MEGSZÓLALOK
1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
Nagy Vendel |
Magazinunk sokszínűségével is a világ változatosságára kívánunk utalni, annak ellenére is, hogy a magyarságunkat sem kívánjuk megtagadni, bár sokan ez irányba haladnak. Mindenképpen sajnálatos dolog.
Egy glosszával kívánom ezt ecsetelni, és egyebet nem mondhatok, bárhogy is akarom. Egyébként magyarok vagyunk!
Szegzárdi Nagy Vendel
Ma, Február első éjszakáján jutott eszembe a dolog! Kik is a magyarok, és hol laknak? Itt középeurópában, ahol élünk, évszázadokig nagy volt a jövés-menés. Keveredtek a gének rendesen. Hogy mást ne mondjak: a tatárjárás, a törökdúlás, a Habsburg uralom, a szovjet csapatok inváziója mind itt hagyta, hol erőszakkal, hol anélkül, a maga gyümölcsét.
Gondoljunk csak a Janicsárokra....
Bár, mikor ide találtak a Honfoglalók, akkor is laktak már
itt népek, és a Kunság, és a Jászság is sugallhat valamit.
A mi családunkat Mária Terézia telepítette be Magyarországra.
Anyám kakasdi sváb lány, apám faddi bő gatyás magyar volt. Kaptak is rendesen a
szülői házban mindketten, hogy nem fajta bélivel keveredtek össze. Mutti
rokonsága a haláláig nem bocsájtotta meg ezt a vegyes házasságot. Anyám sváb,
apám magyar, no akkor én mi vagyok? Turmix. Egyébként keresve keresem a
színtiszta magyart ebben az országban, tud valaki ilyet mutatni? Kötve hiszem.
A mi közvetlen családunkban van sváb, magyar, székely, román, cigány. Gondolhatjátok
mi van, ha összegyűlünk. No akkor vagyunk ám igazán magyarok…!
Én egyébként már évtizedek óta angol lapáttal, mert a szívlapátot már nem bírom el, francia-kulccsal, és svéd-fogóval dolgozom, a fát pedig cigány fejszével hasogatom évek óta. Így már évtizedekkel megelőztem a korom.Követve a jelenlegi divatot, és a globalizáló világot, megváltoznak a szokásaink is.
Elvégre, és végül is magyarok vagyunk!
*********************************
SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL
EGYÉBKÉNT, MAGYAROK VAGYUNK
2. VERSEK A NAGY VILÁGBÓL - KORTÁRSAINKTÓL
ENGEL CSABA ERDÉLY, HAJDAN VALI, DUFEK MÁRIA SZLOVÁKIA,
GANT ELIZABET, CSOMOR HENRIETT, BODAI ILDIKÓ, NAGY CSABA
3. MESÉK VILÁGA. KELEMEN GYÖRGYNÉ EDIT: KIS PARASZT LÁNYKA
MEGJELENT LEGÚJABB HANGOS MESÉM, ANGYAL CÍMMEL
FELOLVASSA BOLDOG ÁGNES SZÍNÉSZNŐ
4. ELISMERŐ SZAVAK FONTOSSÁGA
ÁRVAY MÁRIA: A DICSÉRET SZÉP SZÓ, HA KIMONDJÁK, ÚGY JÓ
5. FANTÁZIA REGÉNY
SAMU ÁGNES: ŐSI ERŐK, ÉS AZ ÚJJÁSZÜLETETT TESTVÉRISÉG
6. VERSVÁLOGATÁS : KLEMENT BURZA MÁRIA, ÉS I. P. STEVE ÍRÁSAIBÓL
7. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK. VÉGHELYI PÉTERNÉ: EMBERSÉG AZ ÉTERBŐL
8. HAZAI TÁJAKRÓL...SZEGZÁRDI NAGY VENDEL ÍRÁSAI, ÉS HANGOS VERSEI
ILOSVAY GUSZTÁV ELŐADÁSÁBAN - AUSZTRÁLIA
9. FANTÁZIA SOROZAT. KISS ANIKÓ, ÉS KISS ERIKA: AZ ELÁTKOZOTT HABÓ
10. TANULMÁNY. DUFEK MÁRIA: REMÉNYIK SÁNDOR ÉLETE, ÉS KÖLTÉSZETE
11. ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL. VÉGHELYI JÓZSEF: A FÚVÓ
12. NOVELLASOROZAT
SZILÁGYI ANITA: SZÉTTÖRT JEGYGYŰRŰ - ROMANTIKUS DRÁMA
13. ITT A FÁRSÁNG - FARSANGI VIGASSÁGOK.
JELMEZZÉ SZELIDÜLT- SZEGZÁRDI NAGY VENDEL, SZILÁGYI ANITA,
ENGEL CSABA, CSOMOR HENRIETT, PESA ANNAMÁRIA
14. NOVELLA. KONCZ RÓZSA: ÉVFORDULÓ MARGÓJÁRA
15. VERSRŐL VERSRE...KORTÁRSAINKTÓL
VÁGI ILONA, KOVÁCS TIBOR, KELEMEN GYÖRGYNÉ EDIT,
KUCHTA CSILLA, ÁBRAHÁMNÉ ÁGNES
16. EMLÉKEZÉS. CSOMOR HENRIETT: BÁRÓ KUTYÁM
17. ÚJÉVI HANGULATBAN. ENGEL CSABA: ELTELT MÉG EGY ÉV, EGY ESZTENDŐ
18. TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT - SOPONYAI MIHÁLY ROVATA
HOGYAN VÉSZELJÜK ÁT A HIDEG TELET
19. VÉLEMÉNYEM SZERINT - OLVASÓINK ÍRTÁK
20. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
ENGEL CSABA: Nyílj ki rózsám
(Szenvedélyes csalogató)
Mikor nyílsz ki szívem csücskén?
Ne szenvedtesd lelkem kérlek.
*
Nyílj ki rózsám
Nyílj ki rózsám, nyílj ki,
Szívem napos részén,
Ott a fény melege,
Téged dédelgessen.
Nyílj ki rózsám, nyílj ki,
Bontsd ki szirmaidat,
Lelkem cirógatnád,
Édes illatoddal.
Nyílj ki rózsám, nyílj ki,
Életemnek társa,
E világ csodája,
Gyöngéd ivadéka.
A tisztaság jelképe,
Szenvedélyem párja,
A szerelemnek álma,
Lelkem heves vágya.
Hogy ha kinyílsz nekem,
Minden pirkadatkor,
Harmatcsepp áztatná,
Vörös szirmaidat.
Fáradt gyökereid,
Mélyre eresztenéd,
Gyöngéd zöld hajtásod,
Dúsabb frissebb lenne.
Nem szenvednél soha,
S nem szenvednék én sem,
Örök zöld maradnál,
Ameddig csak élnénk.
Nyílj ki rózsám, nyílj ki,
Nálam tavaszodik,
Szívem pitvarában,.
Te lennél a legszebb.
Nyílj ki rózsám nyílj ki,
Nálam nem kell félned,
Nem kell védekezned,.
Tüskés jelmezeddel. .
Nyílj ki rózsám nyílj ki,
Lássam virágzásod,
Édes porzószálad,
Melyből illat árad.
2021.01.05
Hajdan Vali: Éltető fényben 2021-ben
süssön Nap, fény legyen,
szomorú világunk
ettől feléledjen!
Mi szürkébbnek látszik,
inkább fehéredjen,
elárvult önmagunk,
végre felébredjen!
Kinek, amije van,
azzal ne kérkedjen,
senki a szívében
meg ne keményedjen!
Tartson össze a nép
és el ne széledjen,
aki jó útra tér,
már el ne tévedjen!
Egy boldogabb jövő
kívánom, létezzen,
lelkünk felüdüljön,
tovább ne éhezzen!
Akadályok előttIsten felvértezzen,
szívünk megújuljon,
szépre emlékezzen!
Lelkünk ne éhesen,
örökké élhessen,
aki bennünk lakik,
hitünkben éltessen!
Vezessen az úton,
minket jövő évben,
találjunk örömet
minden jóban, szépben!
Ne a haszontalan,
üres szóbeszédben,
biztonságot, hitben,
ne a bankbetétben!
Így maradjunk együtt
ne egy vak reményben,
bútól, bajtól távol,
talpig egészségben!
Ne csak karácsonykor
szánjunk meg esendőt,
kívánok Istentől
áldott Új Esztendőt!
Szeretettel: Hajdan Vali
GANT ELIZABET: Csillagfény
Jégpáncél fedi be a kopár, szürke betonutakat,A szeretetünnep, karácsony elmúlt, s tán kiapadt
Szívünkből a jóság, a szeretet és minden erény?
A lelkünkben mégis él, lélegzik, szárnyal a remény.
Mi mégsem hagyjuk, hogy a derű elszálljon szerteszét.
Kicsiny kandallónkban gyönyörűséges tűz ég, lobog,
Próbáljuk meg, hogy legyünk végig erősek s boldogok.
S ne féljünk, hogy egyedül kell töltenünk az éjszakát.
Sok-sok fénylő csillag van, belőlük mi is egy vagyunk,
Mutassuk meg, hogy mi, szelíd lelkek összetartozunk.
Csomor Henriett: Valentin napi gondolatok
Ha egyszer szerelmes lennék,
akkor se ünnepelném meg
Valentin napját,
az angoloktól
átvett szokást.
Én magyarul
szeretnék szeretni.
Most már szeretlek én
mindennap,
reggel, délben,
este.
Éjszaka
beléd gabalyodva
alszom el,
mert szükségem van
a közelségedre,
ölelő karod melegére.
Halk szavaid
suttogó bársonyára.
A hajnal fénye
beszűrődik
a zsalugáteren át.
Én már ébren vagyok,
de mégsem mozdulok,
csak élvezem
gyengéd ölelésed,
amely egész
éjszaka tartott.
Olyan kedves érzés,
mintha sohasem
engednél el.
Szeretlek, érzem
szívem legmélyén
gyönyörű arcodnak selymét,
gyengéden simogatom.
Nem is sejted
mekkora örömet érzek,
mert szeretlek.
2021. január. 17.
NAGY CSABA: Köszönöm Uram…
Köszönöm Uram az éjszaka csendjét,
a susogó ágak zöldellő beszédét.
Csöndes tanúja lehettem a végtelennek,
volt, hogy megértettem igédet.
Köszönöm a virágokat, a madarakat,
a hegységeket, a folyókat.
Testvérem lett a lélek, a könyved,
köszönöm az oltalmazó menedéked.
Köszönöm neked a helyet és az időt,
hogy megismerhettem a Nőt.
Köszönöm, hogy olykor engedtél vétkezni ellened,
s nem csorbítottam szent neved.
Köszönöm anyámat, és apámat,
kiktől megtanulhattam az élet lábbal nem tiporhat.
Köszönöm a múlt keserű árnyait,
s hogy nem hagytak magamra szárnyaid.
2021.01.06.
Valahol nagyon, nagyon messze, túl az álmok országán, van egy kicsiny falucska.
A kis faluban fehérre meszelt házacskák állnak, nádtetővel. A kis település szélén, lassú és csendes folyó lágyan simogatja partját. Nyáron a sekély vízben fürdőznek az emberek, gyermek zsivajtól hangos a környék. Arrébb az emberektől távol, az erdei állatok oltják szomjukat a nagy melegben. A folyó partján öreg, vaskos, kissé megdőlt fák nyújtanak hűs árnyékot.
A falucskát szorgos, dolgos emberek lakják. Itt él az idősödő házaspár. Gyermekáldásról már kezdtek lemondani, mikor kicsi lánykájuk megszületett. Védték mindentől, kis szemük fényét. Iparkodtak neki mindent megadni, abból a kevésből, mi volt nekik. Apukája folyton dolgozott, anyukája is elvállalt minden adódó munkát. Sütött és főzött, ha kellett hímzett.
Este elalvás előtt, anyuka mesét mondott. Szállt a mese, szólt király lányról ezüstről, aranyról, csupa cifra holmiról. Természetesen a király lány mindig bajba került és akkor jött a szép fiatal herceg és megmentette. Miről is álmodott ezután a kis lány, hát persze, ő a király lány. Cifra ruhákban jár, csupa csipke, fodor és masni.
Kelemen Györgyné Edit |
A pici lányka, a kis Tündike szép volt, mint egy kis játék baba. Szeme, mint a tenger kékje, haja meg aranyló búza színű, mindig nevetett kacagott, énekelgetett. Legjobban apjával szeretett lenni a lovaknál. Született ott egy kis csikó, azzal szeretett játszani. A lovacska futott vele és bujt hozzá, önfeledten játszottak. Futottak a réten, a kislány arany haja szállt a szélben, a csikónak meg éj fekete sörényébe kapott a szél. Apa időnként megállt a munkával, hogy vidáman nézze, ahogy játszanak.
Egyszer a király lány arra sétált, meglátta Tündikét. Megtetszett neki a kislányka és utasításba adta, legyen az ő kis szoba lánya. Inkább játéka, legyen kivel játszania.
Tündikét hívatták menten. Rózsavízben fürdették, legyen illatos. Törékeny derekát, hogy még karcsúbb legyen, fűzőbe szorították. Alig tudott moccanni, sőt még levegőt sem igen kapott benne. Aztán abroncsos, nehéz ruha, a haját meg kifésülték, tele tették minden féle kapoccsal, szépen álljon. Lábára selyem cipellő került, ami folyton leesett, csak totyogva tudott benne járni. Kezébe legyező, amivel azt sem tudta mit is kezdjen.
Utána illem óra, hogy kell viselkedni. Jaj, de más lett minden. A sok evő eszköz, meggondolt beszéd stílus.
- Jaj nekem - gondolta és már nem is akart király lány lenni.
Mikor mindent rendben találtak, mehetett a királylányhoz.
A királylány már nagyon várta új játékát. Örült is neki nagyon. Végre lesz kivel játszani, beszélgetni. Észrevette, Tündike nem igazán boldog.
- Mi a baj, miért nem vagy vidám? – kérdezte.
- Jaj királylány, ebben a ruhában meg mozdulni sem lehet. Te hogy tudsz ebben lenni?
- Rajtam mindig ez volt, gyerek korom óta, még is hogy lehetne meg lenni nélküle?
- A fűző szorít, nem kapok levegőt.
- Legyezd magad, azért van a legyeződ – tanácsolta a király lány.
- Nem tudok mozogni, kényelmetlen.
- Mi az a kényelem?
- Jaj, mikor levegőt kapsz, legyező nélkül. Tudsz mozogni, futni.
- Ó hát olyat én soha nem csináltam, az olyan paraszt szokás. Itt nem kell futnod, semmit nem kell csinálnod. Velem beszélgetsz és játszol.
- Alig kapok levegőt, hogy beszélgessek?
- Mi zavar ennyire?
- A fűző - mondta Tündike, miközben majd elájult.
- Rendben, vedd le. Legyen a mi titkunk, hogy nincs rajtad. – mondta a király lány kissé megdöbbenten.
- Lám, lám a végén én tanulok tőled. – csodálkozott a király lány.
Tündike mesélt a falusi életről. Anyukája tanítja főzni, mosni, hogy mikor nagy lesz, jó feleség legyen. Van egy fiú, aki tetszik neki és azt hiszi, ő is tetszik a fiúnak. Talán, ha nagy lesz, ő a leendő párja. Nem biztos, még csak tíz éves, lehet más lesz, akit majd akkor szeret.
Király lány irigykedve hallgatta.
- Te ahhoz mégy feleségül, akihez akarsz?
- Miért? Nálad meg jön a királyfi fehér paripán, a szép, daliás. Megment és feleségül vesz.
- Ha-ha, a mesében. Igazából, egy öreg gazdag bácsi nézett ki magának és annak leszek a felesége. Vagy a fiatal, de kövér és ügyetlen fia vesz el.
- Szerelmes nem akarsz lenni?
- Ó dehogy nem, de nálunk rangon alul nem lehet házasodni.
- Nagyon sajnállak. Már nem is szeretnék király lány lenni. Gyere el a falunkba, nézd meg, mi hogy is élünk. Én már láttam te hogy is élsz, ideje, hogy megtudd, mi nálunk milyen.
A király lány bele ment az ötletbe. Felvette Tündike kis ruháját és elmentek a faluba.
Nagyon furcsa volt neki, már a ruha is, úgy érezte pucér és fázott. A sok kelméhez volt szokva. Érdekes volt számára, milyen könnyen mozog, nem kell a legyező sem. Súlyos kilóktól szabadult meg, miről nem is tudott, hogy a rabja. A faluban senki nem hajbókolt előtte. Nem mondtak neki szépeket, milyen kecses és üde. Viszont kapott elismerő bajusz pödrést a fiúktól. Mint megtudta Tündikétől, ez a tetszés jele. Úgy hogy bátrabban lépett.
Mennyire más itt minden, egyszerű, de még is szép. A természet itt nagyon közeli. A kutya nem úri, csak puli, eleje az, amelyik ugat. Rácsodálkozott mindenre, milyen sok mindent nem tud. A királyi asztalra a főt étel került. Ilyen a krumpli nyersen és héja van? A hagyma meg csíp és meg sirat? Azt hitte, hogy mindent tud, mert megtanult szépen varrni és táncolni. Most meg kiderül semmit nem tud.
- Kimegyünk tojást szedni. Gyere Marika, szólt Tündike a király lánynak. Király lány bizony a fát nézte, van-e rajta tojás.
- Te mit csinálsz?
- Tojásfa, nem az?
- Nem, ez szilvafa. A tojást a tyúk tojja.
- Tyúk az finom, szeretem a combját. Szép piros és ropogós a bőre, azt ismerem. Itt olyan nincs.
- Ott van. - szólt Tündi mosolyogva.
- Nem, az nem lehet, az szőrös- mondta a királylány.
- Tündike nem bírta tovább, kacagott, könnye folyt, úgy nevetett. Toll van rajta és az a tyúk. Vidáman gyűjtötték a tojást a szalma kazalban.
- A királylány meg csak pirult, tetszett neki a legény, de titkát, jaj el nem árulhatja. Így csak annyit mondott, eljön annak is az ideje.
Titokban csókot csentek egymástól és az a csók oly édes volt, mint semmi sem.
A király lány vissza ment a palotába.
Mondták, megváltozott, nem cifra ruhában jár és bár ruhája egyszerű, ő maga bölcsebb és sokkal okosabb lett. Határozott és magabiztos ifjú hölgy lett. Az esküvőt lemondta, báb egy férfi mellett nem lesz, sem annak ékköve.
Esténként a kis faluról álmodott, a folyóba való fürdőzésről, a madarak énekéről. A kedves fiúról kit elfeledni nem tudott. Elárulom, a fiú sem feledte őt. Este mikor leszállt, kimentek mind a ketten, a fiú a faluban, a király lány a palotában. Tudták, érezték, ugyan azt a csillagot nézik, egymás nélkül meglenni nem tudnak. Egymásnak lettek teremtve, csak más helyen.
A királylány a palotába hozatta a paraszt legényt. Hej, csodálkozott is nagyon, mikor a trónon meglátta. Na de ha már így van, hát legyen - mondta a legény.
Nagy lagzit csaptak. Jól vezetik népüket. Van egy ország túl az álmok birodalmán, hol a szeretett irányít. Ott hiányt nem szenved egy ember sem. Egymást segítik az emberek. A legnagyobb bűn, a másikat nem szeretni, tisztelni és segíteni. Nincsenek szegények és gazdagok. Emberek vannak. Túl messze az álmokon is túl.
MEGJELENT LEGÚJABB HANGOS MESÉM
https://youtu.be/thzRrToX8Zs
Nagyon szépen köszönöm Boldog Ágnes színésznőnek a szép felolvasást. Békéscsabai Jókai színház színésze. Fogadjátok szeretettel Angyal című írásom
Engedjék meg, hogy Lelkes doktor feleségeként pár gondolattal hozzájáruljak a könyv mondanivalójához.
Lelkes doktorral már 15 éve élünk boldog házasságban, Laci fiunk pedig még szebbé teszi életünket. Boldogságunk fő oka, hogy igyekszünk odafigyelni a másikra,
mire van a párunknak a legfőbb szüksége stb.
Férjemmel közös bennünk, hogy mindketten emberekkel foglalkozunk, ő, mint orvos és előadó, én, mint fodrász.
Mindketten szeretjük a szakmánkat. Orvos feleségnek lenni, azonban, nem könnyű dolog. Férjem szinte egész nap rendel, sőt, ügyeletet is vállal, most meg
az előadásaira készült kifogyhatatlan lelkesedéssel. Mostanában alig jutott egymásra időnk. Mégsem nehezteltem rá, próbáltam végiggondolni,
Árvay Mária |
Nagyon büszke vagyok a páromra, s ezt el is mondtam neki. Tudom, hogy férjemnek az elismerő szavak a legfontosabb erőforrása, így nem szoktam fukarkodni
a dicséretekkel. Gyerekként akkor éreztem, hogy igazán törődnek velem, ha együtt lehettem azokkal, akiket a legjobban szeretek! Nem úgy, hogy ülünk,
s bámuljuk a tévét! Így nem egymással foglalkozunk, hanem a televízió a közös kapocs. Remek volt a családdal hosszú sétákat tenni, nagyokat kirándulni,
esetleg múzeumokat látogatni. Egy-egy közös bevásárlás is remek szórakozásnak bizonyult. Néha beülni egy étterembe, vagy fagyizni egyet. Sorolhatnám hosszasan,
de nem ez a lényeg. Az elismerés, tehát, nem igazán állt közel hozzám, de tudtam, hogy így tudok a férjemnek a legjobban kedveskedni.
Szerintem, ha valaki nem kapja meg azt a törődést, amire a legjobban igénye van, igenis oda kell mennie a társához, s elmondani neki, mire van a leginkább
szüksége. Ez nem szégyen, s ha társunk igazán szeret, kedvünkre tesz majd.
Lelkes doktor igyekszik vasárnapjait is szabaddá tenni, így közös családi programokat is tudunk szervezni.
Ami pedig Lacika nevelését illeti, apja igyekezett mindig a jó tulajdonságait, tehetségét elismerni, szóvá tenni, növelni önbizalmát. A rendszeres családi
programok még szorosabbá fűzték kapcsolatunkat. Érdekes, viszont, Lacika szeretetnyelve teljesen eltérő: ő az emberek megajándékozásával tudja kifejezni
másokkal való törődését, s nagyon boldog, ha neki valaki ajándékot ad. Persze, nem mindegy, mivel kedveskedünk neki, ahhoz jól meg kell ismernünk a másikat.
Épp ez a lényeg, tudjuk, minek örül a szerettünk.
Azt akartam ezzel hangsúlyozni, hogy más és más szükségletek, törődési formák léteznek, csak tudnunk kell, kihez mivel lehet a leginkább közelebb férkőzni.
Lacika is remekül elsajátította, hogyan szerezhet apjának örömöt, pl. mások előtt büszkélkedik az előadásokkal úgy, hogy az apja is hallja.
Velem meg igyekszik minél többet együtt lenni. Ilyen a másokkal való igazi törődés!
Férjem megkért, hogy korrektúrázzam a könyvét, nagy megtiszteltetés ez számomra! Olyan jó, hogy elsőként olvashatom a kéziratát. Fiúnkat is érdekli a dolog,
alig várja, hogy a könyvet az apja közkincsé tegye.
Kellenek az ilyen jellegű írások, mert valamiképpen megszólíthatják az embert. Magam is rengeteget tanultam belőle, kívánom, hogy Önök, kedves olvasók
is haszonnal olvasgassák ezt az önsegítő kis könyvecskét!
Dr. Lelkes Lászlóné
Kedves Olvasók!
Zárszóként, mint orvos és előadó, hadd szóljak még pár szót! Vagy talán már eddig is túl sokat beszéltem?
Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani azoknak a betegeimnek, akik hozzájárultak, hogy nyilvánosan megoszthattam történeteiket az előadásaim alatt!
Lehet, pont az ő gondolataik érintenek majd meg olvasókat, pont az ő tanulságos eseteik ébresztik rá embertársainkat a változtatásra! Rengeteget jelentett,
hogy hétköznapi nyelven, mégis érdekfeszítően lehetett az előadások témájához beékelni.
Előfordul, hogy valakiket nem a történetek, hanem a II. részben taglalt idézetek és közmondások segítik a megértésben. A magvas, velős gondolatok többekre
nagy hatással lehetnek.
Lesznek olyan olvasók, akiket az önismereti tesztek fognak meg, s segítenek átgondolni a problémákat.
Lehet, hogy valakit a könyv egésze megérint, valamilyen fontos üzenetet közvetít!
és büntetni azt, ami rossz.
Gyermekkorban hamarabb elhangozhatnak dicsérő, elismerő szavak.
Felnőttként miért hanyagoljuk ezt el? Nem azt mondom, hogy agyba-főbe kedveskedjünk a másiknak! Mégis, jóleshet embertársunknak az időnkénti elismerés.
Vegyünk fel egy szemüveget, amelyen keresztül a jót is észrevesszük, s mondjuk ki bátran, ne szégyelljük.
Ahogy feleségem is megtanulta, s látszik rajta, nem kényszerből teszi, hanem komolyan is gondolja! Ez csodálatos!
Végül, de nem utolsósorban, köszönetet mondok kedves családomnak, akik lelkesedése, támogatása rengeteget jelentett nekem, s jelent a mai napig is! Remek
érzés volt, hogy feleségem már előre megfőzött, mire hazaértünk, már csak melegíteni kellett a finom vacsorát. Otthon megbeszélhettük az előadások részleteit,
hangulatát, egy-egy tanáccsal is szolgált a nejem. Olyan jó érzés volt, hogy segíti munkámat!
Kisfiam pedig egyre biztatott és bátorított, hogy meg tudom csinálni, mert remek ötleteim vannak!
Egy nem mindennapi kis eszmefuttatás van még a tarsolyomban, érdemes megfontolni:
„Létezik egy hihetetlenül bölcs afrikai törzsi szokás: Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki,
akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik.
De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy
miért?
Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére és boldogságra vágyik. Csak néha, a mindezekre való törekvés közben
hibákat vétünk.
És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét.
Emlékeztetik őt arra, hogy ki is valójában. És erre néha mindenkinek szüksége van!"
Forrás:
http://www.lelekcafe.hu/kiut
Kutatómunkával is járt az előadásokra való készülés, s a könyv többi részének gondos kitöltése. Magam is tanultam valamit, főként azt, hogy mindenki fontos
és hasznos, csak meg kell találni, miben tud kiteljesedni. Ez csodálatos érzés, s kívánom, minden kedves olvasó tapasztalja meg ezt az érzést!
Kívánom, hogy ez a könyv segítséget adjon mindehhez, s a kérdésekre mindenki megtalálja a választ! Ha sikerül, nem dolgoztam hiába!
Dr. Lelkes László
Vége.
Lion ábrándos gondolataiban elmerülve mosogatott a konyhában, amikor valaki csengetett. Gyorsan ajtót nyitott váratlan vendégének, aki nem más volt, mint a könnyek áztatta arcú Satania.
