MEGSZÓLALOK

M.M.M. MŰVÉSZETI MAGAZIN

2013. május – Harmadik évfolyam, kilencedik szám

Kulturális és szórakoztató folyóirat

Független, és ingyenes négyheti lap

Alapítva : 2011 – ben , ELVI SÍKON

Szerkesztő: Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos

                                              

1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések

2.Évfolyam:  2012.  1-tól 6. számig

3.Évfolyam: 2013. 1- től. 9. számig (április)

MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

___________________________________________________

            LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

   Mint minden hónapnak, a májusnak is megvannak a saját tulajdonságai, ünnepei, hagyományai, szokásai.
Kezdjük rögtön az első nappal, a Május 1.- vel, a munka ünnepével, amit ma már egyre kevesebben ünnepelnek, az új struktúra szerint. Pedig hát az embert a munka tette emberré, mint ahogyan azt annak idején, nagyon helyesen, tanultuk. Aztán következik a nőnaphoz hasonlóan, sajnálatosan évente csak egyszer ünnepelt  anyák napja. Az idén a pünkösd is e hónap közepén emeli mennyekbe a hívők lelkét, és legvégére marad az elfelejthetetlen gyermeknap. Akkor még nem beszéltünk a névnaposokról, és azokról, akik  májusban, a szerelem hónapjában születtek. Tehát megint csak van mire emlékeznünk, van kiről megemlékeznünk ebben a gyönyörű késő tavaszi, kora nyári időszakban.
Írásainkkal megpróbálunk a teljesség igénye nélkül, csaknem mindenre illő módon reagálni. Akinek hiányérzete marad, attól elnézést kér, hiszen a magazin is véges,

 A szerkesztő.

            ______________________________________________________________________

VERSEK A NAGYVILÁGBÓL..

Nagy Vendel: ÉLJEN MÁJUS 1.

Éljen, és
Illatozzon
Minden 
Virág.
Fekete
Minden
Zászló
Mint a 
Világ.
Melyben
Fekete
Minden
Virág.

                                                                                                                2012

Megjegyzés: Milyen igazságtalan dolog, hogy nekem, akinek oly színes a fantáziája, csak ez az egy szín jutott.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

.     Nagy Vendel: SZERETLEK ÉN          

Május, a szerelem hava..

Szeretlek én, ha hagyod,
Ha Te is akarod.
Elmegyek végleg Tőled,
Ha Te azt akarod.

Figyellek könnyes szemmel
Szívem vággyal teli
Míg csapongó szíved
Nevem elfeledi.

Nem lehet a lelkünkben
Mindent  eltemetni.
Mindent abbahagyni.
Még élni akarni.

2012

 - - - - - - -  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nagy Vendel: Anyánk
  
Szűk kicsi utcán
Görbe anyóka
Fiait várja
Éhes a szóra.

Hol? Merre járnak?
Tékozló vággyal,
Korgó gyomorral,
Üres iszákkal.

Cipőjük elnyűtt
Ép-e a testük?
Idő viharában
Megtört-e lelkük?

Kimegy minden este
Utca elejére
Anyai szíve
Bánattal telítve.

Tíz éve várja
Kapuja tárva
Minden bűnük
Rég megbocsátva.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Nagy Vendel: Elszámolás a lelkiismeretemmel

Bedagadt az ajtó
Vállammal nyomom be,
Vigyázva az üvegre.

Íme itt a ház,
Ki mindig reám vár.
Hűtlen fiad
Néha hazatalál.
Sokszor gyötör
A lelkiismeret.
Soha ne feledd
Az emlékeidet.
Bedagadt az ajtó,
Vállammal nyomom be,
Vigyázva az üvegre.
Megcsap a dohos szag,
Szellőztetni kéne.
Lassan körbenézve
-Tán csodát remélve-
Lerogyok egy rozoga székre.
Üres a szoba most.
Anyám bútorait
Elvitte az ószeres.
Eladva
Rajta biztosan
Sokat keres.

 Tudom megszidna

Érte most a mama,
Féltett stafírungja volt
Ez a néhány deszka.
Dió, és cseresznyefa.
Konyhában a sparhelt
Sem ontja melegét.
Alatta összegyűlött
A szemét.
Nem tudtam olyan
Korán kelni rég,
Hogy ne lobogott volna
Benne a tűz.
S rajta a meleg víz
Soha ki nem fogyott
Apám mindig langyos
Vízben mosakodhatott.
Vajh hová tűnt
A langyos tej illata?
A karamell, s a vanília
És a foszlós kalács?
A csirkepörkölt, a töltött káposzta?
A szép szó, és a jó tanács?
Öröm volt mindig
Hazajönni.

Vidám, boldog
Volt a ház.
S gurult a kacagás.
Most üres a lakás.
Múlnak a napok
Szállnak az évek.
Ez az elmúlás.
Itt a csorba bögre is,
Anyám tette még ide,
S hiányzik a falról
Jézus ezüst feszülete.
Itt maradt a szakadt buksza,
Az ablak párkányán,
- soha nem ott volt a helye-
Melyből anyám a zsebpénzt dugta,
S apám egy százassal megtoldotta,
Csak a mama meg ne tudja.
A távolból öcsém hangját hallom
Lassan elhalkulva,
Ő egy éve nem él már.
S apám kampósbotja
A folyosó végében áll,
Indulóra,
Mint ami valakire vár,
Talán énreám?

---

Stekly Zsuzsa: Szárnyas oltár

tűzzománc

---

Véghelyi József: Anyák Napja

  Az autó motorja halkan duruzsolt, rohamosan fogytak a kilométerek az országút szürke szalagján. Ezek a mai csodagépek már minden kényelemmel felszereltek, amire egy igényes utasnak szüksége lehet. Misi is hamar megkedvelte az új autót, mert az ember már csak ilyen: a jót hamar megszokja.  Rádióból halkan szólt a nyugtató komolyzene. Ahogy idősödött egyre inkább a klasszikusok felé fordult, valahogy mindig elsimították borzolt idegeit. A közeli kisváros egyik ipari vállalkozását irányítja, és bizony akadnak problémák, megoldandó feladatok bőven. Hiába próbál valaki nyugodt maradni, a napi megélhetési gondok kikezdik az idegeit. Ráadásul a feleségével is összezördültek valamelyik nap egy semmiségen. A gyermekei  egyetemre  járnak, szóval nagyon kell küzdeni a megélhetésért. 

Az idő múlásával egyre ismerősebb tájak tűntek fel. Hazafelé közeledett. A dombok között rejtőzködő falucska templomának tornya már elő-elő villant az útszéli fák között. A munkája és a távolság miatt ritkábban látogatta édesanyját, de anyák napjára a családjával együtt mindig visszatért a szülői házba. Ebben az évben egyedül utazott, mert közel három hónapja temette el az anyját, és a felesége, valamint gyerekei nem tartották fontosnak a temetőben nyugvó szülőt meglátogatni. Bántotta családja részvétlensége. A mai korszellem a karrierépítésről szól. A nagyszülők pedig a múlt maradványai, nem illenek bele a fiatalok életstílusába…! A szeretet és a hála kiveszni látszik a szótárukból.

      Nagyon közel álltak egymáshoz édesanyjával. Tudta, hogy annak a törékeny kis asszonynak köszönhetett mindent. Egyedül nevelte  fiát gyakran erőn felül, csakhogy meg legyen mindene. Ha Ő nincs, akkor egyetemre sem tudott volna járni. Apjáról csak annyit tudott, amennyit Mama szűkszavúan elmesélt neki. 1956 -ban a forradalom idején tűnt el. Fiatal házasok voltak még akkor, s így maradt özvegyen.

Misi az apját nem ismerhette, de édesanyja gyakran emlegette neki,  hogy tisztára úgy néz ki, mint az eltűnt férje. Furcsa módon édesanyja a fiatalkori emlékeiről ritkán, és akkor is szűkszavúan mesélt. Azzal hárította el az érdeklődő kérdéseket, hogy fájdalmas számára az a tragikus időszak az életében. Újszülött fiával tulajdonképpen elmenekült szülőfalujából az emlékek elől az ország másik végébe. Megnyugvást keresve egy kicsi faluban telepedett le. A tanács akkor utalta ki nekik a jelenlegi kis házat, amely egy disszidált családé volt. Ott megvolt mindenük, ami a megélhetéshez kellett, még a bútorok is a lakásban maradtak.

Szerették őket a faluban. Édesanyja szerény, dolgos asszony volt, Teréznek hívták, de mindenki csak Rézinek, később Rézi néninek szólította. Temetésén is ott volt mindenki. Az emberek arcán őszinte részvét és bánat látszott. Egyházi temetés volt, ahogy ilyenkor lenni szokott faluhelyen. Misi nehezen tudta feldolgozni édesanyja elvesztését, de azt mondják, hogy az idő a legjobb orvos…

    A Nap már lenyugodott, a szürke fátyol kezdett leereszkedni a vidéket. Hazafelé már rutinszerűen vezetett, s gondolataiba merülve észre sem vette, hogy megérkezett az ismert temető bejáratához. Az autó csomagtartójából kivett egy csokor virágot és pár szál gyertyát. A temetőben imitt-amott már égtek az anyák napi gyertyafények. Az ott levő falusiakkal csak néhány szót váltott,  mert sok ideje nem volt a tejes  sötétedésig. Megkereste anyja sírját, és elhelyezte a csokrot a hanton, és a meggyújtott gyertyákkal  körbekerítette. Pár percig még ott maradt egyedül a bánatával, s aztán elindult a faluba a szülői ház felé.

Misi nagyon elfoglalt ember volt, s a februári temetés után még bőven akadt volna elintézni valója a hagyaték körül, de vissza kellett utazni a városba, mert pénzügyi ellenőrzés volt a cégnél. Ám ígéretet tett az érintetteknek, hogy mihelyst teheti, visszajön elrendezni a dolgokat. Ez az idő most jött el, éppen anyák napján. Így legalább egy csapásra sok mindent el tud intézni.

     Rossz érzéssel lépett be a kis ház kapuján. Eddig mindig édesanyja sietett elébe, most meg csend és üresség fogadta mindenhol. Nem várta az asztalon a kedvenc  étele,  egy pohár bor,  egy kedves mosolygós szempár, akinek az is elég volt, ha látta a fiát jóízűen enni. Senki sem kérdezte most tőle, hogy jól van-e, nincs-e szüksége valamire?

Nekiállt a munkának, úgy gondolta, hogy reggelig képes lesz elrendezni mindent, amiért jött. Persze bőven akad majd még később is tennivalója, de most csak a hivatalos ügyeket szerette volna letudni. A felesége és a gyerekei hallani sem akartak ideköltözni, mert ők már nagyon „modernek” voltak!  Szerintük faluhelyen nem lehet élni, így aztán el kell adni a szülői házat, az emlékekkel együtt.  A Mamának nem volt sok irata. Ugyan mitől lett volna? Egy nagyobb cipős dobozban tartotta a hivatalos papírokat, a családi fényképeket pedig egy kisebben.

Kinyitotta a szekrény nyikorgó ajtaját, amiben édesanyja a ruháit tartotta, és annak a felső polcán meg is találta a dobozokat. A nagyobbat magához vette, letette a gyengén megvilágított kopott konyhaasztalra, és módszeresen el kezdte tanulmányoznia benne levő iratokat. A szokásos dokumentumok voltak: telekkönyvi-, anyakönyvi iratok, hivatalos értesítések, adás-vételi szerződések, stb. Szóval semmi különös. Már szinte elolvasta az egész paksamétát, amikor a doboz legalján észrevett egy felbontatlan borítékot neki címezve. Az írás formájáról azonnal rájött, hogy édesanyja írta. Már a címzése is kicsit felkavaró volt:

Misi fiamnak, de csak a halálom után bontható fel

Aggodalommal vegyes érzéssel nyitotta fel a lezárt borítékot. Vajon mi állhat benne, amiről ő nem tud? Nagyon jól ismerték egymást mind a ketten, úgy gondolta, hogy semmilyen titkuk nem volt egymás előtt. A borítékon és a levélpapíron látszott, hogy viszonylag frissen íródott. Nekilátott hát az olvasásnak.

Drága kisfiam, Misikém!

Nem is tudom, hogy kezdjek bele a mondanivalómba. Van egy súlyos titkom, ami Veled kapcsolatos. Életemben sohasem volt bátorságom bevallani, de a mikor ezt a levelet olvasod, akkor én már a temetőben leszek. Nem kell a szemedbe néznem, és nem kell látnom egy csalódott ember megvetését, amiért egész életeden át becsaptalak. Így egyszerűbb nekem is, neked is: nem én vagyok a vér szerinti szülőanyád! Mint tudod, távolabbról költöztünk ide. Ennek a valódi oka az volt, hogy őszintén, a saját gyermekemként nevelhessek fel. A ottani faluban tudta mindenki, hogy egy leányanya hozott a világra, de ő nem akart a „szégyene miatt” megtartani. Az én uram pedig meghalt ’56-ban, s így a hatóságnál sikerült elérnem, hogy magamhoz vehesselek. Tudod, vannak  gonosz , rosszindulatú emberek,  és csak idő kérdése lett volna, hogy mikor vágják az arcodba azt, hogy törvénytelen, zabigyerek vagy…! Ezt nem akarhattam. Azt akartam, hogy a testi-lelki fejlődésed a többi gyerekéhez legyen hasonló. Hát ezért kellett elköltöznünk oda, ahol senki sem tudja a titkunkat. Ebben a faluban pedig egy gyermekes özvegy lehettem, besimulva a közösség életébe! Te is emlékezhetsz rá, hogy férjhez mehettem volna, több kérőm is volt, de akkor elkerülhetetlenül kiderült volna minden…! Így maradtunk mi ketten egymásnak.

Ez volt az én nagy titkom. Ha elmeséled a családodnak úgy is jó, ha nem az is jó. Az én szememben Te továbbra is a kisfiam maradsz, és ha ezek után eldobsz magadtól, kitörölsz a lelkedből, hát azt is megértem.

Vigyázz magadra, legyél nagyon boldog: 

                                                                       szerető anyád

    Misi körül forogni kezdett a világ. Többször is elolvasta a levelet, mire kezdte megérteni a tartalmát. Mi? Hogy? Nekem nem is volt anyám? Hazugság volt az egész? Ez egyszerűen nem lehet, ilyen gonosz tréfát nem űzhetnek velem! Ki volt hát akkor Rézike, ha nem az anyja? Egy asszony sem szerethette jobban a gyermekét, mint ahogy őt szerette. Kaotikus össze-visszaságban dübörögtek fejében a kérdések, gondolatok. Kicsúszott  lába alól a talaj…

     Fogalma sem volt, hogy mikor kezdett kicsit megnyugodni, percek vagy órák múlva? Józan gondolkodása lassan, fokozatosan visszatért. Alaposan végiggondolta az átélt lelki traumát, és annak minden lehetséges következményeit. Elmondja-e a családjának, rokonainak a levél tartalmát? Egyáltalán szükség van erre? A gyerekei biztosan végleg kitörölnék még az emlékükből is a Mamát. Az igazság gyakran már csak olyan, hogy a hallgatás még mindig sokkal emberibb lehet, mint a konok tények. Végül a tőle megszokott racionalitással cselekedni kezdett. Első lépésként elégette a levelet, a hamuját pedig az udvaron szétszórta, hogy nyoma se maradjon, rossz kezekbe ne kerülhessen. Élő emberként most már csak egyedül az ő titka marad, és soha senki nem fog tudomást szerezni a tartalmáról. Igenis neki volt a világ legszeretőbb édesanyja Isten és ember előtt egyaránt. Úgy döntött, hogy minden marad a régiben! Azaz még sem. Anyja iránti szeretete, tisztelete, cseppet sem kopott meg. Valami mégis megváltozott. Bár a teste földben nyugszik, Misi szemében a lelke most már biztosan az angyalok közül néz le rá, onnan vigyázza e világi lépteit.

   Másnap a temetőbe látogató emberek el sem tudták képzelni, hogy Rézi néni sírjával mi történt. Csodálkozva látták, hogy az egész nyughelyből semmi sem látszik, mert mindent elborított a virág. Hogy mi történt? Senki sem tudta. Titok marad ez már örökre, csak aki mindent tud, az ismeri a választ…

---

VERS MINDENKINEK

Gerencsér Hajnalka : Séta a kertben

Gyere velem kérlek, mutatok valamit!
Csukd be a szemed, majd a hangom irányít.

Gyere velem, kimegyünk a kertbe,
Jaj, vigyázz mert csúszik, a tájat hófedte.

Tél van és hideg,
a lelkünket szeretet melegíti meg!

Tavasz van gyere, leülünk a padra.
Figyelj, kérlek,figyelj a víg madárdalra!

Neked csiripel ó a rigó,
azt fütyüli, hogy élni jó!

Ideugrált hozzánk, de már száll is tova,
Ki tudja egy kismadárnak is lehet sok dolga?

Ó milyen jó itt : csend van és nyugalom,
erre van szüksége a lelkünknek nagyon!

Találd ki mit tartok kezemben?
Szimatolj bele eme csepp kehelybe!

Május van tudod,a gyöngyvirág kinyílt,
s fogadd be illatát,mert jó kedvre derít.

Kérlek ne légy szomorú,hogy nem láthatod,
Agyad lefényképezte,s őriz másolatot.

Ó jaj,vétettem most nagyot!
Ezt így gondoltam, mert én látó vagyok.

De az emlék és a jelen csak hasonló,
ez a léleknek egy fájdalmas torzó!

Tudom már, emlékszem, tudod, volt Barátom,
Hiába van szemem, Őt már sose látom.

S ez nagyon fáj nekem idebent,
bár álmomban már százszor megjelent.

Azt gondolom, e hasonlat sok mindenben segít,
Hogy a látó átérezze a lelkedben e kínt.
S remélem,erre senki sem legyint!

Érzed?A tavaszi szellő lágyan simogat,
s közben a nap meleget ontogat.

Szirmaikat bontják a virágok, a fák,
S a madarak énekétől hangos a világ.

Ébred a természet, vége a télnek,
kérlek szentelj elég időt a lelki békédnek!

Gyere velem kérlek, sétáljunk jó nagyot,
Közben gondolj arra, amit e kert adott!

Köszönöm a sétát, amit együtt tettünk,
Ugye milyen jó volt? Pedig nincs is kertünk!

Eme képzelet szülte kertben
Nem kell ültetnem, se vetnem!

Ehelyett időmet arra fordíthatom,
Akit barátként terelt hozzám sorsom.

S ne higgye azt egyetlen látó sem,
hogy a szemét elfedő kendővel azonosul azzal az emberrel,
aki nem lát szemmel.

Mert aki a szemével nem lát, az a szívével lát,
s a legnagyobb veszteséget: legbelül éli át.

---

Gerencsér Hajnalka : Ó kicsim,meséld el!

Ó kicsim ,meséld el: mit láttál reggel?
     Felkeltem, napfény ragyogott be, de semmi különöset!
Akkor rád reggel korán máris csoda várt,
de ezt az értheti meg, ki csak a szívével lát.

Ó kicsim , meséld el: mit láttál délelőtt?
     Kint a réten virágokat, s lepke röpködött.
Én nappal - lepke helyett- egy álmot kergetek,
de ez csupán az én titkom, szívemben éltetem.

Ó kicsim,meséld el: mit láttál délután?
     Sok kertet, szökőkutat, lovat, kisbárányt.
Örülj az élményeknek, s láss ezer csodát,
Nekem a csoda Te vagy, kicsi unokám!

Ó kicsim,meséld el: mit láttál este?
      Sötét égen hold ragyogott, s a sok csillag belepte.
Jól van, köszönöm, de nekem is van egy titkom:
Szívemben őrzöm arcocskádat kicsi csillagom!

Ó Papi, köszönöm, hogy megtanítottál,
Nem természetes dolog az, hogy az ember lát.
Ó Papi, lefekvés előtt azt kívánom hát:
Láss te is igazán, ne csak a mesén át!

Ó kicsim, meséld el, mit láttál éjszaka ? 
Különös gyönyörű álmot:azt, hogy megint látsz nagypapa!
Felébredtem, s vártam az álmom folytatását:
Ezentúl minden csodát majd együtt éljünk át!

Nagy Vendelnek születésnapja alkalmából, május 07.

---

Heim Károly  regény folytatásokban: A BICIKLIS

(Harmadik fejezet, második rész)

 Szóval egyre csak ezek a dolgok kavarogtak a fejében. Mert a Mári néni, az ő kedves mamája is azt mesélte, hogy amikor a második világégésben nekiindultak kis motyójukkal, a nagy vonatokkal megkeresni a sok Magyart, hát az úton találta őt, az eledelért könyörgő, a csontsovány, a taknya nyála összefolyt, az öt-hat éves, rongyokba bugyolált kisfiút! És magához vette, mert igencsak megsajnálta, aztán megszerette. És nevelte és szerette Bácska gazdagon termő földjein és nevelte és szerette akkor is, amikor onnan is tovább kellett vándorolni, az éppen bontakozó életből, mert szorította őket tovább a történelem. A Kozma nevet is azért ragasztotta rá Józsi bácsi, Mári mama férje, mert éppen odakozmált a málé, amikor őt Mári mama tanítgatta és az étekről teljesen elfeledkezett. Józsi bácsi vándorlásuk közben, Mári mama már Tevelen, már az új hazában, adta vissza lelkét az Úrnak. Ő az óta, csak vándorolt. Nevelte az erdő, a rét, a még Bukovinából jött tanító és enni adott neki a Mári mama rokonsága. Hát vándorlás volt ez rokontól rokonig, meg ismerőstől ismerősig. Nem emlékezik azokra az időkre, amik a Mári mamával való találkozása előtt vitték az életét. Csak a Józsi bácsi és a Mári mama meséiből tudja, hogy beszélni nem igen beszélt, csak makogott, mint egy kis mókus, vagy nyúl, ha kinyújtott vézna tenyerével enni vagy inni kért.

