltak - magánszemélyként - egyházuk reprezentánsai a törvényhozásban.
      4. Utalás a miniszterelnökhöz intézett május 19-iki konventi elnökségi beadványra, amelyhez tartalmilag hasonló, bár kevésbé határozott hangvételű iratot nyújtott be május 26-iki keltezéssel az evangélikus egyházegyetem elnöksége is. A református beadvány tiltakozást kifejező részeiben a következő két gondolat szólalt meg: a) „A zsidónak minősülő egyének elkülönítésével kapcsolatban kifejezésre kell juttatnunk, hogy magát az elkülönítésnek a tényét a leghatározottabban helytelenítjük s úgy gondoljuk, hogy a keresztyén társadalomnak a régmúltban tett ilyen intézkedése vagy hagyománya többé fel nem újítható.” b) „Jeleket látunk, amelyek arra mutatnak, mintha az elkülönítés mellett az ország határain kívülre való deportálás is előkészületben állana. Fel kell hívnunk Nagyméltóságod figyelmét azokra a szomorú eseményekre, amelyek más országok zsidóságának hasonló deportálását végső befejezéshez juttatták s nagyon kérjük Nagyméltóságodat, hogy az ilyen események elkerülésére mindent megtenni s a magyar királyi kormányról és ezzel az egész magyar nemzetről az ezekért járó felelősséget elhárítani méltóztassák.” - A petíció alaphangját mindazonáltal (hasonlóképpen az egyéb beadványokhoz) nem a tiltakozás szava adja meg, hanem a zsidótörvények hatálya alá eső személyek jelentéktelen számú körét érintően tett kormányzati kedvezések iránti köszönetmondás, és az ezek feletti megelégedést tolmácsoló sorok, továbbá a miniszterelnök „bölcs vezetése alatt álló kormányzat” által „teremtett befejezett tények” kénytelen tudomásulvételének kinyilvánítása, s végül, de nem utolsó sorban, a határozott tiltakozástól való tartózkodásnak az a diplomatikus formája, amelyben a zsidóellenes intézkedések terén principiell elismerték a kormányzat politikai kompetenciáját, a metakommunikatív konnotációk szintjén pedig azt tudatták a politikai élet őrállóival - akárha tudatos szándék nélkül is -, hogy szakítópróbára azért nem fog sor kerülni. Az 1944-ben a zsidóüldözés áldozatai érdekében tett református egyházi intervenciókról összefoglaló áttekintést ad: Bereczky Albert: A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen. Budapest: Református Traktátus Vállalat. 1945. (Reprint: Budapest, 1984.) Az evangélikus akciókról pedig Fürj Zoltán: Az evangélikus egyház és a Holocaust. In: Világosság 1991[32]/12. 939-953.
      5. A két nagy protestáns egyház püspökei által aláírt, a miniszterelnökhöz június 21-ikén benyújtott tiltakozás szövegét közli (legutoljára): Fürj Zoltán: Op. cit. 946-947. Az iratban (legalábbis az addigiakhoz viszonyítva) valóban kifejezésre jutó éles tiltakozás mellett olvasható azonban az is, hogy „mi Nagyméltóságod politikai helyzetét nehezíteni nem akarjuk, sőt a kibontakozásban magára vállalt feladat megoldását elősegíteni kívánjuk, ezért tiltakozásunkat egyelőre a magyar közvélemény elé nem visszük [...].”
      6. Az erkölcsi momentum fokozott kihangsúlyozása valóban jellemzőnek tűnik, de nem a sejtetett aktualizált formában, hanem az időtlenség és elvontság steril minőségében. A korábbi évek, évtizedek nacionalizált-antiszemitifikált evangéliumhirdetése után (amelyben Ravasz László feltétlenül az élen járt) ez persze akkor is késő lett volna, ha valóban így történik. Nem véletlen, és több vonatkozásban is igen jellemző, hogy a püspök az egyik, itt tárgyalt szempontból legmarkánsabbnak tekinthető cikkében, egyezően a jelen dokumentumban kifejtettekkel, kimondottan is arra hívja fel a lelkészeket, „hogy a napi politika kérdéseit a szószékre ne vigyük fel”. (Ravasz László: Milyen legyen a mai igehirdetés? In: Református Élet 1944[11]/23. VI. 3. pp 1-2.) - Igazán útmutató erejű homiliás és publicisztikai megnyilvánulásokat az ellenállási, kritikai-prófétai vonal olyan képviselőitől ismerünk, mint pl. Bereczky Albert, Békefi Benő, Czeglédy Sándor, Péter János. (Az egyházvezetés, közelebbről Ravasz László, elsősorban abban játszott szerepet, hogy érezve a helyzet fonákságát, az említett szerzők egyik legrangosabb fórumát, a Református Jövőt szabaddá tette gondolataik közlése előtt.) A kérdéshez részletesebben ld.: Majsai Tamás: A protestáns egyházak az üldözés ellen. In: Magyarország - 1944. Üldöztetés-embermentés. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó - Pro Homine - 1944 Emlékbizottság. 1994. (180-184.)
      7. Ilyen jellegű egyházvezetői megnyilatkozásokat csak elvétve ismerünk. A „különös” minősítés pedig mindenképpen túlzó. Áttekintve például a kérdéses időszakban Ravasz László és Bp. Kálvin téri lekésztársa által tartott öt, illetve három a Rádióban is közvetített igehírdetés szövegét, a nyomát sem lelhetjük fel az említetteknek. (Ravasz (?) annál inkább találkozhatunk viszont olyan betétekkel, amelyekben a zsidó és az „ószövetségi” ember a negatív létminőség illusztrációs szerepét tölti be.) Ravasz leírásában a Református Egyház Egyetemes Konventjének „Jó Pásztor” Missziói Albizottsága néven működő és a kérdéses időszakban is igen jelentős embermentő tevékenységet kifejtő munkaág aktivitásai elevenednek meg. (A „Jó Pásztor”-t a hivatalos egyház csak felemásan tudta a magáénak, amit kifejez az is, hogy szolgálatának hatékonyságát az erkölcsi támogatáson túlmenően nemigen mozdította elő.)
      8. Ez időben egyetlen ilyen internátusról tudunk, a Dunamelléki Református Egyházkerület Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítványa által a „Jó Pásztor” számára rendelkezésre bocsátott Lakatos Etelka Református Árvaotthonról az Eger melletti Noszvajon, ahol zsidó (ismereteink szerint mintegy tízen voltak) és nem zsidó származású gyermekeknek nyújtottak menedéket.
      9. Az angolszász kegyetlenkedésekről propagandisztikus okokból gerjesztett korabeli háborús folklór egyik eleme.