– Satania?! Mi történt? Te nem szoktál sírni, rád nem jellemző az ilyesmi – nézett döbbent szemekkel és hitetlenkedve az ajtóban állóra Lion.
– Nagyon nagy baj van… – zokogta el magát Satania, miközben Lion bevezette a nappaliba, majd leültette a kanapéra. – Megmérgezték az édesapámat… Ha meghall, abból nagy baj lesz! – mondta kétségbeesetten. – Nem vagyok még kész arra, hogy átvegyem a helyét…
– Ha meghal az apukád, akkor mindenképp neked kell a helyébe lépni? – ült le Satania mellé a kanapéra Lion.
– Mindenképp!
Samu Ágnes |
– Merlin és Oraculum biztosan tudnak majd segíteni.
– Ők nincsenek most Atlasban, Wolffal mentek el egy küldetésre.
– Jaj, tényleg, Satania! El is felejtettem, hogy most Atlantisban vannak. Basszus! Most akkor mi legyen?
– Nincs más választásom, egyedül kell mennem – fújta ki az orrát Satania.
– Kizárt! Veled megyek!
– Nem lehet, kész öngyilkosság lenne a számodra ez az égész! A Pokol nagyon veszélyes hely, főleg egy olyan számára, mint amilyen te vagy, Lion. Nem vagy elég erős, ahhoz, hogy el tudd viselni az ottani szélsőséges viszonyokat – magyarázta komoly hangon Satania.
– Veled megyek! – pattant fel a kanapéról Lion, majd gyorsan átöltözött és összeszedte az útra a legszükségesebbeket.
– Kérlek, Lion, ne kockáztasd az életed az édesapám miatt – szipogta Satania, miközben kiléptek a kijárati ajtón.
Lion nem mondott semmit, helyette megragadta Satania kezét, majd maga után húzta. Gyors léptekkel haladtak a Meridinbe. Legnagyobb szerencséjükre az iskola udvarán pont összefutottak a tűz titánjával.
– Foc, de jó, hogy itt vagy! Téged kerestünk. Szerintem még az Égiek is azt akarták, hogy pont itt futottunk össze az iskolában – lépett oda Lion a férfihoz. – Tudnál nekünk nyitni egy kaput a Pokolba?
– Hogy hova?! – esett le az álla a megkérdezettnek.
– Foc, nagy baj van! Satania édesapját megmérgezték.
– Ha az édesapám meghal, nem lehetek majd itt az iskolában, sőt, szinte soha nem hagyhatom majd el a Poklot – pityergett Satania. – Ráadásul nem is állok még rá készen arra, hogy elfoglaljam az édesapám helyét.
– Így már érthető a baj. Most rögtön akartok indulni? – kérdezte csípőre tett kezekkel Foc.
– Igen – válaszolták kórusban Lionék, mire válaszképpen Foc megidézett nekik egy dimenziós kaput az égen. – Köszönjük, Foc!
– Lion, biztos vagy benne, hogy jó ötlet velem jönnöd? – kérdezte Satania, mire Lion válaszul bólintott egyet. – Fogd jó erősen a kezemet, mert ki tudja, milyen helyen lyukadunk ki a kapu másik végén.
– Sok szerencsét! – köszönt el Foc, majd miután Lionék átlépték a dimenziós kapu bejáratát, bezárta azt.
– Sajnálom, hogy évet kell ismételned, Lion – mondta egészen halkan Satania, miközben a dimenzióűrben haladtak.
– Ugyan, legalább nem kell küldetésre mennem – vonta meg a vállát, Lion.
– Szerintem, jövőre minden vizsgád sikerülni fog, viszont így, hogy évet kell ismételned, jövőre nem lehetünk már egy osztályban – hajtotta le a fejét szomorúan Satania.
– Ne aggódj, majd a szünetekben együtt lógunk. Tényleg, eddig sosem meséltél az édesapádról – váltott témát Lion.
– Hamarosan a Pokolba érünk, úgy hogy készülj!
Lion valamiért azt érezte, Satania nem akart beszélni az édesapjáról, ennek fényében úgy határozott, csendben marad. Jobban belegondolva, valóban öngyilkos útra adta a fejét, ám ennek ellenére valamiért úgy érezte, neki mindenképp a Pokolba kell mennie. Néhány napja egy visszatérő rémálom gyötörte, amiben egy számára ismeretlen férfinak azért könyörög, hogy pusztítsa el őt, miközben égető és éles fájdalmak gyötrik. A rémálom végéig sosem jut el, mivel pillanatokkal előtte mindig felriad. A rémálom olyannyira valós, hogy amikor felébred, szakad róla a víz, és ami még ennél is hihetetlenebb, hogy tele van az egész teste égési sérülésekkel. A rémálmaiban szerzett sebeit mindig az édesapja gyógyította meg. Hiába kérdezgette az édesapját, miért éli meg ennyire valóságosan ezt a visszatérő rémálmát, a válasz mindig ugyanaz volt: „Ne aggódj, kicsim, minden rendben lesz… ”.
Lion és Satania néhány perccel később megpillantották a Pokolba vezető kijáratot. A dimenziós kapu azonnal bezárult, miután kiléptek rajta. Szerencsére Foc viszonylag biztonságos helyre vezető kaput nyitott nekik, ugyanis egy kihalt, félhomályban úszó barlang mélyén találták magukat.
Lion a félelem apró szikráját sem érezte. Nem értette, miért nem fél, pedig nem egy olyan helyen van, ahol biztonságban érezheti magát. Mély levegőt vett, majd váratlanul egy erős szag csapta meg az orrát, hamar rájött, hogy a kén szúrós szagú bűzét érezte meg. Észrevette, ahogy haladnak kifelé a barlangból, hogy a világosság egyre erőteljesebbé válik. Kiérve a barlangból, borzalmas és ijesztő táj tárult a szeme elé. Minden sivár, kipusztult és élettelen volt. Hatalmas sziklák, hegyek meg vulkánok emelkedtek a vörösesfekete égbolt felé. A töménytelen mennyiségű portól és homoktól nem lehetett normálisan levegőt venni, sőt még a látást is megnehezítette, ráadásul a kén bűze egyre inkább fojtogató lett a számára.
Lion és Satania rövidesen egy nagy homokviharral szembesültek, ráadásul egyre forróbb lett a levegő is. A vulkánokkal, kiszáradt fákkal és lávafolyamokkal teli táj erőteljesen remegett meg. Mindezt a kénnel keveredő és elviselhetetlen dögszag megjelenése is megnehezítette. A homokvihar miatt semmit nem lehetett látni már, sőt, még beszélni sem tudtak, mert a homok nyomban belement volna a szájukba.
Satania erősen megragadta Lion kezét, majd gyors léptekkel visszamenekültek a barlangba.
– Nem fogunk tudni eljutni az édesapámhoz – fogta a fejét Satania, miközben a földet bámulta.
– Hogy érted ezt?
– A hirtelen jött homokvihar, forróság, a földrengés és az elviselhetetlen szag… – akadt el Satania hangja. – Fenébe! Fussunk! – ragadta meg ismét Lion kezét, majd elkezdtek rohanni befelé a barlang mélyébe.
– Mi történt, Satania?!
– Üldöz minket egy vörös szemű fekete sárkány, ami a sárkányok közül a leghatalmasabb, a legerősebb és a legveszélyesebb is. Egyedül a Pokol Urának engedelmeskednek ezek a sárkányok – magyarázta Satania, miközben a levegőt kapkodta.
– Várj! – állt meg Lion. – Te menj tovább, én meg addig feltartom ezt a dögöt.
– Mi?! Megőrültél?! Tudod, te mit beszélsz? Ezt a sárkányt szinte képtelenség legyőzni! – ripakodott rá Satania Lionra. – Ilyen gnómságot még nem is hallottam!
– Ne vitatkozz velem! Indulj! – szólt vissza ellentmondást nem tűrő hangon Lion. – Tudom, mit csinálok!
– Hogy érted ezt? – értetlenkedett a másik.
– Nem tudom! – vágta rá. – Vagyis tudom, mit kell csinálni, de nem tudom honnan tudom!
– Hát ezt aztán jól elmagyaráztad! Igazi aranyköpés volt ez a részedről – jegyezte meg cinikusan és ölbe tett kezekkel a másik.
– Indulj! – fordított hátat Sataniának, majd a fenevadhoz vezető barlang kijárata felé kezdett el futni.
– Ez megőrült! Lion, gyere vissza! – kiáltott utána Satania kétségbeesetten. – Soha nem bocsátom meg magamnak azt, hogy a halálba hoztalak – motyogta elkeseredetten, miközben görcsösen előrehajolt és mindkét kezével fogta a fejét.
Pár perccel később hatalmas robbanás rázta meg a barlangot. Satania gondolkodás nélkül kitört a barlangból, még mielőtt rá omlott volna. A levegőben repülve azonnal kiszűrte a veszedelmes sárkány sziluettjét a hatalmas homokviharban. Váratlanul egy újabb robbanás rázott meg mindent, ám ez most már több kilométeres körzetben okozott mindent elsöprő és brutális pusztítást. A robbanás erejének köszönhetően még a homokvihar is megszünt, így mindent tisztán lehetett látni. Satania egyszer csak döbbenten, hitetlenkedve vette tudomásul azt, ami az orra előtt zajlott le Lion és a félelmetes sárkány között.
A gigászi méretű, vörös szemű fekete sárkány tüzes pengezáporral támadt rá a levegőben repülő Lionra, aki emiatt kénytelen volt védekezni. Lion elkezdett nagy sebességgel egy helyben forogni, aminek a hatására levegő típusú páncélt idézett meg az egész teste körül, így minden támadást ki tudott védeni.
Kissé nehezen vette a levegőt Lion. A sárkány tüze által okozott égési sebek rettenetes fájdalmat okoztak. A bal vállán lévő vágás erősen vérzett és az arca is félig vérben úszott már. A sárkánynak nem csak a bal vállába sikerült a karmait belemélyesztenie, hanem közvetlenül a szeme feletti részbe is.
– Megbánod, hogy így megsebeztél… – morogta vészjósló hangon Lion.
Folytatjuk.
Klement Burza Mária: Kiút
Hó borítja most a tájat,
mégis Tavaszról álmodom,
s tudom, ehhez kell változnom,Szeretet ad hozzá szárnyat.
Félelem nem lesz szívünkben,
újra zöldbe borul minden,
megértett lesz a Szeretet,
mely betölti életünket.
Madarak újra dalolnak,
a fákon rügyek pattannak,
múlt hibáiból tanulva
együtt leszünk megújultak.
A bezártságból kiút lesz,
új tudatosságot öltesz,
új keretet ad életnek,
Szeretet emel bennünket.
Klement B. Mária
Úgy érzed, letetted terhed,vehetsz egy nagy lélegzetet
és úgy hirtelen rád zuhan,
ami nehezedik újra.
Talán most még nagyobb a súly
és alatta csak meglapulsz,
erőd, tovább, küzdeni nincs.
Szívedben a bánat nyílik.
szemellenzővel ellátott látásmódot, és gyakran áldozatnak érezzük magunkat,
ha ügyeink túlnyúlnak az aktákon. Bizony hagytuk kialakulni
azt a téves nézetet, hogy a hivatallal nem fér össze az emberség. Most, az
év utolsó napjaiban hivatalos ügyeket intézni nagy feszültséggel jár, nehogy
kicsússzunk a határidőkből. Nekem is egy ilyen szerencsétlen
ügyem akadt, nehéz volt fellelni az illetékest is. Amikor határidők vannak
kiszabva hatóságok által, és jogszabályok keretein belüli mozgásterünk
kicsi, azokat sorompónak érezzük, de soha nem számolunk az emberrel,
pontosabban az emberivel. A hivatalok, a bürokrácia értelmezésünkben
mindig személytelen. Ha nem így volna, nem szidhatnánk a hivatalokat.
A jogszabályok azonban nem személyek, azokat a hivatali apparátus
emberei teszik csak élővé. Más kérdés persze az, hogy milyen
Véghelyi Péterné |
módon teszik ezt? Az emberek ugyanis nem iktatószámok, hanem személyes problémák hordozói, és a különféle ügyeik mögött
komoly sebek, húsba vágó szükségek lehetnek, és azokat mindig
az egyéni élethelyzet teszi igazságra éhessé. A törvények azonban nem helyettesíthetik az Istent, aki a végső Igazság, és aki végtelenségében végtelenül szereti az embert, és senkinek nem marad igazságban adósa. Néha a földi igazságszolgáltatás
miatt mégis becsapottnak érezzük magunkat, mert türelmetlenek
vagyunk. Ezzel a nézőponttal a világi törvények, és Isten
törvényei között óriási lehet a távolság! A törvényekre azonban szükség van, mert a bűnre hajlamos embernek kellenek a korlátok, amelyek őt megvédik.
Amikor az emberség kérdése felmerül a hivatalos ügyek intézésének bonyolult,
és gyakran logikátlan folyamataiban, akkor kerül terítékre a méltányosság.
Ez utóbbi a döntések fontos összetevője, mert ha ez eltűnik,
hiányzik az ember a döntési folyamatból. Ha az ügyintéző mentes akar maradni
ettől, és védeni saját magát, akkor általában mindig felsőbb hivatalra,
osztályra, vezetőkre hivatkozik, és széttárja a kezeit, otthagyván a dilemmában
vergődő másikat. Méltányosságot gyakorolni ma azért nem
lehet, mert tagadjuk a végső Igazságot, az Istent, aki minden méltányosság
forrása. Kellene ma is egy jó király, akinél nem forog tovább az igazságszolgáltatás,
és akinek döntései azért voltak szentek, mert benne az Isten felkentjét látták az emberek, és jó király volt, ha magát is ehhez mérte. Magam is helyzetbe kerültem,
mert sikertelen határidős ügyemnek nem volt tovább gazdája, csak egy név,
és egy cím a kezemben, utolsó lehetőségként egy főosztályvezetőnek küldhettem levelet.
Egy név volt csak, F. Tibor, személytelen név, a titulusa miatt talán gonosznak is
tartott ismeretlen. Szorongattatásomat én mégis papírra vetettem, ám
szinte biztos voltam benne, hogy határidő-módosítást számomra nem eszközöl
ez az ember sem, de kérelmemet mégis elküldtem. Másnap a telefon
ébresztett, és a köszönést követően elhangzott F. Tibor, a főosztályvezető
neve, aki a beszélgetésben már nem volt személytelen, megelevenedett
maga az ember, aki segélykérő levelemet, bizalmamat megköszönte.
Most már nem a hivatallal, hanem az emberrel beszéltem, aki vállalta a
személyesség kockázatát egy ismeretlennel. Úgy vélem, hogy itt kezdődik
az emberség, és az emberiesség zónája, amely az igazi segítés színtere, ám ide, hivatalnokként csak kevesen merészkednek. Empátiájáról biztosított,
kérdéseket intézett felém, hogy jól érthesse a problémás helyzetemet,
mert ismerni akarta a gondokban vergődő embert. Minden érdekelte,
és a törvényt tisztelve elmondta, hogy engedményt az alól ez esetben
sem adhat, de együtt érez velem, és mégis segíteni szeretne. Sosem látott
engem, és én is csak most tudtam meg, hogy egy régiós vezetővel beszélek,
a titulusát nemigen ismertem, ám e beszélgetésben az ember a régióból
kiemelkedett, és megjelent a törvények mögötti személy, aki nélkül
nem is lehetne törvény. Megmutatta nekem ez az eset, hogy több az ember
a törvénynél, amit ugyan nem tudunk átlépni, de mégis megláttatja
az emberséget, amiben egyenlők vagyunk, ha nem feledkezünk meg róla:
az emberség ez , ami mögött nincsen más, csak a minket egyformán szerető,
törvényen felüli Isten. A törvények pedig csak addig lehetnek igazságosak,
amíg a legfőbb jóból forrásoznak. Ebben ma kétségtelenül vannak
hibák, de a bürokrácia útvesztőibe gabalyodott emberen keresztül is
adhat Isten szeretetet. Mától már másképp tekintek én is, a hivatali emberekre.
Folytatjuk a történeteket.
Szegzárdi
Nagy Vendel Első utam az új évben című versét elmondja: Ilosvay Gusztáv
https://www.youtube.com/watch?v=ZZwYseCKEvs&feature=youtu.be
A
RÁDIÓ MOZAIK SYDNEY MAI ADÁSÁBÓL -
2021. JANUÁR 10. VASÁRNAP, AUSZTRÁLIA - KÉRTEK RÁ
DIÓT?
......................................
A vers
eredeti, írott változata: Első utam az új évben. Felöltöztetem
a szívemet…
Szegzárdi Nagy Vendel: Újévi látogatás.. Felöltöztetem
szívemet,Tiszta új ruhába,S kívülre isSzép ruhát veszek.Ez évben is legelőszörA temetőbe megyek.Együtt eltölteniAz ünnepeket.A sírkertnek csendje várItt nyugszik Apám, s Anyám,S öcsém is immár.Tizedik éve.Első utam idevezetMinden esztendőben.Köszöntöm ŐketFedetlen fővel.Számomra nem haltak meg,Csak ide kiköltöztek.Én csupán emlékezni,megpihenni jöttem ide. Karácsonykor
kis fát hoztam,Szilveszterkor koccintottamA zord márvány kővel.Megköszönöm, hogy őrzitekNekem e helyet,De én még egyszerHaza megyek.Süvít a metsző szél,Fagyosak a rögök,Itt hagyom most mégE sírgödröt.Az arcomon érzemHideg van nagyon,A kutya is fázikKint az udvaron.Az ajtót résnyire nyitom ki,Úgy engedem be a melegbe.Duruzsol a kályha,Jobb neki, ha bent van,A meleg szobában.Csak Titeket hagylak kint,-Kedveseim-A hideg kriptában.Szorítsatok helyet,Nem sokára Veletek leszek.
2021.01.0...................................
RÖVID
ELŐZETES AZ ADÁSBÓL
Aki keres,
az talál - mondja a mondás és az sem baj, ha van egy kis szerencséd. Ma egy
ilyen műsor volt, ahol az égből pottyantak az emberek és a legkülönbözőbb
témák. Így került a műsorba Székely Mária hagyományőrző és hímző.
Gyerekkora óta hímezEgyed Katalin és Ilosvay Gusztáv
keresztöltéssel és annak minden fajta változatával. A
munkái olyan szépek, hogy igazán leemeltem a kalapomat előtte. Nézd meg a Rádió
Mozaik Facebook oldalán. Szemet, szívet melengető dolgokat csinál.
Bekukkantottunk Les Adam konyhájába és megtárgyaltuk egyik alap ételünk,
a rizs fajtáit és a rizs főzés minden csínját- bínját. Bejelentkezett
Csíkszeredáról Sándor Krisztina a romániai választások következményeiről
beszélt. Utána utaztunk egyet Tóth Szilárd taxijában. Ma a lelki Útravalót
Szabó Gábor evangélikus lelkész mondta el nekünk. Kolozsi Erzsébettől
megtudtuk, hogy kik azok a regösök? Ilosvay-Egyed Katalin Magyarország
első nemzeti parkjáról, a Hortobágyról készített összeállítást.
Ha élvezted
a programot, kérlek osszad meg a barátaiddal hadd terjedjen a szép
szó.
Tedd ezt a
linket a keresőbe: www.radiomozaiksydney.com.au
Ilosvay
Gusztáv és Ilosvay Egyed Katalin a műsor szerkesztői. 2021. január
10. Ródió Mozaik Sydney - Ausztralia..............................
SZEGZÁRDI
NAGY VENDEL: Miután
végleg elkoppantottad
Söthenyes szoba asztalán
ezüst gyertyatartó áll,
valaha vidám láng égett
leolvadt viaszcsonkján.
Sárguló papíron
szálkás betűkön ül
egy rövid testamentum,
alul tintapaca,
és gyűrött szamárfül,
hogyan kerülhetett oda?
folyott az írnok tolla,
nincs aláírva a brossúra,
pecsétjéről hiányzik a plomba.
Öreges, dohos szag árad
a benti levegőben,
megszáradt rég a mész
a nyeles meszelőn,
néha érzel ilyent,
kint a temetőn.
Felejteti a múltad,
elővetíti a jövőd.
Végezetül előkotrod
aranyos gyertyakoppantódat,
miután végleg elkoppintod
életed utolsó gyertyáját,
két ujjaddal elmorzsolod
kanóca izzó zsarátnokát,
halványkék füstcsík száll felfelé az égbe,
vezeti a tekinteted,
mutatja, merre örök a világ.
Nincs már olyan lágy szellő,
amelyik ismét fellobbantaná
életed kihunyó parazsát,
visszatért újra az örök körforgás,
születés és elmúlás,
lángcsóvát húzva maga után
egy örök üstökös
a Nap felé zuhan,
s ha majd az is
Szupernóvaként felrobban,
mindketten egyesülnek
a nagy Univerzummal.
Szekszárd,
2021. január 12. - Idei első
versem…
*SZEGZÁRDI
NAGY VENDEL: FÉNYÉS
ÁRNYÉK
mindketten egyesülnek
Szekszárd, 2021. január 12. - Idei első versem…
Magas
dombtetőkön,
És hűs völgyeken át,
Száguld a széllel
A didergő hajnal.
Előtte nyargal
A szélfútta éj.
Útjukat állja
Délhez közeledvén
Fényben tündöklő
Aranyos meredély.
Délután szendergő
Megnyúló árnyék
Omlik a fákról,
Kúszik a fény.
Puha-pihe párnákon
Oson az este,
Feltámad álmából
Újra a szél.
Átveszi birodalmát
A langymeleg éj.
Fáradt lelkemnek
Ad nyugodalmat
Egy puha levél.
Messziről halk zenét hoz
A kóborgó szél.
Álomra hajtja fejét
A holnapi remény.
A körforgás véget ért,
egymást követi folyton,
az árnyék, és a fény.
2021. január
20.
*
ELMÉLKEDÉS A
KULTÚRA NAPJÁN
SZEGZÁRDI NAGY VENDEL: SAJÁTOS FILOZÓFIÁM
A múlt századnak
Közepén születtem,
Hol itt, hol ott
De felnevelkedtem.
Villany sem volt,
Ahol laktam,
Faggyúból volt
Ott a szappan.
A petróleum lámpa
Tompa fénysugára
Hívogatón hatott
Sok buta bogárra.
S a forró cilindertől
Többeknek lett ott
Szörnyű halála.
De e lámpavilágnál
Nyílott ki a könyvek
Szellemi sugara
S bennem az értelem
Fénylő világossága.
A huszadik században
Ceruzával kezemben
Szavaim papírra vetettem
Öregapám látta még
Ferencz Jóskát a tizenkilencedik század végén,
A Millennium ünnepén,
S unokáim születtek
A huszonegyedik század elején.
Három évszázad ölel át,
Így megy előre a világ.
Néha reám is sütött
A Tüzes Nap sugára,
Könyvem felolvashattam
Petőfi szobájában.
S hallhatta verseimet
Az aki akarta.
Kezét fogtam, s érintettem
Illyés Gyula lányát,
S általa átöleltem
Édesapját, Babitsot,
És József Attilát.
Megérthettem Flórát,
Megismerhettem szellemük világát.
Később nekem is
Nyílott itt virág,
Számomra is kinyílott
E csodálatos világ.
Ha számvetést kell adni
Majd legutoljára
Büszkén vallhatom, hogy
Nem éltem hiába.
Nekem is illatozott a
Költészet virága.
De vajon mi marad
Egy költő után?
Semmi más, csupán
Néhány könyv,
És egy - két örök érvényűnek
Vélt gondolat.
Az alkotásnak addig neki se láss,
amíg te sem hiszed el hogy világszám
kerül ki kezeid közül.
megakarjuk mutatni magunk,
mert hát ripacsok vagyunk.
a Mona Lisa is csak egy picike kép.
mégis milyen gyönyörűség.
Michelangelo is csupán kalapáccsal dolgozott
mint akárki más, ki faragott,
s levéste a kőtömbről a felesleget.
az anyag szoborrá vetkezett.
én is ecsetet és vésőt veszek,
majd nekiveselkedek.
Ha valakit megkergetek,
elfelejtem miért teszem,
mire utolérem.
Ő is csak a látszatért fut,
nehogy rossz-életűnek higgyék,
gondolja magában,
már eleget futottam,
akkor inkább megbotlom.
Ez talán maradi szemlélet,
nem röhög, együtt érez.
Küzdök ha már rádühödök.
talán halad felfelé is
az a síkos lejtő.
lefele életveszélyesen lejt ő.
mikor iskolába jártam
örökre megtanultam,
egy szabad országban,
szabad sajtóban,
azt szabad írni
amit a többség akar.
s ha bántanak a kritikusok,
csak azért is legyél jobb.
Éhes volt a farkas,
Szomjas volt a bárány.
Megette őt
A patak partján.
Báránybőrbe bújt
A farkas,
Farkasbőrbe bújt
A bárány.
s ha már nem tudják a nevedet,
te leszel a hallja e kend.
néha leöblíted torkodról a port,
iszod a jó szekszárdi bort.
s viszel magaddal a diófa alá
egy Nagy Vendel könyvet.
s ha elérted az öregkort,
nem csinálhatsz magadnak létrásbort.
az egyik szemed sír,
a másik meg üveg.
szórhatod fejedre a port.
kikellett volna szedni a megy magot.
nem mérgezné a ciánkáli a gyomrod.
titkaim nem mondom el senkinek,
csak nagy ritkán gyónok meg,
szinte minden másnap teszem,
karácsony és húsvét másnapján.
utcavégén templom,
bemegyek- e nemtom.
minden topega az ajtónak vezet,
bent nézegetheted a kazettás mennyezetet.
minden út Rómába vezet.
de mikor is van egy akaraton a magyar?
ha a templomból egyenest a kocsmába tart.
ripacsoknak és csepűrágóknak ott áll
az utca másik oldalán az ispotály.
s elkönyvelheted magadban ad akta..
mindenki maradjon annál a fánál,
amelyiket kapta.
Gondolataim a költészet napján,
Nem légből kapottak tán.
Nem kétszáz,
nem négyszáz,
nem ezer,
csak hétszáz csupán
verseimnek száma.
ne gondolja senki bután,
nem vagyok szószátyár,
csak költők sokadalmának
alázatos követője talán.
nem tudom hogy mi az oka,
csak sejtem mint vad a vihart,
ennyien nem írtak még verset soha.
ha nem tömegekhez szólsz,
versed lóg a levegőben,
ha fiókodnak írsz,
sohasem jutsz előre.
mindenképpen várj a vevőre,
ki megjön előbb, vagy utóbb,
de ne igyál előre
senkinek a bőrére.
kell bele paprika só,
had eméssze az olvasó.
csípje száját és szemét
hívja fel a figyelmet, és figyelmét.
egy gatyám egy ingem
a vers számomra csaknem minden,
dolgozom folyton ingyen.
meg kell győzni a sok bohót,
kikkel döngölni lehetne a földet,
meg kell tudniuk a valót.
a költő mind koldus,
az írások szerint,
de mégis több Párizsban tanult.
hogy is van ez?
lámpásod tartsd magasra,
ne kezdj munkádhoz sután.
de vajon mi marad egy költő után?
pár olcsó könyv,
s néhány ökörérvényűnek vélt
őszinte gondolat.
a dolgokon elmerengve mondja,
nahát,
ejha,
azta,
hűha,
jé,
nocsak
hetedszerre azt mondja,
hm,
mert ő a kuka.
a hét vezér, a hét törpe,
és a hét gonosz,
s a hétszáz vers,
a hét szűk esztendő,
egyre megy.
ne törekedj a tökéletesre,
sohasem érheted el.
elégedjél meg
csupán csak a jóval.
a mákostésztában is ott a hangya,
de a többi az mák,
meghintve jó erősen
fekete borssal.
azanyja..