 -    Csak a nagy barna szemeid világítottak ki abból a ráncos arcocskádból, amikor reád leltünk az én jó urammal, a Józsi papával. A kezeid meg a lábaid olyan soványak voltak hallod-e, hát azokon a csontokon, amik a kis testedet formázták, meg az azokat valahogy összetartó rájuk aszott bőr, csak ennyi voltál te fiam. Mondtam is én a Józsimnak: nézd ezt a szerencsétlen párát, hát, ha az úr már nem áldott meg minket saját gyermekkel itt ez az árva, mert biztosan árva, mert ha ennek szülei lennének, hát akkor is fel kellene akasztani azokat, hogy ezt a szegény párát hagyták így lesoványkodni, na! Fogjuk és vigyük magunkkal, aztán úgy tartjuk majd, mint a sajátunkat! Hidd el kedves jó uram, nem fogja eztet senki se siratni itten! Mert ugye, ha szerette volna bárki itten, hát nem ilyen ruhája volna ennek ugye? Aztán az én puliszkámtól hamar erőre kaptál! Mire megállt velünk a vonat az új Hadik Népében, az itteniben, a Bácskaiban, már beszéltél is rendesen. Ott aztán a tanító úr besorolt a többi gyerek közé és mindig azt mondta nekem, hogy igazán eszes gyerek vagy. Én meg büszke voltam, meg büszke volt apád is, mert az én jó uram is úgy szeretett tégedet, mint én, akár ha a saját testünkből sarjadtál volna ki. Akkor, hogy az iskolába, beírhassanak a könyvbe, találta ki a születésed évit, a hónapját meg a napját is a te jó apókád! Ő mondta a tanító úrnak találomra az anyád nevét is, meg az apádét is ugye a tiedé után, mert a Kozmát, hát azt már neked kitalálta. 

Igen boldog élete volt a nevelő szüleivel. Új szülei mikor ráakadtak kellően idősek voltak ahhoz, hogy tudják, hogy kell okosan szeretni gyereküket. Tudták ők, hogy nem azzal szeretik jól, ha csak nyalják-falják, meg babusgatják, meg krumpli cukorral, meg bocskorszíjjal tömik. Józsi bácsi a közösség ezermestere volt. Megjavította a szecskavágót, a répa darálót, cséplőgépet és minden masinát, amit a házak körül meg a mezőkön használtak. Mostanában legszívesebben a villannyal foglalkozott. Mindenhová vitte magával a gyereket is, és folyton magyarázott mutatta, hogy, hogy kell megtalálni mi a hibás a beteg szerkezetben és, hogy hogyan kell elmulasztani a bajt. Esténként mesélt a fiának. Elmesélte, hogy milyen volt az élet Bukovinában. Mesélt a havasokról. A Kárpátok tiszta vizű patakjairól, az azokban termő pisztrángokról. Az erdőkben növő gombákról, a csörtető medvékről, a téli erdőt uraló farkasok éjszakai üvöltéséről. Mári mama meséi az állatokat, embereket rontó és a rontást elmulasztó boszorkányokról, gyerekrabló és a gyermekek álmát szépítő szellemekről, a hajnali derengésben a tisztások harmatos füvén táncot lejtő tündérkékről szóltak. Mikor Józsi papa elment a csillagokba, Mári mama meséi igencsak megszomorodtak. Elmaradtak belőlük a tündérkék, a jó boszorkányok, a jó szellemek és a gonoszok még gonoszabbak lettek. Énekében csak a lassú jajgatós nóták maradtak. Azok a fájdalmas elnyújtott ritmusú siratok, amik facsarják a szívet. Eltelt vagy egy év is ilyen búban, mióta Józsi bácsi nem kelt fel többé, mire Mamácska dalai kisé meggyorsultak, mire a fekete ruhához olykor piros kendőt kötött, mire a mesék is kezdtek vidámabbak lenni. Lassacskán a mosoly is megcsillant a szemében. Később már Tevelen, a teljes termetes testét rázó nevetése is visszatért, ha valami jó történetet hallott, vagy, ha jó jegyet írt a fiú irkájába a tanító úr. Mondogatta is ilyenkor a fiúnak:

 -   Kedves fiam te, vagy aki engem még életben tart! Már régen elmentem volna az én jó uram után, ha te nem volnál nekem, ha te nem vidámítanád öreg szívemet.

 -   Bizony nekem is nagyon hiányzik az apóka! Biztosan azért nem kel fel többet, mert én nem figyeltem őt rendesen, amikor mutatta, hogy hogyan is kell reparálni a masinákat, meg biztosan azért, mert nem hallgattam figyelmesen a meséit.

 -   Te csak ne járasd ilyeneken az agyadat hallod-e? Nem fiam hidd el te voltál az ő öregségének a legszebb ajándéka! Azért ment el, a te jó apád, az én jó uram, mert már igen-igen öreg volt! Meg aztán a Kárpátok hegyeit se tudta igazán elfelejteni. Mindig azokkal álmodott. Minden sóhajában a hegyek szelei fújtak. Mindig azokon forgatta az agyát. Azon kívül meg köszönte ő minden este az Úrnak, hogy nekünk adott tégedet, hogy boldogítsad öreg napjainkat!

Mári néni igen boldog volt, amikor a bizottság megmutatta neki, hogy melyik házba költözhet be. A ház talapzata úgy két méter magasan szürke terméskővel volt rakott. Fölötte a fal szappan kővel védte magát az esőtől, hótól, fagytól. Két hatalmas, embermagasságú, erősen rácsozott ablak figyelte az utcát föl és széltében tíz centiméterenként osztott üvegeivel. A tornácra kilenc lépcső vezetett. A lépcsők tetején zöldre festett ajtó nagy sárgaréz kilincsével várta a vendéget. Felül, valahol az embermagasság felett magasan, a háromszögekre bontott ív betétjeiben, színes üveg zöld, kék, sárga színével festette a fényt. A ház előtt akkurátusan kirakott, fehérre pingált kerítés jelezte a határt. Erős, egyszerű léckerítés volt az, jelölt gazdagságot, mutatott jó ízlést, kifejezett jólétet és egyben szerénységet. A kaput tartó oszlopokat kemény akácból készítette ácsa tulipán mintásra faragva az oszlopok fejét. A virágoskertben, ami a tornác előtt futott végig harminc méter hosszan és két méter szélesen nyári viola illatozott. A kiskertet az udvartól keskeny lécekből készített térd magasságú fehérre festett díszkerítés választotta el. A kerítés síkját csak a két kiskapu törte meg. A kiskapukat a tornácra vezető lépcsők előtt alakították ki. Az utca felőli első műkő burkolatú lépcső a díszes konyha kettős ajtajával szembe vezetett nyolc fokával a tornácra. A másik lépcsőnek mindössze két foka volt az első lépcsőhöz hasonlóan ezt is műkő borította. A tornác viklis tetejét akácból a kerítés oszlopainak mintájára esztergálva tizenhárom míves dúc tartotta. Az oszlopsor a nagy utcai szoba négy ablaka a díszes konyha bejárata és ablaka, a tükrös szoba két ablaka, az alvószoba öt méteres hossza, a kúttal és a nagy eperfával szembe már, csak a lakószoba nézett kíváncsian két mindig kíváncsi vasrácsos ablakával. A szürke cementlappal burkolt padlójú kiskonyha ablaka szintén a kutat nézte és arra látott a ház használati bejáratát jelentő dupla ajtó is. A tornác szürke cementlappal fedett felülete itt futott bele a folyosót záró boltívbe. A háznak ezen a részén, akárcsak az utcai fronton zöld olajfestékkel festett ajtó határolta az emberek lakta teret. Az első udvart a gazdasági udvartól, az utcai fronton kialakított kerítéshez hasonlóan míves kerítés választotta el. Az utcai kiskaputól a gazdasági udvar kiskapujáig, pontosan a díszkerítés előtt téglával burkolt, az udvar szintjénél kissé magasabbra emelt járda futott végig méter szélesen. A ház ablakait széltében és magasságában is kétfelé osztott, két oldalra nyitható zöldre festett zsalugáterek takarták, résnyire felhajtható léceikkel. A ház kis konyháját és az abból nyíló éléskamrát szürke cementlappal burkolták építői. A ház többi helységét fényesre vikszelt deszkapadló borította. Tisztaságukat rongyból szőtt futószőnyegek óvták. Télen a szobák melegét Mázas felületű, plafonig rakott cserépkályhák biztosították. A ház valamennyi szobájának és mindkét konyhájának kifogástalan és ízléses volt a berendezése. Mári mama saját bevallása szerint, még sohase látott ilyen szép bútorokat, ilyen szép edényeket, tányérokat, késeket, villákat, kanalakat, bögréket. A házon látszott, hogy volt lakóinak sebtében kellett elhagynia otthonát. A lakályosan berendezett konyha szekrényében az edényeken és evőeszközökön kívül a fűszertartó dobozok fűszerrel voltak tele. A liszttartó edényben lisztbe merült az adagoló lapát. A kenyértartó szakajtóban konyharuhával letakarva fél vekni kenyér várta őket vacsorára. Az éléskamra papírral letakart polcain szép rendben sorakoztak a befőttel és savanyúsággal telt üvegek. A nagyobbik zsírosbödön csurig, a kisebbik félig volt kiváló minőségű disznózsírral. A lekváros csuprok szilva barack, birs lekvárt őriztek hasukban. Meg volt ott valami fekete színű, kellemesen kesernyés ízű lekvár is. Arról később megtudták, hogy azt bodza csetéből főzték. A tojástartó gyékény kosárka púpozva volt tojással. A lisztes ládának, ami félig volt búzaliszttel, egy teli zsáknyi is támaszkodott. A mennyezetről lecsüngő tartó rudakon három nagy érintetlen és egy megkezdett sonka, több tábla szalonna és sok szál kolbász várt fogyasztásra. A szoba szekrények egyike tele volt tisztára mosott, ropogósra keményített, simára vasalt ágyruhával, törölközővel, német feliratú falvédővel, asztalterítővel, konyharuhával. A másik különböző méretű és színű férfi, gyerek, illetve női fehérneművel. A harmadik, vagy a sokadik férfi, női és gyerekruhákat, télikabátokat, nagykendőket, cipőket, kalapokat, sapkákat rejtett zárt ajtai mögé. Mári mama, mikor mindezt végignézte, csak lerogyott a kiskonyha kékre festett padjára, az akkor még legényke Antit magához ölelte és szeméből törölgetve könnyeit, csak annyit mondott:

 -    Hát fiam, én ennyi szépet még életemben nem láttam. Ennyi gazdagságot meg még elképzelni sem tudtam. Biztosan nagyon szorgalmas emberek lakták ezt a szép házat és nézd micsoda világban élünk! Mire ezt a nagy vagyont mind felhalmozták, földönfutóvá tette őket a sors. És csak ült ölelte a fiút visszafojtott zokogás rázta a vállát.

-   Miért sír mamóka? - Kérdezte hosszú-hosszú idő után a gyerek.

-   Tudod-e fiam, most sok mindent kell, kisírjak magamból. Siratom én a Bukovinai házikónkat, mert biza az a hajlék, amiben ott éltük le a fél életünket apókáddal, hát az csak egy házikó volt ehhez képest. Nem volt az nagyobb, mint ez a konyha, meg mellette ez a szoba. A padlója is csak tapasztott föld volt és a tetejét se ilyen szép cserép fedte, mint ennek itten, hanem csak egyszerű zsindely. Azért én azt is siratom, mert az a mi életünk és a mi boldogságunk a mi szegénységünk volt ottan. Siratom azt a sok-sok évet, amit amióta onnét elindultunk végig nyomorogtunk. Siratom a sok-sok utat, amit vonaton zsúfolódva, vánszorogva gyalog döcögve ökrös meg lovas szekéren Bácskáig megtettünk. Siratom én fiam a Bácskában elkezdett és már-már kész házat és életet, amiből aztán megint csak menekülni kellett megint leginkább csak gyalog. Siratom szegény jó uramat, hogy nem érhette meg ezt a csoda házat, amit itt adott nekünk az Isten, amibe most vagyunk. És örömömben sírok mindezért a gazdagságért, amibe most mi ketten vagyunk! És siratom azokat az embereket, akiknek ezt a sok szépet itt kellett hagyni, mert kiűzte őket ebből a sok jóból a kegyetlen világ és most talán ők járják keserű kenyéren útjait nyomorogva, hazátlanul ki tudja meddig, amint mi jártuk eddig.

 -    Éhes vagyok mamóka.

 -    Igazad van fiam. Az élet megy tovább. Tudod egyszer még otthon Bukovinába volt valami búcsú vagy mi? Aztán mi is ott mulattunk apáddal. Volt ott valami nagy hinta. Párocskák szálltak be valami csónakba. A lány csak ült az eleibe sikongva, a szoknyáját lefogva egyik kezével, a másikkal meg erősen kapaszkodva a rúdba. A fiú meg állt a végibe mindkét karjával a rudat szorítva erősen és behajlított majd kinyújtott lábbal, az egész testével előre dőlve majd hátrahajolva bíztatta azt a csónakot vagy mit, hogy egyre magasabbra szálljon velük. Az meg, ha ügyes volt a hajtója még meg is pördült. Igaz a tetején megállt egy kicsit, mintha gondolkodna, hogy na, mostan aztán merre tovább? Aztán volt, amikor előre meg volt az is, hogy hátra. Ahogy a lendület vitte. Na, akkor mondta az én Józsim: Látod-e Márikám, ez pontosan olyan, mint az élet? Hol fönn van az ember a tetején hol meg legalul. De hogy mennyire van fönn, amikor fönn van az csak a hajtó ügyességén meg a társa segítésén múlik. Mert lásd, ha a lány is repülni akar, akkor az is dülöngél, amint a fiú hajtja, és akkor feljutnak a tetejére innen és szépen lejutnak onnan. Hát ilyen ügyesen gondolkodott a te apókád látod-e? S nézd csak, mi fiam mostan a sorsnak ebben a nagy hintájában éppen fejjel vagyunk. Nagyon kell hát nekünk szorítani azt a rudat, hogy ki ne potyogjunk belőle. Mert ugye, ha nem őriznénk mi ezt a szépséget meg gazdagságot, amit mi kaptunk, hát igen rossz emberekké válnánk. Meg, ha nem segítenénk annak, aki szegény és érdemes reá, hát biza hálatlanok lennénk a teremtőhöz. Vigyázni kell ám nekünk fiam, hogy itten minden ilyen szépecskén megmaradjon, meg, ha lehet, még gyarapodjék is. Na, ugorjál, csak fel serényen arra a kicsi lajtorjára ott a kamarában aztán hozz be egy kicsinyke kolbászocskát! Én addig szelek ebből a kenyérből, ügyes volt a dagasztója, biztoson kevert egy kis pityókát is a tésztájába, mert még egészen friss.

Szépen csendben jó étvággyal ettek. Jó hideg vizet ittak rá, aztán ejtőztek egy kicsit. Mári mamát a disznók hangos sivalkodása zökkentette vissza a való világba a jóllakottság kábulatából, mert bizony sok-sok éve már, hogy ilyen finomat ehettek és ilyen zavartalanul.

 -   Na, fiam, most, hogy jóllaktunk menjünk, nézzünk körül, mit vethetnénk a jószágnak, már erősen zajonganak. Biztosan azok is éhesek szegények.

    A gazdasági udvarba a tornácot lezáró nagy zöld ajtón át vagy az udvari járdán haladva a kiskaput használva lehetett eljutni gyalogszerrel. Az udvarnak ezen a részén a téglával kirakott járda a tornác folytatásaként futott az istállóig. Közben elhaladt az ajtóval takart padlásfeljáró, a nyári konyha ablaka és függőleges síkjában kettéosztott vastag deszkából készített ajtaja, majd a földbe mélyített, téglával kirakott trágyadomb előtt. A gané domb mögé építették a három disznóólat. Ezek mindegyike négy-négy disznó felnevelésére volt alkalmas. A kifutók deszka kerítését keményfából szegelték. Padozatukat betonból öntötték. Az ólak belsejében négy rekeszt alakítottak ki az állatok számára. Ezek padlóját colos vastagságú akác deszkából rakták össze lazán. A padlót úgy negyven centire építették a földtől. Alá betonozott trágya gyűjtőt alakítottak ki, ezekből csatornákon távozott az anyag a trágyadomb befogadó medencéjébe. Az ólak etető vályúit kívülről közelíthette meg az állatok gondozója. A disznóólak fehérre meszelt oldalfalát vályogtéglából rakták, tetejüket apatini cserép fedte, padlásukra télen szalmát halmoztak fel, hogy védhesse lakóit a hidegtől. Az istálló, a kocsiszín és a présház egy tömbbe épült. Közös tetejüket apatini cserép fedte. Vastag vályogtéglával épített falukat pelyvás agyaggal vakolták simára kívül és belül, majd vakító fehérre meszelték. Keresztbe teljes egészében elfoglalta a telket. Az istálló a disznó ólakra merőlegesen épült, azoktól csupán pár méter távolságra. Üvegezett ablakain drótháló feszült. Széles függőlegesen két részből álló külön-külön kulccsal zárható ajtaja vastag keményfából készült. A nehéz, kapu nagyságú ajtó, erős művesen kovácsolt pántokkal függeszkedett az ölnyi vastag keményfából ácsolt keret zsanérjain. A helység két ló és két tehén tartására volt alkalmas. Az állatok fekvőhelyeit méter magas, már simára kopott akác palánk választotta el egymástól. A padlót, hogy a takarítást megkönnyítsék, élére állított téglával rakták ki. Az állati fekvőhelyek végébe vizeletgyűjtő árkot mélyítettek. A faltól-falig futó árok áttörte a falat, megszakította a járdát és egyenesen a trágya tárolóba futott. Az állatok etetésére szolgáló beton vályú téglából épített vaskos pilléreken nyugodott. Ebbe betonozták bele az állatok kikötésére szolgáló robosztus, vasból kovácsolt karikákat is.  Fölötte láncokon függő széna rács futott végig a falon. A takarmánykeverő vályú, a korpa, a daratároló ládák, a répadaráló és a szecskavágó a helyiség fészer felöli fala mellett álltak, szembe az ajtóval. A mennyezet deszkáit robosztus gerendákhoz szegelt vastag, de pontosan összegyalult deszkák alkották. Síkját csak a széna ledobó ajtó törte meg a keverő vályú és bejárat között. Ide, a széna ledobóhoz vezetett a használaton kívül a falhoz rögzített, létra, ami etetéskor befordítva meredeken futott a szénapadlásra. A kocsi szín valójában egy téglapadlójú, cseréptetejű, mindkét végén hatalmas, az emberi közlekedésre használt ajtóval ellátott kapuval lezárt tér volt, amit az istálló és a présház fala határolt. Szénahordáskor mindkét ajtaját kitárták és a vendégoldallal ellátott, magasra rakott kocsit húzó lovaival ügyesen manőverezve ide állt be a kocsis, hogy a téli takarmányul szolgáló terhét az istálló és a présház széna tárolására használt padlására adogassák fel. Egyébként a kocsi tárolására és átjáróul szolgált. Olyan hosszú volt, hogy két lovas kocsi bőven elférjen rúd nélkül benne és olyan széles, hogy a szénapadlásra vezető lépcső és a vendégoldallal ellátott kocsi között kényelmesen el lehessen vezetni egy lovat. A présház padlóját piros cementlappal burkolták. Ajtaját olyan szélesre építették, hogy azon a legnagyobb hordót is könnyen kiguríthassák az őszi mosáskor, és a legnagyobb dézsát is bevihessék szüretkor. A helységben a szőlőművelés és a borkészítés eszközeit tartották és használták. Itt volt a permetező gép, a szőlőprés, a cefre érlelő kádak sora. A különböző méretű és anyagú lopók, boros és pálinkás palackok, poharak a tárolásukra kialakított, szépen megmunkált polcokon sorakoztak. A téglával boltozott pincébe hét lépcső vezetett le. Ajtaját a síp aljába építették be. A pince fő ágába különböző méretű szépen lemosott, pirosra festett abroncsú, talpfára állított, többnyire teli boros és pálinkás hordók sorakoztak. A mellékágak közül a rövidebbikben krumplit, sárgarépát, zöldséget, a nagyobbikban marharépát és tököt halmoztak fel a ház előző szorgalmas lakói. A baromfi ólakat a disznó ólakkal szembe, a présház elé építették. Simára vakolt téglafalukon tisztán fehérlett a mész. Az épület földszintjén libák gágogtak, kacsák hápogtak. Kisajtós emeletére a tyúkok három létrát használva térhettek tojni, vagy este elpihenni. A gazda, hogy tojásukat összeszedje, hogy helyüket takarítsa, a présház felöli ajtónak támasztott kis létrát használva juthatott óljukba. Az ól padlását hajnalban és este hangosan turbékoló, nappal csapatba verődve röpködő galambok lakták. A gazdasági udvar akkora volt, hogy abban egy lovas kocsi tolatás nélkül megfordulhatott. A nyár, az ősz és a tavasz hétköznapjain a nappalok az udvarnak ezen a részén zajlottak. A nyári konyha rakott kályháján főzték a reggelit, az ebédet, a vacsorát. A nyári konyha asztalán terítettek reggelihez, ebédhez, vacsorához. A nyári konyha hokedliin ültek asztalhoz reggel, délben és este. Itt vágták és kopasztották a kacsát, a libát vagy éppen a kakast a vasárnapi ebédhez. A nyári konyhában dagasztották a tésztát a kenyérsütéshez és a nyári konyhában fűtötték fel a kemencét is, hogy a hétre való kenyér mennyiséget kisüssék. Innen a nyári konyhából indultak hajnalban etetni az állatokat, kitrágyázni az istállókat, kitakarítani az ólakat, megkapálni a kertet, felszántani a földet, aratni a búzát, kapálni meg törni a kukoricát, metszeni vagy kapálni a szőlőt, permetezni a gyümölcsfákat, leszedni a termést. És ide tértek meg este fáradtan az emberek asszonyok az egész napos görnyesztő munka után. Itt az udvarban fosztották a kukoricát, ölték és forrázták a hízót. Az itt felállított rémfán bontották a disznót. Itt az udvarban pucolták, mosták a belet. Főzték a hurkát. Sütötték a zsírt. Préselték a töpörtyűt. Formázták a sonkát. Pucolták a húst. Csak a tiszta munkát, a darálást a keverést, a töltést végezték a nyári konyhában. Itt a kocsi színben szelelték a nagy szelelőgépen, amit ilyenkor lecipeltek a padlásról, a napraforgót és itt fejtették és rostálták a babot hatalmas rostájukkal magasra lódítva a szemet, hogy a szél kifújhassa a java közül az ocsút. Disznóöléskor a nyári konyhában állították fel a szapulót, amibe sózták, forgatták a sonkát, a csülköt, a körmöt. A nyári konyha szabad kéményében alakították ki a füstölőt a ház építői. Ide, a füstölő rúdjaira akasztották hát a kolbászt, a húsos hurkát, az oldalast, hogy a kemence tetején megrakott füst jól átjárja, tartósítsa egy évre a húst, a tölteléket. És itt füstölték a sonkát is alapos pácolás után. A présházba hordták az érett szőlőt a felső kertből, szüretkor. Itt érlelték borrá a mustot. Itt préselték a törkölyt. A nagy házba csak aludni jártak a nyári hétköznapokon. A nagy ház kiskonyhájában csak vasár és ünnepnapokon főztek, amíg a tél fagya be nem kényszerítette a melegebb épületbe a ház lakóit. És ide költöztek vissza tavaszkor, amikor már hajnalon se vont hártyát a fagy a mosdótál vizére.