írom verseimet egy papírra,
igazságokat halomra.
az idő barázdákat szánt homlokomra.
mindenre odafigyelni,
dicsérni és fenekedni,
ez a költő dolga.
sohase hallgasson el
a Múzsa.
2021. január 22.
A KULTÚRA NAPJÁRA AJÁNLVA
********************************* 9. FANTÁZIA
REGÉNYSOROZAT
KISS ANIKÓ,
ÉS KISS ERIKA : AZ ELÁTKOZOTT HABÓ
12. fejezet.
- Egy elveszett társ visszatérése -
1.rész
A lidérces álom kínozta elméjét. Sötétség
és félelem vette körbe. Arcokat látott, melyek egyszerre jelentették számára a
boldogságot és a szenvedést. Szinte az egész életét látta végig pörögni:
gyermekkorától kezdve egészen felnőttkoráig. A legfájdalmasabb emlékek voltak
ezek, melyek egyre csak gyötörték elméjét. És az a sok vér; annak a látványa
volt a legelviselhetetlenebb számára. Hirtelen és egészen váratlanul tért magához,
mikor a kínzó álom elhagyta testét. Keze kicsapódott, és váratlanul megfogott
valamit, amit úgy szorított meg, mintha soha se akarta volna elengedni.
Kábultan és félőrülten nézett le, hogy megnézze, mi volt az, amit megfogott.
Egy kéz volt az, mely azt a nyakláncot tartotta, amit Mirwentől kapott.
Kiss Anikó és Kiss Erika
Kahin meglepetten nézett a kézre, majd
lassan felnézett, hogy megnézze, kihez is tartozott valójában ez a kéz. Egy
nagyon fiatal lányt látott meg maga felett, aki mellette térdelt és őt
figyelte. Kahin annyira meglepődött, hogy eleinte azt se tudta eldönteni, hogy
most valóságot lát, vagy a lány csupán csak káprázat volt; de aztán rá kellett
jönnie, hogy igenis valóságos volt, amit látott.
A lány nagyon szép volt. Kék szeme, mint
két szépséges zafír, úgy ragyogott abban a félhomályban, amit az a tűz
biztosított, mely közelükben égett. Haja vörös, akár a láng, mely rövid volt,
de néhány hosszabb hajszál arról árulkodott, hogy valamikor szép hosszú volt,
és hogy a lány önként válhatott meg tőle.
Hogy milyen okból tehette, azt Kahin nem
tudta volna megmondani. Ahogy meg tudta állapítani, a lány valami harcos
lehetett. Legalábbis ruházata ilyesmiről árulkodott. Ezüstláncinget és alatta
szürkésbarna öltözetet viselt, ami egyszerű és praktikus volt.
Kahin arra gondolt, vajon mi történhetett,
amíg eszméletlen volt? Arra régen rájött, hogy nem halt meg. Valahogy sikerült
életben maradnia. Na de milyen módon? És egyáltalán ki lehet ez a lány? Hogy
kerülhetett erre az elátkozott helyre?
- Mondd, meddig akarod még szorítani a kezemet?
– szólalt meg a lány nyugodt, tiszta hangon. – Kezd egy kissé fájdalmas lenni
számomra.
Kahin egy pillanatra nem reagált semmit
se, majd lassan eleresztette a lányt, aki elvette kezét, és egy kicsit
dörzsölni kezdte, hogy megindítsa benne a vérkeringést. Kahin egyre csak nézte
őt, és megpróbált rájönni arra, hogy ki is lehet valójában ez az ismeretlen
lány. Egyáltalán kit szolgálhat?
- Örülök, hogy végre magadhoz tértél –
szólalt meg ismét a lány, és ezúttal már mosolygott is. – Már három napja, hogy
rád találtam, és azóta végig eszméletlen voltál. Kezdtem aggódni, hogy talán
nem is térsz magadhoz.
Kahin nem válaszolt, a lány pedig nem is
erőltette, hogy feleljen neki. Megpróbált megmozdulni, de annyira gyengének
érezte magát, hogy ez igen nehezére esett. Ahogy küszködve felült, meglepve
tapasztalta, hogy semmi fájdalmat nem érzett. Pedig korábban súlyosan
megsebesült. Akkor mégis, hogy lehet ez? Hogyan gyógyulhatott meg ilyen rövid
idő alatt?
Lenézett, és ekkor látta meg, hogy tele
van kötésekkel, ami még jobban megdöbbentette. Sebei elvoltak látva; csak nem
ez a lány volt az, aki gyógyítgatta őt? Felnézett a lányra, aki éppen a tűz
mellett térdelt, és a rajta lévő lábast nézte meg, amiből kellemes illat áradt
ki. Valami étel főtt benne, melynek illata ismeretlen volt Kahin számára.
- Ki vagy? – kérdezte a félvér herceg,
mire a lány rápillantott. – És miért mentettél meg?
- Talán ott kellett volna hagynom téged,
hogy ott halj meg azok között a dögök között? – vágott vissza a lány hűvös
hangon. – Nem szokásom súlyos sebesülteket magára hagynom, akik ráadásul
segítségre szorulnak. Ha tudom, hogy ilyen hálátlan leszel, akkor ezt tettem
volna.
Kahin nem felelt. A lánynak igaza volt.
Nem volt valami udvarias kérdés, hogy miért mentette meg. Köszönetet kellett
volna mondania.
- Sajnálom – akarta mondani, ám meglepve
tapasztalta, hogy ezt a szót nem a Közös Beszéden mondta ki, hanem tündéül,
amitől úgy érezte, hogy keserű íz tölti meg a száját. Régóta nem beszélt már
édesanyja családjának a nyelvén. Egyáltalán nem állt szándékában tündéül
beszélni.
- Szóval, mégiscsak tünde vagy! – kapott
az alkalmon a fiatal lány. – Az előbb tündéül beszéltél, ugye? Az első
pillanatban, amikor megláttalak, tudtam, hogy csakis az lehetsz. Bár az is
igaz, hogy van benned valami, ami egészen mássá teszi a megjelenésedet, de nem
feltűnően. Ráadásul a nyakláncod és a kardod is arról árulkodik, hogy tünde
vagy. Meg az a varázslat is erről árulkodik, ami a kardodat védelmezi. Amint
hozzáértem, meg is égette a kezem. Kénytelen voltam egy kötélhez kötnöm, és úgy
húznom magam után.
- Nem vagyok tünde – mondta Kahin hidegen,
ami miatt a lány elhallgatott. – Csupán félig vagyok az. Anyám a fehér-erdei
tünde-király húga, Timudiel volt, míg apám Ezüstváros királyának öccse, Dahin
volt. A nevem Kahin. Félvér vagyok.
A lány némán hallgatott. Meglepte, amit
Kahin mondott. Utazásai során számos félvérrel találkozott már, de ilyesmiről
még soha sem hallott, hogy egy törp és egy tünde egymásba szeressenek; hát még
azt, hogy ebből a szerelemből egy félvér szülessen. Ki gondolta volna, hogy ez
a fiú Thrandor királlyal áll rokonságban, akiről köztudott, hogy ki nem állhatja
a törpöket.
- Szóval, te Thrandor király rokona vagy?
– kérdezte a lány nyugodt hangon, ami egy kicsit megdöbbentette Kahint.
Azt hitte, hogy a lány majd meglepődik
azon, hogy ő félvérnek született, de még csak jelét sem mutatta annak, hogy
nagyon érdekelné a dolog. Inkább csak azért kérdezte tőle, hogy Thrandor
rokona-e, hogy megtudja, kinek is az életét mentette meg.
- Inkább csak voltam – felelte a félvér
herceg komoran, ami nem kerülte el az ismeretlen lány figyelmét. – Már régen
nem tartozom Thrandorhoz és az ő népéhez.
- Szóval Thrandor megmutatta az igazi
arcát – állapította meg a fiatal lány enyhén gúnyosan, ami miatt Kahin
csodálkozva nézett rá. – Nem is csodálkozom ezen. Az a tünde mindig is rossz
véleménnyel volt a törpökről, ami miatt soha sem érzett irántuk igazi
barátságot. Biztos nagy árat fizetett azért, amiért a saját húga gyermekét
tagadta meg.
Kahin nem válaszolt. Jól emlékezett arra a
napra, amikor Krain megbosszulta Thrandor árulását. Olyasmit tett vele, ami
örökre megbélyegezte őt, amiért képes volt azok után az unokaöccse életére
törni, mikor elveszítette a szüleit.
- Thrandor már régen megbűnhődött az
árulásáért – felelte, miközben maga elé nézett. – De nem hiszem, hogy képes
lesz valaha is elfogadni a létezésemet, és ez a mai napig fáj nekem, mert
szerettem őt.
A lány Kahint figyelte. Arca nem mutatott
semmilyen érzelmet, de nagyon át tudta érezni a fiú fájdalmát. Nem lehetett
könnyű neki kitaszítottként élnie az életét, különösen azok után, hogy rájött
saját tünde rokonai nem voltak képesek elfogadni azt, hogy ő félig törpnek
félig tündének született, és ez nagy árulás volt az ő részükről. Remélte, hogy
ez a fiú előbb-utóbb meg fogja találni azt a boldogságot, amit már régen elveszített.
- Azt kérdezted, hogy ki vagyok? – szólalt
meg a fiatal lány egy idő után, hogy elterelje Kahin figyelmét a múltjáról. – A
nevem Kiana lánya Kia. Arthan király unokája vagyok.
- Arthan? Eredlian királya? – kérdezte
Kahin. – Akkor te Eredlian következő uralkodója vagy?
- Egyelőre még nem – felelte Kia. – Amíg
át nem veszem a trónt, addig a nagyapám uralkodik helyettem. Vigyáz a trónra,
amíg fel nem készülök arra, hogy átvehessem. Járom Világfölde vidékeit, és
ismerkedem birodalmának valamennyi uralkodójával és népével, hogy ha majd
királynő leszek, tudjam, kikkel érdemes szövetségre lépnem és kikkel nem.
- Mióta hagytad el a királyságodat?
- Három éve.
- Olyan fiatalon keltél útra? Kemény
megpróbáltatás egy annyi idős lánynak.
- Lehet, de ezáltal is csak erősödtem.
Erős uralkodója szeretnék lenni a népemnek, hogy védelmezhessem őket.
- És miért vagy az Ezüst-hegységnek ezen a
részén? – kérdezte Kahin, miközben óvatosan magára vette ruháit.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – felelte
Kia. – Hiszen te is elhagytad az otthonodat.
- Megvolt rá az okom. Ráadásul elég hosszú
lenne elmesélnem neked, hogyan és miért kerültem ide valójában.
- Nem baj – válaszolta Kia könnyedén. – Vacsora
közben is elmesélheted utazásod történetét. Addig szépen megvacsorázol, hogy
visszanyerd az erődet.
Azzal elővett két tányért, és mindkettőt
alaposan tele szedte abból az ételből, amit főzött. Kahin csak ekkor vette
észre, hogy milyen éhes volt már, amin nem csodálkozott, hiszen több mint három
napja nem evett semmit se.
Elvette Kiától a felé nyújtott tányért és
kanalat, majd rövid habozás után belekóstolt az ételbe. Kia kíváncsian figyelte
reakcióját. Kahinnak nagyon ízlett az étel, melynek fűszerezése egy kicsit
szokatlan volt számára, de a lehető legjobban kihozta az étel zamatát.
- Látom, ízlik – mondta Kia elégedetten. –
De ne egyél ilyen gyorsan. A végén még megerőlteted a gyomrodat.
Kahin nemigen hallgatott a lányra. Addig
nem hagyta abba az evést, amíg meg nem evett mindent, ami a tányérjában volt.
Miután végzett az evéssel, Kia felé nyújtotta az üres tányért, jelezve neki,
hogy kér még egy adaggal. Kia szelíden megrázta fejét, majd szedett még egy
tányérral az ételből, de ezt az adagot Kahin már sokkal lassabban ette meg,
addig igyekezett mindent elmondani Kiának arról, hogyan került ide, és hogy
miért hagyta el otthonát.
Amíg beszélt Kia nem szólt közbe. Nyugodt
közönnyel hallgatta Kahin szavait, ki igyekezett a lehető legtöbb részletet
elmondani utazásának történetéről. Kia csak figyelte. Néha felvonta szemöldökét
egy-egy érdekesebb részletnél, de arcán se csodálkozás, se ijedtség nem
tükröződött. Úgy hallgatta Kahint, mintha nem is érdekelte volna az, amit
mondott; pedig dehogynem érdekelte, csakhogy ő nem az a fajta lány volt, aki
úgy reagál ezekre a hírekre, mint a legtöbb ember, tündér, beszélőállat, óriás,
tünde vagy törp. A lehető legegyszerűbben fogadta el azt, amit Kahin mondott
el. Nem kezdett el kétségbeesni, mint ahogyan a legtöbben tették volna. Miután
a fiú befejezte a beszédet, tekintetét Kiára emelte, aki épp kulacsából ivott.
Kahin megpróbált valamilyen érzést
leolvasni a lány arcáról, de nem igazán látott érzéseket Kia arcán. Mintha nem
is érdekelte volna az, amit az előbb mondott el neki.
- Nem tűnsz, valami meglepettnek ahhoz
képest, hogy az előbb arról beszéltem neked, hogy Világfölde Ellensége ismét
feltámadt – mondta Kahin a lánynak, aki ráemelte a tekintetét.
- Miért kellene, meglepettnek látszanom? –
kérdezte Kia higgadtan. – Olyat csakis a gyengék szoktak tenni. Meg
különösebben sincs mit csodálkoznom rajta. Már régóta tudom, hogy csakis Ő
lehet az, aki újból sötétséggel kezdte el árasztani Világfölde egyes részeit.
Eredilan volt az első, aki először megtapasztalta Sran új hatalmának erejét,
amikor te és a néped azt se tudtátok, hogy ő az, aki visszatért Világföldére.
Így nincs mit csodálkoznom.
Kahin nem fűzött semmilyen megjegyzést se
ahhoz, amit az előbb Kia mondott; habár egy kicsit megdöbbentette higgadtsága
és hideg hangtónusa. Még nem találkozott hozzá hasonló lánnyal, aki ennyire más
lett volna. Nem is tudta hirtelenjében eldönteni, mit gondoljon róla. Valahogy
nem illett a lány szépségéhez ez a fagyos közöny. Vajon mi tette őt ilyenné?
Kia újból Kahinra nézett, majd megszólalt:
- Viszont igen dicséretes az, amit a
társaiddal együtt véghez akartok vinni. Mindenáron végezni akartok Világfölde
Egyetlen Ellenségével, és ez igazán merész vállalkozás. Főleg azért is, mert
csak tizenegyen vagytok. Gondoljátok, ennyien elegen lesztek, hogy végezzetek
Srannal?
- Nem tudom – felelte a félvér herceg
őszintén. – Még annyi mindent hozhat a jövő.
Kia egy kedves mosollyal nyugtázta Kahin
szavait, aki megint megszólalt:
- Tulajdonképpen, mi módon mentetted meg
az életemet? – kérdezte a lánytól. – A sérülésem igen súlyos volt. Hogy tudtál
mégis úgy meggyógyítani, hogy nincs más bajom a gyengeségen kívül?
- Tudod – kezdte Kia -, nálunk a királyi
vérvonallal rendelkezők igen kiváló gyógyító hatalommal rendelkeznek. Állítólag
az egyik ősünk hatalmas mágus volt, aki kiváló gyógyító is volt, és általa
maradt fent köztünk ez a rendkívüli képesség.
- Mágus? – mondta Kahin, aki roppant
érdekesnek találta ezt. – Olyan, mint Mellon?
- Hasonló, még ha nem is volt akkora
tudású, mint Mellon.
Kahin most már csak egy valamit szeretett
volna tudni.
- Na és miért vagy itt? – kérdezte a
lánytól. – Ezt az egy dolgot még nem árultad el nekem.
Kia a fiú arcát figyelte. Egy ideig egy
szót se szólt, míg végül nyugodt hangon beszélni kezdett:
- Hogy végezzek az óriásemberekkel, azért
vagyok itt – válaszolta Kahinnak. – Hírét vettem, hogy egyre többször
merészkednek ki Világfölde egyes részeire és támadják meg az ott lévő falvakat,
erdőket és mezőket. És nemcsak az embereket támadják meg, hanem mindent, ami él
és mozog. Legyen ember vagy akár a sötétség teremtménye. Azért vagyok itt, hogy
véget vessek ennek az esztelen vérengzésnek.
Kahin figyelmesen hallgatta a lány
szavait. Megértette érzéseit. Nyílván az óriásemberek is megérezték Sran
visszatértét, ami miatt felerősödtek, és elhagyván otthonukat, megtámadtak
mindent, ami levegőt lélegzett be. Ezeknek a dögöknek hatalmas volt az
étvágyuk, és azáltal, hogy Sran ismét hatalomhoz jutott, az óriásemberek is még
inkább megerősödtek. Ők csak azt csinálták, ami gyilkos ösztönük sarkalta őket:
gyilkolni akartak, mindegy volt, hogy kit vagy mit öljenek meg. Kia pedig azért
volt itt, hogy megállítsa őket.
Bátor tett volt, de ugyanakkor esztelen
is, hiszen a lány egyedül akart velük szembenézni. Egyáltalán nem volt biztos,
hogy sikerül majd végeznie velük.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez
mennyire veszélyes küldetés, amire készülsz? – mondta Kahin higgadtan. –
Egyedül nem tudsz velük megküzdeni. Ráadásul azt se tudod, mennyien vannak.
- Hm, ha te képes voltál súlyos sérülten
harcolni ellenük és túlélted, akkor nekem is sikerülni fog – felelte Kia
érzelemmentesen. – Láttam, hogyan bántál el velük.
- Láttad vagy se, nem ez a lényeg.
- Igazad van. Nem ez a lényeg. Hanem az,
hogy azt gondolod, nem tudnék végezni velük.
Kahin sóhajtott.
- Hiszen azt se tudod, mikre képesek.
- Te talán igen?
- Mindenesetre én voltam az, aki harcolt
ellenük és nem te. Vadak és kegyetlenek. Habozás nélkül végeztek volna velem,
ha nem használom ellenük a Tűz Kardját. A nélkül nem lett volna esélyem.
- Azt hiszem, azért nekem is van egy-két
fogalmam arról, hogy mikre képesek az óriásemberek. Nem fogom a segítségedet
kérni, ha netán erre számítasz.
Kahin szeme felvillant. A lány merészsége
és pimaszsága alaposan feldühítette. Ő csak jót akart azzal, hogy féltette az
életét – amit minden jóérzésű lény megtett volna a helyében – de ez a harcos
hercegnő még csak köszönetet se mondott érte. Sőt ki is fejezi, hogy nem kér a
segítségéből. Nem mintha ez megfordult volna a fejében. Neki a többiek után
kell, hogy menjen. Nincs ideje arra, hogy ennek a lánynak segítsen.
- Nem azt mondtam, hogy segíteni akarok –
szólalt meg Kahin hűvösen. – Csak azt fejeztem ki, hogy a végzetedbe rohansz,
ha nem vigyázol eléggé.
- Köszönöm az aggodalmadat, de van elég
tapasztalatom a harcban – válaszolta Kia.
- De ilyenekkel szemben nem. Mi lenne, ha
inkább velem jönnél?
Kia meglepetten nézett a fiúra. Eleinte
nem is tudta, hogy mit feleljen javaslatára; végül csöndesen válaszolt:
- Nem mehetek – felelte a lány. – Nekem az
a sorsom, hogy megállítsam az óriásembereket. Téged se kérhetlek, hogy segíts
nekem, mert neked a társaid után kell menned. Így is előrébb járnak, mint te.
Utol kell érned őket, mielőtt kijutnak a hegyből. Több időt nem pazarolhatsz
el.
Kahin maga elé nézett. A lánynak
tökéletesen igaza volt. Nincs ideje arra, hogy segítsen a lánynak abban, amit
eltervezett. Azzal csak feleslegesen húzná az időt, ha netán úgy döntene, hogy
mégis segít Kiának. Utol kell, hogy érje a többieket. Nem kockáztathat több
késést, mert így soha sem akad társai nyomára, ha most úgy dönt, hogy segít
Kiának. Pedig nem szerette volna, hogy a lánynak bármi féle baja essen. Fiatal
volt még ahhoz, hogy meghaljon.
- És ha netán mégis velem jönnél? –
próbálkozott Kahin meggyőzni a lányt. – A többiek biztosan szívesen
befogadnának maguk közé.
- Ezt nem kétlem, de semmivel sem tudsz
rávenni arra, hogy változtassak az elhatározásomon – válaszolta Kia. – Mindig
magam döntöttem a sorsomról. Semmi sincsen, amivel rá tudnál venni arra, hogy
változtassak a döntésemen.
- Mint a húgom, Mirwen – mondta Kahin. – Ő
is legalább annyira büszke, mint te. Az ő elhatározásait se tudtam soha sem
megváltoztatni. Miből gondolom, hogy téged sikerül majd meggyőznöm?
Kia nem felelt semmit se arra, amit Kahin
mondott neki; nem mintha Kahin elvárta volna, hogy bármit is válaszoljon neki.
Mindketten csöndben néztek maguk elé, gondolataikba mélyedve, mintha több
mondanivalójuk nem lett volna egymás számára. Hogy mire gondolhattak ezekben a
percekben, egyikük se tudta volna megmondani vagy kitalálni. Teljesen
érzelemmentesen néztek maguk elé. Kahin volt az, aki megmozdult.
- Köszönöm a vacsorát – nyújtotta Kia felé
az üres tányért. – Jobb lesz, ha pihenek egy kicsit. Még mindig gyengének érzem
magam.
Kia némán elvette a fiútól az üres
tányért, majd szótlanul nézte, ahogy végigfekszik a földön, aztán lehunyta
szemeit, amivel jelezte a lánynak, hogy valóban aludni akart. Kia csak nézte a
fiú arcát, mely ezúttal ismét olyan nyugodt és gondtalan volt, mint amikor
először pillantotta meg. Ebben az állapotban egészen más milyen volt Kahin
megjelenése. Valahogy sokkal közelebb érezte így magához; mert ilyenkor nem
próbálta meg elrejteni valódi természetét. És sokkal fiatalabbnak is látszott
így.
Biztos volt benne, hogy ebben az
állapotában nem sokan láthatták még, különösen nem egy halandó, aki még csak
nem is ismerte őt. Azért sajnálta egy kicsit, hogy nem csatlakozik hozzá, hogy segítsen
neki elpusztítani az óriásembereket; de csak egy egészen kicsit.
Kia mély lélegzetet vett, majd elmosta az
üres tányérokat, amiket aztán eltett. Újabb tüzelő anyagot tett a tűzre, mely
nagyobb lánggal kezdett el égni, aztán maga is végig feküdt a földön, és aludni
próbált. Néhány másodpercig még feszülten figyelt, majd az álom magával ragadta
lelkét, mely nyugodt és zavartalan volt, egészen addig, amíg fel nem ébredt.
Kahin órákkal később ébredt csak fel.
Mikor fölült és körbenézett, látta, hogy Kia már nem volt a táborhelyükön.
Útnak indult, hogy végezzen az óriásemberekkel. Hogy mikor ébredhetett fel, azt
Kahin nem tudta. Mindenesetre elég mélyen aludhatott, ha nem ébredt fel a lány
mozgolódására. Nyílván az állapota miatt aludhatott ilyen mélyen; egyébként
sokkal jobban érezte magát, mint tegnap éjjel.
Kahin nem sokáig foglalkozott azzal, hogy
a lány már elment. Készülődni kezdett, hogy maga is útra keljen. Oldalára
kötötte kardját, eltette késeit, majd egy pillanatra mozdulatlanná dermedt,
mikor meglátta azokat a nyílvesszőket, amik a földön hevertek. Ezeket nyilván
Kia hagyhatta itt, hogy Kahin ezzel is megvédhesse magát.
A félvér herceg kezébe fogta a
nyílvesszőket, és nézte azokat, nem tudván, mit is szólhatna ahhoz, amit már
Kia eddig is tett érte. Figyelmessége egészen megérintette Kahin szívét. Nem!
Nem teheti meg azt, hogy nem megy utána és segít neki. Ennyivel tartozott a
lánynak, amiért megmentette az életét. Nem tehet meg olyat, hogy hagyja,
egyedül nézzen szembe ekkora veszedelemmel szemben. Ilyesmit csakis a gyávák
szoktak tenni. Ha a sorsára hagyja, a lány biztosan meghal.
Kahin eltette a nyilakat, majd kilépett a
barlangból, ahol eddig volt, és rögtön a lány nyomait kezdte keresni. Nem
kellett sokáig keresnie, szinte azonnal meg is találta Kia nyomait. Ahogy Kahin
ki tudta venni, észak irányába tartottak. Ezek a nyomok pontosan haladtak
előre, mintha Kia pontosan tudta volna, hová is kell mennie. Ki tudja, mióta
tartózkodhatott ezen a szörnyű helyen? Biztosan volt ideje alaposan
felderítenie, hogy megtudja, hol is élhetnek pontosan az óriásemberek. Kahin
csodálta a lány bátorságát, mely újra és újra lenyűgözte. A legtöbb harcos be
se tette volna ide a lábát, de ez a lány mégis bátran eljött erre a helyre, sőt
napokat töltött el úgy, hogy bármilyen baja esett volna. Sok harcos
megirigyelhette volna ezt a bátorságot, amit Kia tanúsított.
Kahin útnak indult, figyelve a lány
nyomait, melyekről egy pillanatra se vette le a tekintetét. Kanyargó ösvényeken
haladt át, melyek különböző átjárókba vezetettek, miket nem törpök készítettek,
hanem valami egészen más lények, kik nagyobbak voltak a törpöknél, és amelyek
kevésbé voltak szépérzékűek. Mesterségesen kialakított lépcsőkön futott fel,
mely egy hatalmas kapuhoz vezetett fel, és amely tárva-nyitva volt.
Kahin megállt a kapu előtt, és mélyeket
lélegzett, közben a kapu sötét belsejét nézte, melyből mérhetetlen bűz
párolgott elő. Kahinnak szája elé kellett tennie kezét, hogy elfojtsa hányinger
érzetét; jól ismerte ezt a szagot: ez az óriásemberek bűze volt. Ez a kapu az ő
otthonukba vezetett.
Hogy miért volt nyitva, nem tudta
megmondani vagy kitalálni. Mindenesetre semmi jót nem jelentett. Ráadásul
őröket sem látott a közelben, ami még inkább óvatosságra intette őt. Előhúzta
kardját, mely fehéren felvillant a kezében, és lassan belépett a kapun. Hideg
volt odabent, még a lehelete is kilátszott, ahogy nyitott száján kifújta a
levegőt. Egyre csak haladt befelé, egészen addig, míg fel nem tárult előtte az
Óriásemberek Városa, ahol az óriásemberek éltek.
Kahin szeme végigsiklott a sziklából
kifaragott építményeken, melyek között ösvények és lépcsők kanyarogtak.
Mesterséges fény világította meg a termeket, bár e város kinézete korántsem nyújtott
olyan pompázatos és lenyűgöző látványt, mint a törpök csarnokai. Hiányzott
belőlük a kövek iránti tisztelet és megbecsülés; olyanok építették e város
falait, akik nem sokra becsülték a szépséget.
Viszont, ami a legfurcsább volt Kahin
számára, hogy senkit se látott a közelben. Mintha a város teljesen
elnéptelenedett volna; pedig az óriásemberek itt éltek, ez nem vitás.
Mindenfele lehetett látni a nyomaikat. Akkor meg mégis, hová tűnhettek? Kia nem
végezhetett minddel. Kahin biztos volt benne, hogy nem ez történhetett. Ha így
lett volna, holttesteket is látott volna. Valami más csalhatta el őket.
Tovább haladt; óvatosan lépkedett,
figyelve minden járatot, melyek mögött az óriásembereket sejtette. Folyosókon
haladt át, melyek hol elágaztak, hol keresztezték a másikat. A levegőben az
óriásemberek és áldozataik bűze keveredett, ami undorral töltötte el Kahint.
Fellépkedett egy hosszú lépcsőn, mely egy kifaragott hatalmas ajtóhoz vezetett,
ami nyitva állt a fiatal herceg előtt.
Kahin nem habozott, hanem bátran beljebb
merészkedett, és ahogy haladt egyre beljebb, hirtelen hangok zaját hallotta
meg, ami egy pillanatra megállásra késztette. Fülelni kezdett; hallása igen
éles volt, így rögtön meg tudta állapítani, hogy amit hall, kiáltások voltak.
Beszédek foszlányait is hallotta; egy számára teljesen ismeretlen nyelven
szóltak, mely durvább és ocsmányabb volt, még a koboldokénál is jobban. Kahin
szíve vadul dobogott, mikor rájött, hogy csakis az óriásembereket hallja.
Meggyorsította lépteit, és hamarosan egy tágas
barlangba ért, melynek falait vörösen világították meg az odabent lévő fáklyák.
Kahin odasietett az egyik szikla mögé, majd lenézett a terem aljára, ahol egy
küzdőteret látott meg. E küzdőteret állták körül az óriásemberek; hogy hányan,
azt Kahin nem tudta volna megmondani. A küzdőtér közepén egy fiatal lányt
pillantott meg, aki az egyik óriásemberrel harcolt életre-halálra szóló harcot.
Körülöttük azok az óriásemberek feküdtek holtan, akiket a lány korábban ölt
meg. Lehettek vagy tízen is. Kahin felismerte a lányt: Kia volt az.
Egy magas emelvényen, egy trónszéken ülve,
az óriásemberek vezére ült, és nézte, ahogy Kia küzdelmet folytat egyik
legkiválóbb harcosával szemben. Egészen kitűnt emberei közül; míg a legtöbb
óriásember majd három méter magas volt, vezérük minimum háromszázötven
centiméter volt. Haja színe is teljesen elütött a többiétől; a legtöbbjüknek
fekete és szőke haja volt, míg vezérük hajszíne vörös volt. Hatalmas kardját
térdére fektetve tartotta, de egyelőre nem akarta használni; kíváncsi volt
arra, hogy a lány ezúttal is győzedelmeskedni fog-e.
Kahint elöntötte a gyűlölet. Nyomorult –
gondolta izzó haraggal. Halálos küzdelemre kényszerítette, és most élvezettel
figyeli, hogyan küzd az életéért. És még valamikor emberek voltak ezek? Annyi
gonoszság lakozott bennük előző életükben, hogy persze hogy ebben az alakban
tértek vissza az emberek világába. Náluk már csak a lidércharcosok voltak a
legkegyetlenebb lények itt Világföldén.
Kia jól állta a harcot, de Kahin látta,
hogy alaposan elfáradt. Ki tudja, hogy mióta harcolhatott ezekkel a férgekkel
szemben? De ezt hosszútávon akkor se fogja tudni, bírni. Kia kitért ellenfele
csapása elől, majd tántorogva hátrált néhány lépést.
- Rajta! – mondta az óriásemberek vezére
harcosának. – Végezz vele!
Kia megfeszítette magát, amikor ellenfele
elébe állt; úgy érezte, nem maradt elég ereje ahhoz, hogy tovább folytassa
harcot. Az óriásember felemelte kardját, hogy lesújtson vele a lányra, ám abban
a pillanatban váratlan dolog történt. Az óriásember mozdulatlanul állt a lány
előtt; kardját még mindig a feje fölé tartotta, de nem sújtott le Kiára, aki
döbbenten vette észre, hogy mi volt az, ami megállásra késztette az
óriásembert: egy nyíl fúródott át a torkán, ami nagyon is ismerős volt Kiának.
Amikor a harcos holtan esett össze, a
többi óriásember felháborodottan kiáltozni kezdett, és keresték, ki lehetett
az, aki orvul végzett társukkal. Újabb nyilak kezdtek el röpködni az óriásemberek
felé; egynéhányukat el is találták. Kia megfordult, és ekkor látta meg Kahint,
aki akkor ugrott az egyik óriásember vállára, kifeszített íjjal a kezében;
ahogy az óriásember felnézett, a félvér herceg akkor engedte ki a nyilát, mely
az óriásember homlokába fúródott.
Kahin leugrott a halott óriásemberről, és
kardjával kezdte el kaszabolni a többit, bár ezzel a túlerővel még ő se bírt
volna el. Főleg, amilyen állapotban volt; még nem gyógyult fel eléggé ahhoz,
hogy rendesen harcolni tudjon. Amint az óriásemberek magukhoz tértek
meglepettségükből, rögtön a félvér hercegre támadtak. Heves harc dúlt a fiatal
herceg és az óriásemberek között, egészen addig, míg királyuk fel nem állt
trónszékéből, és embereire kiáltott:
- Elég! Fejezzétek be a harcot!
Az óriásemberek vezérükre néztek, majd
félrehúzódtak. Kahin és Kia középen maradtak. A vezér lejött az emelvényről,
majd megállt és alaposan szemügyre vette Kahint. Azonnal észrevette rajta
félvérségének jeleit, így rájött arra, hogy csakis ő lehetett az, aki néhány
nappal ezelőtt végzett az embereivel.
- Szóval, te vagy az, aki korábban végzett
az embereimmel? – kérdezte Kahintól. - Félvér vagy, így te is tudod használni a
Tűz Kardját. Te Thrandor rokona vagy, igaz?
- Te pedig az óriásemberek vezére vagy,
akit a Sötétség Végzetének is neveznek – válaszolta Kahin; egyáltalán nem
mutatott félelmet.
- Bár sokszor hívnak ezen a néven,
önteltség volna, ha így hívatnám magamat. A Sötét Nagyúron kívül senkinek sincs
joga a Sötétség nevet viselnie. Ezzel a névvel is csak azok illettek, akikkel
előbb-utóbb végeztem. A nevem Nuzag.
Kahin nem mutatkozott be; nem tartotta
szükségesnek, hogy elárulja nevét ennek a nyomorultnak, akármennyire is volt
műveltebb embereitől.
- Nem mondod meg a nevedet? – kérdezte
Nuzag.
- Nem azért vagyok itt, hogy eláruljam
neked, ki vagyok valójában. Ha eddig nem tűnt volna fel, azért vagyok itt, hogy
a lányt magammal vigyem.
- Miért? Talán a jegyesed?
- Nem – válaszolta Kahin nyugodt hangon.
- Akkor miért akarod megmenteni, ha nem is
ismered?
- Nem tartozom számodra magyarázattal.
Magammal viszem a lányt. És ezt csak úgy érhetem el, ha végzek veled.
Nuzag felnevetett.
- És azt gondolod, ez sikerülhet? –
kérdezte Kahinra nézve. – Magam is tapasztalt harcos vagyok. Hiába rendelkezel
a fehér tűz hatalmával, attól még nem fogsz győzelmet aratni.
- Lehetséges, de ez csak úgy fog
kiderülni, ha kiállsz ellenem.
Nuzag némán nézett Kahinra. Harcosai mind
gúnyosan nevettek az ifjú harcos merészségén, kivéve királyukat. Kegyetlen lény
volt ez igaz, de értékelte mások bátorságát. Kiának is ezért engedte meg, hogy
harcoljon ellene; ám a lány vesztett, és csak úgy válthatta meg életét, ha
harcot vív azokkal a harcosokkal szemben, akiket ő jelölt ki a számára. A lány
már vesztésre állt, és ez a félvér szinte az utolsó pillanatban mentette meg az
életét; és most kockára akarja tenni mindkettőjük életét. Figyelemre méltó volt
a fiú bátorsága, azt el kellett ismernie.
- Kockára teszed az életedet? – kérdezte
Nuzag, hangjában nyoma se volt gúnynak. – Ám legyen. Kiállok ellened, Félvér.
Meglátjuk, meddig fogsz eljutni.
Kia Kahinra nézett. Szemében aggódás
csillant fel. Nem tudta, milyen állapotban lehet; hogy egyáltalán tudna-e
harcolni Nuzaggal szemben. Még nem térhetett vissza annyira az ereje, hogy
harcolni tudjon. Lássa rajta, már ez a kevés harc is eléggé kifárasztotta, amit
a többi óriásemberrel folytatott. Kahin ujjai remegtek, ahogy a kardját
tartotta. Nem volt jól.
- Ígérd meg, hogy ha győzök, az embereid
elengednek minket! – mondta Kahin hűvösen.
- Kahin, ne! – mondta Kia, és megfogta a
fiú karját. – Majd én harcolok ellene.
- Te már elvesztetted a harcodat vele
szemben – válaszolta Kahin a lányra se nézve. – Most én leszek a következő
ellenfele.
- Nem vagy olyan állapotban, hogy harcolj
ellene!
- Jól vagyok. Nem kell féltened.
- De így a halálba rohansz! Nem fogod
túlélni.
Kahin a lányra nézett, aki feszülten
pillantott vissza rá. Szemében mérhetetlen nyugodtság tükröződött.
- Bízz bennem – mondta a félvér herceg. –
Nem lesz semmi baj.
A lány válaszolni akart, de aztán nem
tette meg. Tudta, hiába könyörögne, a fiú nem hallgatna rá. Így kénytelen lesz
végignézni, ahogy megöli magát. Nuzag intett embereinek, akik félrevonták Kiát,
hogy ne tudjon beleavatkozni harcukba. Nuzag Kahin elé állt. Látta rajta a
fáradtságot; hogy arca mennyire sápadt volt, de ez legyen az ő gondja. Ő akar
mindenáron ebben az állapotban harcolni ellene; ő csak megadja a lehetőséget a
számára gyors halált. Merthogy egy percig se kételkedett győzelmében;
élvezettel fog végezni ezzel a korcs szerzettel, aki olyan mocskos módon végzett
harcosaival.
- Esküdj meg arra, hogy az embereid
elengednek minket, ha te meghalsz! – parancsolta Kahin Nuzagnak. – Ígérd meg!
- Inkább arra teszek ígéretet, hogy gyors
és fájdalommentes lesz a halálod.
- Tégy, amit akarsz. De addig nem harcolok
ellened, amíg ígéretet nem teszel nekem.
Nuzag némán nézett a fiúra. Nem értette,
miért fontos ez neki. Ha azt gondolta, emberei így is el fogják őt és a lányt
engedni, ha netán mégis sikerül győzelmet aratnia, akkor tévednie kell. De
legyen, ígéretet fog tenni, ha ez annyira megnyugtassa.
- Ígéretet teszek rá, hogy szabadon
elmehettek, ha sikerül legyőznöd – mondta Nuzag, majd hirtelen előrántotta
kardját. – És most elég a szóból! Kezdődjék hát az igazi harc!
Lesújtott Kahinra, aki kitért támadása
elől, majd ő támadott Nuzagnak. A két kard egymásnak feszült, és a harc
elkezdődött a két harcos között. A kérdés már csak az volt, melyikük fog
életben maradni. Kezdetben Kahin jól állta a sarat, de Kia még így is látta rajta,
hogy micsoda megfeszített akarattal harcol Nuzaggal szemben. Minden
idegszálával arra koncentrált, hogy legyen ereje végigcsinálni a küzdelmet.
Hogyan gondolhatta azt, hogy ebben az állapotban áll ki Nuzaggal? Ha ilyen
állapotban folytatja tovább a harcot, akkor meg fog halni.
Kahin hátraugrott, mikor Nuzag felé
hasított kardjával, de reakciója így is tompábbnak bizonyult, mert Nizagnak
sikerült megsebeznie oldalát, még ha nem is olyan súlyosan, mint szerette
volna.
- Kahin! – kiáltotta Kia, és megpróbált
odarohanni hozzá, de egy fekete szakállas óriásember visszatartotta őt.
Kahin nem nézett Kiára; még a sebével sem
foglalkozott, csak ismét nekitámadt Nuzagnak. Nem akart mást, csak megmenteni
Kiát: nem számított, hogy mi módon fogja ezt megtenni. Nuzag fölé került, aki
még időben kivédte a fiú támadását. Kahin megállt Nuzaggal szemben, miközben
olyan erővel szorította meg Fehér Hold markolatát, hogy ujjai teljesen
elfehéredtek. Sápadt arcán patakokban folyt végig a veríték; szemében gyötrelem
égett. Nuzag nem értette, honnan meríti az erejét, hogy még mindig bírja az
ellene folytatott harcot. Lássa, hogy mennyire nem érzi jól magát. Ezzel csak a
saját szenvedését hosszabbítja meg. Akkor miért nem adja fel, és hagyja, hogy
végezzen vele?
Dühödten rontott neki a fiúnak, és egyre
erőteljesebb kardcsapásokkal támadta Kahint, kinek már csak védekezésre maradt
ereje. Túl gyorsan támadja, ő pedig túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy
bármelyik képességét is használni tudja ellene. Valamit ki kell találnia, még
pedig azonnal, különben Nuzag végezni fog vele. Kockáztatnia kell, máskülönben
nem tudja Kiát megmenteni.
Váratlanul megállt, ami meglepte Nuzagot,
majd fölemelte kardját. Csak egyetlen választása maradt ahhoz, hogy megmentse
mind Kia, mind pedig a saját életét. Nem érdekelte, micsoda veszélyeket rejt
magában az a kockázat, amire jelen pillanatban készült. Meg kell tennie,
különben mindketten itt halnak meg.
Kia rájött arra, hogy mire készül,
amitől megrémült. Használni akarja a Tűz Kardját? De hát még nem áll készen
erre! Nuzag újból megtámadta Kahint, nem sejtve, hogy a félvér mire is készül
valójában. Ő úgy gondolta, hogy Kahin már nem képes alkalmazni a fehér láng
hatalmát. Ahhoz túlságosan kimerült volt.
Fehér láng csapott ki Kahin kardjából, és
ez volt az utolsó, amit Nuzag élve látott; mire rájött, hogy alaposan
alábecsülte Kahint, késő volt. Harcosai csak azt látták, mikor vezérük holtan
esett össze Kahin előtt, kinek kezében még mindig ott égett a Tűz Kardja, még
ha nem is oly elképesztő erővel, mint máskor, de még így is halálos volt.
Kahin a többi óriásember felé fordult,
közben egy pillanatra se szüntette meg a Tűz Kardját; arcán mérhetetlen
fáradtság és megfeszített akarat látszódott. Az óriásemberek gyűlölködve néztek
a félvér hercegre, ám megközelíteni nem merték, méghozzá a Tűz Kardja miatt.
Jól tudták, hogy Kahin azonnal végezne velük, ha megpróbálnának végezni vele.
A fiatal félvér herceg mélyeket lélegzett,
majd hideg, határozott hangon megszólalt:
- Engedd el a lányt! – mondta Kahin annak
az óriásembernek, aki fogva tartotta Kiát.
Az óriásember fintorogva teljesítette a
fiú parancsát; pedig a legszívesebben darabokra tépte volna, a lánnyal együtt.
Azonban tudta, hogy most a félvér volt előnyben, így hát elengedte a lányt. Kia
Kahinhoz rohant, és arcára nézett, mely olyan halvány volt, mint a hó. Szemében
olyasfajta kifejezés csillogott, ami őszintén megrémítette Kiát. Szenved –
gondolta magában a lány. Mérhetetlen fájdalom gyötörheti.
- Tudod a kivezető utat? – szólalt meg
Kahin váratlanul, mire a lány meglepetten nézett rá.
- Igen – válaszolta Kia. – De miért
kérdezed?
- Indulj el arrafelé. Méghozzá azonnal.
Kia pár pillanatig még nézte a fiú arcát,
végül nem kérdezett többet, csak futni kezdett a legközelebbi kijárat felé.
Kahin várt egy pillanatot, majd váratlanul megszűntette a fehér lángot, és
sebesen a lány nyomába eredt. Maga mögött hallotta az óriásemberek vad kiáltásait,
ahogy üldözőbe vették őket.
Kia és Kahin lélekszakadva futottak a
sötét és végtelenbe nyúló folyosókon. Nyomukban érezték ellenfeleiket, akik még
mindig üldözték őket, hogy bosszút álljanak halott vezérükért. Kia és Kahin
egyre csak futottak, nem nézve hátra, ahonnan a végzetük közeledett feléjük.
Egyre csak rohantak, a lány pedig vezette Kahint. Hosszú és kanyargó folyosókon
rohantak végig, melyek elágaztak, de Kia nem esett kétségbe: tudta, melyik
irányba kell haladnia ahhoz, hogy kijussanak. Kia fényt pillantott meg a
távolból, mely a reményt jelentette a számukra. A lány szívén megkönnyebbülés
lett úrrá; ha valóban jól emlékezett a kivezető útra, akkor végre nem sokára
szabadok lesznek. Ám, ahogy a kivezető járathoz ért, hirtelen megtorpant. Nem
volt út, ami tovább vezetett volna; alatta sebes sodrású folyó húzódott meg a
mélyben, melynek látványa megrettentette Kiát. Rádöbbent, hogy mégsem a jó
irányba vezette Kahint. Kahin akkor ért oda hozzá, mikor megtorpant.
- Mi az? – kérdezte a lánytól. – Miért
álltál meg?
Kia Kahin felé fordult. Szemében hűvös
higgadtság fénylett, és nem érzett félelmet, amikor döntésre jutott.
- Mondd – szólalt meg Kia mérhetetlen
nyugalommal a hangjában, ami nem tetszett Kahinnak. – Szeretsz úszni?
- Szeretek-e úszni? Ezt meg, hogy érted?
- Csak figyelj – mondta Kia, és a fiú
legnagyobb ámulatára, elrugaszkodott a mesterségesen kialakított párkányról.
Kahin a lány után kapott, de már elkésett.
Kia után nézett, aki nagy csobbanással ért a sebes sodrású folyóba. A fiatal
félvér herceg csodálta a lány bátorságát. Inkább a folyó általi halált
választotta, semmint, hogy az óriásemberek végezzenek vele. Kahin hátranézett;
az óriásemberek még nem érték utol, de egyre közelebb hallotta a kiáltásukat.
Neki se volt más választása, és ő is inkább a folyóba ugrást válassza, mint
sem, hogy ezek a dögök kapják el.
Előrevetette magát, és a fagyos vízbe
érkezett. Kahint azonnal magával ragadta a sodrás. Kahin megpróbált úszni, de be
kellett látnia, hogy ez nemigen ment neki. Rá kellett jönnie, hogy a folyó
sodrása vad és kegyetlen, ami ellen nem tudott küzdeni. Az ő élete nem
számított, csak Kiáért aggódott. A percek végtelenségbe nyúltak, szinte úgy
érezte, hogy soha se ér véget ez a halálos utazás. Aztán az áramlat lassulni
kezdett. Kahin észrevette, hogy a vad hullámok kezdtek elmaradozni, sőt egy idő
után a víz sodrása annyira megszelídült, hogy akár úszni is tudott volna.
Kábán nekiveselkedett hát, hogy a partra
ússzon. Testét ólomsúlyúnak érezte; feje lüktetett és szédült. Mikor partot
ért, erőlködve vonszolta ki magát a vízből. Kimerülten nyúlt el a vízparton és
a levegőt úgy nyelte, mintha hosszú ideig nem vett volna levegőt. Soha nem
érezte még magát ilyen fáradtnak; szinte közel állt ahhoz, hogy elveszítse az
eszméletét, de még nem. Később elájulhat, de addig nem tehet ilyet, amíg meg
nem bizonyosodik arról, mi történt Kiával. Összeszedte hát maradék erejét, és
térdelő helyzetbe kényszerítette magát. Szemeivel körbetekintett: Kiát kereste,
akit végül megpillantott, amint alig pár méterre tőle a vízpartra vonszolta ki
magát.
Folytatjuk. ********************************* 10. TANULMÁNY
„REMÉNYIK
130” PÁLYÁZATRA DUFEK MÁRIA
DÍJNYERTES ÍRÁSA
Dufek Mária:
Reményik Sándor élete és költészete egyik alappillére nemzeti
összetartozásunknak - 2020.11.08.
Százharminc
éve Kolozsváron látta meg a napvilágot Reményik Sándor, akinek költészete és
élete kapcsolatban van az egész magyarsággal, és egyik alappillére nemzeti
összetartozásunknak. Mindez köszönhető egyrészt származásának, mivel édesanyja,
Brecz Mária egy felső Gömöri kisközségből, Jólészből, mai nevén Joviceből
származott.
* Anyai ágon
dédapja, Pákh Mihály szintén költő volt és evangélikus lelkész, így batyujába
már születésekor be voltak csomagolva későbbi életútjának lehetőségei. A költő
édesapja építészmérnök volt, nem egy lírai alkat, inkább a szabályos formák
mestere, akitől fia átvehette a formák szeretetét, hogy szavakból verseket
építsen. Sőt nemcsak a képességeket, hanem jelentős vagyont is örökölt
édesapjától, ami lehetővé tette számára, hogy az irodalomnak éljen. Az
állandóan betegeskedő, látási zavarokkal küszködő Sándor már gyermekként
lámpagyújtogató szeretett volna lenni, és lett is, nem akármilyen: Erdély
magyarsága lámpásának gyújtogatója, a nemzeti öntudat fáklyavivője lett. Mivel,
mint az érzékeny lelkek általában, magas felelősségérzettel bírt, ezért
lemondott a családalapításról. Gyöngéd érzelmeit népére és hitének ápolására
fordította, így ért el költészetében olyan magaslatokat, amelyeket, ha a jogi
tanulmányait folytatja, Justícia mellett érhetett volna el. Sajnos az utolsó
szigorlatát egyre súlyosbodó szembetegsége miatt nem tette le a kolozsvári
Ferenc József Tudományegyetem jogi karán. Ugyanakkor már joghallgató korában
cikkeket írt jelentős újságokba, például a Dobsina és Vidéke, az Ellenzék és
más lapokba. Az egyetemen kötött barátságot Makkai Sándor református püspökkel
és íróval. A nehéz idők ellenére lapot szerkesztett, a Pásztortűz irodalmi és
művészeti folyóiratot, amely az Erdélyi Szemle utódja volt és amely egybefogta
az erdélyi magyar írókat, költőket. Helyet kaptak benne a Nyugat nagy költői,
de Áprily Lajos, Dsida Jenő, Mécs László versei is. A lapban igényes műfordításokat
is bemutattak a világirodalomból, ezenkívül az erdélyi német szerzők is
megszólaltak benne.
Dufek Mária
Reményik
istenes versei, a Templom és iskola és a Piroska-versei feltárták mély lelki
életét. Világlátását és küldetéstudatát nem lehet különválasztani az őt ért
környezeti befolyásoktól. A művészethivatásának tekintette belesugározni annak
nagyságát, nemességét az élet gyakori alacsonyságába. Első kötetei, a
Fagyöngyök (1918), a Mindhalálig és a Végvári versek (1921) mind a költő
magányáról, belső harcairól tesznek tanúbizonyságot, amelyek gyenge
egészségének következményei voltak.
A költő
szülővárosa, Kolozsvár az erdélyi magyarság fellegvára volt és nagyon toleráns
lakói voltak. Sokféle világnézet és vallási meggyőződés képviseltette magát
itt. Ilyen sokszínű környezetben bontakozott ki a költő tehetsége, akinek
szülőháza voltaképpen a Toldalagi - Korda palota volt, ahonnan később költöztek
a Szentlélek utcába. A várost pezsgő irodalmi élet jellemezte.
A költő
pártok mellett állást nem foglalt, sőt vallásában hajlott a katolicizmus felé
is, így is az erdélyi magyarság vezére lett, gyöngeségében a kisebbségi sors
megtestesítője. A kis ember nagy szívével át tudta hidalni a Kárpát-medencét és
közelebb tudta hozni egymáshoz a magyar szíveket a kulturális különbözőségek
ellenére.
Nagyon
szépen fogalmaz a Kelj fel és járj című versében, amelyet 1934. október 23-án
írt (részlet):
De érzem,
ahol magyar csak lakik,Figyelik léptem szerető szemek,S vágyva várnak még tőlem valamit.A magyar Akarat járni tanít.Olyankor rogyó lábam megfeszül:Azértis, rajta, új iramra fel!Mélyből – a magasságba – egyedül.
Erdély
Romániához való csatolása nagy csapásként érte a fiatal költőnemzedéket. Bár
Románia is aláírta a párizsi kisebbségi szerződést, amelyben teljes nemzeti
szabadságot, közigazgatási és tanügyi önkormányzatot ígértek a Romániában élő
kisebbségeknek, hamar kiderült, hogy ezen ígéreteiket nem gondolták komolyan.