 -    Gyere, fiam nézzünk körül, mit kell megetetni! Aztán még valami takarmányt is kell keresni nekik.

A disznó ólakban két jókora süldő követelte visongva az étket. Az istállóban egy tehén és egy üsző kérte bőgve az eledelt, a vizet és a tehén a fejést. Az udvaron tyúkok, libák, kacsák gágogtak, kóricáltak, hápogtak kukoricát és vizet követelve.

  -    Na, gyerekek? De szépek vagytok! Megéheztetek ugye? Hát az ennivalótok merre van tudjátok-e? Na, egy itató vödröt már találtam! Szaladj, fiam hozz vizet a kútról, aztán adj az aprójószágnak inni. Utána itasd meg a marhákat is én addig keresek ebbe a vödörbe valami sűrűbb étket.

   Anti a kiskapun át a pumpás kúthoz igyekezett vízért. Mári mama talált etetni valót az istálló korpás ládájában. Öntött is belőle bőven a marhák jászolába. Egy vödörnyit vízzel keverve osztott szét a két süldő között. Már csak az apró jószágnak kellett szemet keresni. El is indult a padlásfeljáró felé, mert remélte, hogy ha valahol van a házban, hát a padláson biztosan talál magot. A széles fokú kényelmesen járható lépcső egy kicsi és egy nagy padlásra osztotta a teret. A kispadlást, a nyári konyha fölötti részt lakó szobának alakították ki.

folyt köv.

---

SZÜLETÉSNAPUNKRA...

--  X éves lettem én, meglepetés e költemény.

         Nagy Vendel: MÁJUS 7.  – 1954. 05. 07.

Édesanyánk,
Kicsiny, törékeny asszony,
Közel hatvan éve,
Felnézett az égre,
Enyhülést remélve.
S a szerelemnek
Legszebbik havában
Orgona nyitogató
Langyos májusában
Csendes éjszakának 
Felsíró zajában
Kettő fiat szült
Maga, és az Isten
Dicsőségére.
Hasonlatosan
Saját képére.

2013. 04. 25.

---

BEMUTATJUK..

Névjegy: nevem: Árvay Mária.  Becenevem: Marika, angolosan: Mary. Életkor: 35. Születésem óta vak vagyok, szembetegségem Fibroplasia. Egyik szememre sem látok semmit.

Végzettségem: angol nyelvtanár. Jelenlegi munkám: irodalmi folyóiratot szerkesztek vakok számára; regények piszkozatainál javítom a helyesírási, tördelési hibákat,vagyis korrektor vagyok. Kedvenc időtöltésem: zenehallgatás, Enya rajongó vagyok! Szintetizátorozok, lovaglással kapcsolatos oldalakat böngészek a NET-en.  Nagyon szeretem a vetélkedőket figyelni a TV-ben!  Hobbim: Rendszeres lovaglás. Minden érdekel, ami ló! Lovas filmeket is nagy örömmel nézek, szüleim mesélik, mit látnak a képernyőn.

Küldetésem: Szeretném továbbadni mindenkinek azt az örömöt, amit a lovaglás jelent számomra. Ezért születtek meg a Dorka-történetek: kitalált szereplőkkel ugyan, de érzéseket, vágyakat, célokat megfogalmazva. Célom: minél több ló szerető embert szeretnék megismerni, ezért szívesen írok e-maileket, örömmel ismerkedem bárkivel.

Köszönöm a publikálás lehetőségét, remélem, sikerül sokaknak örömöt szereznem!

Árvay Mária - Dorka karácsonya

Az alábbi történet szereplői nem valós személyek – csupán a szívükben rejlő gondolatokat szeretnék tolmácsolni az olvasóknak!

A 14 éves, születése óta vak lány élete gyökeresen megváltozott, amikor elkezdett lovagolni. Szülei a televízióban látták több alkalommal is, milyen boldogságot ad a lovaglás egészséges és sérült embereknek egyaránt, s Dorka gyenge önbizalmára, kudarcokkal teli életére, igazán jó hatással lenne már, hogy bekopogtasson hozzá a siker, a boldogság! 

Hosszas keresgélés után, a szülők rátaláltak egy csendes, nyugodt, szép környékre, ahol az oktató vállalta a vak lány lovagoltatását: 

„Próbáljuk csak meg, ismerjük meg egymást, a lovaglás öröme mindenkié, a lehetőséget mindenkinek meg kell kapnia!” Közben Dorka vállán nyugtatta a kezét, s megsimogatta. A kislány mosolygott – talán itt még szeretni is fogják? 

- Hogy hívnak? – kérdezte a kedves női hang a kislánytól.

- Kovács Dóra, Dorka vagyok.

- Micsoda egybeesés! – kiáltotta az oktató. - Én is Dóri vagyok, de nem ez az érdekes. A lovacska, akit kiválasztottam neked, szintén, Dóri! - Tehát, Dóri, Dórival lovagol Dórin, de jó! Mégis, a névazonosság elkerülése végett, legyen a lovacska Dóri, az oktató Dóra, s a kis lovasunk Dorka. Megállapodtak abban is, hogy tegeződhetnek, látta Dóra, hogy a kislánynak szüksége van erre a közvetlenségre, valami feszültséget látott a gyerek arcán, majd kideríti, mitől!

Másnapra beszélték meg az első óra időpontját. Az oktató már messziről köszöntötte a kislányt: 

- Szia, Dorka, már vártalak! 

- Igazán? – gondolta a kislány, de jó ezt hallani! 

- Gyere, bemutatom neked Dórit, a négylábú pajtásodat! 

A ló, egy 19 éves, sötétpej, kisbéri kanca, nyugodtan állt, megérezte, hogy most valami különös dolog történik. Az oktató gyengéden végigfuttatta a kislány kezét a ló nyakán, oldalán, sőt, még az orrát is megmutatta neki, ahonnan kellemes, meleg levegő áradt.

- Milyen érdekes, gondolta a ló, ennek a kislánynak az érintése más, mint a többieké, milyen kedves és gyengéd. Majd, ha a hátamra ül, nagyon vigyázok rá, mert érzem, hogy szeret!” 

- Milyen jó puha és bársonyos a szőre, olyan dajkálnivaló! – mondta Dorka! 

- Majd meglátod, nagyon jó barátok lesztek, - mondta kedvesen az oktató. 

Nem volt könnyű Dorkának nyeregbe szállni, de a szülők és az oktató segítségével, no meg Dóri mozdulatlan ácsorgásának köszönhetően, sikerült! A helyes ülés és az egyensúly megtartása végett, különböző gyakorlatokat kellett végezni, s Dorka ekkor esett kétségbe, de nem sokáig. Az oktató malomkörzést kért tőle. 

- Barátság, nesze neked, itt a vége! Gondolta Dorka. Fogalmam sincs, hogy kell csinálni, milyen mozdulatot kérnek tőlem! Ismét rám förmednek majd, mint annyiszor a tornaórákon, ha nem tudok valamit - megint jön a kiabálás, a méltatlankodás, a szidás. „Már megint mit szerencsétlenkedsz!” – hangzik majd, s a könnyek - mint annyiszor – újból kibuggyannak majd szegény kislány szeméből, mert már megint ügyetlennek, esetlennek tartják. - S valóban amint ezeket végiggondolta, a könnyek ott csillogtak Dorka szemében. 

- Mi a baj, kincsem? – kérdezte meglepetten az oktató. 

- Nem tudom, hogy kell csinálni a malomkörzést, de kérlek, ne kiabálj velem! 

- Kiabálni, én?! – De szívem! Eszem ágában sincs. Megmutatom neked, ahányszor csak kell, s majd meglátod, menni fog! - Ez így is történt, sok más mozdulatot is megmutogatott neki Dóra, s türelemmel, végtelen szeretettel magyarázott, s amint valamit jól csinált Dorka, rögtön dicsérte is! 

- Jaj de szép! – „Azaz! Azaz!” – „Nagyon ügyes vagy, gratulálok!” 

- Ezek szerint tényleg jól csinálom? De jó! Nem is vagyok annyira buta és ügyetlen, ezek szerint! – gondolta Dorka. - Közben a kislány feszültsége oldódott, elmesélte a tornaórákon átélt kudarcokat. 

- Sajnos a tanárod viselkedésén változtatni nem tudok, viszont Dóri segítségével meglátod, nagyon sok mindent megtanulsz majd, s lesznek sikerélményeid, amik segítenek legyőzni a félelmedet, szorongásaidat! 

Dóra cserébe elmesélte a lovacska történetét. Dóri régebben sok versenyen vett részt, méghozzá, díjugratáson, akadályokat ugrott át, sok érmet szerzett gazdájának. Miután a versenyből kiöregedett, s már nem tudták hasznát venni, elhanyagolták, nem gondozták már olyan gyöngéden és odafigyeléssel, szeretettel, mint azelőtt. Ezt szegény Dóri is megérezte, bánatos volt, alig evett. - „Ennyit ért a sok vidám együttlét, a siker, az érmek, hányszor jártam a gazdám kedvében, ez a hála? Most már rám semmi szükség?!” - Végül is hirdetést adott fel a gazdája, hogy eladná, ha lesz, aki megveszi. 

- Amikor megláttam – mesélte Dóra, rögtön megszerettem. Megéreztem benne azt a vágyat, hogy szeretetért, élelemért, menedékért cserébe, a kedvemet keresi majd, s adni akar valamit az embereknek, hiszen ő „Isten ajándéka”, ahogyan ezt a neve is mutatja!

Ez így is történt, sok szeretgetés, gondoskodás, odafigyelés után Dóri ismét rátalált a régi önmagára. Most kisgyerekek, vagy olyan kezdő lovasok lovagolják, akiknek óriási szükségük van a ló finom mozgására, nyugodt vérmérsékletére. Érzi, hogy szükség van rá, fontos másoknak, hogy szeretik.

- Dorka, mindenkire szükség van, Rád is, mert mindannyian tudunk adni a másiknak olyan értékeket, ami a másikból hiányzik - mondta az oktató. 

- Értékeket, én? 

- Persze! Például, azt a belülről fakadó szeretetet, rajongást és lelkesedést, ahogyan itt lovagolsz! Te belülről látod szépnek a dolgokat, látom rajtad. Az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk, mindezt észrevettem rajtad, arra születtél, hogy keresd a szépet, a belső szépet, a jót! 

-  Köszönöm! – mondta meghatottan a kislány. 

Sok részlet most nem érdekes, mert az elbeszélésből regény kerekedne. Lényeg az, hogy Dorka egyre ügyesebben lovagolt Dóri hátán, már lépés közben nem is kellett kapaszkodnia. Dóri, pedig annyira figyelt kis lovasára, hogy rögtön megállt, ha a kislány megbillent a nyeregben, s nagyon óvatosan lépkedett, figyelte lovasát, füleit felé fordítva. 

Karácsony előtt pedig már elkezdték tanulni az ügetést, ami teljesen más mozdulatsort kívánt a lovastól. Dorka már nem esett kétségbe, tudta, hogy oktatója segít neki, vigyáz rá, megbízhat benne és drága négylábú barátjában. Ha érez is félelmet időnként ügetés közben, lesz majd elég bátorsága, s a végén már élvezni is fogja, ami be is következett.

Dóra így dicsérte: „Nagyon szép volt, az arcod kisimult, látszik, hogy most már élvezed, szemmel jó nézni!” 

Itt a karácsony, s Dorka azon gondolkodott, hogyan tudná meghálálni mindazt a sok jót, amit itt kapott. Törte a fejét, szüleivel járta az üzleteket, nézegették a karácsonyi ajándékokat. Mit is adhatna kedves oktatójának? Édesanyja egyszer csak a kezébe adott valamit. 

- Na, mi ez? – kérdezte. 

- De ismerős! Mintha egy lovacska lenne, csak kicsiben. 

- Bizony, méghozzá kulcstartó! – mondta az édesanyja. Dóra biztosan fog neki örülni, praktikus és szép. 

- Remek! – mondta Dorka, de még nem az igazi. 

- Tudod mit? Veszünk egy szép képeslapot is, Braille-be (a vakok írásával) ráírsz valami szép idézetet, s majd             én fölé írom, hogy el tudja olvasni, s a kulcstartóval együtt odaadod neki, jó?

- De jó lesz, anya! – Majd kérlek, figyeld az arcát, mit szól hozzá. 

- Rendben. 

A képeslapra, az alábbi írás, és idézet került: „Oktatómnak szeretettel Dorkától, 2010. december” 

„Aki a lovakat szereti és tiszteli, minden bizonnyal jó ember. De akit a lovak szeretnek és tisztelnek, az biztosan az...”  (Kovács Zsuzsa)   

Karácsony előtti utolsó alkalommal Dorka izgatottan adta oda az ajándékokat oktatójának azzal a kéréssel, hogy a borítékban lévő meglepetést csak szenteste nézze meg. A kulcstartó nagyon tetszett Dórának, mosolyogva köszönte meg a kislánynak, egy puszi kíséretében. - Nekem is van ám egy meglepetésem a számodra! – s Dorka kezébe adott egy csomagot. Ezt majd 24-én, este bontsd csak ki, jó?

Eljött a várva várt pillanat: Dorka szüleitől sok szép ajándékot kapott: meleg pulóvert, egy szép hajdíszt, s mindenekelőtt egy lovas DVD-t, Fekete szépség címmel, amit tudták, a kislány, nagyon megszeret majd, így is lett, kedvenc filmjei közé tartozik. Dorka illedelmesen megköszönt mindent, még énekeltek is együtt karácsonyi dalokat, de már alig várta, hogy oktatója ajándékát kibonthassa. 

Amikor végre megszabadította a sok csomagolópapírtól, felkiáltott örömében: 

- „Kazetta!!!”  

Szaladt be vele a szobájába, gyors mozdulatokkal rakta be a magnójába, s elindította a készüléket. Meglepetésében nagyot kiáltott, mikor oktatója hangját hallotta meg a kazettáról: 

„Szia, Dorka!  Gondoltam, kazettára beszélek neked, mert érzem és tudom, a hangok milyen fontosak neked! Az a két - három hónap, amit együtt töltöttünk sok mindenre ráébresztett. Először is a lovardám nélküled már nem lenne ugyanaz, mint eddig volt!

Sőt, azt gondolom, sok-sok ember tanulhat Tőled. Sok, gyerek és felnőtt jelentkezik, hogy szeretne lovagolni tanulni, látom, hogy félelmüket hogyan próbálják leküzdeni. Mellettük látlak Téged és mindig azt érzem: csodálatos az, ahogyan tudod élvezni a lovaglást, a szabadságot.  Soha ne felejtsd el: a lovaglás nem a hallás, a látás művészete, hanem a lóval való minél tökéletesebb együttmozgás művészete. Ebben nem a látásnak van nagy szerepe, hanem a kifinomult érzésnek, amellyel rá tud a lovas hangolódni lovának mozgására, érzéseire. Úgy gondolod ebben is lemaradásod van? Pont ellenkezőleg látom: a Te együtt léted a lóval, sokkal látványosabb számomra, s azt látom, hogy nem csak Neked, de a lónak is élményt szerez. Meglátod, sokat leszünk még együtt, s nagyszerű dolgokat csinálunk majd, a 3 Dóri!

Nagyon büszke vagyok rád! Legyél magadra te is az!”

Még sok minden elhangzott a kazettán, de az utolsó mondat Dorka szívéig hatolt. Valaki büszke rá! Pont őrá, fontos valakinek? Rá is szükség van, vele is lehet dicsekedni? Majd, ha ismét valaki rámordul valamiért, ha újból ráripakodnának, nem törik el a mécses, hanem kigyullad a szívében és ezt sugározza felé: 

„Nagyon büszke vagyok rád! Legyél magadra Te is az!” Ez ad majd neki erőt a hétköznapi akadályok leküzdésére. 

Könnyes szemmel, de boldogan hallgatta meg újra és újra a kazettát, másnap reggel ezzel ébredt, s szívébe beköltözött a boldogság. 

Karácsonyeste ígéretéhez híven, Dóra, bár izgatott volt, nem nyitotta ki a borítékot, csak a többi ajándékkal együtt. Meghatottan forgatta a kezében a képeslapot, még sohasem látott Braille-írást, s a könnyeivel küszködve olvasta a nyomtatott betűkkel írt idézetet. 

- Valóban olyan jó lennék? Egyedül nem lennék képes ilyesmire! Szaladt ki Dórihoz az istállóba. Nyakát simogatva beszélni kezdett hozzá: - „Drágaságom! Pontosan egy éve volt karácsonykor, hogy ide kerültél hozzám! Azóta olyan ajándékot adtál a lovasoknak, ami nem mindennapi dolog: a mozgás örömét, az összekapcsolódás szoros kötelékét ló és lovas között, a belőled áradó szeretetet, nyugalmat és békességet, s most az utolsó pár hónapban, visszaadtad egy vak kislánynak az önbizalmát, az önmagába vetett hitét. Neked, annak idején oxerekkel, meredekkel, hármas kombinációkkal kellett megküzdened, neki pedig az élet adta akadályokkal, de most már sikeresen veszi majd, ha továbbra is segítünk neki, igaz Paci Doki!? Dóri a gazdáját bökdöste orrával, megértően horkantott, gyengéden a hajába fújt, s közben valami finomságot várt.

- Jól van, nem felejtkeztem meg rólad, Dorka nevében is adok neked valami finomságot, mert a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül kívánjak neked a nevében is boldog ünnepeket valami csemegével.

A ló elégedetten ropogtatta a feléje nyújtott almaszeleteket, s az oktatónak az jutott eszébe, hogy a kislány, ugyanúgy vágyik a dicséretre, szeretetre, mint a ló a jutalomfalatokra. Hogy csillog Dorka szeme, akárhányszor csak egy kicsit is buzdítja, biztatja, s ez így van jól. Dorka a lovaglás örömét tapasztalja meg így, s ezáltal, egy másik világ nyílik meg előtte, ahol megnő az önbecsülése, ahol azt érzi, szükség van rá, emberszámba veszik.  Felidézte magában, hogy örült Dorka egy-egy simogatásnak, futó érintésnek. Hát persze, Dorka életéből hiányoznak a szemkontaktusok, a bizalmas tekintetváltások, a kedves, vagy éppen pajkos nézések. Csupán a hangok maradtak meg neki, s az érintés, persze nem tolakodóan, csak lazán, természetesen. A kettejük kapcsolata valahogy ettől még meghittebbé vált. Mintha Dóri ezt igazolni akarná, ismét gazdájához dörzsölődött, s simogatást kért tőle, amit meg is kapott! 

A távolból, halkan egy dalfoszlány hallatszik ígéretesen: 

„Glória szálljon a mennybe fel, 

Jöjjön a Földre a béke! 

És az emberi szívbe a jóakarat! 

Ámen!”

Árvay Mária :    arvay.marika@lovasok.hu

---

FEKETE HUMOR...

Sokszor, és sok formában írtam a lovakról, és itthon a nagy és tiszta istállóba csak be kéne kötni egy lovat, de hogy még sincs bekötve, annak számos oka van.
Az egyik a pénz kérdés, a többi már nem is érdekes. Elmesélem életem első, és lehet hogy utolsólovas élményét. Mindezek ellenére, a lovakat a történelem, a gazdaság, a sport, az emberiség fejlődésének leghasznosabb, legcsodálatosabb háziállatának tartom.

Nagy Vendel: AZ ÍGÉRET SZÉP SZÓ

Elmentem a lovardába
Felültem egy ló hátára.
Zokon vette a jó pára
Hogy ráültem a hátára.

Le is dobott nemsokára
Bizonyára fájt a háta.
Megbeszéltük utójára
Nem ülünk egymás hátára.

2012

 

Lovak a tengerparton

---

BEMUTATJUK...

ERDŐSNÉ ONDA MARICA

1975. szeptember 7- én születtem Szolnokon, itt folytattam tanulmányaimat is. 16 éves koromtól alig látóként éltem. Majd 2000. júniusában teljesen elvesztettem látásomat.

18 éve élek Karcagon férjemmel és fiammal. 1997. október 15.-óta telefonközpontosként dolgozom a város, háziorvosi rendelőjében, ahová vakvezető kutyáim kísérnek el. További sikeres munkát kívánok a lap szerkesztéséhez.

Üdvözlettel:  Marica

Név: ERDŐSNÉ ONDA MARICA

E-mail cím: remenyke75@gmail.com

 Lélektől lélekig

Amíg egészségünk, mint hűséges társ, kiszolgálja minden igényünket, addig eszünkbe sem jut hálásnak lenni a szerencsés életünkért, boldogságot érezni ezért a csodás állapotért.

Amint belopakodik a mindennapokba a betegség, fogyatékosság szörnye, azonnal megértjük, hogy amit természetesnek véltünk, valójában Isteni ajándék, amit elpazaroltunk, amit nem becsültünk eléggé.

Ha kezünkbe kapjuk, az állapota végleges szakvéleményt, lehet dühöngeni, harcolni ellene, bár ez csak idő és energiapazarlás. Legokosabb minél hamarabb elfogadni az új helyzetet, megbarátkozni vele és keresni a lehetőségeket, melyekkel megkönnyíthetjük helyzetünket.

Ne hidd, kedves olvasó, hogy már megint egy okos tojás beszél arról az elfogadhatatlannak tűnő változásról, amiről fogalma sincsen. Átéltem, tapasztaltam, sírtam, dühöngtem, harcoltam, majd a végén sok év után elfogadtam a keresztet, amit hordoznom kell. Utólag bölcsnek lenni, nem nagy érdem, de ha tapasztalataim kapaszkodót jelenthetnek valakinek nehéz élethelyzetében, akkor rendelkezésre bocsájtom a létezés nagy szakadékának falába verve.

Négy éves alig múlt a kisfiam, amikor látásom hullócsillagként tűnt el életem égboltjáról. Maradt a reménytelen fekete éjszaka, dermesztő ismeretlenségével.

Persze mondhatnám, hogy nem volt annyira ismeretlen számomra ez a világ, hiszen családunkban örökletes betegség miatt, többen is járták ezt az utat. Sőt 16 évesen, három hónapig én is vendégeskedtem ebben az állapotban. Naivságom elhitette velem, hogy a visszakapott látás elkísér életem végéig, de tévedtem. Talán nem is lett volna jó, ha előre tudom, hogy milyen közel a végzetes nap, hiszen akkor lehet, hogy lemondtam volna legdrágább kincsemről: a gyermekvállalásról. 

Pár nap alatt elveszíteni, minden tudást, ami biztonságot jelentett a hétköznapokban, megrázó élmény. Nincs többé napsütés, színek, formák, nincs egy cinkos pillantás, vagy a memóriát kisegítő villanás, hogy bekapcsolva maradt a vasaló, égve maradt a villany, éles fogként támad a mosogatóba rosszul elhelyezett kés, vagy éppen az asztalról levert pohár készül belemarni a tapogatózó kézbe. Nem beszélve az utcán várakozó sokfejű veszélyről, hiszen a vizualitást részesítjük előnyben minden más érzékszervünkkel szemben, amíg csak tehetjük. 

Minden helyzet egy új kihívás, amivel meg kell küzdeni, amire megoldást kell találni a fekete világ idegőrlő hétköznapi gyakorlataiban is.

Mégsem ez volt a legnagyobb gondom, ami mérhetetlen keserűséggel mérgezte szívemet.

Még időm sem volt beleszokni a láthatatlan valóságba, amikor kiderült, hogy kisfiamnak hallásproblémái vannak.

Furcsa egy betegség ez, hiszen nem állandó a nagyothallás. Csak amikor náthás lett, akkor dugultak el a hallójáratok egy fejlődési rendellenesség szövődménye miatt. Így amikor egészséges volt, normálisan reagált a hangokra, de amint megfázott, szinte teljesen megszűnt számára a hallható világ.

Ősztől tavaszig rettegtünk, attól, amit más a téllel járó természetes kellemetlenségnek tart és néhány zsebkendős, orrfújós nappal átvészel.

Nálunk ilyenkor kezdődött a pokoljárás.

Én nem láttam a gyermekem, ő pedig nem hallotta, ha hívtam, ha szóltam hozzá. Ezekben az időszakokban gyakran előfordult, hogy ordítozva kerestem a kicsit a lakásban, mire végre felfigyelt rám, vagy megtaláltam. Szomszédaink elképedve kérdezték a nagyszülőket, hogy mi üt időnként a menyükbe, hogy ilyen elviselhetetlen és felháborító módon üvöltözik azzal a szegény pici gyerekkel.

Hol sírtam, hol nevettem ezen a tragikomikus helyzeten. Férjem gyakran késő estig dolgozott, így sokat voltunk kettesben a kicsivel. Viktor nagyon hamar meg tanult szájról olvasni, ami rendkívül sokat segített, ha már egyszer odafigyelt rám. Viszont a gyermekek nem arról nevezetesek, hogy egész nap bámulják szüleiket, hogy nem akar e valamit mondani, kérni, anyukájuk.

Így a figyelem felkeltése még mindig iszonyatos fejhangon visítva történt, a megfázás hosszúra nyúlt heteiben, hiszen ilyenkor csak a magas hangokra reagáltak eldugult hallószervei.

Végső elkeseredettségemben kerestem egy sípot, ezzel próbálkoztam sikeresen, kiváltva vele az értelmetlen ordibálást, amit sokszor a hangszálaim teljes némasággal bosszultak meg. No, ez volt ám a kíméletlen büntetés. Mutogattam, de sokszor nem jó irányba, és bizony sokszor belebotlottam a néma gyermekbe, mire megtaláltam és megérintettem, mutatva hogy mondani szeretnék neki valamit.

Összefacsarodott gyomorral és zokogó lélekkel fújtam a sípot, mintha csak a rakoncátlan kutyámat szeretném láb mellé parancsolni.

Orvostól orvosig jártunk, de néhány évig nem tudtak segíteni ezen az áldatlan állapoton. Megelőzés, mondták minduntalan, de hogy lehet egy óvodás gyermeknél kiküszöbölni a megfázást?

Hétéves korában aztán végre megszületett az enyhet hozó beavatkozás lehetősége. Egy-egy tubust ültettek a dobhártyáiba, aminek segítségével ki tudott ürülni a hallójáratokba becsorgó orr váladék.

A fizikai korlátok, amik akadályozzák a boldogulást, leküzdhetőek. Alig van olyan élethelyzet, amire a kétségbeesett elme kreativitása ne találna megoldást. Mi is megtaláltuk ezeket a praktikákat, amik jól, rosszul átsegítettek a nehéz időszakokon.

Viszont a lelkünket nem lehet becsapni ilyen kis fortélyokkal. Nagyon féltem, hogy gyógyíthatatlan sebeket ütök gyermekem lelkén. Igaz sokszor elmagyaráztam neki, hogy miért kiabálok vele, miért nem segítek neki többet, miért nem szaladok oda hozzá és egyáltalán miért olyan más a mi életünk, mint a többi családé. 

Talán fél szívvel értette is, de ellenérvként ott sorakoztak a kedvesen mosolygó anyukák, akik csöndes szeretettel segítették gyermekeiket, sőt néha még az enyémet is.

Egyszer a játszótéren nagyobbakkal focizott Viktorom. Amikor az erősen érkező labda földre döntötte, nem tudtam hozzá szaladni. Egy kedves anyuka emelte föl és kísérte hozzám a síró gyermeket. Sajnos ezután már soha többé nem akart kettesben menni a játszótérre, csak ha más családtag, vagy barát is velünk tartott.

Fogalmam sem volt, mi játszódhatott le Viktorban, csak azt tapasztaltam, hogy ha látó családtag volt a környezetünkben, akkor rólam tudomást sem vett. Megértettem, hogy velük könnyebben kommunikál, de nagyon fájt. Nem elég szegény kisfiamnak a saját baja, még az én furcsa állapotommal is meg kellett birkóznia. Nem tudom, hogy mennyit ért egy ennyire kis gyermek ezekből az élethelyzetekből, valószínűleg eleget, ha látók társaságában, őket választotta, hogy könnyítsen a helyzetén.

Rettenetes érzés volt, belegondolni, hogy egyre növekvő szakadékot kell áthidalnunk egymás felé. 

Az egészséges időszakokban majdnem mindig sikerült visszaállítani a kapcsolatunkat a helyes irányba, amit vészes gyorsasággal robbantott szét a siketség és a vakság közti nehézkes kapcsolatteremtés és persze a vele járó stresszes, ideges, feszült lelkiállapot. 

A kis gyermek hamar felnőtt, egyre ügyesebb taktikákkal győzve a sors fintora felett. Közben én is tapasztaltam, fejlődtem, megtaláltam azokat az utakat, amelyek sötétben is elvezettek gyermekem lelkéig.

Immár kamasz fiammal meglepő empátiával, szeretettel és figyelmességgel segítjük egymás életét. Őt már nem akadályozza a nagyothallás, amióta hallókészüléke felerősíti a környezet hangjait. Viszont a sok-sok év fájdalma, kirekesztettsége kortársai csoportjából, nagyfokú érzékenységgel vértezte fel, főként a fogyatékos emberek iránt.

Szomorúan hallgatom, amikor ismeretségi körünkben panaszkodnak a szülők, hasonló korú gyermekeik kamaszos érzéketlensége miatt.

Mondják, milyen jó neked, hogy ilyen rendes gyereked van…

Büszke vagyok Viktorra és örülök, hogy a sok seb nem kérgesítette meg a lelkét, hanem begyógyult a szeretet minden életkörülményt legyőző fényében.

Azért tudat alatt ott motoszkál a kérdés: Vajon nem fizettünk túl nagy árat ezért?

Néha jó lenne többet tudni és érteni a jövő alakulásáról, a miértek égető fájdalmáról, a dolgok értelméről. Küszködve az érzékszervi fogyatékosságokkal, a társadalmi előítéletekkel, minduntalan elővánszorognak a tudatunkból a miértek kiismerhetetlen szörnyei.

Évekig gyötrődtünk, mondhatom az egész család, hiszen mindenkinek szomorúságot okozott ez a kettős szerencsétlenség.

Emlékszem, gyermekkoromban milyen jókat nevettem a Vaklárma című filmen, amikor egy siket és egy vak férfi került minduntalan komikus helyzetbe a nehézkes információcsere miatt. Most egyáltalán nem volt vicces megélni az állapotunkból adódó rettenetes helyzeteket.

Aztán egy nap azzal a gondolattal ébredtem, hogy az önsajnálat még senkit sem húzott ki a slamasztikából. Fölösleges ennyit agyalni a kialakult nehézségeken, inkább tenni kell valamit. Apró lépésekkel kell előre haladni a sziklás hegyoldalban, keresve a biztonságot jelentő pontokat. Így kezdtük finoman, de határozottan orrba vágni a szörnyeinket, hogy távol tartsuk magunktól. Sokat bújtunk össze esténként a gyermekszoba sötétjében és ötletelgettünk, hogyan is lehetne karcsúsítani a hosszú idő alatt megvastagodott problémákat. Ebben az időben egyrészt a sok csalódás, tehetetlen feszültség miatt, másrészt pedig a kiskamaszkor lázadásai miatt, romokban hevert az anya gyermek kapcsolat rózsaszínű illúziója.

Csetlő botló léptekkel közeledtünk egymás felé, még szorosan összekapaszkodhattunk.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem volt a mi életünkben semmi akadálymentesítés, sem hangzatos ígéretek és jelmondatok. Még használható segítséget is csak nagyon ritkán kaptunk az úgynevezett szakemberektől.

Egyszerűen csak nem szégyelltünk egymástól bocsánatot kérni, ha túlfáradtak voltunk és elfogyott a türelmünk egymás iránt. Nem szégyelltük bevallani gondolatainkat, amire a magyarázatok után már tudtunk mosolyogva visszatekinteni. 

Persze valószínűleg az lendített a dolgon a legtöbbet, hogy a növekvő gyermek egyre önállóbbá vált, már nem kellett minduntalan elmagyarázni neki mindent. Nagyon hamar kérte, hogy egyedül tanulhasson, amire bizalmat szavaztunk, amíg a jegyek is igent bólintottak erre a kérésre. Megengedtem, hogy önállóan pakolja be a ruháit a szekrényébe, ahogyan neki tetszik, és maga válassza ki az aznapi öltözetét, ha az megfelelt az időjárásnak.

Egyedül készíthetett szendvicset magának, erre roppant büszke volt és örömmel csinálta, néha még minket is megajándékozott egy-egy konyhai remekkel.

Innen visszatekintve, nem is volt olyan rettenetes az a pár év, mint amikor benne jártunk félve az ismeretlentől. Miután kezdtünk rátalálni a mindkettőnk számára értelmezhető közös anyanyelvre: az egymás nehézségei iránt megértő, szeretet nyelvére minden út olyan egyszerűvé és élhetővé vált mely elvezetett bennünket lélektől lélekig.

marcuska

 ……………………………………………………………………………………………………

 A bemutatkozás folytatása.

A látásunkért listára már több novellát is beküldtem, csak akkor még te nem voltál a lista tagja. A vakvezető kutyák mellett, a sérültek gyermekvállalásának negatív megítélése a vesszőparipám. Nagyon sokat szenvedtem a társadalmi kritikák miatt, amikor úgy döntöttünk férjemmel, hogy gyermeket vállalunk. Így fiamról, a kettőnk kapcsolatáról több novellát is írtam…

Nincs nagy írói múltam.
2011-ben az első Fények vakondja pályázatra írtam meg első novellámat, aminek számomra meglepő módon hatalmas sikere lett. Nagyon sokan olvasták az interneten és jelezték, mennyire örülnek, hogy olvashatnak a mi zárt világunkról. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen nem én zártam be ezt a világot, magam körül. Mindenkinek és mindig szívesen válaszolok, ha kérdést intéz hozzám, akár csak általánosságban a vakságról, akár a személyes életemmel kapcsolatban. Ezek után gondoltam úgy, hogy ha személyesen nem teszik fel a kérdéseiket az emberek, viszont érdeklődve olvasnak a sérült emberek életéről, akkor megírom gondolataimat.
Azóta több novellában, több témában fogalmaztam meg érzéseimet, gondolataimat a családom életéről és a társadalom hozzáállásáról.
A második Fények vakondja pályázaton is részt vettem. Ezt a pályázatot nagyapám, Kerekes Géza vak költő emlékére írja ki a Szolnok megyei szervezet minden évben. 
Adtam még be pályázatot a Rácz Zsuzsa írónő által kiírt, Teréz anyu pályázatra, és idén a Queer kiadó Jeladás című pályázatára is, ahol nem értem el helyezést, viszont több sorstársamtól is kaptam pozitív visszajelzést.
Novelláim a Reményik László által működtetett honlapon is megjelentek.
Úgy gondolom, a vakság mellett a vakvezető kutyákkal való együttélés, az ő munkájuk is elég homályos folt a társadalom tudástárában, ezért erről szeretnék a közeljövőben könyvet írni. Eddig két kutyusom volt, róluk is írtam már.

Marcuska

---

FELHÍVÁS

 Ha érdekli a lehetőség, jelentkezzen.

Tisztelt Érdeklődő!

Hál' Istennek elég jó logikával áldott meg az ég!  Rövid példák, teljesség nélkül:

…………………………………………………………………………………………………………………

A munkahelyemen a kolleganőmmel beszéltünk egy bizonyos témát, s elmondtam a véleményem. Kb. két hét telt el a rádió hírül adta, hogy harminc -  akárhány tudós, meg nem tudom én százötven -  Akárki erre - s erre jöttek rá, több hónapnyi értekezés után.(Arra amit előtte két hete téma volt a kolleganőmmel, s meg egyezett az Én véleményemmel)

…………………………………………………………………………………………………………………

Otthoni eszkábálások, itt pl. ács munka (egy bányász és egy építész mérnök) mellett nekem kellett tudnom, hogy hol és hogy illeszkednek össze az ácsolt részek. (nekik nem állt össze a kép)

Melléképületek: (mit miért, stb.)

………………………………………………………………………

Az autó balesete után miért nem passzol az újonnan illesztett tető, (mert meg csavarodott az egész gépjármű)

Miért áll le az autó?, mit kell tenni...

A háztartási eszközök generálozása. (ez miatt nem vett újat a Bátyám) :(

……………………………………………………..................

Ezekre lehet mondani TUDOM, hogy akárkinek....

……………………………………….....................................

Kissé más, s FONTOSABB témák:

A cukorbetegség MEGELŐZÉSÉNEK ok-okozati összefüggése. Ami ugye VILÁG viszonylatban igen sarkalatos feladat lenne!

Ez ügyben meg is kerestem annó egy "illetékesnek VÉLT" szakembert.

Természetesen teljesen idiótának nézett, hogy nehogy én mondjam már meg, egy VILÁG SZÍNVONALÚ orvos professzornak, hogy merre - hány méter. Eltelt kb. másfél év s a televízió hírül adta, hogy milyen összefüggésekre jött rá két kutató csoport. CSAK Ők úgymond szét szedve kutatták amit én EGÉSZBE láttam át.

(ezzel kapcsolatban s eme alapelv miatt egy "találmányom" is volna. /még csak ötlet, mert akkor lesz találmány, ha bejegyzik, s kivitelezik a prototípust/. Ehhez sajnos még nem sikerült befektetőt találnom.)

Akkor itt van a globális fölmelegedés, s a sós víz eláraszt rengeteg lakott szigetet, s az édesvíz hiánya amit könnyedén lehetne pótolni szinte TERMÉSZETES úton. (nem is beszélve arról, hogy EZZEL a víz nélküliség miatt éhínség sújtotta területek vízhez jutnának). A bányászott só (ami egészségtelenebb sokkal a TENGERI SÓNÁL), SIMÁN fölválthatná az OLCSÓ TENGERI SÓ, s nem kellene horribilis összeget fizetni azoknak akik egészségesebben szeretnének élni.

Ezt is meg írtam annó, s a kivitelezést is, az állam bácsinak, csakhogy ők is teljesen idiótának néztek, s olyan kifogásokat írtak amikre nem volt még "erőm" válaszolni SE.

Az itthoni szükség törvényt bont - akról nem is beszélve amiket nap mint nap meg kell oldanom, hogy a felszínen tudjunk maradni, s mégse kelljen éreznünk, a NINCS - et... (oly mértékben)

Azt nem ígérem, hogy megtudom oldani Önnek a fából vas karikát, de arra a kérdésre TUDOM a választ, hogy mi volt előbb a tojás vagy a tyúk.

A problémákat FELADATOKKÉNT látom, amit meg kell OLDANI. Ha tud problémát "dobja föl a labdát". Ha elkapom szerintem sokan jól járnak. A munkanélküliségre, a hajléktalanok problémájára, a falvak elnéptelenedésére...

Tisztelettel várom mielőbbi megkeresését!    (poetaa@freemail.hu)

---

CSAK A DAL....

Nagy Vendel: Ördögtánc

	Csörren a dob, Az ördöglány táncol. Szoknyája lendül, Ha perdül százszor. Ördögkerékhez Fekete macskát láncol. Homokóráján pereg A szürke homok, Mint parti fövenyen, Elomlanak a nyomok. Pattog a tűz, Vörös-sárga lángja lobog. Ordögfiak kezében Peregnek a dobok. Férfiak meztelen talpa Ütemre dobban. Ősi kovácsok tüzes Szelleme forog Itt e táncban.		Énekszó csendül, Szoknya ránca rezdül. Vörös fejű ördögök Ezüstszarva csillan Pokol tüzéből Kénköves füst illan. Fekete kondérban Bájital rotyog, Kormos padlón Láncos bot kopog. Ördöglányok szaladnak Az izzó parázson át, Testük bujaságra csábít, Ruhájuk lobot vet, Leveti, sarokba dobják. Meztelenül folyik Tovább a tánc. Főördög kezében		Csörög a lánc. Önkívületében Csókot vált a Vonagló nőkkel. Az orgia éjfélkor Tetőfokára hág, Senki nem alhatik. Míg az eszelős tánc, És a zene Lelohad hajnalig. Csak egy gyertya pislog, Mutatja az utat. Bódult pokolnépe Falnak dőlve horkol, Mindegyik kimulatta magát, S káromkodtak egyet: ˝ Az angyalát.˝

Csongrádi Katának ajánlom ezt a fergeteges táncot, születés napjára, sok szeretettel.

---

SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Kedves olvasó!    

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa. Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk: Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3

Telefon: 06 /30- 550- 5106,   8-tól  20- ig.  E-mail: nagy.vendi@freemail.hu     illetve:     megszólalok@freemail.hu

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését. A szerzői jogokat fenntartjuk. Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti. Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz! Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

Írott műveim megtekintése:  amatőr művészek fóruma  - nagyvendel

www.canadahun.com irodalom fórum

http://canadahun.com/forum/showthread.php?34311-Nagy-Vendel-Megsz%C3%B3lalok&p=3650150#post3650150 

VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ

                                                                     

MEGSZÓLALOK

M.M.M. MŰVÉSZETI MAGAZIN

2013. május/2 – Harmadik évfolyam, tizedik szám

Kulturális és szórakoztató folyóirat

Független, és ingyenes négyheti lap

Alapítva : 2011 – ben , ELVI SÍKON

Szerkesztő: Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos

                                              

1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések

2.Évfolyam:  2012.  1-tól 6. számig

3.Évfolyam: 2013. 1- től. 10. számig (május)

MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

_______________________________

LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

   Orgona, és bodzavirág illatú szerelemittas májusunk tovább rohan a búzaérlelő forró nyár felé.
Szívből köszöntjük azokat a hívő embereket, akik várják  a Pünkösd magasztos ünnepét, a Szentlélek eljövetelét, Jézus menybemenetelét, hogy elfoglalja helyét az Atya jobbján.
Szeretettel üdvözöljük a gyermeknap alkalmából gyermekeinket, unokáinkat, akik bearanyozzák, beragyogják küzdelmes hétköznapjainkat.
E kettő fő téma mellett még jó pár dologról írnak munkatársaink, a lapban, amiről az olvasók által igényelt tartalomjegyzékből  könnyebben megtalálhatnak a böngészni vágyók.
Jelen magazinunkban eljutottunk csaknem az emberi életkor két végletéig, amikor még, és már írnak az irodalom kedvelői.
Ma jelentkezik először egy tíz éves ifjú hölgy , és a hetven felé közelítő író ember, s a kettő között a közép korosztály is jelen van.
Magazinunk lassan lefedi az egész országot, és akad aki harmincasával küldi tovább az újságot másoknak.
Az  AMF FÓRUMÁN MÁR ELÉRTÜK A SZÁZHÁROM EZER OLVASÓT, KANADÁBAN A HÉTSZÁZ OLVASÓT, ÉS KÜLDJÜK A MEGYÉK VAKOK, ÉS GYENGÉN LÁTÓK ELNÖKEINEK, HOGY TOVÁBBÍTSÁK A TAGOKNAK, AKIK GÉPPEL OLVASSÁK a lapot.
Mindenkinek jó olvasást, és jó szórakozást kíván:
A szerkesztő

_______________________________________________________

SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL..