A költő
Végvári-verseit álnéven írta meg és Budapesten adatta ki, otthonmaradásra
buzdítva erdélyi magyar testvéreit; tette ezt főképpen az Eredj, ha tudsz című
versével. Nagy lélegzetű mély értelmű verse a Kegyelem, amely harminc sorban
fogalmazza meg az ember tehetetlenségét, kicsiségét a sorssal szemben. A magyar
irodalom egyik gyöngyszeme. A törékeny ember nagyságát az 1935- ben írt Ahogy
lehet című verse, amely a Romon virág című kötetben jelent meg, nagyon szépen
kihangsúlyozza. Versében elköteleződik a kisebbségi sorsban élő magyarság
mellett, amelynek ő is tagja. Így fogalmaz (részlet):
Hát vesd meg
lábad ott, ahol megállhatsz,azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,A töredéket eltört mondatodból,Minden megmaradt árva keveset:Ahogy lehet…
A harmincas
évek vége felé verseiben egyre inkább felemeli hangját a fajgyűlölet ellen,
válaszképpen a fasiszta eszmék térhódítására. Az Új Corday Sarolta című verse
már előre vázolja a jövőt szinte prófétaként (részlet):
Már hull
reánk a halál harmata,PeregIrtóztatón és láthatatlanulA gáz…Hullnak rakásraFérfiak, nők, aggok, gyermekek.Háború??Nincsenek szembenálló seregek.Féregirtás: mondotta valaki.Hát ez lesz, ami lesz.És nem lesz kegyelemA csecsemőnek sem,Sem irgalom,Sem fedezék,Sem védelem.Féregirtás: hát ez lesz, ami lesz.Más semmi sem.
Kristálytiszta
gondolatai a ma emberének, a ma magyarjainak is buzdítást, támaszt nyújtanak,
ha nemzeti öntudatunk megvédéséről van szó. Műalkotásaiban igyekezett ötvözni a
konkrét és absztrakt elemeket, célja az volt, hogy a költőn kívül más is értse
versei mondanivalóját. Erről így ír az Ötvösmunka című versében:
Mert én
vagyok a foglalat,Mely minden arcról egybegyűjtiAz ős testvér-vonásokat.És én vagyok az ötvözet,Amelyben tűz a vízzel összefér,S a híd vagyok, mely átvezet,S a sarkoktól a trópusokig ér.
Verseiben
egyéb kettősség is megmutatkozik, a saját és nemzete élettraumái, a haza
elvesztésének fájdalma, a kétségbeesés. Érzelmi megrendültségét gyakran
természeti képekkel fejezi ki, amelyek könnyen érthetőek a mindenkori ember
számára. Így tudta megszólítani a Kárpát-medence magyarjait. Lírája a szerep és
bölcseleti líra együttese, így tudja beemelni a társadalmi történéseket
költészetébe, így reflektál azokra és önmagára. Önmagához, Erdélyhez és a
világhoz való kapcsolata párbeszédes formában jelenik meg verseiben, és ahogy
egyre inkább érti önmagát, egyre jobban tudja átérezni, megénekelni sorstársai
bánatát is. Hozzájárult egy sötét korszak mélyebb megismeréséhez, saját
szenvedéstörténetén keresztül bemutatta egy nép szenvedéstörténetét. Most már
csak rajtunk áll, tanulunk-e a múlt tapasztalataiból, erőt merítünk-e a nehéz
körülmények között tanúsított kiállásukról, miközben helyénvaló, nem eltúlzott
óvatosságot gyakorolunk. Mert legyünk okosak, mint a kígyó, de szelídek, mint a
galambok.
Dufek Mária,
Párkány
*GRATULÁLUNK
A PÁLYÁZATON ELÉRT EREDMÉNYHEZ !
********************************* 11. ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL
És hűs völgyeken át,
Száguld a széllel
A didergő hajnal.
Előtte nyargal
A szélfútta éj.
Útjukat állja
Délhez közeledvén
Fényben tündöklő
Aranyos meredély.
Délután szendergő
Megnyúló árnyék
Omlik a fákról,
Kúszik a fény.
Puha-pihe párnákon
Oson az este,
Feltámad álmából
Újra a szél.
Átveszi birodalmát
A langymeleg éj.
Fáradt lelkemnek
Ad nyugodalmat
Egy puha levél.
Messziről halk zenét hoz
A kóborgó szél.
Álomra hajtja fejét
A holnapi remény.
A körforgás véget ért,
egymást követi folyton,
az árnyék, és a fény.
2021. január 20.
*
ELMÉLKEDÉS A KULTÚRA NAPJÁN
SZEGZÁRDI NAGY VENDEL: SAJÁTOS FILOZÓFIÁM
A múlt századnak
Közepén születtem,
Hol itt, hol ott
De felnevelkedtem.
Villany sem volt,
Ahol laktam,
Faggyúból volt
Ott a szappan.
A petróleum lámpa
Tompa fénysugára
Hívogatón hatott
Sok buta bogárra.
S a forró cilindertől
Többeknek lett ott
Szörnyű halála.
De e lámpavilágnál
Nyílott ki a könyvek
Szellemi sugara
S bennem az értelem
Fénylő világossága.
A huszadik században
Ceruzával kezemben
Szavaim papírra vetettem
Öregapám látta még
Ferencz Jóskát a tizenkilencedik század végén,
A Millennium ünnepén,
S unokáim születtek
A huszonegyedik század elején.
Három évszázad ölel át,
Így megy előre a világ.
Néha reám is sütött
A Tüzes Nap sugára,
Könyvem felolvashattam
Petőfi szobájában.
S hallhatta verseimet
Az aki akarta.
Kezét fogtam, s érintettem
Illyés Gyula lányát,
S általa átöleltem
Édesapját, Babitsot,
És József Attilát.
Megérthettem Flórát,
Megismerhettem szellemük világát.
Később nekem is
Nyílott itt virág,
Számomra is kinyílott
E csodálatos világ.
Ha számvetést kell adni
Majd legutoljára
Büszkén vallhatom, hogy
Nem éltem hiába.
Nekem is illatozott a
Költészet virága.
De vajon mi marad
Egy költő után?
Semmi más, csupán
Néhány könyv,
És egy - két örök érvényűnek
Vélt gondolat.
Az alkotásnak addig neki se láss,
amíg te sem hiszed el hogy világszám
kerül ki kezeid közül.
megakarjuk mutatni magunk,
mert hát ripacsok vagyunk.
a Mona Lisa is csak egy picike kép.
mégis milyen gyönyörűség.
Michelangelo is csupán kalapáccsal dolgozott
mint akárki más, ki faragott,
s levéste a kőtömbről a felesleget.
az anyag szoborrá vetkezett.
én is ecsetet és vésőt veszek,
majd nekiveselkedek.
Ha valakit megkergetek,
elfelejtem miért teszem,
mire utolérem.
Ő is csak a látszatért fut,
nehogy rossz-életűnek higgyék,
gondolja magában,
már eleget futottam,
akkor inkább megbotlom.
Ez talán maradi szemlélet,
nem röhög, együtt érez.
Küzdök ha már rádühödök.
talán halad felfelé is
az a síkos lejtő.
lefele életveszélyesen lejt ő.
mikor iskolába jártam
örökre megtanultam,
egy szabad országban,
szabad sajtóban,
azt szabad írni
amit a többség akar.
s ha bántanak a kritikusok,
csak azért is legyél jobb.
Éhes volt a farkas,
Szomjas volt a bárány.
Megette őt
A patak partján.
Báránybőrbe bújt
A farkas,
Farkasbőrbe bújt
A bárány.
s ha már nem tudják a nevedet,
te leszel a hallja e kend.
néha leöblíted torkodról a port,
iszod a jó szekszárdi bort.
s viszel magaddal a diófa alá
egy Nagy Vendel könyvet.
s ha elérted az öregkort,
nem csinálhatsz magadnak létrásbort.
az egyik szemed sír,
a másik meg üveg.
szórhatod fejedre a port.
kikellett volna szedni a megy magot.
nem mérgezné a ciánkáli a gyomrod.
titkaim nem mondom el senkinek,
csak nagy ritkán gyónok meg,
szinte minden másnap teszem,
karácsony és húsvét másnapján.
utcavégén templom,
bemegyek- e nemtom.
minden topega az ajtónak vezet,
bent nézegetheted a kazettás mennyezetet.
minden út Rómába vezet.
de mikor is van egy akaraton a magyar?
ha a templomból egyenest a kocsmába tart.
ripacsoknak és csepűrágóknak ott áll
az utca másik oldalán az ispotály.
s elkönyvelheted magadban ad akta..
mindenki maradjon annál a fánál,
amelyiket kapta.
Gondolataim a költészet napján,
Nem légből kapottak tán.
Nem kétszáz,
nem négyszáz,
nem ezer,
csak hétszáz csupán
verseimnek száma.
ne gondolja senki bután,
nem vagyok szószátyár,
csak költők sokadalmának
alázatos követője talán.
nem tudom hogy mi az oka,
csak sejtem mint vad a vihart,
ennyien nem írtak még verset soha.
ha nem tömegekhez szólsz,
versed lóg a levegőben,
ha fiókodnak írsz,
sohasem jutsz előre.
mindenképpen várj a vevőre,
ki megjön előbb, vagy utóbb,
de ne igyál előre
senkinek a bőrére.
kell bele paprika só,
had eméssze az olvasó.
csípje száját és szemét
hívja fel a figyelmet, és figyelmét.
egy gatyám egy ingem
a vers számomra csaknem minden,
dolgozom folyton ingyen.
meg kell győzni a sok bohót,
kikkel döngölni lehetne a földet,
meg kell tudniuk a valót.
a költő mind koldus,
az írások szerint,
de mégis több Párizsban tanult.
hogy is van ez?
lámpásod tartsd magasra,
ne kezdj munkádhoz sután.
de vajon mi marad egy költő után?
pár olcsó könyv,
s néhány ökörérvényűnek vélt
őszinte gondolat.
a dolgokon elmerengve mondja,
nahát,
ejha,
azta,
hűha,
jé,
nocsak
hetedszerre azt mondja,
hm,
mert ő a kuka.
a hét vezér, a hét törpe,
és a hét gonosz,
s a hétszáz vers,
a hét szűk esztendő,
egyre megy.
ne törekedj a tökéletesre,
sohasem érheted el.
elégedjél meg
csupán csak a jóval.
a mákostésztában is ott a hangya,
de a többi az mák,
meghintve jó erősen
fekete borssal.
azanyja..
írom verseimet egy papírra,
igazságokat halomra.
az idő barázdákat szánt homlokomra.
mindenre odafigyelni,
dicsérni és fenekedni,
ez a költő dolga.
sohase hallgasson el
a Múzsa.
2021. január 22.
A KULTÚRA NAPJÁRA AJÁNLVA
A lidérces álom kínozta elméjét. Sötétség és félelem vette körbe. Arcokat látott, melyek egyszerre jelentették számára a boldogságot és a szenvedést. Szinte az egész életét látta végig pörögni: gyermekkorától kezdve egészen felnőttkoráig. A legfájdalmasabb emlékek voltak ezek, melyek egyre csak gyötörték elméjét. És az a sok vér; annak a látványa volt a legelviselhetetlenebb számára. Hirtelen és egészen váratlanul tért magához, mikor a kínzó álom elhagyta testét. Keze kicsapódott, és váratlanul megfogott valamit, amit úgy szorított meg, mintha soha se akarta volna elengedni. Kábultan és félőrülten nézett le, hogy megnézze, mi volt az, amit megfogott. Egy kéz volt az, mely azt a nyakláncot tartotta, amit Mirwentől kapott.
Kiss Anikó és Kiss Erika |
A lány nagyon szép volt. Kék szeme, mint két
Hogy milyen okból tehette, azt Kahin nem tudta volna megmondani. Ahogy meg tudta állapítani, a lány valami harcos lehetett. Legalábbis ruházata ilyesmiről árulkodott. Ezüstláncinget és alatta szürkésbarna öltözetet viselt, ami egyszerű és praktikus volt.
Kahin arra gondolt, vajon mi történhetett, amíg eszméletlen volt? Arra régen rájött, hogy nem halt meg. Valahogy sikerült életben maradnia. Na de milyen módon? És egyáltalán ki lehet ez a lány? Hogy kerülhetett erre az elátkozott helyre?
- Mondd, meddig akarod még szorítani a kezemet? – szólalt meg a lány nyugodt, tiszta hangon. – Kezd egy kissé fájdalmas lenni számomra.
Kahin egy pillanatra nem reagált semmit se, majd lassan eleresztette a lányt, aki elvette kezét, és egy kicsit dörzsölni kezdte, hogy megindítsa benne a vérkeringést. Kahin egyre csak nézte őt, és megpróbált rájönni arra, hogy ki is lehet valójában ez az ismeretlen lány. Egyáltalán kit szolgálhat?
- Örülök, hogy végre magadhoz tértél – szólalt meg ismét a lány, és ezúttal már mosolygott is. – Már három napja, hogy rád találtam, és azóta végig eszméletlen voltál. Kezdtem aggódni, hogy talán nem is térsz magadhoz.
Kahin nem válaszolt, a lány pedig nem is erőltette, hogy feleljen neki. Megpróbált megmozdulni, de annyira gyengének érezte magát, hogy ez igen nehezére esett. Ahogy küszködve felült, meglepve tapasztalta, hogy semmi fájdalmat nem érzett. Pedig korábban súlyosan megsebesült. Akkor mégis, hogy lehet ez? Hogyan gyógyulhatott meg ilyen rövid idő alatt?
Lenézett, és ekkor látta meg, hogy tele van kötésekkel, ami még jobban megdöbbentette. Sebei elvoltak látva; csak nem ez a lány volt az, aki gyógyítgatta őt? Felnézett a lányra, aki éppen a tűz mellett térdelt, és a rajta lévő lábast nézte meg, amiből kellemes illat áradt ki. Valami étel főtt benne, melynek illata ismeretlen volt Kahin számára.
- Ki vagy? – kérdezte a félvér herceg, mire a lány rápillantott. – És miért mentettél meg?
- Talán ott kellett volna hagynom téged, hogy ott halj meg azok között a dögök között? – vágott vissza a lány hűvös hangon. – Nem szokásom súlyos sebesülteket magára hagynom, akik ráadásul segítségre szorulnak. Ha tudom, hogy ilyen hálátlan leszel, akkor ezt tettem volna.
Kahin nem felelt. A lánynak igaza volt. Nem volt valami udvarias kérdés, hogy miért mentette meg. Köszönetet kellett volna mondania.
- Sajnálom – akarta mondani, ám meglepve tapasztalta, hogy ezt a szót nem a Közös Beszéden mondta ki, hanem tündéül, amitől úgy érezte, hogy keserű íz tölti meg a száját. Régóta nem beszélt már édesanyja családjának a nyelvén. Egyáltalán nem állt szándékában tündéül beszélni.
- Szóval, mégiscsak tünde vagy! – kapott az alkalmon a fiatal lány. – Az előbb tündéül beszéltél, ugye? Az első pillanatban, amikor megláttalak, tudtam, hogy csakis az lehetsz. Bár az is igaz, hogy van benned valami, ami egészen mássá teszi a megjelenésedet, de nem feltűnően. Ráadásul a nyakláncod és a kardod is arról árulkodik, hogy tünde vagy. Meg az a varázslat is erről árulkodik, ami a kardodat védelmezi. Amint hozzáértem, meg is égette a kezem. Kénytelen voltam egy kötélhez kötnöm, és úgy húznom magam után.
- Nem vagyok tünde – mondta Kahin hidegen, ami miatt a lány elhallgatott. – Csupán félig vagyok az. Anyám a fehér-erdei tünde-király húga, Timudiel volt, míg apám Ezüstváros királyának öccse, Dahin volt. A nevem Kahin. Félvér vagyok.
A lány némán hallgatott. Meglepte, amit Kahin mondott. Utazásai során számos félvérrel találkozott már, de ilyesmiről még soha sem hallott, hogy egy törp és egy tünde egymásba szeressenek; hát még azt, hogy ebből a szerelemből egy félvér szülessen. Ki gondolta volna, hogy ez a fiú Thrandor királlyal áll rokonságban, akiről köztudott, hogy ki nem állhatja a törpöket.
- Szóval, te Thrandor király rokona vagy? – kérdezte a lány nyugodt hangon, ami egy kicsit megdöbbentette Kahint.
Azt hitte, hogy a lány majd meglepődik azon, hogy ő félvérnek született, de még csak jelét sem mutatta annak, hogy nagyon érdekelné a dolog. Inkább csak azért kérdezte tőle, hogy Thrandor rokona-e, hogy megtudja, kinek is az életét mentette meg.
- Inkább csak voltam – felelte a félvér herceg komoran, ami nem kerülte el az ismeretlen lány figyelmét. – Már régen nem tartozom Thrandorhoz és az ő népéhez.
- Szóval Thrandor megmutatta az igazi arcát – állapította meg a fiatal lány enyhén gúnyosan, ami miatt Kahin csodálkozva nézett rá. – Nem is csodálkozom ezen. Az a tünde mindig is rossz véleménnyel volt a törpökről, ami miatt soha sem érzett irántuk igazi barátságot. Biztos nagy árat fizetett azért, amiért a saját húga gyermekét tagadta meg.
Kahin nem válaszolt. Jól emlékezett arra a napra, amikor Krain megbosszulta Thrandor árulását. Olyasmit tett vele, ami örökre megbélyegezte őt, amiért képes volt azok után az unokaöccse életére törni, mikor elveszítette a szüleit.
- Thrandor már régen megbűnhődött az árulásáért – felelte, miközben maga elé nézett. – De nem hiszem, hogy képes lesz valaha is elfogadni a létezésemet, és ez a mai napig fáj nekem, mert szerettem őt.
A lány Kahint figyelte. Arca nem mutatott semmilyen érzelmet, de nagyon át tudta érezni a fiú fájdalmát. Nem lehetett könnyű neki kitaszítottként élnie az életét, különösen azok után, hogy rájött saját tünde rokonai nem voltak képesek elfogadni azt, hogy ő félig törpnek félig tündének született, és ez nagy árulás volt az ő részükről. Remélte, hogy ez a fiú előbb-utóbb meg fogja találni azt a boldogságot, amit már régen elveszített.
- Azt kérdezted, hogy ki vagyok? – szólalt meg a fiatal lány egy idő után, hogy elterelje Kahin figyelmét a múltjáról. – A nevem Kiana lánya Kia. Arthan király unokája vagyok.
- Arthan? Eredlian királya? – kérdezte Kahin. – Akkor te Eredlian következő uralkodója vagy?
- Egyelőre még nem – felelte Kia. – Amíg át nem veszem a trónt, addig a nagyapám uralkodik helyettem. Vigyáz a trónra, amíg fel nem készülök arra, hogy átvehessem. Járom Világfölde vidékeit, és ismerkedem birodalmának valamennyi uralkodójával és népével, hogy ha majd királynő leszek, tudjam, kikkel érdemes szövetségre lépnem és kikkel nem.
- Mióta hagytad el a királyságodat?
- Három éve.
- Olyan fiatalon keltél útra? Kemény megpróbáltatás egy annyi idős lánynak.
- Lehet, de ezáltal is csak erősödtem. Erős uralkodója szeretnék lenni a népemnek, hogy védelmezhessem őket.
- És miért vagy az Ezüst-hegységnek ezen a részén? – kérdezte Kahin, miközben óvatosan magára vette ruháit.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – felelte Kia. – Hiszen te is elhagytad az otthonodat.
- Megvolt rá az okom. Ráadásul elég hosszú lenne elmesélnem neked, hogyan és miért kerültem ide valójában.
- Nem baj – válaszolta Kia könnyedén. – Vacsora közben is elmesélheted utazásod történetét. Addig szépen megvacsorázol, hogy visszanyerd az erődet.
Azzal elővett két tányért, és mindkettőt alaposan tele szedte abból az ételből, amit főzött. Kahin csak ekkor vette észre, hogy milyen éhes volt már, amin nem csodálkozott, hiszen több mint három napja nem evett semmit se.
Elvette Kiától a felé nyújtott tányért és kanalat, majd rövid habozás után belekóstolt az ételbe. Kia kíváncsian figyelte reakcióját. Kahinnak nagyon ízlett az étel, melynek fűszerezése egy kicsit szokatlan volt számára, de a lehető legjobban kihozta az étel zamatát.
- Látom, ízlik – mondta Kia elégedetten. – De ne egyél ilyen gyorsan. A végén még megerőlteted a gyomrodat.
Kahin nemigen hallgatott a lányra. Addig nem hagyta abba az evést, amíg meg nem evett mindent, ami a tányérjában volt. Miután végzett az evéssel, Kia felé nyújtotta az üres tányért, jelezve neki, hogy kér még egy adaggal. Kia szelíden megrázta fejét, majd szedett még egy tányérral az ételből, de ezt az adagot Kahin már sokkal lassabban ette meg, addig igyekezett mindent elmondani Kiának arról, hogyan került ide, és hogy miért hagyta el otthonát.
Amíg beszélt Kia nem szólt közbe. Nyugodt közönnyel hallgatta Kahin szavait, ki igyekezett a lehető legtöbb részletet elmondani utazásának történetéről. Kia csak figyelte. Néha felvonta szemöldökét egy-egy érdekesebb részletnél, de arcán se csodálkozás, se ijedtség nem tükröződött. Úgy hallgatta Kahint, mintha nem is érdekelte volna az, amit mondott; pedig dehogynem érdekelte, csakhogy ő nem az a fajta lány volt, aki úgy reagál ezekre a hírekre, mint a legtöbb ember, tündér, beszélőállat, óriás, tünde vagy törp. A lehető legegyszerűbben fogadta el azt, amit Kahin mondott el. Nem kezdett el kétségbeesni, mint ahogyan a legtöbben tették volna. Miután a fiú befejezte a beszédet, tekintetét Kiára emelte, aki épp kulacsából ivott.
Kahin megpróbált valamilyen érzést leolvasni a lány arcáról, de nem igazán látott érzéseket Kia arcán. Mintha nem is érdekelte volna az, amit az előbb mondott el neki.
- Nem tűnsz, valami meglepettnek ahhoz képest, hogy az előbb arról beszéltem neked, hogy Világfölde Ellensége ismét feltámadt – mondta Kahin a lánynak, aki ráemelte a tekintetét.
- Miért kellene, meglepettnek látszanom? – kérdezte Kia higgadtan. – Olyat csakis a gyengék szoktak tenni. Meg különösebben sincs mit csodálkoznom rajta. Már régóta tudom, hogy csakis Ő lehet az, aki újból sötétséggel kezdte el árasztani Világfölde egyes részeit. Eredilan volt az első, aki először megtapasztalta Sran új hatalmának erejét, amikor te és a néped azt se tudtátok, hogy ő az, aki visszatért Világföldére. Így nincs mit csodálkoznom.
Kahin nem fűzött semmilyen megjegyzést se ahhoz, amit az előbb Kia mondott; habár egy kicsit megdöbbentette higgadtsága és hideg hangtónusa. Még nem találkozott hozzá hasonló lánnyal, aki ennyire más lett volna. Nem is tudta hirtelenjében eldönteni, mit gondoljon róla. Valahogy nem illett a lány szépségéhez ez a fagyos közöny. Vajon mi tette őt ilyenné?
Kia újból Kahinra nézett, majd megszólalt:
- Viszont igen dicséretes az, amit a társaiddal együtt véghez akartok vinni. Mindenáron végezni akartok Világfölde Egyetlen Ellenségével, és ez igazán merész vállalkozás. Főleg azért is, mert csak tizenegyen vagytok. Gondoljátok, ennyien elegen lesztek, hogy végezzetek Srannal?
- Nem tudom – felelte a félvér herceg őszintén. – Még annyi mindent hozhat a jövő.
Kia egy kedves mosollyal nyugtázta Kahin szavait, aki megint megszólalt:
- Tulajdonképpen, mi módon mentetted meg az életemet? – kérdezte a lánytól. – A sérülésem igen súlyos volt. Hogy tudtál mégis úgy meggyógyítani, hogy nincs más bajom a gyengeségen kívül?
- Tudod – kezdte Kia -, nálunk a királyi vérvonallal rendelkezők igen kiváló gyógyító hatalommal rendelkeznek. Állítólag az egyik ősünk hatalmas mágus volt, aki kiváló gyógyító is volt, és általa maradt fent köztünk ez a rendkívüli képesség.
- Mágus? – mondta Kahin, aki roppant érdekesnek találta ezt. – Olyan, mint Mellon?
- Hasonló, még ha nem is volt akkora tudású, mint Mellon.
Kahin most már csak egy valamit szeretett volna tudni.
- Na és miért vagy itt? – kérdezte a lánytól. – Ezt az egy dolgot még nem árultad el nekem.
Kia a fiú arcát figyelte. Egy ideig egy szót se szólt, míg végül nyugodt hangon beszélni kezdett:
- Hogy végezzek az óriásemberekkel, azért vagyok itt – válaszolta Kahinnak. – Hírét vettem, hogy egyre többször merészkednek ki Világfölde egyes részeire és támadják meg az ott lévő falvakat, erdőket és mezőket. És nemcsak az embereket támadják meg, hanem mindent, ami él és mozog. Legyen ember vagy akár a sötétség teremtménye. Azért vagyok itt, hogy véget vessek ennek az esztelen vérengzésnek.
Kahin figyelmesen hallgatta a lány szavait. Megértette érzéseit. Nyílván az óriásemberek is megérezték Sran visszatértét, ami miatt felerősödtek, és elhagyván otthonukat, megtámadtak mindent, ami levegőt lélegzett be. Ezeknek a dögöknek hatalmas volt az étvágyuk, és azáltal, hogy Sran ismét hatalomhoz jutott, az óriásemberek is még inkább megerősödtek. Ők csak azt csinálták, ami gyilkos ösztönük sarkalta őket: gyilkolni akartak, mindegy volt, hogy kit vagy mit öljenek meg. Kia pedig azért volt itt, hogy megállítsa őket.
Bátor tett volt, de ugyanakkor esztelen is, hiszen a lány egyedül akart velük szembenézni. Egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül majd végeznie velük.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez mennyire veszélyes küldetés, amire készülsz? – mondta Kahin higgadtan. – Egyedül nem tudsz velük megküzdeni. Ráadásul azt se tudod, mennyien vannak.
- Hm, ha te képes voltál súlyos sérülten harcolni ellenük és túlélted, akkor nekem is sikerülni fog – felelte Kia érzelemmentesen. – Láttam, hogyan bántál el velük.
- Láttad vagy se, nem ez a lényeg.
- Igazad van. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy azt gondolod, nem tudnék végezni velük.
Kahin sóhajtott.
- Hiszen azt se tudod, mikre képesek.
- Te talán igen?
- Mindenesetre én voltam az, aki harcolt ellenük és nem te. Vadak és kegyetlenek. Habozás nélkül végeztek volna velem, ha nem használom ellenük a Tűz Kardját. A nélkül nem lett volna esélyem.
- Azt hiszem, azért nekem is van egy-két fogalmam arról, hogy mikre képesek az óriásemberek. Nem fogom a segítségedet kérni, ha netán erre számítasz.
Kahin szeme felvillant. A lány merészsége és pimaszsága alaposan feldühítette. Ő csak jót akart azzal, hogy féltette az életét – amit minden jóérzésű lény megtett volna a helyében – de ez a harcos hercegnő még csak köszönetet se mondott érte. Sőt ki is fejezi, hogy nem kér a segítségéből. Nem mintha ez megfordult volna a fejében. Neki a többiek után kell, hogy menjen. Nincs ideje arra, hogy ennek a lánynak segítsen.