 1. Pünkösdi igehirdetés, Börzsönyi Jánosné református lelkész
 2. Pünkösdi vers  Nagy Vendel
 3. A BICIKLIS  Heim Károly regénye folytatásokban, harmadik fejezet, harmadik rész
 4. Köszöntjük a gyermekeket a gyermeknap alkalmából
    T. NAGY ANNA
    KANCZLER ANNA
    GERENCSÉR HAJNALKA
    NAGY VENDEL   VERSEI
 5. Novelláról novellára Véghelyi József :  ÖRVÉNYBEN
 6. Unokáink fogják látni? Nagy Vendel gyermekversei
 7. Természetgyógyászat Soponyai Mihály: A HAGYMA
 8. Felhívás  NAGY BANDÓ ANDRÁS
 9. Jeney András novellája A könnycsepp értéke
10. Meditáció  Gerencsér Hajnalka A TAVASZ
11. Csak a dal..
12. Szerkesztői üzenetek

_________________________________________

 1. ELJÖTT PÜNKÖSD GYÖNYÖRŰ IDEJE

  „Amikor eljött a pünkösd napja”

 „Bárcsak lenne erőm!”, „Ha lenne egy segítőm, egy pártfogóm…!” – ismerős mondatok mindennapi életünkből. Hányszor sóhajtunk fel, és adunk hangot erőtlen, sokszor egyedüli, magányos állapotunknak, amikor legszívesebben „világgá kiáltanánk”: „segítségre van szükségem!”

Van egy jó hírem a Számodra: a Biblia azt írja, hogy amikor eljött a pünkösd napja, beköltözött ebbe a világba a Szentlélek, az erő, a szeretet és a józanság Lelke. Őt ünnepeljük ezen a napon.

 Jézus Krisztus a mennybemenetele előtt megígérte szomorú tanítványainak, hogy erőt fognak kapni, amikor eljön hozzájuk a Szentlélek (Apostolok Cselekedetei 1. rész 8. vers). És ahogyan Jézus minden ígérete, ez is beteljesedett! Ő ugyan halála és feltámadása után elköltözött a Mennybe – azért, hogy ott helyet készítsen számunkra –, de elküldte a Szentlelket, a mi vigasztalásunkra. A Parakletos szó (a Szentírás eredeti, görög nyelvén: Szentlélek) ugyanis nem mást, mint Vigasztalót, Pártfogót jelent.

  Ha bármikor is úgy érzed, akár éppen most, 2013 pünkösdjén, hogy erőre, vigasztalásra van szükséged, mert „már nem bírod tovább”, kérd az Atyától, hogy küldje el Számodra is a Szentlelket – az Ő Lelkét. Kérd imádságban, hogy adjon Neked erőt a folytatáshoz, akkor is, ha kilátástalan, megoldhatatlan, lehetetlen állapotba kerültél. Jézus Krisztus megígérte, hogy nem hagy minket egyedül („árván”), hanem minden nap velünk marad, egészen addig, amíg vissza nem jön erre a Földre, már nem mint kisgyermek, hanem mint hatalmas Király.

  Fontos tudnunk azt is, hogy Isten miért küldi el az Ő Lelkét, miért akar erőt adni a számunkra. Jézus azt mondta: azért, hogy tanúim legyetek az egész földön (Apostolok Cselekedetei 1. rész 8. vers). Az erőt tehát nem arra kapjuk, hogy másokat „lefegyverezzünk”, hogy uralkodjunk a körülöttünk élőkön, hanem azért, hogy bátran beszéljünk másoknak Jézusról, a Megváltónkról. Amikor tehát erőért könyörgünk, ez legyen az elsődleges szempontunk.

  Erőt kapunk ugyanakkor arra is, hogy csendesen viseljük betegségeinket, túllépjünk sérelmeinken, megbocsássunk azoknak, akik sebeket ejtettek az életünkön, és a szeretet, illetve a józanság lelkével élhessünk a mindennapjainkban.

 Költőinek tűnik mindezek alapján a kérdés: szükséged van-e erőre? Ha „igent” mondasz erre, keresd a Szentlélek Istent imádságodban, és meg fogod kapni mindazt, amire igazán szükséged van.

A fenti gondolatokkal köszöntöm kedves látássérült Testvéreimet 2013 Pünkösdjén,

Börzsönyi Jánosné    református lelkipásztor

..........................................................................................................

Túrmezei Erzsébet: Az enyém

Hogyha vesztes a harc, az enyém.

Ha nem megy a munka,

ha nincs eredmény,

ha hiába küzdök,

ha még sincs remény:

munka és kudarc az enyém.

Ha sötét az út,

homályos, tekergő,

elfödi a célt

ősrengeteg erdő,

hogyha egyre lejt,

alább meg alább,

felfele akar,

s lejjebb jut a láb:

tudom, az az út az enyém.

Ha terhek terhelnek,

bilincsek kötöznek,

ha jártomban titkos

kötelék kötöz meg…

érzem a nyomását,

viselem az átkát,…

nem mások kötözték!

Ismerem szövőjét,

ismerem kovácsát!

Teher és bilincs az enyém.

De ha bajok múlnak,

sebek begyógyulnak,

terhek semmisülnek,

bilincsek lehullnak…

ha könnyű a lelkem:

boldog, szabad szárnnyal

mindig magasabbra

ha dalolva szárnyal:

szabadulás, ének az Övé.

Ha cél felé tart

az út egyre előre…

hogyha mindenre rajt’,

sebző gyöngyre, kőre,

már a cél fénye hull,

el nem takarja semmi…

megállni sem enged,

ernyedten pihenni:

bizony az az út az Övé.

Ha áldott a munka,

ha élet kíséri,

ha lelkem a lelkek

mélységét eléri,

szemek felragyognak,

bús, szomorú arcok…

ha diadalmasak,

dicsőek a harcok:

az áldott munka

s a diadalmas harc az Övé.

Az enyém gyáva, gyönge,

az Ő lelke hatalmas.

Az enyém vesztes, terhes,

az Övé diadalmas.

Az enyém bűnös, átkos,

az Övé szent és áldott.

Bizony az Isten lelke

győzi meg a világot!

Legyen az Övé minden,

soha semmi az enyém:

a munka, út és élet!

Legyek én üres edény

és áradjon belém

és töltsön be az Övé,

az erős, győztes Lélek! 

_____________________________________________________________

2.                                                Nagy Vendel:  PÜNKÖSDI ZÁPOR

Sötét felhők Fenekednek Fenn a magas Égben. Így vagyon ez Pünkösdnapján Csaknem minden Évben. A pünkösdi Vízözön Elverte a Vetést. A faluban Harangszóval Védik meg a Termést. Elhalkul a Harangozás, El is áll a Zápor. Felhők mögül Kibújik a Nap sugara Százszor.                                    2012

A szentlélek kiáradása

________________________________________________

3.                               Heim Károly regénye folytatásokban:  A BICIKLIS

                                                   (Harmadik fejezet, harmadik rész)

A konyha fölötti részt lakó szobának alakították ki. Üveges ajtaján a nagy, az istállóra néző ablakán beömlő fény maradéka szűrődött ki. A nagypadlás egy térben futott végig a ház fölött. A padlás világos volt, mert a tető síkjába sűrűn építettek be üvegcserepet, és fény áradt be a padlásra az utcára néző két kisméretű üvegezett ablakon is. A helység padlóját a teljes felületen, szépen illesztett deszkával borították, hogy az apró mag se keveredjen a viklik porával. A hatalmas felületen szépen rendszerezetten morzsolt kukorica, búza, árpa, zab és napraforgó halmok váltották egymást. Az utca felöli végen nagy szemű diót terítettek szét száradni a padlón. A napraforgó halom mellett nagy teljesítményű szelelőgép állt. A kukoricát egy lendkerekes hatalmas és egy falra szerelt kis kézi eszközzel morzsolhatta le a csutkáról a gazda. A kukoricadaráló hatalmas több zsáknyi őrleményt befogadni képes ládára volt szerelve. A padlás lépcső korlátjául szolgáló fal mellett nagyméretű tároló láda fogadta magába a korpát. A falnak támasztva sok zsákban volt morzsolásra odakészített csöves kukorica. A zsákok mellett ciroksöprű támaszkodott a falnak. Mellette a szemetes vödör, benne rövid nyelű szemetes lapát. Az asszony szemét gyönyörködtette a látvány. Szívét heves dobogásra bírta az öröm. Lelkét szánalommal kevert hála öntötte el. Hála, ha a nemrég elűzött volt tulajdonosok szorgalmára gondolt és szánalom, amikor arra fordult az agya, hogy micsoda paradicsomot kellett szegény sváboknak itt hagyniuk. Gyorsan dobott pár lapátnyi árpát és pár lapátnyi kukoricát az etető vödörbe és sietett odavetni a kevert takarmányt a hangosan zajongó baromfiknak. A tehén hálásan bőgött amikor Mári mama ügyes keze lendületes mozdulatokkal fejni kezdte feszülő tőgyéből a tejet. A zománcozott sajtár éles sipító hangot adott, amikor a tehén tőgyéből kilövellő tej vékony, sebes sugarai üres fenekének ütköztek. A hang egyre mélyült, ahogy a tejsugár egyre magasabban verte habját a telő edényben.

-    Fiam szaladj csak fel ügyesen azon a lajtorján a padlásra, aztán nézd, csak meg mit rejt? Én fű szénát orrontok. Ha az, vessél le vagy két villával. Megérdemlik ezek a jó tehenek, hogy éjszaka elkérőddzenek rajta.

 -   Fűszéna van itten biza! Mégpedig mennyi! A kocsi színen túl meg ott a padlás másik felin here szénát sejdítek!

Kiáltotta a fiú, miközben két jókora villányit ejtett az istálló köves padlójára.

 -    Na, fiam ma estére vidáman kacarásznak majd a tündérkék a mesében, meglásd! Ebből a sok tejből meg túró is érik pár nap múlva. Elhiszed-e?

 -    El én mamóka.

     Több napig is eltartott, mire Mári mama kiigazodott a házban, a kertben. Mire tudta, hogy a nyári konyhában a kulcstartón függő sok nagy és még nagyobb kulcs közül melyik nyitja a présházat, melyik az istállót, melyik a padlásfeljárót? Vagyis, hogy melyik kulcs, melyik zárba passzol. Mire tudta, hogy hol a liszt és honnan kell répát hozni az esti etetéshez. Az Antinak nem volt sok gondja. A mamóka megmondta mit tegyen és ő tette, mert szófogadó volt, és mert jó mulatság volt a tehenek, a libák őrzése. Mamóka mikor egyedül volt otthon a házkörül és a kertben tett-vett főzött mosott takarított. Volt tennivaló elég. Mikor először ment a kocsiszínnél tovább, hát igen elcsodálkozott, hogy mi miden gazdagságot kapott is ő? A kocsiszín hátsó kis ajtaja egy másik csupa gépszínből álló gazdasági udvarra nyílott. A színek gépeket őriztek. Volt ott vetőgép, eke, borona, ekekapa, henger, simító. A másikban, amelyiknek a fala téglából épült és az emeletére kukoricagórét építettek, meg egy ökrös szekér, két ökör befogására alkalmas járommal. A góré meg félig telve csöves kukoricával. Amikor a vécét kereste, hát nem gondolt arra, hogy az szép téglából épült, cseréptetős házikó az, aminek, mint a házban mindennek, vakítón fehérre meszelt fala, szépen faragott, zöldre pingált ajtaja hívogatta a szemet. Inkább valami szerszámos kamrának, vagy valami játszóháznak, de leginkább aszalónak vélte. A kis épület belülről is szép volt. Padlója lapozott, ülőkéje simára gyalult, ülőke fedőjének fogantyúja szépre esztergált. Mári néni egyre csak azon törte a fejét, hogy ezt az életvitel szempontjából igen fontos épületet miért ilyen messze a lakástól húzták fel. Volt ott pelyvatároló ház, meg szalmakazal. A drótkerítés, ami az udvarnak ezt a részét határolta még a két hatalmas diófa előtt húzódott. A két diófát veteményes kert követte. Volt abban káposzta, paradicsom, paprika, uborka, cékla, sárgarépa borsó, zöldbab, zöldség, zeller, kelkáposzta, saláta, hagyma, kapor, torma és sok-sok pityóka. Tehát minden, ami a jó ételhez kell. A szőlőskert a sok gyümölcsfával innen indult és a kukoricaföldig tartott. Az asszony a szőlőhöz nem igen értett, de azt látta, hogy minden tőke mellett karó van, hogy azokhoz szépen odakötötték a bokorba sűrűsödött vesszőket. Látta, hogy sokat dolgoztak vele. A gyümölcsfák, hát azokat igen ügyesen válogatták és szépen metszették. Volt ott kajszi, cseresznye, körte, birs, ringló és a kert végében néhány szilvafa is. A hatalmas téli körtefa vagy öt méteres szakadék peremén egyensúlyozott. Alatta a falnak támasztva több kocsira való kévébe kötött kukoricaszár. A jó kétholdnyi kukoricába babot meg marha és sütőtököt is ültettek. Az asszony szemével nézve hatalmas volt minden. Hatalmas és szépen megmunkált. Hatalmas és jól ápolt a ház. Hatalmas és jól felszerelt a két gazdasági udvar. Hatalmas és szépen művelt a kert minden része. Minden szépen megkapálva. Sehol egy szál gaz. A paradicsom, a zöldbab karózva, a pityóka töltögetve. Az egész, nagy kert dróthálóval körbe kerítve.

-   Na Mári itten nem fogsz te unatkozni! Itten aztán nem. - Morfondírozott magában.

A vizitálások már ideérkezésük másnapján megkezdődtek. Jöttek a komaasszonyok körülnézni, beszélgetni, elpanaszolni, hogy a másik nagyobb házat kapott.

-     Te Mári! Képzeld, micsoda igazságtalanságot csinált ez a földfoglaló bizottság, vagy mi a neve? A Boriséknak sokkal nagyobb házat utaltak ki, mint nekünk. Pedig, hát azoknak ott a régi hazában sokkal kisebb házuk volt, mint nekünk! Nem volt azoknak semmijük, csak az a kicsi viskó, meg a sok puruttya kölyök.

 -   Aztán a tied, amibe itten költöztél, mond csak az rosszabb-e, mint amiben ottan laktál?

 -   Hát annál ugyan nem!

 -   Hát akkor jól van a dolog nem?

Borisné meg azt panaszolta, hogy:

-    Az én házam te Mári, az csaknem üres hallod-e? Nincsen abban annyi szép bútor, mint ebben itten, na! Még ágy se jut minden gyereknek hallod-e?

-    És ottan jutott-e te Barbina? – Kérdezte Mári néni.

Akkor a vendég kissé elhallgatott, aztán terelte másra a szót!

-    Igaz, az bent van a faluban, nem úgy, mint ez, hogy elfáradsz, mire az első szomszédhoz érsz. Aztán még egy ebed sincsen akivel paterkáljál, csak az a gyerek, de ahogy látom azt is kicsaptad a tehenekkel.

Pár nap múlva a Kovács Béla a sógora, Józsi bácsi öccse jött vizitbe. Mikor mindent alaposan körbejárt, mindent megvizsgált, megkóstolta a bort. Ivott a pálinkából, csak kitört belőle a szó.

 -   Hallod-e sógorasszony ez aztán a szép porta. Jó az enyém is, de ez? Aztán, hogy bírsz te rá mindenre hallod-e? Majd segítek én neked. Majd összefogunk, mert ugye nekem van az a kis lovacskám, amivel még Bácskából jöttünk. Meg itt is volt egy az istállóban. Igaz ez az itteni, hát az egy nagy almásderes muraközi, meg öreg is. Hát majd csak összeszoknak. De eke, meg az a sokfajta gép, ami itt van, hát az nekem nincsen. Csak összetesszük, amink van, aztán csak megleszünk valahogy. Meg hát az én fiam is nagy, erős, hát egy kis pálinkáért meg borért, tán az is segít, ha ásni kell, fűrészelni a fát, vagy, ha valami férfimunka akad.

 -   Köszönöm a segítséget Bélánk! Ha rászorulok, szólok.

 -   Tudod-e sógorasszony, nekem is ajánlotta a bíró ennek a háznak a kulcsát? De amikor elmondta, hogy ez itten vagy ötszáz méternyire van a faluszélitől, hát nekem nem kellett. Inkább költöztem a templom mellé. A mostaniba. Tudod, amelyikbe most lakunk. Nem mondom jó ház az is, de, ha a tiedet meglátja az asszony, hát már látom, hogy nem lesz maradásom. Akkor majd járhatok hozzád pálinkázni meg borozni.

 -   Gyere csak sógor! Van itten elég! Igaz, ha sokat szívogatják a hordót, még a legnagyobból is csak kifogy.

Béla bácsi gyakran járt sógorasszonyához és mindig jókedvűen távozott. Nem is csoda, hiszen amikor délelőttre esett a vizit, egy-két decivel apadt a pálinkás, amikor meg este vagy egy liternyit a boros hordó tartalma. Béla sógor mészáros volt. Igen csak jól ment a soruk az ó hazában. Saját mészárszékük volt és mivel igen csak értett az öléshez, a töltelékek ízesítéséhez, messzi vidékekről jöttek a boltjába csak, hogy az ő kolbászát, hurkáját ehessék. Mári mama fiatalon igencsak szerette, a mindig jó kedvű, mulatós sógorát. A baj csak akkor kezdődött, amikor a Bíró Annus neve Kovács Bélánévá változott. Amikor a sógornője lett. Róla aztán a Béla sógorra is ragadt bőven a felesége mérhetetlen fösvénységéből, úrhatnám természetéből. Többé nem volt ingyenes a segítség, amikor disznót öltek. Innentől az egyik első sonka, a nyaka pecsenye jó része is a böllért illette meg.

-   Nem tudom, mit háborog mindenki? – Kérdezte az új asszony!- Hát az én uramnak a vágás a kenyere. Aztán a pap se temet ingyen, mert neki is az a megélhetése. Meg látott-e valaki olyant, hogy a doktor ingyen gyógyítana valakit? Hát azok meg pénzt kérnek a munkájukért, hát azon miért nem duzzogtok mi? Pedig azok ugye meg se elégednek egy hitvány lapockával, meg nem is töltik ott az egész napot.

Innentől már nem volt úgy, mint legény korában, hogy a Béla csak a mulatságért böllérkedett volna a rokonságnak, közeli barátoknak. Innentől jókora jusst kért a birkából, ha azt kellet vágni és vitte a javát, ha olykor-olykor borjút, vagy marhát kellett letaglózni. Lassan aztán eltanulta az asszonytól, hogy a más ember jólétének nem örülni kell, hanem irigykedni kell a mások szerencséje miatt. Irigykedni, meg kikutatni, hogy hogyan lehetne sápot venni a mások jó sorából? Igaza volt a Béla sógornak. Onnantól, hogy az Annus ott járt sógorasszonya házában kihunyt a Béláéknál a családi tűzhely melege. Az Annus folyton csak az urát korholta, szidta, hordta. Elmondta minden tutyi-mutyinak, meg gyámoltalannak. Minden volt az ura, csak drága jó uram nem volt többé.

-    Te! Te gyámoltalan! Te anyámasszony katonája te! Teneked nem kellett az a ház mi? Nem, hogy előbb mielőtt visszaadtad a kulcsot megnézted volna, hogy mit mondasz vissza te! Most mi élnénk abba a kúriába te! Most mi itt lakunk ebbe a putriba! A te drágalátós sógorasszonyod meg pöffeszkedik azzal a lelenccel abban a paradicsomban, mi? Ottan aztán még hússzéket is nyithatnál annyi ott a hely.

 -   Hagyd el már asszony, hát van itten is hely elég! Hát ott Bukovinában is találtunk abban a kisebb házban is helyet a vágásra. Majd találunk itt is meglásd! Itt is húst esznek az emberek, majd ide is ide találnak hozzánk, mint ahogy ott is megtalált, aki a szép húst, a jó kolbászt, hurkát kereste.

 -   Be kellene menni abba a bizottságba, aztán meg kellene kérdezni a bírót, hogy minek azoknak az a nagy porta? Hát mit fognak azok ottan csinálni? Mi? Majd talán bújócskáznak ottan szobáról szobára, meg báloznak a faluval mi? Nem igen tudnak azok mit kezdeni azzal a sok mindennel, mi meg nyithatnánk is a boltot abban a présházban.

 -   Hagyjad már Annus! Nem csinálok én bolondot magamból, hogy amikor adták nem kellett. Most meg, hogy végre valaki elfogadta a portát, hát elvitassam tőle. Mert ugye mindenki fanyalgott attól a háztól, mert messze van a falutól. Csak a Mári sógorasszony nem volt finnyás! Mostan meg, hogy látják a házat, hát mindenki oda költözne, na! Hát nem te hajtogattad egyre, hogy te a falu közepébe keresel, házat megadnak? Meg, hogy laktál te egy fél életet erdőszélen, többet nem fogsz? Mi?

Az asszony azonban csak nem nyugodott, csak rágta az urát. Tenni viszont már semmit sem tehetett.

    Már múlóban volt a nyár, meg a nappal is küszködött már az estével, mire Maris néni is eljött az urával vizitálni.  Zihált, kapkodott a levegő után a kövér asszony, akár a Szentes kovács bőrtömlős fújtatója.

 -  Na, Mári, hát megjöttünk! Mondtam én az én uramnak, hogy csak meg kellene nézni, hogy is van a mi Hadikban volt kedves szomszéd asszonyunk? Aztán csak jöttünk, meg jöttünk hallod-e? Mert ugye azért igencsak messze van ez a ház a mienktől, mert az is a falu vége felé van, de a másik oldalról! Arra, ahonnan Bácskából jöttünk. A tied meg még a falutól is igencsak innen van. De takaros ház ez így kívülről, ahogy nézem. Ezért talán érdemes is ennyit jönni. Bizony Isten érdemes. Én mondom érdemes hallod-e, most, hogy így belülről is látom, hát nagyon is érdemes!

 -   Ugorj Anti! Szaladj, a présházba hozz egy kis pálinkát, meg bort is ebbe a kancsóba, ne!

 -   Na, az jó lesz igaz-e Béla? Mert mi már egészen kiszáradtunk, míg ide értünk. Meg aztán az út pora is megülte a torkunkat. Igaz-e ember? Na, mondjál már te is valamit! Szólaljál már meg hallod-e? Vagy egészen eltikkadtál ebben a nagy gyaloglásban mi? Na, majd legközelebb befogjuk, a kocsi elé a lovacskát aztán azzal jövünk. Na, nézd már te Mári, hát egészen kiverte a víz ezt az embert! A végén még elpilled itt nekem!

 -   Na, kóstoljuk hát meg ezt a jó kis pálinkát! Ez biztosan helyre tesz. Hát Isten hozott titeket nálam! – Kínálta őket a házigazda.

 -   Szívesen jöttünk! Hát akkor isten, isten! – Szólalt meg elsőre ezen az estén Béla bácsi. – Hát ez igazán jó fajta hallod-e te Mári? – Mondta és nyújtotta is repetára poharát.

 -   Igazad van te ember! Ezt igencsak jóra kotyvasztotta a sváb. Pedig az ember lánya ki se nézné azokból, hogy még pálinkafőzésre is adják a fejüket. Mert amennyit én eddig megismertem belőlük, hát olyan se hús, se hal embereknek látszanak halljátok-e? Én biza nem láttam azok közül egyet is hangosan nevetni, vagy legalább jó nagyot káromkodni, vagy sírni, de még csak veszekedni sem. Az utcán leginkább csak az asszonyokat látni, azok közül is inkább csak az öregebbeket. Csak mennek a járdán bő fekete ruhájukban, a fejükön jó nagy kétfülű kosárral. Az egyik kezükben az a kicsike bicska, a másikban meg, egy jó karéj, nagy vastag kenyér, meg egy faláska, nem sokkal nagyobb kolbászka, mint az elsőben a bicska. Aztán vágnak egy jókora falásnyi kenyeret, a kolbászocskát meg csak megkapargatják azzal a kicsi késsel, aztán azt teszik arra a nagydarab kenyérre. Meg folyton csak szaladnak azzal a nagy kosárral a fejükön. Ki a mezőre meg vissza. Máskor meg Bonyhádra, a piacra meg vissza. Az ördög tudja, hogy visznek-e benne valamit, vagy csak hozzájuk nőtt az a kosár? Dolgozni dolgoznak serényen az igaz. Még beszélgetni is csak mentükben láttam őket. A múlt nap is láttam, amint az utca egyik felin ment az egyik nagy kosaras, fekete szoknyás nagy sietve egyenes derékkal, mint aki karót nyelt, a másik meg túl az úton túl a másik járdán. Aztán úgy mentükben, a fejükön azzal a nagy kosárral cváncogtak valamit egymásnak. Gyermek az meg csak egy van. Na, legfeljebb kettő egy házban. Aztán azokat se tudni, hogy honnan születtek? Fiatalember az alig-alig van a faluban.

-    Hát lehet, hogy azért szomorkodnak mind, mert nincs, aki abajgassa a menyecskéket, meg szidalmazza a vénasszonyokat nem? – Szólt közbe Béla bácsi.

-    Én biza nem szomorkodnék egy sort se, ha nem volna aki bizgeráljon!- Vágta el ura szavát Maris néni.

-    Most már nem Marisom! Mond inkább az igazat, hogy most már nem. Mert még úgy tíz éve is igen csak pörlekedtél volna a mindenhatóval, ha nem lett volna urad! – Replikázott a férfi.

 -   Jól van, na, hát az akkor volt! Ez meg most van!

 -    Na látod-e Maris? Hát ezeknek a fiatalasszonyoknak, meg most van a most. Aztán az egyiknek az urát az oroszok vitték dolgozni. A másikét meg Németországba zavarták! A harmadikat, meg valami Lengyelbe őrzik. A házukat elkobozták, hát minek vigadjanak? Úgy hiszem, hogy nekünk, akik mindezeken már sok éve túl vagyunk, ezt is tudni kell. Ugye Maris nem olyan rövid a mi emlékezetünk, hogy ezt ne tudjuk? No, de gyertek, vacsoráljatok velünk, ha nem röstellitek! Aztán megkóstoljuk a bort is. Azt is nagyon jóra csinálta a német, ahogy mondtad, aki itt lakott, akié ez a porta volt.

-   Nem röstelljük Mári! Nem röstelljük, inkább szívesen vesszük a hívást. Igaz-e Béla?

-   Hát, ha akad még egy kortynyi abból a jófajta pálinkából, hát akkor szívest volnék én itten akár reggelig is!

-   Akad komám-uram, akad.

Vacsora után a bor megtette a hatását. Béla koma nyelvét legalábbis alaposan megoldotta.

-   Jó bor ez halljátok-e? Sokkal jobb ez, mint a mienké volt otthon még Hadikfalván.

-   Hát volt nekünk ottan? Hát, hogy lehet akkor, hogy én nem tudtam? Hát hol dugdostad te, azt? Hát milyen borunk volt minekünk?

-   Látod-e Mári? Hát nem úgy tesz, mint aki nem tudja? De jól adja nem? Hát milyen bor? Hát az, a pityóka bor, ami ott volt, hát az!

-   Na, Maris én valami tréfát orrontok hallod-e? Mert sokat éltem én már, de pityókából csinált borról, én még nem hallottam, s te? Te hallottál-e?

-   Nem én, mert olyan nincs is! De ezt, az én uramat igen csak meggárgyította ez az itteni, ha ilyeneket mond, hallod-e? Még, hogy bor lesz a pityókából mi? Hát nem mondom, pálinka az lehet, az se valami jó, de hogy bor? Hát az aztán sehogy!

-   Nem-e? Hát akkor elmondom én, hogy, hogy kell azt csinálni! Ti nagyokos asszonyok meg csak hallgassatok, hogy megjegyezzétek a receptjét, na! Hát szóval előző őszön jól meg kell trágyázni a földet, de jó erősen, jó érett marha trágyával, de ha nincs más, hát a birka trágyája is megteszi. Aztán alaposan meg kell ásni. De jó mélyen ám halljátok-e, hogy jó sok pityóka férhessen a bokor alá, halljátok-e?

-   Halljuk hát! Hát hogyne hallanánk, de ne cifrázzad már hallod-e? Mert a végén még megüt a guta!- Förmedt az urára az asszonya.

-   Akarod-e tudni? Mert, ha igen hát hallgass! Mert ugye, ha folyton csak kotyogsz, mint a kotlós, hát nem érek a végére sose.

-   Jól van, na, csak mondjad már! – Durcáskodott Maris néni.

-   Már megint! Na, szóval az ásás már megvolt. Tavasszal újra apróra megkapáljuk, meg szépen elgereblyézzük a földet. Aztán amikor a föld elég meleg, de csak akkor és nem hamarabb, mert akkor nem kel ki rendesen, de nem is túlkésőn, mert akkor meg a végén még nem érik be a burgonya. Szóval kapával ügyesen elvetjük a földbe az apró szemű pityókát. Amikor aztán bokrot vet, hát szépen feltöltögetjük. Amikor beérett akkor meg szép ügyesen kiforgatjuk a kapával a földből. Az asszonyok vödörbe szedik. Onnan Zsákba töltjük. Aztán jön a szekeres, az haza szállítja. Betesszük a verembe.

-   No de mond már végre, hogy lesz abból bor? Na persze, hát ez csak kötözködik, mert ebből a pityókából úgyse lesz bor! Nem lesz soha, na!

-   Hát ez mind az volt, egyre csak azt mondom, hogy lesz a pityókából bor. Ha egyszer mondom, hogy lesz, hát akkor lesz! Meglátod a végire lesz!

-   Hát, ha ez az volt, akkor csak igyad! Én meg maradok ennél itt, na! Ha meg lesz, hát akkor igyad te azt!

-   Aztán jó bor lesz-e abból Béla bácsi? – Kérdezte kíváncsian a fiú.

-   Hát tudod, fiam van, amikor jó, meg van, amikor nem. Az azon múlik, hogy, hogy sikerül.

-   Aztán jobb-e mint ez? – Firtatta tovább a fiú.

-   Hát ennyire jó, mint ez itten sose lesz. Én legalábbis még sohasem ittam ottan ilyen jó bort.

-   Hagyd már te gyerek! Mert sose jut el a borig ez az ember. Nekem meg már erősen furdalja a kíváncsiság az oldalamat, na! -          Akkor valamikor jön a kereskedő, aztán azzal megalkuszunk, hogy mit kérünk a pityókáért. Akkor csak azt mondjuk, hogy bort. Na, hát így lesz a pityókából bor!

-    Hát hallod-e Béla? Hát neked aztán tényleg az agyadra ment a Mári bora. Na, mit szólsz te ehhez az emberhez komám asszony? Hát micsoda kurafi ez? Hát nem kifundálta mi?

Mind a négyen jóízűen és sokáig kacagtak a férfi jól sikerült viccén.

-   Nagy móka mester vagy te Béla, hallod-e? Na, de azért igyunk mi inkább az itteniből. Igaz ebben nincsen krumpli, amint hallom, hogy itt mondják, a pityókának, de jó ez, még ha csak szőlőből van is! Igaz-e Maris?

-   Igaz Mári, bizony igaz.

Mári mamának ezen az estén tért vissza Józsi bácsi halála óta először az egésztestét rázó, vidám, hangos, felszabadult nevetése.

     Mári néni a templomból tartott hazafelé, amikor valami furcsa dolgon akadt meg a szeme. A Szőts Anti legkisebbik fia ült a kocsi bakján és várakozott. A szekéren tükrös szekrény, meg néhány faragott lábú szék volt. Már ez se volt mindennap megszokott dolog, az tette azonban igazán szokatlanná, hogy nem a saját házuk előtt várakozott a szekérrel a Jóska gyerek. Már majdnem a ház elé ért, amikor a Szőts Anti ostorral tehenet terelve maga előtt, fordult ki a kapun. A tehén nyakán átvetett kötelét a szekér saroglyájához kötötte és már sietett is vissza a házba. Kis idő múlva meg egy kétfüles kosarat cipelt ki a házból a feleségével. Mindkettőjükön látszott, hogy a terhük ugyancsak nehéz lehet. Terus két kézzel markolta a kosár egyik fülét, de így is csak totyogva tudta követni urát, aki a másik füllel birkózott. Mind a ketten izzadtak fújtattak. Hiába való volt minden erőlködésük, sehogy sem sikerült nehéz terhüket a kocsira emelni. Kénytelenek voltak, hát a kosár tartalmát egyenként feladogatni fiuknak. Több tábla szalonnát, szépen megfüstölt hatalmas sonkát, kolbászt, hurkát rejtett a kosár. A szomszéd házból a legnagyobbik fiuk zsírosbödönt cipelt magával. A második fordulója egy parasztzsák volt, amit a vállán egyensúlyozott. Mári néni valami szemet sejtett a zsákban. Igen elszégyellte magát, társai helyett is, amikor ráébredt, hogy mi történik. Röstelkedett, de nem szólt semmit csak igyekezett haza a saját portájára. Csak magában háborgott. Csak magában dohogva átkozta az emberek kapzsiságát, telhetetlenségét. A faluban bőven maradt üres ház az után is, hogy a telepesek elfoglalták a számúkra kijelölt portát. Az üresen maradt házakból szemezgették az értékesebbjét nem törődve az utánuk hazát foglalni igyekvőkkel, a még az utakon vánszorgó, hontalan ezrekkel. A Földigénylő bizottságnak igen sok gondot jelentettek az önkényes áttelepülők. Előfordult, hogy amikor a lakott házból kifogyott az élelem, vagy elfogyott a tüzelő, hát egyszerűen egy másik házba költözött a család. Mári néni, amikor ilyen esetről hallott csak annyit mondott a fiának:

-    Látod, fiam van, akinek semmi sem elég. Igaz megszenvedtük mi bőven az időt, amíg ide értünk, de abban mutatkozik meg az emberben a fösvénység, ha mindent csak magának akar, ha mindenért kinyújtja a kezét, ami könnyen elérhető.

-    Hát miért baj az mamóka, ha olyan házba költöznek, amibe senki se lakik? Az üres házban csak megpenészedik a kolbász, csak megzápul a tojás nem, mamóka?

-    Látod, nem úgy van az fiam, mert az utakon ki tudja, hányan nyomorognak még, akiknek nincs hajlékuk, még egy faláska kenyerük sincsen. Azok ezekről a lakatlan házakról álmodnak. Ezek a lakatlan házak meg őket várják, hogy egyszer ideérjenek. Aztán amikor ideérnek, hát nem teli kamrát, meg vetett ágyat találnak itt, mint mi találtunk, hanem csak üres kopár falakat. Az ő ólukban majd nem visít malac és az istállójukban nem bőg tehén és nem várja nyerítő ló. Az ő csirke óluk üres lesz, mert akik hamarabb értek ide, felették az eledelt, elhordták a szemrevaló bútort, disznókkal etették fel a lisztet. Látod-e, ez a baj ezzel.

 -   És a német, aki itt lakott ezekben a nagy házakban az nem volt fukar? Az nem volt fösvény mamóka?

 -   Én nem ismertem fiam azokat az embereket, de azt gondolom, hogy az úgy lehetett, hogy azok az emberek biza igen csak régen költöztek ezekbe a házakba. Némely háznak a falát talán az apjuk, vagy a nagyapjuk kezdte rakni. Aztán szépen lassan jött össze itten minden. Azok, akik itten laktak, azok szemenként termelték meg a búzát, akit aztán a padlásra hordtak. És téglánként rakták az istálló falát, meg az ólakét, amibe talán csak egy koca ellett eleibe, aztán szép lassan abból lett a többi. Ezek meg egyszerre akarnak a legtöbbhöz jutni. Ezek elherdálják az előzők szorgalmas munkáját.

A fiú sokat törte a fejét azokon a dolgokon, amit az anyja mondott nem értett belőle mindent, de lelkében érezte, agyában tudta, hogy a mamókának igaza van.

    Mári mama és az Anti a Béla sógorékhoz tértek be, éppen amikor a kocsizörgés pontosan a templom előtt halt el. A Kovács Béla legkisebbik lánya, a kicsi Annus szaladt be az udvarra.   

-   Édes apám jöjjék kend! – Kiabálta már a kapuból, aztán szaladt tovább és közben egyre csak kiabált. 

-   Jöjjék édesapám, a bíró úr hívatja kendet.

-   Jól van, na, hát hallom. Aztán üzent-e valamit az a nagybajuszú?

-   Csak annyit, hogy jöjjék, mert valami új telepes érkezett, aztán kell az édes apám is a bizottságba.

-   Hát, ha menni kell, hát megyek. Na, megyek, Annus biztosan portát kell ítélni az újaknak.

-   Szerbusz, Béla! Hát csak ide értünk mink is. Kurjantotta vidáman a kapun kilépő férfinak egy éltesebb nő, ismerősnek tűnő hangján valaki. Megismersz, ugye sógor?

-   Meg én! Hát ki ne ismerné a Csobot Boldizsár takaros feleségét, az én legkedvesebb sógorasszonyomat, a Bíró Julist? Annus, Mári gyertek már! Nézzétek kit hozott ez a két szekér! Hát Isten hozott Julis!

A két asszony sietve letett mindent, amit a kezük tartott és már szaladt is sebesen, kinek mit engedett meg a fiatalsága, a lába ereje. Annus a testvérét szaladt köszönteni, Mári mama, csak a kedves a szeretett rokont. Az Annus fiatalabb is volt, vagy tíz évvel, meg könnyebb is vagy húsz kilóval, gyorsabban vitte hát a lába. A sógorasszony meg a nénje már javában ölelgette egymást, mire Mári mama nagy lihegve odaért hozzájuk.

-   Hát végre ideértetek Julisom?  - Kérdezte a zihálástól el-el akadó hangú Mári néni.

Gyere te, had lapogassalak meg! – Nagy erős karjaiban szinte elveszett a kicsi, vékony asszony. Hosszan némán ölelték egymást, miközben szemükből csendesen pergett a könny. – De rég láttalak hallod-e? Nem is tudom, mennyi idő telt el az óta, hogy elváltunk Bácskában. Nem tudom egy év-e, vagy egy élet, de igen régnek tűnik. Biztosan, mert ezek a nehéz évek, amiket éltünk nem egyesével számítanak. Nézd, hát ez a Pista gyerek is mekkorát nőtt! Kész emberré érett! Na és ez a nagylány? Csak nem ő a kicsi Annus, akit otthagytunk? Ez a kis csinoska meg az Erzsikénk?  Nézd csak micsoda szép leányka lett ez is!  Hát a Boldizsár? Őt hol hagytad?

Juliska hangos zokogásba tört ki. Olyanban, amit nem old a szó. Olyanban, amin nem segít az ölelés. Olyanban, amit csak kisírni lehet. Hosszú-hosszú ideig rázta a zokogás és csak folytak, csorogtak a könnyei, mint gyors, tiszta vizű patak a Kárpátok hegyein, mikor a tavaszi nap olvasztja a havat.

-    Hagyja el Mári mama! Nincsen már én nekem uram! Hosszú mese ez nagyon.

-    Jól van, na, Julis! Nézzük, hát azokat a házakat. Pakoljunk be elébb, beszélni meg itt van a hátralévő élet.

-    Igazad van Béla sógor. Ilyen nagy bánatot kibeszélni kell is a hátralevő élet, s tán még az sem elég. Jöjjön kend is Mári mama segítsen a választásban, aztán majd elkezdjük azt a kibeszélős életet.

A faluban volt még jócskán, telepeseket váró porta. Volt, hát miből válogatni. Körbe néztek alaposan végül a Béla sógor közvetlen szomszédjai lettek. Takaros ház volt az is szép nagy kerttel, a legnagyobb előnye mégis a rokonok közelsége volt. Mári mama alaposan felmérte a fiatalasszonyt. Juliska most is csinos volt, de minthogyha valami kialudt volna benne. Tán az a régi tűz a tekintetében, ami sütött előtte szinte égetett. Ami megperzselt minden valamire való férfit, ha csak egyszer is látta. Talán az aludt ki benne. A szeme még most is olyan sötét, mint a legsötétebb éjszaka. A homloka még most is domború és magas, még most is ránctalan. Fekete szemöldöke még most is dús, akár a lápi rét füve. Az orcája még most is telt és pirosas, mint a húsvéti rozmaring. Kislányosan fitos még az orra is. A szája is telt még, és piros, akár az érett cseresznye, de a kihívó mosoly eltűnt a sarkából. A bőre barna és még mindig sima. Hát miért is ne volna sima, hisz nincs még most se több harmincöt évesnél, számolt gyorsan utána. Hullámos fekete haja, még most is dús, két kar vastagú copfja, amit olyan kacéran tud hátravetni, mos is a derekát veri. Dús keblei még most is bele ringanak minden léptibe. Dereka karcsú, csípője göbölyű. A külsejével nincs baj, állapította meg magában. Igen, igen az a tűz aludt ki benne. Meg a hangja lett öreg. Jól van kis galambom, csak sírd ki magad. Csak sírd ki a bánatod, aztán találj új párt magadnak, mert az ilyen szép menyecskék, mint te pár nélkül nem élhetnek. Mert nektek kell a csók, mint a réti virágnak a harmat locsolása, hogy frissen maradjatok. Mert a nélkül bizony hamar elkókadtok, akár a letépett búzavirág.  Ma csak rendezkedjél, csak ismerd meg új otthonod. Van, a mai napra elég dolgod az majd leköti a bánatod. Holnap jövök, hogy legyen, ki meghallgasson, mert tudom én, hogy a kibeszélt bánat már nem éget annyira. Mári mamának ezen az éjjelen sehogy se jött álom a szemére. Egyre csak a Bíró Julis forgott az agyában. Szinte lánya ként szerette a közvetlen, gyors észjárású, nyíltszívű, mindig jókedvű fiatalasszonyt. Akkor ismerte meg, amikor a Csobot Boldi, a későbbi férje elhozta hozzájuk, jövendőbelijét tisztelgő látogatásra. Boldi asztalos volt. Fiatal kora ellenére, messzi földre vitték hírét szép bútorai. Csinált ő szépen pingált padot a falusiaknak. Meg tulipános ládát a férjéhez készülő aráknak. Tányértartó polcot a nagymamáknak, amit piros szirmú zöld levelű tulipánnal pingált tele. Da faragott kemény tölgyből karcsú pipatartót, amit csak fényes lakkal vont be, ha azt kért tőle a bíró. És faragott diófából úri házba való baldachinos ágyat, faragott fogantyús, lakkozott szekrényt a városban lakóknak. És csinált esztergált lábú könnyű, berakásos lapú asztalkákat, piperetartó szekrénykéket, titkos rekeszű leveles ládikákat, cseresznyefából gróf kisasszonyoknak. Józsi bácsi is gyakran rendelt nála munkát, ha valamelyik cséplőgépen valami fából készült fogaskerék, fogát gyalulta le a felgyülemlett por, aztán azt kellett újra csinálni. Vagy, ha tengelyt tört a megszorult szalma és ujjat kellett esztergálni. Az alkatrész, amit a Boldizsár készített mindig pontos volt. Mindig jól forgott, mindig pontosan illeszkedett, mindig jól szuperált. Az ügyes kezű asztalos tehetőssé lett huszonhét éves korára. Fiatal, alig tizenhat éves feleségét új, saját kezűleg készített bútorokkal berendezett, porta küszöbén vitte át erős karjába kapva könnyedén. Juliska hamar beletanult a bútorok pingálásába, festésébe, lakkozásába. Kis idő elteltével tulipánjai szebben piroslottak, nefelejcsei szebben kéklettek, mintha nehéz kezű ura pingálta volna. Mári mama és a fiatalasszony csak a kertben találkoztak, amikor a veteményest, a paprikát, vagy a paradicsomot kapálgatták vagy a zöldség közül húzgálták a gazt. Ilyenkor viszont jókat beszélgettek, viccelődtek nevetgéltek. Hamar alakult ki a rokonszenv az okos fiatalasszony és a sok mindent megélt néni között. A rokonszenv, lassan de biztosan fejlődött szeretetté, majd érett anyja lánya közötti bizalmas kapcsolattá. A fiatalasszony, ha valami nem tapasztalt gond vetődött fel már szaladt is a Mári mamához, ahogy nevezte éltes szomszéd asszonyát, tanácsért. Így volt ez a férje szerelem féltésével is. Mári mamának feltűnt, hogy ha férfi jött a házhoz valami munkát rendelni, vagy az elkészült munkát kifizetni, majd aztán szekérre pakolva elszállítani, a Julis már szalad is a kertbe és tépi a gazt nagy indulatosan. Tapasztalt szeme, érzékeny lelke azt is észrevette, hogy ilyenkor a munkáját nem kíséri szép hangú éneke.