- Nem azt mondtam, hogy segíteni akarok – szólalt meg Kahin hűvösen. – Csak azt fejeztem ki, hogy a végzetedbe rohansz, ha nem vigyázol eléggé.
- Köszönöm az aggodalmadat, de van elég tapasztalatom a harcban – válaszolta Kia.
- De ilyenekkel szemben nem. Mi lenne, ha inkább velem jönnél?
Kia meglepetten nézett a fiúra. Eleinte nem is tudta, hogy mit feleljen javaslatára; végül csöndesen válaszolt:
- Nem mehetek – felelte a lány. – Nekem az a sorsom, hogy megállítsam az óriásembereket. Téged se kérhetlek, hogy segíts nekem, mert neked a társaid után kell menned. Így is előrébb járnak, mint te. Utol kell érned őket, mielőtt kijutnak a hegyből. Több időt nem pazarolhatsz el.
Kahin maga elé nézett. A lánynak tökéletesen igaza volt. Nincs ideje arra, hogy segítsen a lánynak abban, amit eltervezett. Azzal csak feleslegesen húzná az időt, ha netán úgy döntene, hogy mégis segít Kiának. Utol kell, hogy érje a többieket. Nem kockáztathat több késést, mert így soha sem akad társai nyomára, ha most úgy dönt, hogy segít Kiának. Pedig nem szerette volna, hogy a lánynak bármi féle baja essen. Fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon.
- És ha netán mégis velem jönnél? – próbálkozott Kahin meggyőzni a lányt. – A többiek biztosan szívesen befogadnának maguk közé.
- Ezt nem kétlem, de semmivel sem tudsz rávenni arra, hogy változtassak az elhatározásomon – válaszolta Kia. – Mindig magam döntöttem a sorsomról. Semmi sincsen, amivel rá tudnál venni arra, hogy változtassak a döntésemen.
- Mint a húgom, Mirwen – mondta Kahin. – Ő is legalább annyira büszke, mint te. Az ő elhatározásait se tudtam soha sem megváltoztatni. Miből gondolom, hogy téged sikerül majd meggyőznöm?
Kia nem felelt semmit se arra, amit Kahin mondott neki; nem mintha Kahin elvárta volna, hogy bármit is válaszoljon neki. Mindketten csöndben néztek maguk elé, gondolataikba mélyedve, mintha több mondanivalójuk nem lett volna egymás számára. Hogy mire gondolhattak ezekben a percekben, egyikük se tudta volna megmondani vagy kitalálni. Teljesen érzelemmentesen néztek maguk elé. Kahin volt az, aki megmozdult.
- Köszönöm a vacsorát – nyújtotta Kia felé az üres tányért. – Jobb lesz, ha pihenek egy kicsit. Még mindig gyengének érzem magam.
Kia némán elvette a fiútól az üres tányért, majd szótlanul nézte, ahogy végigfekszik a földön, aztán lehunyta szemeit, amivel jelezte a lánynak, hogy valóban aludni akart. Kia csak nézte a fiú arcát, mely ezúttal ismét olyan nyugodt és gondtalan volt, mint amikor először pillantotta meg. Ebben az állapotban egészen más milyen volt Kahin megjelenése. Valahogy sokkal közelebb érezte így magához; mert ilyenkor nem próbálta meg elrejteni valódi természetét. És sokkal fiatalabbnak is látszott így.
Biztos volt benne, hogy ebben az állapotában nem sokan láthatták még, különösen nem egy halandó, aki még csak nem is ismerte őt. Azért sajnálta egy kicsit, hogy nem csatlakozik hozzá, hogy segítsen neki elpusztítani az óriásembereket; de csak egy egészen kicsit.
Kia mély lélegzetet vett, majd elmosta az üres tányérokat, amiket aztán eltett. Újabb tüzelő anyagot tett a tűzre, mely nagyobb lánggal kezdett el égni, aztán maga is végig feküdt a földön, és aludni próbált. Néhány másodpercig még feszülten figyelt, majd az álom magával ragadta lelkét, mely nyugodt és zavartalan volt, egészen addig, amíg fel nem ébredt.
Kahin órákkal később ébredt csak fel. Mikor fölült és körbenézett, látta, hogy Kia már nem volt a táborhelyükön. Útnak indult, hogy végezzen az óriásemberekkel. Hogy mikor ébredhetett fel, azt Kahin nem tudta. Mindenesetre elég mélyen aludhatott, ha nem ébredt fel a lány mozgolódására. Nyílván az állapota miatt aludhatott ilyen mélyen; egyébként sokkal jobban érezte magát, mint tegnap éjjel.
Kahin nem sokáig foglalkozott azzal, hogy a lány már elment. Készülődni kezdett, hogy maga is útra keljen. Oldalára kötötte kardját, eltette késeit, majd egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mikor meglátta azokat a nyílvesszőket, amik a földön hevertek. Ezeket nyilván Kia hagyhatta itt, hogy Kahin ezzel is megvédhesse magát.
A félvér herceg kezébe fogta a nyílvesszőket, és nézte azokat, nem tudván, mit is szólhatna ahhoz, amit már Kia eddig is tett érte. Figyelmessége egészen megérintette Kahin szívét. Nem! Nem teheti meg azt, hogy nem megy utána és segít neki. Ennyivel tartozott a lánynak, amiért megmentette az életét. Nem tehet meg olyat, hogy hagyja, egyedül nézzen szembe ekkora veszedelemmel szemben. Ilyesmit csakis a gyávák szoktak tenni. Ha a sorsára hagyja, a lány biztosan meghal.
Kahin eltette a nyilakat, majd kilépett a barlangból, ahol eddig volt, és rögtön a lány nyomait kezdte keresni. Nem kellett sokáig keresnie, szinte azonnal meg is találta Kia nyomait. Ahogy Kahin ki tudta venni, észak irányába tartottak. Ezek a nyomok pontosan haladtak előre, mintha Kia pontosan tudta volna, hová is kell mennie. Ki tudja, mióta tartózkodhatott ezen a szörnyű helyen? Biztosan volt ideje alaposan felderítenie, hogy megtudja, hol is élhetnek pontosan az óriásemberek. Kahin csodálta a lány bátorságát, mely újra és újra lenyűgözte. A legtöbb harcos be se tette volna ide a lábát, de ez a lány mégis bátran eljött erre a helyre, sőt napokat töltött el úgy, hogy bármilyen baja esett volna. Sok harcos megirigyelhette volna ezt a bátorságot, amit Kia tanúsított.
Kahin útnak indult, figyelve a lány nyomait, melyekről egy pillanatra se vette le a tekintetét. Kanyargó ösvényeken haladt át, melyek különböző átjárókba vezetettek, miket nem törpök készítettek, hanem valami egészen más lények, kik nagyobbak voltak a törpöknél, és amelyek kevésbé voltak szépérzékűek. Mesterségesen kialakított lépcsőkön futott fel, mely egy hatalmas kapuhoz vezetett fel, és amely tárva-nyitva volt.
Kahin megállt a kapu előtt, és mélyeket lélegzett, közben a kapu sötét belsejét nézte, melyből mérhetetlen bűz párolgott elő. Kahinnak szája elé kellett tennie kezét, hogy elfojtsa hányinger érzetét; jól ismerte ezt a szagot: ez az óriásemberek bűze volt. Ez a kapu az ő otthonukba vezetett.
Hogy miért volt nyitva, nem tudta megmondani vagy kitalálni. Mindenesetre semmi jót nem jelentett. Ráadásul őröket sem látott a közelben, ami még inkább óvatosságra intette őt. Előhúzta kardját, mely fehéren felvillant a kezében, és lassan belépett a kapun. Hideg volt odabent, még a lehelete is kilátszott, ahogy nyitott száján kifújta a levegőt. Egyre csak haladt befelé, egészen addig, míg fel nem tárult előtte az Óriásemberek Városa, ahol az óriásemberek éltek.
Kahin szeme végigsiklott a sziklából kifaragott építményeken, melyek között ösvények és lépcsők kanyarogtak. Mesterséges fény világította meg a termeket, bár e város kinézete korántsem nyújtott olyan pompázatos és lenyűgöző látványt, mint a törpök csarnokai. Hiányzott belőlük a kövek iránti tisztelet és megbecsülés; olyanok építették e város falait, akik nem sokra becsülték a szépséget.
Viszont, ami a legfurcsább volt Kahin számára, hogy senkit se látott a közelben. Mintha a város teljesen elnéptelenedett volna; pedig az óriásemberek itt éltek, ez nem vitás. Mindenfele lehetett látni a nyomaikat. Akkor meg mégis, hová tűnhettek? Kia nem végezhetett minddel. Kahin biztos volt benne, hogy nem ez történhetett. Ha így lett volna, holttesteket is látott volna. Valami más csalhatta el őket.
Tovább haladt; óvatosan lépkedett, figyelve minden járatot, melyek mögött az óriásembereket sejtette. Folyosókon haladt át, melyek hol elágaztak, hol keresztezték a másikat. A levegőben az óriásemberek és áldozataik bűze keveredett, ami undorral töltötte el Kahint. Fellépkedett egy hosszú lépcsőn, mely egy kifaragott hatalmas ajtóhoz vezetett, ami nyitva állt a fiatal herceg előtt.
Kahin nem habozott, hanem bátran beljebb merészkedett, és ahogy haladt egyre beljebb, hirtelen hangok zaját hallotta meg, ami egy pillanatra megállásra késztette. Fülelni kezdett; hallása igen éles volt, így rögtön meg tudta állapítani, hogy amit hall, kiáltások voltak. Beszédek foszlányait is hallotta; egy számára teljesen ismeretlen nyelven szóltak, mely durvább és ocsmányabb volt, még a koboldokénál is jobban. Kahin szíve vadul dobogott, mikor rájött, hogy csakis az óriásembereket hallja.
Meggyorsította lépteit, és hamarosan egy tágas barlangba ért, melynek falait vörösen világították meg az odabent lévő fáklyák. Kahin odasietett az egyik szikla mögé, majd lenézett a terem aljára, ahol egy küzdőteret látott meg. E küzdőteret állták körül az óriásemberek; hogy hányan, azt Kahin nem tudta volna megmondani. A küzdőtér közepén egy fiatal lányt pillantott meg, aki az egyik óriásemberrel harcolt életre-halálra szóló harcot. Körülöttük azok az óriásemberek feküdtek holtan, akiket a lány korábban ölt meg. Lehettek vagy tízen is. Kahin felismerte a lányt: Kia volt az.
Egy magas emelvényen, egy trónszéken ülve, az óriásemberek vezére ült, és nézte, ahogy Kia küzdelmet folytat egyik legkiválóbb harcosával szemben. Egészen kitűnt emberei közül; míg a legtöbb óriásember majd három méter magas volt, vezérük minimum háromszázötven centiméter volt. Haja színe is teljesen elütött a többiétől; a legtöbbjüknek fekete és szőke haja volt, míg vezérük hajszíne vörös volt. Hatalmas kardját térdére fektetve tartotta, de egyelőre nem akarta használni; kíváncsi volt arra, hogy a lány ezúttal is győzedelmeskedni fog-e.
Kahint elöntötte a gyűlölet. Nyomorult – gondolta izzó haraggal. Halálos küzdelemre kényszerítette, és most élvezettel figyeli, hogyan küzd az életéért. És még valamikor emberek voltak ezek? Annyi gonoszság lakozott bennük előző életükben, hogy persze hogy ebben az alakban tértek vissza az emberek világába. Náluk már csak a lidércharcosok voltak a legkegyetlenebb lények itt Világföldén.
Kia jól állta a harcot, de Kahin látta, hogy alaposan elfáradt. Ki tudja, hogy mióta harcolhatott ezekkel a férgekkel szemben? De ezt hosszútávon akkor se fogja tudni, bírni. Kia kitért ellenfele csapása elől, majd tántorogva hátrált néhány lépést.
- Rajta! – mondta az óriásemberek vezére harcosának. – Végezz vele!
Kia megfeszítette magát, amikor ellenfele elébe állt; úgy érezte, nem maradt elég ereje ahhoz, hogy tovább folytassa harcot. Az óriásember felemelte kardját, hogy lesújtson vele a lányra, ám abban a pillanatban váratlan dolog történt. Az óriásember mozdulatlanul állt a lány előtt; kardját még mindig a feje fölé tartotta, de nem sújtott le Kiára, aki döbbenten vette észre, hogy mi volt az, ami megállásra késztette az óriásembert: egy nyíl fúródott át a torkán, ami nagyon is ismerős volt Kiának.
Amikor a harcos holtan esett össze, a többi óriásember felháborodottan kiáltozni kezdett, és keresték, ki lehetett az, aki orvul végzett társukkal. Újabb nyilak kezdtek el röpködni az óriásemberek felé; egynéhányukat el is találták. Kia megfordult, és ekkor látta meg Kahint, aki akkor ugrott az egyik óriásember vállára, kifeszített íjjal a kezében; ahogy az óriásember felnézett, a félvér herceg akkor engedte ki a nyilát, mely az óriásember homlokába fúródott.
Kahin leugrott a halott óriásemberről, és kardjával kezdte el kaszabolni a többit, bár ezzel a túlerővel még ő se bírt volna el. Főleg, amilyen állapotban volt; még nem gyógyult fel eléggé ahhoz, hogy rendesen harcolni tudjon. Amint az óriásemberek magukhoz tértek meglepettségükből, rögtön a félvér hercegre támadtak. Heves harc dúlt a fiatal herceg és az óriásemberek között, egészen addig, míg királyuk fel nem állt trónszékéből, és embereire kiáltott:
- Elég! Fejezzétek be a harcot!
Az óriásemberek vezérükre néztek, majd félrehúzódtak. Kahin és Kia középen maradtak. A vezér lejött az emelvényről, majd megállt és alaposan szemügyre vette Kahint. Azonnal észrevette rajta félvérségének jeleit, így rájött arra, hogy csakis ő lehetett az, aki néhány nappal ezelőtt végzett az embereivel.
- Szóval, te vagy az, aki korábban végzett az embereimmel? – kérdezte Kahintól. - Félvér vagy, így te is tudod használni a Tűz Kardját. Te Thrandor rokona vagy, igaz?
- Te pedig az óriásemberek vezére vagy, akit a Sötétség Végzetének is neveznek – válaszolta Kahin; egyáltalán nem mutatott félelmet.
- Bár sokszor hívnak ezen a néven, önteltség volna, ha így hívatnám magamat. A Sötét Nagyúron kívül senkinek sincs joga a Sötétség nevet viselnie. Ezzel a névvel is csak azok illettek, akikkel előbb-utóbb végeztem. A nevem Nuzag.
Kahin nem mutatkozott be; nem tartotta szükségesnek, hogy elárulja nevét ennek a nyomorultnak, akármennyire is volt műveltebb embereitől.
- Nem mondod meg a nevedet? – kérdezte Nuzag.
- Nem azért vagyok itt, hogy eláruljam neked, ki vagyok valójában. Ha eddig nem tűnt volna fel, azért vagyok itt, hogy a lányt magammal vigyem.
- Miért? Talán a jegyesed?
- Nem – válaszolta Kahin nyugodt hangon.
- Akkor miért akarod megmenteni, ha nem is ismered?
- Nem tartozom számodra magyarázattal. Magammal viszem a lányt. És ezt csak úgy érhetem el, ha végzek veled.
Nuzag felnevetett.
- És azt gondolod, ez sikerülhet? – kérdezte Kahinra nézve. – Magam is tapasztalt harcos vagyok. Hiába rendelkezel a fehér tűz hatalmával, attól még nem fogsz győzelmet aratni.
- Lehetséges, de ez csak úgy fog kiderülni, ha kiállsz ellenem.
Nuzag némán nézett Kahinra. Harcosai mind gúnyosan nevettek az ifjú harcos merészségén, kivéve királyukat. Kegyetlen lény volt ez igaz, de értékelte mások bátorságát. Kiának is ezért engedte meg, hogy harcoljon ellene; ám a lány vesztett, és csak úgy válthatta meg életét, ha harcot vív azokkal a harcosokkal szemben, akiket ő jelölt ki a számára. A lány már vesztésre állt, és ez a félvér szinte az utolsó pillanatban mentette meg az életét; és most kockára akarja tenni mindkettőjük életét. Figyelemre méltó volt a fiú bátorsága, azt el kellett ismernie.
- Kockára teszed az életedet? – kérdezte Nuzag, hangjában nyoma se volt gúnynak. – Ám legyen. Kiállok ellened, Félvér. Meglátjuk, meddig fogsz eljutni.
Kia Kahinra nézett. Szemében aggódás csillant fel. Nem tudta, milyen állapotban lehet; hogy egyáltalán tudna-e harcolni Nuzaggal szemben. Még nem térhetett vissza annyira az ereje, hogy harcolni tudjon. Lássa rajta, már ez a kevés harc is eléggé kifárasztotta, amit a többi óriásemberrel folytatott. Kahin ujjai remegtek, ahogy a kardját tartotta. Nem volt jól.
- Ígérd meg, hogy ha győzök, az embereid elengednek minket! – mondta Kahin hűvösen.
- Kahin, ne! – mondta Kia, és megfogta a fiú karját. – Majd én harcolok ellene.
- Te már elvesztetted a harcodat vele szemben – válaszolta Kahin a lányra se nézve. – Most én leszek a következő ellenfele.
- Nem vagy olyan állapotban, hogy harcolj ellene!
- Jól vagyok. Nem kell féltened.
- De így a halálba rohansz! Nem fogod túlélni.
Kahin a lányra nézett, aki feszülten pillantott vissza rá. Szemében mérhetetlen nyugodtság tükröződött.
- Bízz bennem – mondta a félvér herceg. – Nem lesz semmi baj.
A lány válaszolni akart, de aztán nem tette meg. Tudta, hiába könyörögne, a fiú nem hallgatna rá. Így kénytelen lesz végignézni, ahogy megöli magát. Nuzag intett embereinek, akik félrevonták Kiát, hogy ne tudjon beleavatkozni harcukba. Nuzag Kahin elé állt. Látta rajta a fáradtságot; hogy arca mennyire sápadt volt, de ez legyen az ő gondja. Ő akar mindenáron ebben az állapotban harcolni ellene; ő csak megadja a lehetőséget a számára gyors halált. Merthogy egy percig se kételkedett győzelmében; élvezettel fog végezni ezzel a korcs szerzettel, aki olyan mocskos módon végzett harcosaival.
- Esküdj meg arra, hogy az embereid elengednek minket, ha te meghalsz! – parancsolta Kahin Nuzagnak. – Ígérd meg!
- Inkább arra teszek ígéretet, hogy gyors és fájdalommentes lesz a halálod.
- Tégy, amit akarsz. De addig nem harcolok ellened, amíg ígéretet nem teszel nekem.
Nuzag némán nézett a fiúra. Nem értette, miért fontos ez neki. Ha azt gondolta, emberei így is el fogják őt és a lányt engedni, ha netán mégis sikerül győzelmet aratnia, akkor tévednie kell. De legyen, ígéretet fog tenni, ha ez annyira megnyugtassa.
- Ígéretet teszek rá, hogy szabadon elmehettek, ha sikerül legyőznöd – mondta Nuzag, majd hirtelen előrántotta kardját. – És most elég a szóból! Kezdődjék hát az igazi harc!
Lesújtott Kahinra, aki kitért támadása elől, majd ő támadott Nuzagnak. A két kard egymásnak feszült, és a harc elkezdődött a két harcos között. A kérdés már csak az volt, melyikük fog életben maradni. Kezdetben Kahin jól állta a sarat, de Kia még így is látta rajta, hogy micsoda megfeszített akarattal harcol Nuzaggal szemben. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy legyen ereje végigcsinálni a küzdelmet. Hogyan gondolhatta azt, hogy ebben az állapotban áll ki Nuzaggal? Ha ilyen állapotban folytatja tovább a harcot, akkor meg fog halni.
Kahin hátraugrott, mikor Nuzag felé hasított kardjával, de reakciója így is tompábbnak bizonyult, mert Nizagnak sikerült megsebeznie oldalát, még ha nem is olyan súlyosan, mint szerette volna.
- Kahin! – kiáltotta Kia, és megpróbált odarohanni hozzá, de egy fekete szakállas óriásember visszatartotta őt.
Kahin nem nézett Kiára; még a sebével sem foglalkozott, csak ismét nekitámadt Nuzagnak. Nem akart mást, csak megmenteni Kiát: nem számított, hogy mi módon fogja ezt megtenni. Nuzag fölé került, aki még időben kivédte a fiú támadását. Kahin megállt Nuzaggal szemben, miközben olyan erővel szorította meg Fehér Hold markolatát, hogy ujjai teljesen elfehéredtek. Sápadt arcán patakokban folyt végig a veríték; szemében gyötrelem égett. Nuzag nem értette, honnan meríti az erejét, hogy még mindig bírja az ellene folytatott harcot. Lássa, hogy mennyire nem érzi jól magát. Ezzel csak a saját szenvedését hosszabbítja meg. Akkor miért nem adja fel, és hagyja, hogy végezzen vele?
Dühödten rontott neki a fiúnak, és egyre erőteljesebb kardcsapásokkal támadta Kahint, kinek már csak védekezésre maradt ereje. Túl gyorsan támadja, ő pedig túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy bármelyik képességét is használni tudja ellene. Valamit ki kell találnia, még pedig azonnal, különben Nuzag végezni fog vele. Kockáztatnia kell, máskülönben nem tudja Kiát megmenteni.
Váratlanul megállt, ami meglepte Nuzagot, majd fölemelte kardját. Csak egyetlen választása maradt ahhoz, hogy megmentse mind Kia, mind pedig a saját életét. Nem érdekelte, micsoda veszélyeket rejt magában az a kockázat, amire jelen pillanatban készült. Meg kell tennie, különben mindketten itt halnak meg.
Kia rájött arra, hogy mire készül, amitől megrémült. Használni akarja a Tűz Kardját? De hát még nem áll készen erre! Nuzag újból megtámadta Kahint, nem sejtve, hogy a félvér mire is készül valójában. Ő úgy gondolta, hogy Kahin már nem képes alkalmazni a fehér láng hatalmát. Ahhoz túlságosan kimerült volt.
Fehér láng csapott ki Kahin kardjából, és ez volt az utolsó, amit Nuzag élve látott; mire rájött, hogy alaposan alábecsülte Kahint, késő volt. Harcosai csak azt látták, mikor vezérük holtan esett össze Kahin előtt, kinek kezében még mindig ott égett a Tűz Kardja, még ha nem is oly elképesztő erővel, mint máskor, de még így is halálos volt.
Kahin a többi óriásember felé fordult, közben egy pillanatra se szüntette meg a Tűz Kardját; arcán mérhetetlen fáradtság és megfeszített akarat látszódott. Az óriásemberek gyűlölködve néztek a félvér hercegre, ám megközelíteni nem merték, méghozzá a Tűz Kardja miatt. Jól tudták, hogy Kahin azonnal végezne velük, ha megpróbálnának végezni vele.
A fiatal félvér herceg mélyeket lélegzett, majd hideg, határozott hangon megszólalt:
- Engedd el a lányt! – mondta Kahin annak az óriásembernek, aki fogva tartotta Kiát.
Az óriásember fintorogva teljesítette a fiú parancsát; pedig a legszívesebben darabokra tépte volna, a lánnyal együtt. Azonban tudta, hogy most a félvér volt előnyben, így hát elengedte a lányt. Kia Kahinhoz rohant, és arcára nézett, mely olyan halvány volt, mint a hó. Szemében olyasfajta kifejezés csillogott, ami őszintén megrémítette Kiát. Szenved – gondolta magában a lány. Mérhetetlen fájdalom gyötörheti.
- Tudod a kivezető utat? – szólalt meg Kahin váratlanul, mire a lány meglepetten nézett rá.
- Igen – válaszolta Kia. – De miért kérdezed?
- Indulj el arrafelé. Méghozzá azonnal.
Kia pár pillanatig még nézte a fiú arcát, végül nem kérdezett többet, csak futni kezdett a legközelebbi kijárat felé. Kahin várt egy pillanatot, majd váratlanul megszűntette a fehér lángot, és sebesen a lány nyomába eredt. Maga mögött hallotta az óriásemberek vad kiáltásait, ahogy üldözőbe vették őket.
Kia és Kahin lélekszakadva futottak a sötét és végtelenbe nyúló folyosókon. Nyomukban érezték ellenfeleiket, akik még mindig üldözték őket, hogy bosszút álljanak halott vezérükért. Kia és Kahin egyre csak futottak, nem nézve hátra, ahonnan a végzetük közeledett feléjük. Egyre csak rohantak, a lány pedig vezette Kahint. Hosszú és kanyargó folyosókon rohantak végig, melyek elágaztak, de Kia nem esett kétségbe: tudta, melyik irányba kell haladnia ahhoz, hogy kijussanak. Kia fényt pillantott meg a távolból, mely a reményt jelentette a számukra. A lány szívén megkönnyebbülés lett úrrá; ha valóban jól emlékezett a kivezető útra, akkor végre nem sokára szabadok lesznek. Ám, ahogy a kivezető járathoz ért, hirtelen megtorpant. Nem volt út, ami tovább vezetett volna; alatta sebes sodrású folyó húzódott meg a mélyben, melynek látványa megrettentette Kiát. Rádöbbent, hogy mégsem a jó irányba vezette Kahint. Kahin akkor ért oda hozzá, mikor megtorpant.
- Mi az? – kérdezte a lánytól. – Miért álltál meg?
Kia Kahin felé fordult. Szemében hűvös higgadtság fénylett, és nem érzett félelmet, amikor döntésre jutott.
- Mondd – szólalt meg Kia mérhetetlen nyugalommal a hangjában, ami nem tetszett Kahinnak. – Szeretsz úszni?
- Szeretek-e úszni? Ezt meg, hogy érted?
- Csak figyelj – mondta Kia, és a fiú legnagyobb ámulatára, elrugaszkodott a mesterségesen kialakított párkányról.
Kahin a lány után kapott, de már elkésett. Kia után nézett, aki nagy csobbanással ért a sebes sodrású folyóba. A fiatal félvér herceg csodálta a lány bátorságát. Inkább a folyó általi halált választotta, semmint, hogy az óriásemberek végezzenek vele. Kahin hátranézett; az óriásemberek még nem érték utol, de egyre közelebb hallotta a kiáltásukat. Neki se volt más választása, és ő is inkább a folyóba ugrást válassza, mint sem, hogy ezek a dögök kapják el.
Előrevetette magát, és a fagyos vízbe érkezett. Kahint azonnal magával ragadta a sodrás. Kahin megpróbált úszni, de be kellett látnia, hogy ez nemigen ment neki. Rá kellett jönnie, hogy a folyó sodrása vad és kegyetlen, ami ellen nem tudott küzdeni. Az ő élete nem számított, csak Kiáért aggódott. A percek végtelenségbe nyúltak, szinte úgy érezte, hogy soha se ér véget ez a halálos utazás. Aztán az áramlat lassulni kezdett. Kahin észrevette, hogy a vad hullámok kezdtek elmaradozni, sőt egy idő után a víz sodrása annyira megszelídült, hogy akár úszni is tudott volna.