-    Na, mi a baj kisgalambom? Csak nem, hogy elpingáltál valami tulipánt? Na, gyere, panaszkodjál csak Mári mamának. Na, gyere, iszunk egy jó pohár friss vizet, most hoztam a kútról jó hideg, aztán lemossa az a bánatot.

-   Hát, Mári mama, nem ér az én életem már semmit. -  Panaszolta el a fiatalasszony. - Nem szeret már engemet az én Boldim!

-   Aztán miből gondolod ezt te lány? Hát hogyne szeretne egy ilyen szép virágot? Hát látom én a szemén, hogy szinte elolvad, ha rád néz. Látom, imád ő téged csodálva lesi minden léptedet. Óv, védelmez, mint a legféltettebb kincsét.

-   Hát igen az ő szeretete kalitkába zárna, pedig aki igazán szeret, az dicsekedne azzal, amije van és szép! Látja-e mamácska, ha csinál valami szép bútort, hát még a szomszédot is áthívja, hogy dicsekedjen vele, hogy más is gyönyörködhessék benne. Mint, ahogy a Józsi bácsit is áthívta minap, hogy nézze csak azt a szép pipa tartót, amit a plébános úr fabrikáltatott vele a püspök atya őszentségének. Hát lássa Mári mama, ha férfi volt a háznál az én Boldizsárom megvadul, aztán egyre csak azt hajtogatja, hogy nem kellett volna, annyira riszáljam magam a vendég előtt. Meg azt mondja, hogy majdnem felfaltam a szememmel a plébános urat. Máskor meg azt, hogy még a halottat is szerelemre gerjesztette volna az a tekintet, amivel a jegyző urat mustráltam. Pedig én csak végig néztem, csak a ruháját néztem, hogy milyen finom annak az anyaga. Hát nem mondom amúgy igazán jóképű fiatalember a jegyző úr. Most mondja meg Mári mama, hát hogy lehet úgy beszélni valakivel, hogy nem nézünk a szemibe? Vagy, hogy még csak el se mosolyintjuk magunkat, ha tréfásat szól a vendég? Látom én, hogy nem bízik már bennem az én jó uram, pedig, hát én még sohasem háltam más férfival, pedig ajánlkozó lett volna bőven még ott Istensegítsben és akadna itt Hadikfalván is, ha keresnék, de hát énnekem nem kell más, csak a Csobot Boldizsár! Mert, hát én őneki fogadtam hűséget és én ezt a morcos mackót szeretem. De én nem mondom, neki, hogy ne hízelegjen a gróf kisasszonkának, amikor ő hívatja az uramat a kastélyba a kérésével, hogy milyen asztalkát, leveles ládikát szeretne csináltatni.

-     Jól van jól kis bogaram, ha csak ez a baj. Majd megnyugszik, hidd el, ahogy telik az idő. Most ő még annyira szeret tégedet, hogy minden mozdulatodat, minden sóhajtásodat, minden pillantásodat magának akarja. Most még ilyen az ő szerelme, ilyen mindenkitől féltő. Tudod a szerelem olyan, mint a hegyi folyó. Az elején zúgva tör át a sziklákon, aztán amikor a síkra ér megnyugszik, és lassan hömpölyög. Az erő persze akkor is megvan benne, hiszen hajókat visz a hátán, meg malmokat hajt, meg partot épít a fentről hozott kőből. Na, látod kis galambom, csak azt a kis időt kell kivárni, amíg az ő szerelme át zúg a sziklák között. Amikor már a lapra ér akkor már mutogatni fog tégedet és dicsekedni fog veled, akár a jól sikerült pipatartójával. Mert akkor már nem romboló, hanem partot építő lesz benne az a nagy szerelem, ami benne van.

       Aztán hamarosan jött a Pista gyerek és a Boldizsár féltése lassan hanyatlani kezdett. A kisfiú születése után vagy hat évvel meghozta a gólya Annuskát is és a Boldi szerelmének folyója már a lapon építette a partot. Aztán amikor két évvel később Erzsike is meglátta ezt a világot dicsekvővé, mutogatóssá vált a szerelem. Onnantól társak lettek nem csak a munkába, de a megrendelések felvételének izgalmában, a munka bérének átvételében, a jól végzett munka örömének dicsőséges mámorában is. Akkor aztán kiderült, hogy a Juliska sokkal ügyesebben érti a szót a favágókkal. És sokkal ügyesebben forgatja a beszédet, ha alkudni kell a fa árából. És sokkal többet kapnak azért a bútorért, amit a fiatalasszony vállalt. Innentől futotta szebb ruhákra, a ház szépítésére, a szülők, a testvérek segítésére. A Csobot Boldizsár és a Bíró Juliska vonzalma szerelemből szeretetté érett és nem lanyhult, inkább egyre csak mélyült az idő múlásával házasságuk egyre boldogabbá lett. Mire révbe értek volna elkövetkezett a nagy futás, a hosszú út az új hazába. Ott kellett hagyni Hadikfalván házat, állatokat, kertet, bútorokat, megélt boldogságot, ismerős tájat. Csak a kéziszerszámokat, az elkészített bútorok terveit, néhány játékot, kevés élelmet, és ruhát pakoltak az útra.

-   Na, mesélj kis galambom.

-   Hát hosszú mese lesz az mamácska.

-   Van időnk lányom. Most már, hogy ideértünk van.

-   Hát szóval mi nem tudtunk kentekkel indulni, amikor egy éve ősszel híre jött, hogy menekülni kell Bácskából is, mert erősen törnek felénk a partizánok. Mi nem indulhattunk, mert a kicsi Erzsikénk lázas volt. Tüzelt a homloka, mint a sütésre befűtött kemence. Kis testét meg rázta a hideg. Kis keze, ha felemeltük, csak lehanyatlott, akár ha rongy darabot engedtünk volna el a föld felé. Már sírni se volt hangja szegényemnek, csak zihált folyvást a kis tüdeje. Hát nem vállalhattuk gyalog azt a nagy utat. Bár vállaltuk volna, akkor a Csobot Boldizsár még mindig élne.

-  Jól van, kicsim sírjál csak, ha úgy jobb! Bizony jó ember volt a te urad! Érdemes a siratásra.

-  Szóval kentek neki indultak, mi meg vártuk a sorsunkat. Másnap délben valami katona félék puskájukkal hadonászva, hangosan ordítozva már tereltek is minket össze a falu főterén. Aki vonakodott elhagyni házát, hát azt agyon verték az OZNA emberei, háza udvarán. Volt olyan sváb, aki azt kiabálta, hogy az ő ősét még Mária Terézia költöztette ebbe a faluba az óta lakik itten a fia meg partizánként harcolta végig a háborút Tito oldalán. Annak baltával ütötték le a fejét a főtéren. Egyre csak azt kiabálták, hogy a magyarok meg a németek bűnösök. Ők a felelősek azért a sok halálért, amit a jugoszlávok elszenvedtek a hosszú háborúban. Csak örüljünk neki, hogy nem géppuskáznak le helyben mindenkit, mert azt érdemelnénk mi mind. Sok-sok halott maradt utánunk az utcán, árokparton temetetlen, amikor tovább űztek minket, élőket a láger felé. Ételt nem adtak egész nap, csak hajtottak, hogy néhol futni kellett. Tereltek a fegyveresek bennünket, mint a vadat a kopók egészen Gádorosig. Ott valami pajtákba zsúfoltak be. Akinek nem jutott benn hely, az a puszta földre kuporodott. Az emberek összebújva melengették egymást, mint a birkák kemény télben. Mink egy szárkupacban találtunk magunknak menedéket. Ott eszegettünk egy keveset abból a kenyérből meg kolbászból, amit egy tarisznyába rejtettem sebtében, amikor kiűztek a házból. Ott maradt mindenünk megint. Ott maradtak az állataink, a már itt csinált bútoraink, a hízóink, még a hadikból hozott szerszámaink, bútor rajzaink is. Ebben a lágerben, aminek hívták azt a pár kalyibát, fészert, istállót meg a puszta földet, azt sirattuk legkevésbé. Mi az urammal ott a szárkupacban a kicsi lányunk életéért mondtunk elalvás előtt imát. Szomorúan teltek a napok a táborban. Ütöttek rúgtak mindenkit a fegyveresek, enni csak egyszer adtak napjában valami híg levest répából, vagy korpából kotyvasztva, meg egy kicsi darab száraz kenyeret. Volt ott egy pap. Az szóvá tette, hogy ilyen élelem mellett mindenki éhen veszik. Azt felelték rá az őrök, hogy akkor bizony a magyarok, meg a svábok nem is valók az életre, mert az ő jugoszláv partizánjaik évekig csak ezt ették a hegyekben és mégis életben maradtak. Meg nem csak életben maradtak, hanem győzedelmeskedtek is a német csapatok felett. Napközben kerítést csináltattak velünk a tábor köré, meg féltetőket építtettek velünk. Magunknak építjük mondták, úgy csináljuk, hogy ez lesz az utolsó szállásunk az életben. A táborlakók éhesen támolyogtak mindenfelé.  Összerogytak a nehéz cölöpök súlya alatt, amik a szöges drótkerítés oszlopaiul szolgáltak. Az öregek már az első hét után hullani kezdtek. A halottaknak egy nagy vermet ásattak velünk aztán abba hajigáltatták be szegényeket, csak úgy össze-vissza. Amikor megtelt, csak valami kevés földet hányattak rájuk, aztán áshattuk a következő gödröt a másnap temetendőknek. Vagy egy hónap telt el így ilyen szenvedésben, amikor összegyűjtötték a családok fejeit. Akkor láttam én utoljára az én Boldizsáromat. Még elbúcsúzni sem hagytak tőle. Az őröknek a falusi szerbek hordták az élelemnek valót, néhány szekérrel. Azok között volt egy ember, aki velünk csináltatott bútort a lánya esküvőjére. Én megismertem persze, de nem mertem szólni neki, még igazán rá nézni se mertem, mert nem tudtam, hogy jó lenne-e, ha megismerne. Egyszer aztán ez az ember oda köszönt csak súgva a szót nekem és mutatta, hogy menjek a fészerbe. Én bementem és ő is nem sokára követett. Akkor ő gyorsan elhadarta, hogy azt a negyvenkét családfőt, meg a papot is megölték és, egy jelöletlen sírba temették. Megmondta azt is, hogy ő ezt igazán sajnálja, mert az én uramat ő igen sokra tartotta azért a szép bútorért, amit a lányának csináltunk. Meg elmondta, hogy ő egy disznót adott az egyik őrnek, hogy engemet a konyhára vigyen főzni és tető alá vigye a gyerekeimet is. Akkor adott egy kis kenyeret, egy üveg zsírt, meg egy üvegbe tejet. Meghagyta azt is, hogy ő kétnaponta jön, és akkor módját ejti, hogy élelmet jutasson nekünk. Búcsúzóul azt mondta, hogy ne higgyük, hogy minden szerb ilyen, mint ezek, akik ide tereltek minket. De ezek igen vadak, mostan, mert igen sokat szenvedtek a hegyekben harcolva és most vért kívánnak. Ne ellenkezünk velük, tegyünk meg mindent, amit parancsolnak, és akkor túlélhetjük ezt a borzalmat. Mert ez az őrültség nem tarthat nagyon sokáig. Hát ez a jó ember, ez a Dragan Nedeljkovics nevű ember mentette meg a mi életünket. A kis tejecskétől, meg a kenyértől az én kicsi lányom lassacskán erőre kapott. A mi hasunkból is kezdett kifogyni az állandó éhség. Tudja Mári mama borzalmas volt a hír, amikor megmondta a Dragan apó, hogy meghalt az uram, de Isten bocsássa meg nekem, nem ez volt a táborban a legrosszabb. És nem is a hideg, meg nem is a folytonos zaklatás. Mert azokat mind meg lehet szokni. A legrosszabb az állandó éhség volt, ami marta a gyomrot, elhomályosította a látást, eltompította a gondolkodást. Én egy hónapnyi éhezés után mindenre képes lettem volna, hogy egy falat kenyérhez jussak. Nem tudtam másra gondolni a gyerekeimen kívül csak az evésre. Hát ebből a helyzetből mentett ki minket az a jószívű szerb ember, aki még az életét is kockára tette, hogy rajtunk segíthessen. Pedig, hát mit tudott ő rólunk? Csak annyit, hogy egyszer fizetségért csináltunk neki egy bútort, ami neki tetszett. Egy napon a felesége is elkísérte az embert. Meleg ruhát hozott az Erzsikémnek, nagy titokban. Ő mondta, hogy én csavarjam kontyba a hajamat, aztán rejtsem kendő alá. Meg koszoljam össze az arcomat meg húzzam a szemembe a kendőmet, meg lépjek mindig trágyába, hogy büdös legyek és járjak hajlottan, mint az öreg asszonyok, akkor talán elkerülhetem, hogy erőszakot tegyenek rajtam. Ez a jó asszony meg a gyalázattól mentett meg engem, mert igen sok asszonyon követtek el erőszakot az őrök. Így éltünk februárig. Akkor kinyitották a kapukat és szélnek eresztettek minket. Meghagyták, hogy meg ne álljunk a magyar határig, mert aki megáll, azt ott helyben, ahol találják, agyonlövik. Csak akkor lélegeztünk fel, amikor Magyar országba értünk. Csak akkor kezdtük végig gondolni a veszteségeket, amik értek minket. Én is csak Csátalján szomorodtam el azon, hogy még azt sem tudom hova vihetnék egy szál virágot mindenszentekkor az uram sírjára, mert azt sem tudhatom hova temették. A többi seb, amit a megaláztatások ejtettek rajtunk azok halványulnak lassan, de az uram emléke egyre csak erősödik bennem. Egyre inkább hiányoznak a szavai, amikkel bíztatott, ha szomorú voltam. Egyre inkább hiányzik a közös munka, amikor a bútorokat csináltuk. Egyre inkább hiányzanak az esti beszélgetések, hogy mit kezdünk az új hazában, hogy, hogyan és mire tanítsuk gyerekeinket, meg, hogy mit csinálunk majd, ha öregek leszünk? A munkától nem félek én, mert dolgozni szeretek, de félek az álmoktól, amik éjszaka felkeltenek és szomorú vagyok, hogy úgy kellett elszöknöm abból az országból, hogy nem köszönhettem meg annak a szerb családnak a sok jót, amit velünk tettek. Meg szomorú vagyok, mert nem tudom, mit kell tenni, hogy a gyerekeim emlékezetéből kiűzzem a rémségeket, hogy visszacsaljam éjszakáikba az édes álmot.

-   Jól van jól kisgalambom bizony igen sokat szenvedtél te. De látod-e még a legnagyobb borzalomban is vannak jó emberek, akik segítenek. Meglásd, eljön még az idő, amikor köszönetet mondhatsz. Vagy, ha az, az idő nem is, de az, az idő, hogy jót tehetsz te is másokkal, az biztosan. Most meg, hogy ide találtál közénk a sok barát és testvér közé segít a felejtésben. Én most nem tudok tanácsot adni, mert ehhez nekem már nincsen elég eszem, de azt tudom, hogy az idő segít felejteni. Azt tudom, ha beszélsz róla könnyebb a bánat. Meg azt is tudom, hogy a legnagyobb boldogság abból fakad, ha gyerekeinket örülni, boldogulni látjuk. Na mesélsz-e még kicsim?

-    Innentől már rövidebb a mese. Csátalján egy ottani sváb családdal költöztettek össze. Jól megbarátkoztunk, de nem volt maradásunk. Ők a kitelepítésre vártak, mert azt mondták rájuk, a háború alatt valami népszámláláson még valamikor negyvenegyben német anyanyelvűnek vallották magukat. Most meg azt mondják, hát, ha ők németek, hát akkor menjenek Németországba. Szegények nagyon el vannak keseredve és nem is tudják, hogy mit csináljanak, mert, hogy ők bizony itt születtek ebben az országban és őseik is ebben a temetőben nyugszanak több száz évre visszamenőleg. Mit keressenek ők abban a másik hazában, amiről azt se nagyon tudják, hogy hol van? Ők annak az országnak csak a nyelvét beszélik, de ezt az országot gyarapították egész életükben. Akkor én elmeséltem a Kati néninek, amit mostan magának is. Akkor lettünk vele barátok. Megszerettem őket és ők is mondták, hogy inkább nekünk hagynának mindent, mint valaki másnak, akiről semmi se tudnak, akiről nem tudják, hogy megőrzi-e a vagyonukat, hogy gondoskodik-e rendesen az állataikról. Tőlük van az a két szép ló, amelyikek a kocsikat húzták, meg tőlük kaptuk a bútorokat is, amik a kocsikon voltak, amikor ide jöttünk. Ők pakolták teli a kocsikat élelemmel, sonkával, kolbásszal, krumplival, hagymával, befőttel, lekvárral, zsírral meg ki tudja még mivel. Tőlük valók a szép ágyruhák, a varrógép meg minden. Mindannyian nagyon szomorúak voltunk, amikor elváltunk egymástól, de értették, hogy az enyéimet keresem. Ők küldtek minket valami rokonukhoz Mucsiba. Még egy levelet is adtak, amiben arra kérték őket, hogy segítsenek nekünk. Ottan hiába kerestük a rokonaikat, mert azt mondták, hogy Lengyelen vannak már, oda hajtották őket. Mucsiban csak addig voltunk, amíg ki nem tudtuk, hogy hol vannak a Hadikfalvaiak, meg az Istensegítsből jöttek. Hát bizony jól szétszórták a falut. Mucsiban gyorsan keringenek a hírek, mert kevesen akarnak ott maradni végleg, aztán mindenki járja a betelepített községeket, hogy meglelje a neki legjobban tetszőt. Azt mondják, hogy nehéz művelni a földjeit, mert igen hegyes Mucsi határa. Pedig, hát hol vannak ezek a hegyek az otthoniaktól? Szóval csak addig voltunk ottan, amíg meg nem tudtuk, hogy itt vannak kentek. A bútorokat le sem pakoltuk a kocsikról. Aztán meg ide jöttünk.

-   Jól van kicsim, most csak üljünk egy darab ideig. Gondoljunk végig mindent, mert ezt a sok mindent, amin átmentetek, hát azt alaposan meg kell hányni-vetni, az olyan, mint a nehéz étek, azon is soká kell rágódni, azt is bizony sokáig kell emészteni.

Folyt . köv.

______________________________________________________

4.                KÖSZÖNTJÜK A GYERMEKEKET  A GYERMEKNAP ALKALMÁBÓL

                                                                

  BEMUTATJUK...

 „T. Nagy Anna 10 éves látássérült lány vagyok. A Vakok Általános Iskolájának 3/A. osztályába járok. Kedvenc tantárgyam a magyar nyelv és irodalom, az informatika és az angol.

Az iskola keretein belül nagyon sok tanulási lehetőségünk van, így tanultam lovagolni és csörgőlabdázni is. Jelenleg zongorázom, sakkozok és a testnevelési órákon úszunk is.

Szabadidőmben szeretek verseket, meséket írni, melyek a Kultúra és Irodalom folyóiratban Braille nyomtatásban már meg is jelentek.

Rendszeres olvasója vagyok a Braille könyvtárnak és a Hangos könyvtár hallgatója is vagyok.

Az informatika különösen érdekel, szeretek számítógépes játékot játszani és az interneten böngészni. Terveim szerint írónő, műfordító vagy informatikus leszek.„

T. Nagy Anna versei:

Reménytelenül Attila és Attika

Csöndben

Céltalanul tekeregsz a hideg homokban.

Tapogatva mégy előre;

El a végtelenbe.

Céltalanul lépkedsz 

A hideg földön.

És 

Azt találgatod a Vakság és a siketség, többet ér-e mindennél?

Hát! Erősen tévedsz!

Mert a látás többet ér mindennél!

Azt is tudod, 

Hogy ez a titok csak neked

Fontos.

Senki másnak.

A kerek világon.

Újhelyi Jenő: napsütötte erdőszéle

………………………………………………. 

Gyere velem

Sír egy kisleány szerelem várt.

Síró könny ruha fog körül téged.

És engemet.

Várj,

Várj,

Csak egy utolsó szó!

Sír a kisleányod!

Gyere,!

Gyere!

Égő szívem,

Ne fájdítsd,

Tovább!

Csak egy utolsó perc amit együtt tölthetünk.

Belehalok ha nem vagyok veled.

Sírjál kicsinyem!

Szerelem fog körül!

Vannak akik azt mondják,

Én nem vagyok jó!

Síró könny kötény fogja testedet.

És te nem szereted a kisgyerekemet.

Pedig annyit játszhatnánk!

És viccelődhetnénk!

Én sem   gondolom,

Hogy mi fontos neked!

Sír a szívem.

Patakká válik.

Van amit ő szeret,

Valamit meg nem.

Sírj aprócskám!

Sírjál utána!

Szerelem,

Mardossa szívem, 

Kedvesem-!

Gyere velem,

Csak egy utolsó percre!

Sír és ég a szívem.

Fáj amit tettél velem.

Sír a pici,

Én is mindjárt.

Gyere velem,

De mindjárt.

Jövök feléd,

Nyújtom kezem.

És a csók hiányzik.

És én ajkamat oda teszem meleg arcodhoz,

És csók ad szerelemért.

Most már minden megy!

Felvidult a család!