Kábán nekiveselkedett hát, hogy a partra ússzon. Testét ólomsúlyúnak érezte; feje lüktetett és szédült. Mikor partot ért, erőlködve vonszolta ki magát a vízből. Kimerülten nyúlt el a vízparton és a levegőt úgy nyelte, mintha hosszú ideig nem vett volna levegőt. Soha nem érezte még magát ilyen fáradtnak; szinte közel állt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét, de még nem. Később elájulhat, de addig nem tehet ilyet, amíg meg nem bizonyosodik arról, mi történt Kiával. Összeszedte hát maradék erejét, és térdelő helyzetbe kényszerítette magát. Szemeivel körbetekintett: Kiát kereste, akit végül megpillantott, amint alig pár méterre tőle a vízpartra vonszolta ki magát.
Folytatjuk.
Dufek Mária: Reményik Sándor élete és költészete egyik alappillére nemzeti összetartozásunknak - 2020.11.08.
Százharminc éve Kolozsváron látta meg a napvilágot Reményik Sándor, akinek költészete és élete kapcsolatban van az egész magyarsággal, és egyik alappillére nemzeti összetartozásunknak. Mindez köszönhető egyrészt származásának, mivel édesanyja, Brecz Mária egy felső Gömöri kisközségből, Jólészből, mai nevén Joviceből származott.
Dufek Mária |
Reményik istenes versei, a Templom és iskola és a Piroska-versei feltárták mély lelki életét. Világlátását és küldetéstudatát nem lehet különválasztani az őt ért környezeti befolyásoktól. A művészethivatásának tekintette belesugározni annak nagyságát, nemességét az élet gyakori alacsonyságába. Első kötetei, a Fagyöngyök (1918), a Mindhalálig és a Végvári versek (1921) mind a költő magányáról, belső harcairól tesznek tanúbizonyságot, amelyek gyenge egészségének következményei voltak.
A költő szülővárosa, Kolozsvár az erdélyi magyarság fellegvára volt és nagyon toleráns lakói voltak. Sokféle világnézet és vallási meggyőződés képviseltette magát itt. Ilyen sokszínű környezetben bontakozott ki a költő tehetsége, akinek szülőháza voltaképpen a Toldalagi - Korda palota volt, ahonnan később költöztek a Szentlélek utcába. A várost pezsgő irodalmi élet jellemezte.
A költő pártok mellett állást nem foglalt, sőt vallásában hajlott a katolicizmus felé is, így is az erdélyi magyarság vezére lett, gyöngeségében a kisebbségi sors megtestesítője. A kis ember nagy szívével át tudta hidalni a Kárpát-medencét és közelebb tudta hozni egymáshoz a magyar szíveket a kulturális különbözőségek ellenére.
Nagyon szépen fogalmaz a Kelj fel és járj című versében, amelyet 1934. október 23-án írt (részlet):
Erdély Romániához való csatolása nagy csapásként érte a fiatal költőnemzedéket. Bár Románia is aláírta a párizsi kisebbségi szerződést, amelyben teljes nemzeti szabadságot, közigazgatási és tanügyi önkormányzatot ígértek a Romániában élő kisebbségeknek, hamar kiderült, hogy ezen ígéreteiket nem gondolták komolyan.
A költő Végvári-verseit álnéven írta meg és Budapesten adatta ki, otthonmaradásra buzdítva erdélyi magyar testvéreit; tette ezt főképpen az Eredj, ha tudsz című versével. Nagy lélegzetű mély értelmű verse a Kegyelem, amely harminc sorban fogalmazza meg az ember tehetetlenségét, kicsiségét a sorssal szemben. A magyar irodalom egyik gyöngyszeme. A törékeny ember nagyságát az 1935- ben írt Ahogy lehet című verse, amely a Romon virág című kötetben jelent meg, nagyon szépen kihangsúlyozza. Versében elköteleződik a kisebbségi sorsban élő magyarság mellett, amelynek ő is tagja. Így fogalmaz (részlet):
A harmincas évek vége felé verseiben egyre inkább felemeli hangját a fajgyűlölet ellen, válaszképpen a fasiszta eszmék térhódítására. Az Új Corday Sarolta című verse már előre vázolja a jövőt szinte prófétaként (részlet):
Kristálytiszta gondolatai a ma emberének, a ma magyarjainak is buzdítást, támaszt nyújtanak, ha nemzeti öntudatunk megvédéséről van szó. Műalkotásaiban igyekezett ötvözni a konkrét és absztrakt elemeket, célja az volt, hogy a költőn kívül más is értse versei mondanivalóját. Erről így ír az Ötvösmunka című versében:
Verseiben egyéb kettősség is megmutatkozik, a saját és nemzete élettraumái, a haza elvesztésének fájdalma, a kétségbeesés. Érzelmi megrendültségét gyakran természeti képekkel fejezi ki, amelyek könnyen érthetőek a mindenkori ember számára. Így tudta megszólítani a Kárpát-medence magyarjait. Lírája a szerep és bölcseleti líra együttese, így tudja beemelni a társadalmi történéseket költészetébe, így reflektál azokra és önmagára. Önmagához, Erdélyhez és a világhoz való kapcsolata párbeszédes formában jelenik meg verseiben, és ahogy egyre inkább érti önmagát, egyre jobban tudja átérezni, megénekelni sorstársai bánatát is. Hozzájárult egy sötét korszak mélyebb megismeréséhez, saját szenvedéstörténetén keresztül bemutatta egy nép szenvedéstörténetét. Most már csak rajtunk áll, tanulunk-e a múlt tapasztalataiból, erőt merítünk-e a nehéz körülmények között tanúsított kiállásukról, miközben helyénvaló, nem eltúlzott óvatosságot gyakorolunk. Mert legyünk okosak, mint a kígyó, de szelídek, mint a galambok.
Dufek Mária, Párkány
Ahogy a népi bölcselet tartja: Ember tervez, Isten végez…! Vagyis hiába erőlködünk, hiába tervezgetünk a sorsunkat illetően, úgy is az lesz, és úgy lesz, ahogy abban a bizonyos Nagykönyvben meg van írva. Persze, fiatal korunkban gyorsabban változtatjuk az elképzelt jövőnket, ám ezeknek semmi befolyása sincs a későbbiekre. A fiúk közül sokan szerettek volna mozdonyvezetők, autóversenyzők, űrhajósok stb. lenni, végül a sors kifürkészhetetlen akaratából kikötöttek - jó esetben - egy étterem portáján, rosszabb esetben pedig „tisztasági menedzserként” mosogatják a vendégek által összemaszatolt evőeszközöket, edényeket a konyhán. Kinek mi jutott?
Természetesen olyanok is akadnak, akikkel szemben a sors
Véghelyi József |
Előbb, utóbb a legtöbb ember pályamódosítást végez többnyire kényszerből, mert valamiből meg kell élni a mai világban, feladva minden ifjúkori ábrándot.
Érdekes, hogy mindig a „mai világra” hivatkozunk…! A helyzet furcsasága viszont az, hogy akik éppen élnek, azok mindig a
Magam sohasem akartam tanár lenni gyerek koromban (a gyerekek szemében a legtöbb tanár hülye, és alkalmatlan a pedagógusi pályára, különben nem kaptak volna soha rossz osztályzatot…). Ahogy kezd az ember feje lágya benőni (van, akinek ez sohasem sikerül), végül is rádöbben arra, hogy nem a tanárral volt a baj, hanem vele. A kisvállalkozás pedig végképp távol állt tőlem. A sorsom, és a családom anyagi biztonsága érdekében a Bokros-csomag lökött a szocializmusban lenézett, és megvetett „maszek” világba. Talán még sokan emlékeznek a „maszek” szó kialakulására. Röviden: a magán szektorból alakult ez a mozaikszó. Szóval tanítás mellett, kiegészítő tevékenységként kiváltottam az elektroműszerészi ipart, amit nyugdíjba vonulásom után is űzök.
Ügyfeleim a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből tevődnek ki. Megfordult már nálam főorvos, ügyész, bíró, de útkaparó és kukás is. A társadalomban elfoglalt helyüktől függetlenül azonosak a gondjaik, ha nálam megjelennek: valamilyen elektromos szerkezetük romlott el. Nagyon sokféle a tevékenységem, és azt szoktam mondani, hogy mindent javítok, ami szív, szuszog, morog, cuppog, forog és villamos árammal működik…!
A most leírt történet egy becsületes munkásemberről szól. A szokásos módon bejött a műhelyembe, s úgy ahogy kell köszönt, bemutatkozott és előadta panaszát ekképpen:
- Józsi bácsi (mert a korom miatt dukál nekem ez a megszólítás!) nagy gondom van, azt mondták, hogy maga tud segíteni nekem! – adta elő jövetelének okát a jóember.
- János, hát akkor adja elő a problémáját! - nógattam az atyafit.
- Van nekem egy fúvóm, de nem működik jól!
Egy pillanatra elbizonytalanodtam a hallottak alapján, de hát nem vagyok én kalendárium, hogy mindent tudjak a világról. Valamiféle új szerkezetről lehetett talán szó, vagy talán nem figyeltem eléggé? Minden esetre nógattam a delikvenst imigyen:
- János, ne haragudjon, nem értettem tisztán, hogy mit is mondott. Legyen szíves mondja még egyszer! – értetlenkedtem.
Megismételte az egyszer már hallott mondatot:
- Van nekem egy fúvóm, de nem működik jól!
Akkor mégis csak jól hallottam a mondanivalóját. Ennél viszont többet szerettem volna megtudni tőle, ezért rákérdeztem a további tisztázás érdekében:
- Az a baj, hogy nem fújja a meleget a hőlégfúvója? – segítettem a hiba kifejtésében.
- Nem! – csattant fel az ügyfél. Nem hőlégfúvó, hanem fúvó…! – próbálta a számba rágni a diagnózist János.
Sokkal okosabb persze nem lettem tőle, ami valószínű látszott is rajtam, no, de ha valaki 37 évet tanított középiskolában, az képes mentőkérdést is megfogalmazni, amely eképpen szólt:
- Konkrétan mi a jelenség a szerkezettel? – tettem fel atyai hangon a kérdést, hátha közös nevezőre jutunk.
- Az a baj, hogy nagyon szikvázik! – derült fel az ügyfél.
Végre rájöttem, hogy milyen szerkezetről is van szó: egy fúróról. Megtaláltuk rögtön a közös nevezőt, és felszabadultan kiáltottam:
- Értem, szóval elromlott a fúrója! – Archimédesz örülhetett ennyire az ókorban, amikor felfedezte a gázok, folyadékok felhajtó erejét.
- Igen, igen, hát én is azt mondtam eddig: evomlott a fúvóm! – diadalmaskodott János.
No, ilyenkor mit csináljon az ember, hogy ne sértsen meg senkit sem? Jóérzésű ember persze nem viccelődik mások beszédhibáján, és főleg nem röhög hangosan, én sem tettem. Már csak azért sem, mert mindenkinek van valamilyen defektusa, legyen az testi, vagy lelki eredetű. Rezzenéstelen arccal detektáltam, hogy raccsol a szerencsétlen. Akkor illendőségből nem nevettem persze ezen a helyzetkomikumon, de azóta ha eszembe jut mindig elfog a nevetés valahányszor eszembe jut a fúvó…!
Folytatjuk a sorozatot.
Márk és Hanna középiskolai évfolyamtársak voltak. Márk óvatosan közeledett Hanna felé, amit a lány csupán barátságnak gondolt. Márk azonban kitartóan udvarolt Hannának. Közös suli bulikra hívta a közeli csehóba is szívesen jártak Hannát még a fiúk kedvelt sportjátékára biliárdozni is megtanította.
- Hanna!- kedvesem- hoztam neked ajándékot, kérlek hagyd a főzést bújj hozzám közelebb. Hanna egészen Márk ölelésébe burkolózott. Márk megfogta Hanna arcát, és kissé felemelte.
- Hanna!- szívem- bontsd ki az ajándékod. Hanna lélegzete elállt két csodálatos jegygyűrű volt a dobozban.
- Hanna!- szeretnélek megkérni legyél a jegyesem.
- Márk! – szerelmem - Hanna szeme könnybe lábadt. Boldogan leszek a jegyespárod.
Szenvedéllyel megcsókolták egymást és alig tudták elengedni a másik felüket hosszú percekig. Később felbontottak egy üveg pezsgőt és ketten megünnepelték jegyességük napját. Hanna a virágcsokrot vázába helyezte, melynek illata kellemesen belengte kis szobájukat.
Boldogak voltak szerették élni az életet együtt. Így telt több hónap harmonikus szerelemben.
Idővel Márk viselkedése kicsit megváltozott hűvösebb lett Hannához. Elsőként Hanna nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, úgy gondolta szerelme nagyon fáradt a mindennapi munka bent a cégnél kimeríti. Hanna közben szorgalmasan tanult készült a diploma munkájára.
Utolsó éves volt a tanítóképzőn pedagógus szeretett volna lenni.
Márk egy nap később ért haza Hanna látta rajta ihatott jó pár pohárral, hiszen észrevette a szemén. Hanna nagyon megdöbbent szerelme ilyet korábban soha nem tett. Csendesen megterítette a vacsorát nem akarta szóba hozni észrevette valószínű Márk a kollégáival munka után a közeli csehóban volt. Alig evett pár falatot rosszkedvű volt, hiszen nem tudta megmagyarázni a fiú viselkedését. Márk megvacsorázott majd a tőle telhető legnagyobb hűvösséggel elvonult a hálószobába. Rideg volt az az este és Márk ölelése nélkül Hannának hideg volt az éjszaka. Másnap Hanna tette a napi teendőket próbálta elfelejti az előző estét, és nyugtatta magát ilyen többet nem fog előfordulni. Sajnos tévedett. Márk másnap este nagyon későn jött haza talán tíz óra lehetett. És még többet ivott, mint előző nap
Hanna ijedten kérdezte:
- Márk! -kedvesem mi van veled?
A fiú durván eltolta:
- Hagyj engem!
Hanna leült az ágyra és feltörtek belőle az eddig elfojtott könnyek. Zokogott, zokogott egyre hevesebben. Márk mérges lett:
- Hallgass már! Nincs jó világod mellettem?- hiszen csak tanulnod kell és főznöd. Nem jársz dolgozni, mint más fiatal lány.
Hanna nem tudta elfojtani a könnyeit eddig soha nem rótta fel neki Márk, mert nem talált ideális munkát. Márk kissé mérges lett rákiabált Hannára- Hagyd abba a sírást!
A lány viszont nem tudta magába zárni könnyeit. Hangosan zokogott. Hirtelen Márk megfogta a két karját és kissé megrázta:
-„Hagyd abba nem hallod?!”
Hanna arcát még jobban elborították a könnyek a fiú durvaságát megérezve. Ekkor hirtelen Márk Hannát kissé meglökte Hanna nekivágódott szobájuk falának. Márk dühös volt és nagyon ideges szikrákat szórt a szeme. Aztán elvonult. Hanna magába roskadva, és remegve sírt a szoba egyik sarkában. Majd hirtelen arra lett figyelmes hogy vércseppek hullnak a padlóra. Te jó ég! a lány nagyon megijedt. Honnan? Honnan? Folyik a vér? megdermedt az ijedelemtől. Óvatosan megtapogatta a fejét és észrevette a feje vérzik. Rémülettől remegve kiment a fürdőszobába, hogy megnézze alaposan. És látta, hogy fején közepes méretű seb van és onnan szivároghat a vér. Remegve, sírva, megrémülve gyorsan elment az orvoshoz. Hiszen tudta szakszerű ellátásra van szüksége. Az ismerős orvos mikor meglátta megijedt
- Hanna!- drágám mi történt Önnel? Hanna mivel nagyon szerette Márkot egy szóval nem mondta, hogy a fiút mit tett vele.
- Doktor Úr semmiség csak megszédültem és nekiestem a falnak. Az orvos lefertőtlenítette a sebet lekötötte és haza engedte a lányt.
- Hanna! – ezentúl nagyon vigyázzon magára kislányom. – mondta az idősebb orvos.
Hanna hazament Márk már elaludt. Gondosan feltörölte a fürdőszobai burkolaton nyomott hagyó vércseppeket. És csak sírt…..sírt….. nem tudta megérteni
Természet lett a legjobb barátja.
Folytatjuk.
Tündöklő eleje.
Vízkereszttől HúshagyóigÁll a bál.
Ez újév farsangjánis
Vigadni muszáj.
Talán ismét
Pártában maradtak
A mai Dorottyák
Az idei fársángon?
Azért mégis
Édesen csordult
A sárgabarackos íz
A szalagos fánkon.
S jelmezzé szelídült
Anyám becses kalapja
És puccos ruhája
Az esti bálon.
Vidáman vonulsz benne
A karneválon.
Ragyogó arcod
Áttündököl
Az aranyos álarcon.
2021. farsangján.
SZILÁGYI ANITA: Maszkabál
Készüljetek, szép kislányok,
Farsangi, ízes fánkot szaggassátok,
Maszkabál lesz nemsokára,
Télkergető, mókás mulatsága,
Készüljetek, szép kislányok,
Fényesítsétek a topánkátok,
Álarcot vegyetek,
Elvarázsoltak legyetek,
Készüljetek, szép kislányok,
Tánclépéseket ám tanuljátok,
Csinnadratta lesz hajnalig,
Ropjuk majd kifulladásig,
Készüljetek, szép kislányok,
Királylányok, boszorkányok,
Rút telet seprűnyéllel elijesztjük,
Mosolygós napocskát helyére beeresztjük,
Készüljetek, szép kislányok,
Legyetek bájos herceglányok,
Királyfi is lesz ott bőven,
Egy-kettőre kérőd legyen,
Készüljetek, szép kislányok,
Katicabogárkák, és cuki nyusziságok,
Kedvünkre húzza majd a zenész,
Széttáncoljuk a cipőnket, nem lesz, aki heverész.
ENGEL CSABA: Lassan itt van már a farsang.
Lesz az idén farsangi bál!
Hol ott lesz ki benevezzen,
S álarc mögé arcát rejtse.
Megtalálja zsák a foltját!
Suttognak, és dalárdáznak,
Azt mondják, hogy sok bohóc lesz,
Marad is és jut belőle.
Vidám kórusban dalolnak,
Kezük annál inkább gyorsabb,
Virágcsokrot szebbnél, szebbet,
Szaporán tekernek, fonnak.
Messze elszáll nevetésük,
Kuncognak és elpirulnak,
Agglegényről szó sem lehet,
A vénlánynak sincs ott a helye.
Immár azon tanakodnak,
Kinek csokra lesz a legszebb,
A bokréták kötegbe dőlnek,
Jöhetnének a legények.
A legények sem alább valók,
Mindent ahhoz kitalálnak,
Hogy a farsang helyét állja,
A legkedveltebb módon járnak.
Van hát jelmez bőven elég,
Boszorkánytól, tündér mesés,
Díszes szekér, herceg lovag,
Hogy a telet elriassza.
De a legszebb azok közül,
Mit számít, hogy miből készült,
Úgy is az lesz ám a győztes,
Ki egy szép lányt haza vihet.
Na meg én, hogy milyen jelmezt
Választhatnék ezer-egyet,
Akkor sem lesz érdekesebb,
De a fő, hogy babám szeret.
2021.01.06.
Kezdődik a farsang
sürögve forogva,
habos süteményt
sütnek a cukrászok
az esti tombolára.
az otthon maradók ismegtartják a hagyományt.
ebédre szalagos fánk
kerül a terített asztalra.
Édesanyám szalagos
fánkját gyermekként
nagyon szerettem.
Édes ízes lekvárjával
másnap is szívesen ettem.
Csinosan felöltözve
mennek a fiatalok
mulatni a bálba.
Álarc takarja arcukat
egyik se tudja ki kivel
táncol a táncparketten.
Csak a szívük érzi
melyik tartotta
lágyan s gyengéden
karjában a tánc alatt.
PESA ANNA MÁRIA: Farsang.
Óvodákban, iskolákban, a gyerekek nagyon várják,A felnőttek is szeretik, felhúzni, a hacukákat.
Minden évben februárban, beindul a báli szezon,
Jelmezekbe bújnak ilyenkor, kicsik, és a nagyok.
Táncolnak, és énekelnek, vidáman, űzik el a telet,
Igy mennek biztosra, jó messze szaladjon, a hideg.
Régi hagyomány ez itthon, és sok országban,
Szép korhű ruhákban sétálnak az utcán, Itáliában.
De itthon vidéken, sok megyében, él még a farsangi mulatozás,
A legnevezetesebb esemény nálunk, a Mohácsi búsójárás.
Nagy zajt csapva, ijesztő jelmezben, mennek a falvak utcáin,
Edényeket ütve, zajongva, kergetik a telet, egészen hazáig.
A szülők jelmezeket varrnak, a gyermekek örömére,
Mindenki boldog, jól érzi magát, és szalad, az ünnepségre.
Vízkereszt napjától, hamvazó szerdáig tart a mulatság,
Jó érzéssel tölt el, hogy nálunk is él még a hagyomány.
Panka. 2018.02.03.
Három barátnő ül a kávéházban , mellettem lévő asztalnál, kavarják kávéjukat, beszélgetnek.
Mi van veletek? Rég találkoztunk!
Egymás szavába vágva kapcsolataikról, férjekről, barátokról, kezdtek beszélni. Kendőzetlenül, ki mondták a „frankót”! Minden sztori után, hangos nevetésbe törtek ki.
- Tudjátok még? Kérdi az egyik, milyen alamuszi volt? Hozta a táskámat egész úton hazáig, nagyon nehéz volt alig bírta el. Soha nem vettem komolyan. Azért 25 éve együtt vagyunk.
- Nálam jönnek - mennek a fiúk, apám a harmadik házasságom után, azt mondta,” negyediknél nem akarlak oltárhoz vezetni.” Milyen apa az ilyen?
- Én nem mentem férjhez, nekem még mindig a gimis tornatanárunk van meg. Nem vált el, én nem mentem férjhez, mert tudom, hogy csak engem szeret.
Koncz Rózsa |
Mellőzöm a barátnői csevejt, bele mélyedtem emlékeimbe.
Fogorvosnál ültem és féltem, fogam tömésétől. Velem szemben ültél és az arcomat fürkészted.
- Nagyon félsz? - kérdezted.
- Igen, nagyon!
Az asszisztensnő nevem szólította.
- Bemenjek veled? Fogom a kezed ne félj, nincs mitől félni!
Puha mégis férfias, kezed átfogta kicsi kezem, ami a tenyeredbe belefért. Megnyugodva mentem be a rendelőbe. Éreztem, hogy kezed biztonságot ad, számíthatok rád.
Így kezdődött szerelmünk.
Attól a pillanattól fogtad a kezem, óvtál széltől, víztől, haragtól, gyűlölettől, veszekedésektől, és ki tudja még mennyi gondtól, bajtól. Tanítottál, figyeltél rám, segítettél és szerettél. Most tudom, hogy mennyire. Hagytad, hogy mindenben én döntsek, döntéseim szerint éljek, aztán ha nem értettél vele egyet, majd alkalom adtán, elmondtad. Szívedben soha nem volt harag. Jó vagy hozzám mondtam, sok alkalommal.
Mindig azt felelted, mert megérdemled! Pedig nem csináltam mást, csak szerettem. Nem ígértünk egymásnak semmit, nem akartunk beszélni a szerelemről! Mert minden szónál többet ér a tett! Tetteink bizonyították, hogy nem tudunk egymás nélkül élni.
- Bizonyítottad, hogy fontos vagyok számodra. „ Hidd el és bebizonyítom! „ mondtad és én előlegben is hittem neked. Soha nem merült bennem fel kétség. Örömmel, mint egy kisgyerek, meglepetéseket
szereztél nekem .
- Volt olyan, hogy kaptam egy telefont, csomagoljak három napara, siessek, mert egy óra múlva ott van értem az autó. Nem tudtam, hova, hogyan megyünk, csak azt tudtam menni kell, mert hívtál.
Az út a repülő térre vezetett, irány Párizs. Láttam arcodon az izgatottságot, kezeid tördelted, hogy vajon jövök e?
- Persze, hogy jövök, hiszen Te hívtál! Mennyi boldog évet töltöttünk együtt! Mennyi meglepetésben volt részem! Soha nem mondtad, hogy mennyire szeretsz. Anélkül is tudtam!
- Te is tudtad érezted, másra sem tudtam gondolni csak is rád. Megbíztál bennem.
- Karácsonyra mindig nyakkendőt kértél tőlem, Te megvetted a legdivatosabb ékszert , ruhát, cipőt. Elviselted pletykás barátnőim, sőt beolvadtál beszélgetéseinkbe.
A lányok, asszonyok , imádtak , kedves szavaidért, jó humorodért.
- Mindig a gyengébbeket erősítetted, igazság és szociális érzéked az egekig ért.
- Aztán egy szép napon, munkából hazafelé mentünk, megálltál párszor útközben . Kezem szorosan fogtad, mintha soha nem akarnád elengedni.” Légszomj , mondtad, nagyon meleg van.”
- Feltűnt, hogy mindig gyalog mentél a lépcsőn, most a liftet választottad. Fürkésztem az arcod, de nem láttam semmi különöset, tekintetedben sem.
- Amíg átöltöztem, és kijöttem a fürdőszobából, még mindig ott ültél kedvenc fotelodban, kabátban. Szólítottalak nem feleltél, megsimogattam arcod, hideg verejtékes volt, már nem voltál közöttünk!
- Azóta nagyon sok év eltelt, nézem az író asztalon a cigarettát, nem dohányom, de rágyújtok, hogy érezzem a cigarettád füstjét, gondolatban beszélek hozzád, mert itt vagy velem. Igen érzem, hogy itt vagy.
Mennyire vágyok rá, hogy megfogd a kezem és mond, hogy itt vagyok veled, ne félj, nincs mitől félned! Éjszakánként, nyugtalanul alszom, többször visszatérő álmom van.
- Ülök a tenger parton, fehér homokon a pálmafák tövében, a tenger azúr kék, és csodálatos tiszta. Lábaim érintik a hullámok, mintha versenyeznének, melyik ér hozzám előbb. A táj gyönyörűségétől
könnyezek. Olyan csend van, amilyet még soha nem hallottam. Ember ezen a földön még biztosan nem járt. Érintetlen !
- Hallom, a szirének csábító énekét. Várakozok!
- Majd megjelenik előttem egy kéz, az ő keze!
- De jó lenne hozzáérni, megfogni!
- Bárhogy is nyújtom kezem a tiéd túl messze van, nem érem el! Egy hajó közeledik , a kéz eltűnik, kicsit később, már a hajóról int. Ülök kővé meredve a parton, a hajó elment, a szirének énekét már nem
hallom. Várok, nem tudok elmenni a tenger partról.
- Forró könnyeim mossák arcom, szemeim égnek, úgy ahogy szívem is. Ébredezek, majd nehezen visszatértek a valóságba!
KELEMEN GYÖRGYNÉ EDIT: Kedves költő
Most a halál,
a baj köztünk jár.
Az emberek szomorúak, elkeseredtek.
Író vagy, költő,
nem is kicsi,
Nagy, és óriás.Légy fénylő csillag a sötét időben.
Remény!
Nevess még akkor is ha könnyezel.
Gyújtsad meg a remény lángját,
adj egy kis jó kedvet az embereknek.
Fel a fejjel.
Fénylő lámpás vagy a sötétségben.
Ragyogjon versed,
a gondot, a bajt messzire űzze.
Hiszen most ez kell.
Baj van elég mindenhol.
Csillag, csillag szépen fénylő,
neves és tündökölj.
Szeretettel: Edit
Kuchta Csilla: Szeretlek Édesanyám!
Hirtelen eltűnt valaki.
Édesanyám várlak, gyere!
Esetleg még megölellek.
Rövid ez az élet - élek.
Nincs itt kedves, drága lényed.
Köszönöm, hogy felneveltél!
Szereteteddel féltettél.
Kísér ez a vándorló, gyötrő fájdalom, mi kínoz...
A könnyű szél mindegyre közelebb vezet a sírhoz.
Szelíden szállnak szavaim szerte szét szakadatlan.
Ezek maradnak meg belőlem végleg, halhatatlan...
Manapság minden kisállatom kihal mellőlem. Ma december 24-e van, Báró ezen a reggelen nem jött üdvözölni a reggeli szellőztetésnél, amikor nyitva volt az ajtó. Kimegyek a szobából az előszobába, ő már ott szokott állni, hogy őt üdvözöljem előbb. Megszoktam simogatni, közben beletúrtam a meleg bundájába. Aztán azt mondom neki: "Na menjél ki Báró, nem babusgatlak korán reggel." Megijedtem reggeli közben, mikor anya azt mondta, hogy ma még nem látta a kutyát, lehet elpusztult. Nem, az nem lehet, még a gondolatától is viszolyogtam, tizenhét év alatt nagyon hozzám nőtt a kutya. Az utolsó éveiben, minden rosszat átéltünk Báróval. "Biztosan csak henyél valahol anya. Tudod milyen süket és makacs mostanában,
Csomor Henriett |
Igen, ez a szőrgomolyag a puli kutyus...! |
Néha azonban érthetetlen volt, ha kimentem állandóan ugatott. Hiába szóltunk rá erélyesen, azért se hagyta abba az ugatást. Fájdalmas beszédtéma volt, mikor átköltöztünk Komlóra, a betontömegben, az udvarban, nincs egy fa se, egy fűcsomó, hogy adjuk oda állatmenhelybe, de soha nem került rá sor. Pedig anyukám, nagyon sok kutyaürüléket szedett utána, amiért nagyon sajnáltam őt.
Életem utolsó kutyája te voltál Báró kutyám.
2020. december 25.
Megjegyzés: Báró kutyám 2020. december 24-e reggelére elpusztult.
Hogyan vészeljük át a hosszú, hideg telet egészségesen?
Figyeljünk a táplálkozásra!
Fogyasszunk sok citrusfélét (citromot, narancsot, grépfrútot), amiknek magas a C-vitamin-tartalma. A gyümölcsök mellett a zöldségekre is fektessünk nagyobb hangsúlyt. Segít elűzni a betegségeket a vöröshagyma, a cékla, a torma, de remek ellenszer még az erős paprika, a savanyú káposzta vagy a hagymatea is.
Soponyai Mihály |
A gyógytea amellett, hogy jótékonyan hat szervezetünkre, felmelegít a hideg napokon. Vannak olyan gyógynövények,
- Csipkebogyó – magas C-vitamin-tartalmával erősíti immunrendszerünket (hideg áztatással készítsük!)
- Apróbojtorján – gyulladáscsökkentő, valamint gargalizálásra
- Fürtös menta – fertőtlenítő hatású, illetve rendkívül hatékonyan szünteti meg a köhögést, inhalálásra is alkalmas
- Bodza – izzasztó hatása sokat segít megfázás esetén, emellett
- Mezei kakukkfű – immunrendszer-erősítő, fertőtlenítő hatású
- Diófalevél – arcüreg- vagy homloküreg-gyulladás esetén lehet a megmentőnk
- Téli tea – az univerzális segítség
Gyuri bácsi teái között van egy kivételes élvezeti tea, a Téli tea, melyet apróbojtorján, szurokfű, lándzsás útifű és borsmenta keverékéből állított össze, egyrészt, hogy illatos, kellemes ízű italt kortyolhassunk a téli időszakban is, másrészt, hogy megelőzhessük vele a tipikus téli fertőzéseket. Kisebb megfázások, torokkaparás esetén a Téli tea nagyobb mennyiségben fogyasztva kiválthatja vagy kiegészítheti az egyéb terápiát.
Pihenjünk, relaxáljunk!
Ha már testünk megkapta a megfelelő támogatást, lelkünkről se feledkezzünk meg. A nagy séták a szabadban, egy jó könyv vagy a családdal eltöltött idő feltölt boldogsággal. Figyeljünk testünk, lelkünk jelzéseire, és pihenjünk sokat, mert a legyengült, kimerült szervezetet hamarabb találják meg a betegségek.
Mindenkinek jó egészséget kíván: Soponyai Misi
19.
VÉLEMÉNYEM SZERINT - OLVASÓINK ÍRTÁK
HÍRDETÉS
MOZGÁSSÉRÜLTEKNEK!
Eladó 3
kerekű használt meggy-bordó moped. Százezer forintért.Heni mopedje
Szállítást nem tudok biztosítani. Csomor Henriett
Érdeklődni az alábbi telefonon lehet: 30- 284- 6277
Eladó 3 kerekű használt meggy-bordó moped. Százezer forintért.
Heni mopedje |
Szállítást nem tudok biztosítani.
Érdeklődni az alábbi telefonon lehet: 30- 284- 6277
.........................
REAGÁLÁSOK
KARÁCSONYI VÁRAKOZÁS C. VERSEMHEZ
B...yL...o2020.
december 19. 18:12
Szép, nagyon
szép ez a szomorú, és mégis boldogságot sugárzó költeményed. Beleéreztem. László
* dufmar2020.
december 19. 14:39
Gratulálok
szép versedhez! Mária
* Leslie20162020.
december 18. 14:09
Nagy szívet
adtam szép versedre.
Tetszik: László
* 41anna2020.
december 18. 12:49
??2.
Megható, nagyon szépen írtál kedves Vendi!
Melinda
* feri572020.
december 18. 11:33
Remek,
nagyon szép karácsonyversed Vendel
Nagy Szívvel olvastam
Boldog, békés meghitt karácsonyi ünnepeket ?? ??
Baráti üdvözlettel: Feri
...............................
HOZZÁSZÓLÁS
FELÖLTÖZTETEM SZÍVEMET C. VERSEMHEZ
Drága Vendi,
szomorú, de gyönyörű a versed.
A szeretteink hiánya, az üresség fájdalma, mert nincsenek velünk, nehezen
enyhül. A szívünkben, lelkünkben ott vannak, és beszélgetünk is velük, de
kezüket, arcukat nem érinthetjük, nem tudjuk átölelni őket.
Lehet, hogy csak a napi teendőink enyhítik, de soha el nem múlik.
Szomorúan
teltek az ünnepek. Hiába tudom, hogy Párom jó helyen van, jobb így neki, mert
már nincsenek fájdalmai. Az eszemmel mindent tudok, de a szívem nem tud
megnyugodni.
Sok
szeretettel kívánok harmonikus, nyugodt örömteli, sikeres és áldott Új
Esztendőt!
Ölellek:
Zsuzsi
.................................
REAGÁLÁSOK
A CÍMREVÍZIÓHOZ
Tisztelettel:
továbbra is kérem e-mail címemre elküldeni a soron
következő lapszámokat.
Üdvözlettel: Anna Várpalotáról :)
(Nagyon jók, olvasmányosak a cikkek, írások, aranyosak a történetkék,
a versekről nem írok kritikát, de végigolvasom a lapszámot, a hangos
linkeket nem mindig hallgatom meg. Boldog Új Évet kívánok Neked és
minden alkotótársadnak! Anna. :) )
=o.
.................................
KEDVES
ÚJSÁGKIHORDÓ!!!
Nagyon szépen köszönöm hogy én már tegnap délelőtt olvasgathattam a mai
újságot, mint mindig. Nagyon jólesik!!!
Maszkot tegyél fel az utazgatáshoz!! Ma is megkaptam a friss magazint
hálásan!!! Puszik: Ági
............................
AZ
1101. MAGAZIN KÉPEINEK LEÍRÁSA LÁTÁSSÉRÜLTEK SZÁMÁRA
1 Lectori
salutem.
Vendi egy asztalnál ül, világoszöld asztalterítőn pihen két keze. Jobb kezével támaszkodik.
2. VERSEK A
NAGYVILÁGBÓL -ÜNNEPI VISSZHANGOK KORTÁRSAINKTÓL-
Gant
Elizabet: hosszú vörös hajú, mosolygós. Kék virágos blúzban van.
Szilágyi Anita fekete haja válláig ér, barna szemű, mosolygós fehér
pólóban van.
Engel
Csaba fekete sapka van a fején. Komoly arcú, szemüveges, képnek a bal alsó sarkába.
oda van írva: Engel Csaba 1970. 04. 11-én születtem. Marosvásárhelyen, Romániában.
Adamecz László kék ing van rajta, szemüveges mosolygós.
Csomor Henriett mosolyogva áll a teraszon fekete haja vállig ér farmerkabát van
rajta.
Nagy Bandó András Barna rövid hajú,
fehér póló van rajta. ül a számítógép előtt, bal kezében szemüvege.
3. MESÉK
VILÁGA
KELEMEN GYÖRGYNÉ EDIT: A rejtélyes könyv
Edit montázsképen, kék háttérben mosolyog, fekete vállig érő haja van.
Meséje végén, négy könyv tetején zöld kis sárkány
áll.
4. ELISMERŐ
SZAVAK FONTOSSÁGA - ÁRVAY MÁRIA SOROZATA -
DICSÉRET SZÉP SZÓ, HA KIMONDJÁK, ÚGY JÓ
ÁRVAY MÁRIA: Marika rövid barna hajú. Egy
szürke bordós kőoszlopnak támaszkodik.
5. FANTÁZIA
REGÉNY
SAMU ÁGNES: Ősi erők és az újjászületett
testvériség ( 2018 - 6. fejezet – 5. rész)
Dragon meséje
SAMÚ ÁGNES Nyári ruhában mosolyogva, ül egy
fatörzsön. Fekete hajú,
mosolygós, fekete szemüveg van a szemén.
6.
VERSVÁLOGATÁS KLEMENT BURZA MÁRIA, ÉS I. P. STEVE ÍRÁSAIBÓL - Újévi köszöntő -
Klement Burza Mária áll egy zöld levelű fa
mellett, haja ősz, fekete szemű, kék hosszú ujjú blúzt visel.
I.P.Steve. ősz hajú, barna szemű szemüveges, fekete ingben
van, oda van a kép bal alsó sarkába írva fekete betűkkel I.P.STEVE
7. Angyali
találkozások
VÉGHELYI PÉTERNÉ:A felröppenő angyal
Véghelyi Péterné guggol, térdén könyököl.
mindkét kézfeje álla alatt van.
Kendő takarja fekete haját, fehér blúz van
rajta, mosolyog.
Novellája végén két kis angyal
látható.
8. HAZAI
TÁJAKRÓL - SZEGZÁRDI NAGY VENDEL HANGOS VERSEIBŐL -
Nagy Vendel versénél. Nagy Vendel áll a
képen. Piros zakót, fehér inget, fekete nadrágot visel.. kezeit összefonja maga
előtt. Arca komoly. szemüveges. szőke hajú.
Guszti és Kati, áll egy épület
előtt. Guszti Kati vállaira tette kezét. Guszti fekete pólóban van, rövid
fekete hajú szemüveges. Kati mosolygós fehér blúzban van, szőkés barnás
rövid hajú.
9. FANTÁZIA
REGÉNYSOROZAT
KISS ANIKÓ ÉS KISS ERIKA: AZ ELÁTKOZOTT HABÓ
(11. fejezet. 2. rész )
A Hegy Alatti Tünde Út
Anikó és Erika: mindketten fekete hosszú
hajúak, mosolygósak, fekete szeműek, egyikük szemüveges. lila ruhában vannak.
10. BEMUTATJUK
ENGEL CSABA ÍRÁSAIT
HARMATCSEPP GONDOLATOK VERSBEN - RÖVID
ÉLETRAJZ
Engel Csaba, fekete sapka van a fején.
Komoly arcú, szemüveges, képnek a bal alsó sarkába. oda van írva: Engel Csaba
1970. 04. 11-én születtem.
Marosvásárhelyen Romániában.
11.
ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL
VÉGHELYI JÓZSEF: Toll-fosztott szerelem
Írása közepén egy kék madár látható.
12. UTOLSÓ EKLOGA
Tóth Enikő: Ecloga Ég és Föld között…
Tóth Enikő: Enikő hosszú szőke hajú
mosolygós, fekete blézer kabát van rajta. Ül egy tanári asztalnál.
13.
ELBESZÉLÉS CSOKOR
SZILÁGYI ANITA:
Szilágyi Anita fekete haja válláig ér,
barna szemű, mosolygós, fehér pólóban van.
14. NOVELLA
SOROZAT
KONCZ RÓZSA: A szép cigány lány.
Koncz Rózsa: Rövid fekete hajú szemüveges.
15.VERSRŐL
VERSRE - KORTÁRS SZERZŐKTŐL
Nagy Csaba, fekete rövid göndör haja van.
Jobb kezével könyököl térdén, kézfeje álla
alatt. gondolkodó tekintetű, fekete szemű.
16. ROMÁNIAI
VAKOS TÖRTÉNET
KOVÁCS JOSEF KOPEK : A legmagasabb
kitüntetés
KOVÁCS JOSEF KOPEK: mosolygós arcú,
fekete zakóban fehér ingben nyakkendőben van.
17. EMLÉKKÉPEK
CSOMOR HENRIETT: Kabala szív
Csomor Henriett fekete rövid hajú,
mosolygós, rózsaszín kockás ingben, s farmerkabátban van.
..........................
Kedves
Vendi, többször is elolvastam a legutóbb küldött szép versedet, s örömmel
éreztem, hogy már nem vagy annyira magad alatt. Hirtelen belém nyilallt, hogy
miért. Hiszen az árnyék csak akkor van, ha fény is van. Igaz? Ha már árnyékokat
látunk, akkor nincs az a végtelen sötétség. Vendi te eljátszol a fényekkel és
árnyékokkal. Szeretném úgy értelmezni, hogy a fény tőlünk független, boldog
órákban beborít minket, de az árnyékot mi képezzük le, azzal, hogy beállunk a
fénybe, vagy beteszünk a fénybe valamit, ami ezáltal alakot nyer.
Szeretettel üdv: Ica
Nagy Vendel
<nagy.vendi54@gmail.com>
ezt írta (időpont: 2021. jan. 20., Sze, 9:11):
SZEGZÁRDI
NAGY VENDEL: FÉNY ÉS
ÁRNYÉK Magas
dombtetőkön,És hűs völgyeken át,Száguld a széllelA didergő hajnal.Előtte nyargalA szélfútta éj.Útjukat álljaDélhez közeledvénFényben tündöklőAranyos meredély.Délután szendergőMegnyúló árnyékOmlik a fákról,Kúszik a fény.Puha pihe párnákonOson az este,Feltámad álmábólÚjra a szél.Átveszi birodalmátA langymeleg éj.Fáradt lelkemnekAd nyugodalmatEgy puha levél.Messziről halk zenét hozA kóborgó szél.Álomra hajtja fejétA holnapi remény.A körforgás véget ért,egymást követi folyton, az árnyék, és a fény. 2021.
január 20..................................
REAGÁLÁSOK AZ ELMÉLKEDÉS A KÖLTÉSZET NAPJÁRA CÍMŰ VERSEMHEZ.Kedves
Vendi!
Lenyűgöztél
tartalmával, terjedelmével.
Gratulálok, ölellek:Laci
*Kedves
Vendi!
A verset végig olvasva a hátam mögött hagyott éveim elevenedtek fel bennem....
Szuper és szívből köszönöm! Üdv. Jutka
*MIUTÁN
VÉGLEG ELKOPPINTOTTAD C. VERSEMHEZ A POETRÓL
B...yL...o2021.
január 21. 18:40
Csodálatos
út vezet a meszes faltól az Univerzumig, érzékeltetve, hogy a ''gyűrött
szamárfül'' neked a mindenség. Nagy figyelemmel, örömmel olvastam.
László
* kicsikincsem2021.
január 21. 13:02
Szívvel
olvastam, gratulálok.
Ilona
* Leslie20162021.
január 21. 06:31
Tetszik a
versed Kedves Vendel !
Nagy szívvel olvastam.
László
* 41anna2021.
január 20. 17:43
??4. Nagyon
szép!
Melinda
*sosjudit2021.
január 20. 14:55
Gyönyörű
alkotásodhoz Vendel
Szívvel gratulálok.
*feri572021.
január 20. 14:16
Gyönyörű
alkotásodhoz Vendel
Szívvel gratulálok.
Vendel. Nagy szeretettel látlak én is az új versemnél
Tisztelettel
Feri
*Kissimi212021.
január 20. 14:12
Elgondolkodtató
ez az alkotás
Picit nyomasztó is talán
Szép lett és így tovább*********************************
1 Lectori salutem.
Vendi egy asztalnál ül, világoszöld asztalterítőn pihen két keze. Jobb
Gant Elizabet: hosszú vörös hajú, mosolygós. Kék virágos blúzban van.
Szilágyi Anita fekete haja válláig ér, barna szemű, mosolygós fehér pólóban van.
Engel Csaba fekete sapka van a fején. Komoly arcú, szemüveges, képnek a bal alsó sarkába. oda van írva: Engel Csaba 1970. 04. 11-én születtem. Marosvásárhelyen, Romániában.
Adamecz László kék ing van rajta, szemüveges mosolygós.
Csomor Henriett mosolyogva áll a teraszon fekete haja vállig ér farmerkabát van rajta.
Nagy Bandó András Barna rövid hajú, fehér póló van rajta. ül a számítógép előtt, bal kezében szemüvege.
3. MESÉK VILÁGA
KELEMEN GYÖRGYNÉ EDIT: A rejtélyes könyv
Edit montázsképen, kék háttérben mosolyog, fekete vállig érő haja van.
Meséje végén, négy könyv tetején zöld kis sárkány áll.
4. ELISMERŐ SZAVAK FONTOSSÁGA - ÁRVAY MÁRIA SOROZATA -
DICSÉRET SZÉP SZÓ, HA KIMONDJÁK, ÚGY JÓ
ÁRVAY MÁRIA: Marika rövid barna hajú. Egy szürke bordós kőoszlopnak
5. FANTÁZIA REGÉNY
SAMU ÁGNES: Ősi erők és az újjászületett testvériség ( 2018 - 6. fejezet – 5. rész)
Dragon meséje
SAMÚ ÁGNES Nyári ruhában mosolyogva, ül egy fatörzsön. Fekete hajú,
mosolygós, fekete szemüveg van a szemén.
6. VERSVÁLOGATÁS KLEMENT BURZA MÁRIA, ÉS I. P. STEVE ÍRÁSAIBÓL
Klement Burza Mária áll egy zöld levelű fa mellett, haja ősz, fekete szemű, kék
I.P.Steve. ősz hajú, barna szemű szemüveges, fekete ingben van, oda van a kép bal alsó sarkába írva fekete betűkkel I.P.STEVE
7. Angyali találkozások
VÉGHELYI PÉTERNÉ:A felröppenő angyal
Véghelyi Péterné guggol, térdén könyököl. mindkét kézfeje álla alatt van.
Kendő takarja fekete haját, fehér blúz van rajta, mosolyog.
Novellája végén két kis angyal látható.
8. HAZAI TÁJAKRÓL - SZEGZÁRDI NAGY VENDEL HANGOS VERSEIBŐL -
Nagy Vendel versénél. Nagy Vendel áll a képen. Piros zakót, fehér inget, fekete
Guszti és Kati, áll egy épület előtt. Guszti Kati vállaira tette kezét. Guszti fekete
9. FANTÁZIA REGÉNYSOROZAT
KISS ANIKÓ ÉS KISS ERIKA: AZ ELÁTKOZOTT HABÓ (11. fejezet. 2. rész )
A Hegy Alatti Tünde Út
Anikó és Erika: mindketten fekete hosszú hajúak, mosolygósak, fekete szeműek,
10. BEMUTATJUK ENGEL CSABA ÍRÁSAIT
HARMATCSEPP GONDOLATOK VERSBEN - RÖVID ÉLETRAJZ
Engel Csaba, fekete sapka van a fején. Komoly arcú, szemüveges, képnek a bal alsó
Marosvásárhelyen Romániában.
11. ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL
VÉGHELYI JÓZSEF: Toll-fosztott szerelem
Írása közepén egy kék madár látható.
12. UTOLSÓ EKLOGA
Tóth Enikő: Ecloga Ég és Föld között…
Tóth Enikő: Enikő hosszú szőke hajú mosolygós, fekete blézer kabát van rajta.
13. ELBESZÉLÉS CSOKOR
SZILÁGYI ANITA:
Szilágyi Anita fekete haja válláig ér, barna szemű, mosolygós, fehér pólóban van.
14. NOVELLA SOROZAT
KONCZ RÓZSA: A szép cigány lány.
Koncz Rózsa: Rövid fekete hajú szemüveges.
15.VERSRŐL VERSRE - KORTÁRS SZERZŐKTŐL
Nagy Csaba, fekete rövid göndör haja van.
Jobb kezével könyököl térdén, kézfeje álla alatt. gondolkodó tekintetű, fekete szemű.
16. ROMÁNIAI VAKOS TÖRTÉNET
KOVÁCS JOSEF KOPEK : A legmagasabb kitüntetés
KOVÁCS JOSEF KOPEK: mosolygós arcú, fekete zakóban fehér ingben
17. EMLÉKKÉPEK
CSOMOR HENRIETT: Kabala szív
Csomor Henriett fekete rövid hajú, mosolygós, rózsaszín kockás ingben,
Kedves Vendi, többször is elolvastam a legutóbb küldött szép versedet, s örömmel éreztem, hogy már nem vagy annyira magad alatt. Hirtelen belém nyilallt, hogy miért. Hiszen az árnyék csak akkor van, ha fény is van. Igaz? Ha már árnyékokat látunk, akkor nincs az a végtelen sötétség. Vendi te eljátszol a fényekkel és árnyékokkal. Szeretném úgy értelmezni, hogy a fény tőlünk független, boldog órákban beborít minket, de az árnyékot mi képezzük le, azzal, hogy beállunk a fénybe, vagy beteszünk a fénybe valamit, ami ezáltal alakot nyer.
Szeretettel üdv: Ica
Nagy Vendel <nagy.vendi54@gmail.com> ezt írta (időpont: 2021. jan. 20., Sze, 9:11):
Lenyűgöztél tartalmával, terjedelmével.
Gratulálok, ölellek:Laci
A verset végig olvasva a hátam mögött hagyott éveim elevenedtek fel bennem.... Szuper és szívből köszönöm! Üdv. Jutka
B...yL...o2021. január 21. 18:40
Csodálatos út vezet a meszes faltól az Univerzumig, érzékeltetve, hogy a ''gyűrött szamárfül'' neked a mindenség. Nagy figyelemmel, örömmel olvastam.
László
Szívvel olvastam, gratulálok.
Ilona
Tetszik a versed Kedves Vendel !
Nagy szívvel olvastam.
László
??4. Nagyon szép!
Melinda
Gyönyörű alkotásodhoz Vendel
Szívvel gratulálok.
Gyönyörű alkotásodhoz Vendel
Szívvel gratulálok.
Vendel. Nagy szeretettel látlak én is az új versemnél
Tisztelettel
Feri
Elgondolkodtató ez az alkotás
Picit nyomasztó is talán
Szép lett és így tovább
20. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
Kedves olvasó!Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3Telefon: 06/ 30 - 550 - 5106. Elérhető: 8-tól 20- ig.e-mail: nagy.vendi54@gmail.com................................Levelek, írások fogadása - skype címem: nagy.vendi54Új email címem: nagy.vendi54@gmail.comMagazinok küldése: MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.A MAGAZIN INGYENES! Kérje a szerkesztőtől.…......................…Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látókszámára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:http://megszolalok.blogspot.hu/….............................…FIGYELEM! SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY!2018. JÚNIUS - TÓL EGY ÚJ LINKEN IS ELÉRHETŐ A MEGSZÓLALOK MAGAZIN,AZONOS , VÁLTOZATLAN TARTALOMMAL, DE MEGÚJULT KÜLSŐVEL .AZ ÚJ LINK : http://muveszetimagazin.blogspot.com/2018/11/ Tehát az eddig megjelent összes számot visszamenőleg is elérhetővé tettük a fenti blogoldalon!………....................…A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.A szerzői jogokat fenntartjuk.Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott. Így sem rossz!Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.Írott műveim megtekintése:…..................................…AZ ÖSSZES ELÉRHETŐSÉGEM:Gmail: nagy.vendi54@gmail.comSkype: nagy.vendi54---Megszólalok Művészeti Magazinhttp://megszolalok.blogspot.hu/www.megszolalok.blogspot.hu/áFacebook: csak beírod a Facebook keresőbe mindhármat külön- külön és meg is találtad az oldalaimat.A következőképen: megszólalok művészeti magazin (szerkesztő: Nagy Vendel)---Könyvtár:ORSZÁGOS SZÉCHENYI KÖNYVTÁR GONDOZÁSÁBANElektronikus. könyvek a MEG- en. Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) ---http://mek.oszk.hu/13500/13542/#www.mek.oszk.hu/13500/13542/#---Ez a verses oldalam címe... www.pieris.huhttp://www.pieris.hu/szerzo/nagyvendel---KÜLFÖLDI ELÉRHETŐSÉGEK:www.canadahun.com irodalom fórumhttp://canadahun.com/forum/showthread.php?34311-Nagy-Vendel-Megsz%C3%B3lalok&p=3650150#post3650150---Az Amerikai Egyesült Államokbeli egyik link, ahol elérhetik magazinunkat: minnesotahungarians.com
……................................
Mindenkinek jó olvasást, és jó szórakozást kíván az újságbelső és külső munkatársai! ……................................
MEGSZÓLALOK MAGAZIN 1102. szám
………......................
VÉGE - ENDE - KONYEC - FIN - END - FINÍTÓ
……................................
Mindenkinek jó olvasást, és jó szórakozást kíván az újságbelső és külső munkatársai! ……................................
MEGSZÓLALOK MAGAZIN 1102. szám
………......................
VÉGE - ENDE - KONYEC - FIN - END - FINÍTÓ