Így akartuk,

Így is lett,

A család örömére!

Tudtam,

Hogy még eljön az a pillanat amikor  találkozunk!

Most a könny ruha lepotyog.

És a kő a szívemről.

És szerelmem arcán csurog a könny.

Így akartam,

Így is lett.

Lett még reményünk. 

...........................................................................

Kanczler Anna: Szép az élet

Reggel dereng.

Széthúznám a fátylat,
Lássam a Napfelkeltét,

De oly messze ez a sötétítő,
Fáradt lelkem takarja
Ez az elérhetetlen paplan.

Felkelek. egy vékony napsugár rám pislog,
Jókedvre derít,

Halkan fütyörészve vonulok a fürdőbe,
Majd reggelit készítek,
Indulnom kell,
A munka vár.
Eső csöpörög, hűs szellő legyint,
Hosszú fürtjeim orrom fricskázzák,
Kedvem felderül verseny dalolok a madárral,
Az élet szép.

Hollószárnyú délben ebédem gőzölög
, döörmöögőn nagyfiam rész kér belőle
, a Te főztöd csodás, kiált, s morcos hangulatom elröppen, mint a madár, ki tavaszt kiáltva a Napsugarán száll tova,

s én elgondolkodva merülök egy levél olvasásába. Szép vers, s néhány borús gondolat vár ma.
De hamar itt a délután,
Lelkem szebbik fele érkezik,
S kopogtat rám.
Meséli ma uj verset
Tanítottak ám.
Lelkesen mondja a strófákat,
S dicséretre vár.
Majd furulyaszó,
S sok szép dal hallik,
És lelkem elmereng.
Eszembe ötlik
Sok  édes, bús emlék,
Sok-sok kalandozásom,
Erdőn, mezőn bujdokolásom,
S haza hogy találtam
Víg molnár tanyájára,
Friss kenyér illatára.

Kalandozásomból hamar észhez térek,
Sok még ma a munka.
S végére ha érek,
Segítek verset tanulni,
Mert öröm a dicséret.
Fontosnak érzem magam,
És a jelenlétem.

Szép az élet.

A világhálón barátom vár, zenét küldött
Szép melódiát, együtt dúdolom vele majd lecsendesítem a dallam  folyamát, levelet olvasok, mit szenvtelen géphang monoton dorombol fülembe, s türelmetlenül számba veszem
Az új nap mit hoz
Majd nekem,

mert mindig van dolgom
S a jutalom
Soha nem marad el.
Kislányom átölel,
Fülembe suttogja
,anyácskám de jó hogy vagy nekem.

Mosolyogva hallgatom
, ölelem, hozzábújva elszenderedem
, s várom párom, sötét éjjel hazajön-e.

Halkan csörren a csengő
, fiam s párom jönnek, vacsorát melegítek
, s hallgatom, ma milyen gondokkal küszködtek,
s oldottak meg okosan.

elzavart-e sok bajt, rossz gondolatot
 a hozzá fordulóktól.

Majd álomra hajtjuk fejünket
, utoljára Istenre gondolok
, tartson meg bennünket
 sok - sok holnapra
, mert az élet szép
, és így szép nagyon, nagyon.

...............................................................................

Gerencsér Hajnalka

Reggelke Eleje :Fecske

Egek meleget fecskendeznek. S egyszerre megjelennek kedves fekete repdesett egyedek : e fecskeseregek. Nem kertelek,kert helyett emeletes helyre emberek egy keretezett fedeles terepet terveztek,melybe emberek cserepekbe vethetnek leveles egyedeket. Egy fedeles szegletbe rengetegszer telepednek fecskeseregek. Szeretem ezeket, mert kedvesek. Csepp fecskegyerek szemetel egy keveset,de termetes fecske egyre rendesebb lesz.
Fecskeember nem rest,terepet rendez. Repdes rengeteget. Neje melenget egy-egy csepp egyedet rejtett rejtekhelyet,mely cseppet kerek,de nem teljesen. De egyszer ezek megrepedeznek,s leesnek,ezzel jeleznek embereknek : lessenek fel...:lettek fecskegyerekek.
- Legyetek csendben,mert e csepp gyerekek szenderegnek. Fecskeember csendben repked,s felkerekedve eledelt szerez. Fecskemenyecske e melegben gyerekeket legyezget,melege lehet. S fecskeember szerzett legyeket,hegyes szerve ezt elrejtette. Rengeteg fecske leledz  emeletes helyeken. Egy fecske se vegye el e keservesen megszerzett eledelt. Legyezve,s legyeket begyekbe rejtve kellemesen telnek e percek. Eme kedves fecskegyerekek egyre szebbek lesznek. Kezdetben e csepp fejek lesnek,merre repdeshet fecskeember eledellel,szemeznek emberekkel,tereppel,eresszel,s egyebekkel. Telnek hetek.
- Repdesnetek kellene! - lelkendezte fecskemenyecske e gyerekeknek.
Kezdetben ezek merengnek ezen,s emelgetve repdesett percekre tervezett szerveket. Ezerrel repesnek esetekben, melyekben egyszer-egyszer felreppennek. Megy ez!
- Rengeteget kell repdesnetek,mert szeptemberre repdesett mesterek lesztek,s messze,meleg helyre kell repdesnetek!- jegyezte meg fecskeember   e gyerekeknek.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         Meleg esteken, merev kenderen fecskeseregek fecske nyelven fecsegnek. Reggelente kedves fecskeverseket zengenek nekem,ezzel keltegetnek engemet,s embereket,melyek eresze fecskeseregekkel telt.

..............................................................................

Nagy Vendel: PAPA, MESÉLD EL

Papa,

Meséld el

Milyen a csillag,

Tudod,

Nem látom,

Sötét az éjszaka,

S nem jön az álom.

Papa,

Meséld el,

A tündöklő Napot,

Ami a fejünk fölött ragyog.

Meséld el

Az eget,és a földet,

A közte háborgó tengert,

A hegyet és a völgyet,

A szépen zöldellő rétet,

Ahol a barika béget.

Meséld el a

Folyót és a patakot,

Ahol isznak a farkasok,

Fogukkal harapják

A gördülő habot.

Papa,

Meséld el

A tarkálló mező

Mézes leheletét.

Milyenek ezek?

Minden olyan

Gyönyörű lehet.

Elmesélem a

Holdat és a Napot,

A millió csillagot,

Mindegyiken sárkányszív lakott,

A rétet, s a mezőt,

A tarka legelőt,

Emlékezetből mondom,

Mindenre emlékszem,

Hiszen én is

Sötétben vagyok.

                                                                  2012  szept 3

Megjegyzés,  Beszélgetés egy este az unokámmal.

________________________

E.Nagy Mária : csobogás

______________________________________________

5.                                                    NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA

Véghelyi József : ÖRVÉNYBEN

Előszó                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              ÖRVÉNYBEN

  Azt mondják a hozzáértők, hogy akit egy örvény lehúz a mélybe, annak kevés esélye van a túlélésre. Ám azt is mondják, hogy előbb-utóbb az örvény maga fogja az áldozatát ismét a felszínre dobni miután jól megpörgette, meggyötörte. Sajnos, ez nem  tipikus. Sokkal inkább az, hogy aki a mélybe taszítódott ott is marad végleg. Ha az illetőnek kellő kitartása, akaratereje van mindezeket kibírni, akkor kapott egy újabb lehetőséget a félresiklott életének rendezésére, emberhez méltó körülményeinek megteremtésére…Úgy legyen!
--------------------------------------------------

A magány szorításában

  A hajléktalan férfi szomorú szemeivel hosszan követte az egyre távolodó, szirénázó mentőautót. Nem volt szokatlan ez a látvány számára, mert már közel egy éve az utcán élt. Sokszor a tudatáig sem jutott el, hogy mi történik a környezetében, de ez most nagyon más volt. A fehér autó elrabolta tőle egyetlen társát Foltos Gizit. Ez volt a gúnyneve a hajléktalanok között, mert közöttük az a szokás, hogy a családi név senkit sem érdekel, csak a keresztnév. Foltos Gizivel a Duna parton üldögéltek egy vízre néző padon, amikor rosszul lett. Ez volt az asszony kedvenc helye már két éve. Március lehetett, talán április? Egyszerűen nem volt jelentősége számukra a naptárnak. Kora tavaszi időjárás volt. Plakátokról, és a bevásárló központok reklámjaiból tudták meg azt, hogy milyen fontosabb esemény, ünnep következik. A harsogó poszterek, hivalkodó kirakatok a Húsvét közeledtét jelezték. Mondták is egymásnak: hát ha jön, majd megy is…, ahogy a többi ünnep!
Tudta, hogy cukorbeteg az asszony. Ha éppen volt, akkor szedte is a TB által kiutalt ingyenes gyógyszert, de hát ehhez a betegséghez megfelelő táplálkozási rend, és életkörülmények is kellenek, amelyek egyáltalán nem voltak megfelelőek. Jókat hallgattak egymás mellett, amikor Foltos Gizi alig érthetően azt mondta neki, hogy nagyon rosszul van, és néhány pillanat múlva elájult és leesett a padról.
 -  Most mi a fenét csináljak? Honnan hívjak segítséget? Gizi, ne csináld, térj már magadhoz hallod?!–  tört ki az elkeseredés Sánta Bandiból.
Rohangált a szerencsétlen össze- vissza, de nem akadt ember a környéken, aki hívta volna a mentőket. Csak rá kellett nézni az öltözetére, arcára. „Biztos részeg”, az „ilyenek mindig részegek” záporoztak feléje a megbélyegző, elutasító mondatok. Végül egy egyetemistának tűnő, arra járó lány megszánta őt, és mobilján kihívta a mentőket. Bandi felemelte az asszonyt a földről, mert mégiscsak hideg volt az idő. Maga mellé fektette a padra, fejét az ölébe fektette, s kócos haját lassan simogatni kezdte. Egyebet most nem tehetett érte. Közben beszélt hozzá vigasztaló szavakat, bár tudta, hogy nem hall belőle semmit. A mentősök becsületére legyen mondva kb. nyolc perc alatt oda is értek. Sánta Bandi jelezte a mentőorvosnak, hogy cukorbeteg a társa, és valószínű, hogy attól lett rosszul. Gyors intézkedés után Sánta Gizit ellátták, betették a mentőautóba, és szirénázva elvitték a legközelebbi kórházba. Annyi összeszedettsége akadt még a hátramaradottnak, hogy megkérdezze a kórház nevét.
--------------------------------------------------------------------------

Most itt ül megint egyedül, magányosan, társ nélkül. Gizi jó ember volt, hasonlóan hányatott, kisemmizett helyzetű, mint ő. A balsors hozta össze kettejüket. Új helyzete miatt elemi erővel tört ki belőle a kétségbeesés:
 - Miért ver engem az Isten? Mit tettem ellene? Én sem voltam rosszabb, mint a többi ember! Nem loptam, nem csaltam, mint sokan mások, akik most jó módban élnek! Végeztem a munkámat, tettem amit kell. Azok új autóban feszítenek, szép családjuk van, nem éheznek, van tető a fejük felett, külföldre utaznak én meg sorskivetettként az utcákat járom. Nyomoromban találtam magamnak egy jótét lelket, hát miért kellett elvenni tőlem? Tán Foltos Gizit is megirigyelte tőlem valaki? Most mihez kezdjek egyedül, magamba beszéljek, mint egy elmeháborodott? Bőven elég nekem az emberek naponta ismétlődő lesajnáló pillantása, a néha odavetett fémpénz kuncogó csengése. Nem jószántamból  élek én az utcán. Nekem is volt családom, lakásom, munkám, de a végzetem mást akart. Idelökött a mocsokba, az emberiség söpredéke lettem! A ménkű csapjon bele az egész rohadt életbe! Nem én akartam így, bárkivel előfordulhat ez a mai világban!
Beszélt, beszélt maga elé Sánta Bandi. Vég nélkül ömlött belőle a keserűség. Az arra tévedők lesajnálóan átnéztek felette. Természetesen nem tudhatták, hogy mi történt vele, csak azt hallották, hogy magába beszél, mint egy bolond. Ha lehet, még nyomorultabbnak érezte helyzetét, mint eddig. Egy idő után persze lassan kezdett megnyugodni. Elővette kopott szájharmonikáját, és valamilyen régi kedves dallamot próbált kicsikarni belőle. Gyerekkora óta, ha valahányszor nagy bánat érte, akkor mindig a hangszeréhez fordult vigaszért. Néhány akkord után abba is hagyta, mert ez a bánat egészen más, ezen nem segít a zene. Ott ült a padon, az ő padjukon. Kezét ölébe ejtette, ahol nemrég még Gizi feje pihent. Már fel sem tűnt neki, hogy megéhezett. Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy éhes maradt, néha napokig koplaltak Foltos Gizivel, és azt is meg lehetett szokni.  Lassan szürkülni kezdett. Gondolatai még mindig Gizi körül jártak. Tulajdonképpen neki köszönheti az életét, mert ha akkor nem találkozik vele, már régen halott lenne…
Közel egy éve történt, amikor először találkoztak a hídon. Úgy, ahogy most, akkor is összecsaptak feje felett a hullámok. Amikor visszagondolt az első találkozásukra, mindig valami megmagyarázhatatlan jóleső érzés futott át a lelkén.
Mostani állapotában megszűnt körülötte a tér és az idő. A rátört keserűség hosszú visszaemlékezésre kényszerítette, hogy valamivel oldja a benne feszülő, kavargó viharokat. Mit jelent számára Foltos Gizi, aki most Isten tudja hol van? Él-e, hal-e? Már több volt számára, mint egy hajléktalan. Közel egy éve róják a nagyváros utcáit, tereit. Nagyon jó barátok lettek, talán már egy kicsit több is annál…
-----------------------------------------------------------------------

Faragó Gizella története

  Kerekes András egy kora tavaszi napon -  amikor kicsi volt a forgalom – elsétált a híd közepére, hogy onnan leugorva vessen véget életének. Nézte a Duna kavargó örvényeit a híd pilonjánál. „Csak néhány másodperc és vége szakad mindennek”- nyugtatgatta magát.
 - Hé ember, mi a fenét akar csinálni – dörgött egy kissé karcos női hang a háta mögött. Ahogy magán végig nézek, egyszerűen nincs joga eldobni az életét! Öltözete, megjelenése arra utal, hogy még nem szenvedett eleget! Nem váltotta meg a belépőjegyet a túlvilágra. Megfutamodott, azt hiszi, hogy ezzel minden rendben van? – záporoztak a letorkolló szavak egy hajléktalannak tűnő asszonytól.
Kerekes András szeretett volna közbe vágni, de ennek a törékeny alkatú nőnek a sodró lendületű beszéde beléfojtotta a szót. Amúgy szemrevaló teremtés lehetett, még mielőtt az utcára került volna.
 - Van fogalma arról, hogy hány százezer ember él súlyos testi- lelki gondokkal ebben az országban. Ha mindenki végezne magával, akkor kiürülne az ország! Biztos akadtak kisebb-nagyobb gondjai, és rögtön rohan a hídhoz vigaszt keresni. Szégyellje magát – folytatta a letorkolást az asszony. De mondok én valamit: most velem lesétál a partra, ott van a törzshelyem egy padon, oda leülünk mind a ketten, és elmeséljük egymásnak az élettörténetünket. Ha úgy gondolja, hogy a magáé szomorúbb, kilátástalanabb, mint az enyém, hát akkor kerekedjen fel, és vesse le magát a hídról, De ha nem így van, akkor velem marad, és amíg lehet együtt rójuk az utcákat, tereket, az egész várost! Én még mindig nem adtam fel a reményt, és ketten bizonyosan könnyebb lesz kitalálni valamit. Tudja a siker záloga az, hogy az ember egyel többször álljon fel, mint ahányszor elesett…!
Andrást mellbe vágta ennek a nőnek a határozott fellépése, erre aztán nem számított. Kétségbeesett gondolatainak szorításai enyhültek. Szinte megbabonázva követte őt a padig. Az asszonynak feltűnt, hogy védence jobb lábára kicsit sántít. Pár perc múlva már ott ültek Foltos Gizi kedvenc helyén. Kölcsönösen bemutatkoztak, s bár idegenek voltak egymásnak, mégis régi ismerősökhöz hasonlóan belekezdtek zaklatott életük kibeszélésébe. Könnyebb elviselni a nehézségeket, ha van valaki, aki előtt a kitárulkozhatnak. Ugyan mit veszthettek a kis titkaik kikotyogásával? Kettőjükön kívül valójában úgysem érdekelt senkit a történetük. Mindenkinek meg van a maga keresztje, hát hordozza egyedül!
Lecihelődtek a padra, Foltos Gizi maga mellé tette a hajléktalanok „utazási kellékét” egy szatyrot. Ebben tartotta az összes vagyonkáját, ha ez egyáltalán annak volt tekinthető. A másik oldalára a férfit ültette. Aki az utcán él, az bizalmatlan lesz a többi emberrel szemben. Jobb a békesség…!
Ígéretének megfelelően először az asszony kezdte el „hajléktalan karrierjének” történetét. Kicsit kivárt, láthatóan összeszedte gondolatait, nagyot sóhajtott és belekezdett.

 - Mint említettem a becsületes nevem Faragó Gizella. Egy dunántúli kisvárosban születtem ezerkilencszázhatvanban. Egy kis családi házban laktunk a város peremén. Apám szénbányász volt, anyám egy faiskolában dolgozott. Amíg mindketten dolgoztak, addig viszonylag jól éltünk. Nem dőzsöltünk, de meg volt mindenünk, amire szükségünk volt. Apám erősen dohányzott, ráadásul a bányában szilikózist is összeszedett, úgy, hogy ezerkilencszáz-hetvenkettőben tüdőrákban meghalt. Én ettől az időponttól számítom a lecsúszásunk kezdetét…Nagyon megérezte a család apa halálát. Számunkra elkezdődött a nélkülözés. Minél előbb szakmát akartam szerezni, hogy én is segítsek az anyagi gondokon, ezért egy ruhaipari szakközépiskolába iratkoztam be. Ezerkilencszázhetvennyolcban érettségiztem,  a továbbtanulásomról persze szó sem lehetett az anyagiak miatt.

Itt Foltos Gizi rövid időre elhallgatott, mert egy csendben suhanó kecses turistahajó hívta fel magára a figyelmet. Utasai láthatóan jól érezték magukat, hangoskodtak, talán kicsit spiccesek is voltak már. Hát igen, akinek rendezett a sorsa az örüljön is neki. Ki tudja meddig tart ez az állapot? – gondolta magában Foltos Gizi. Az asszony kis intermezzo után folytatta történetét.
 -  Szülővárosomban sikerült munkát találnom egy férfi-női konfekciókat készítő üzemben. Nem volt nehéz munka, de nem is fizetett jól. Azért valahogy elvergődtünk, ha szűkösen is.
Villámcsapásként ért anyám agyvérzése. Többé nem tért magához, a kórházban néhány hétig gép tartotta életben, aztán apám után Ő is itt hagyott engem…Árva lettem, mint a kisujjam, teljesen árva. Hogy mit éreztem én akkor? Szavakkal nem vagyok képes elmondani, ezt érezni kell. Árván maradni fiatalon…, ez egy minősítetten rossz érzelmi állapot. Akiknek élnek a szülei, azok talán nem is tudják, hogy miről beszélek…!

Zsebéből elővett egy gyanús tisztaságú zsebkendőt, megtörölte szemeit. András tapintatosan elfordult, mert nem illik másik ember bánatára tágra nyitott szemmel rábámulni. Néhány másodperc múlva Gizi folytatta.
-   A magány nem jó, egyáltalán nem jó. Egészséges mentalitású nő családot, gyerekeket szeretne maga körül, persze egy megfelelő férfivel az oldalán. A jelenlegi korszellem megbolondította az embereket. Normális család helyett sok nő a karriert választja. Nincs nemesebb, felemelőbb érzés egy nő számára, mint az anyaság. Ez önmagában is egy csoda. Sokan választják mégis a szingliséget akarva, akaratlanul. A biológiai óra pedig ketyeg…No, de hagyjuk,  elég nekem a saját bajom. Mindenki ott rontja el az életét ahol csak tudja..!  Alkotmány biztosította joga.
Én is menekülni próbáltam a magányból – folytatta Foltos Gizi. Szilveszteri bulin ismerkedtem meg egy sráccal. Számomra megfelelőnek tűnt akkor. Addig - addig sutyorgott a fülembe, amíg állapotos nem lettem huszonöt éves koromban. A fiú szülei régi vágásúak voltak, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy Lajos feleségül vegyen, ha már jön a baba. Meg is tette, de sok köszönet nem volt benne. Asszony nevem lett tehát: Hadrián Lajosné. Évi lányom születése után Lajos úgy döntött, hogy ő nem bírja a gyerekbőgést, ezért pánikszerűen lelépett. Először felcsinált, utána lecsinált – próbált kedélyeskedni az életmentő. Azt hiszem, hogy valójában sohasem szeretett, csak szexuális köpőcsészének használt. Valószínűleg külföldre távozott a gyerektartás elöl, mert az országban nem találta még a Vöröskereszt sem…
Lehetett volna egy családom, de a sors megint közbeszólt. Egyetlen értelme maradt életemnek, a kislányom. Tartást adott nekem, volt miért, és kiért élnem, és dolgoznom. Ő volt az egyetlen jó dolog az addigi életemben. A volt uramat pedig egye meg a fene, ott ahol éppen van…!
Az idén lett volna huszonöt éves az én kis csillagom, de nem lett, mert egy részeg disznó felhajtott a járdára és halálra gázolta. Ezt a tragédiát nem lehet elfelejteni soha. Egy anyának az a legnagyobb tragédiája, ha a gyerekét elveszíti. Úgy éreztem, hogy megőrjít a fájdalom. Valami gazdag ficsúr lehetett a gázoló, mert pár hónappal megúszta. Valami sztárügyvéd féle védte, aki lyukat beszélt a bíró hasába. Valami idétlen pszichológiai dumával kábította a bíróságot, miszerint a védence is áldozat tulajdonképpen, és hogy elég büntetés az neki, ami történt, mert lelkileg ő is megsérült. Bla-bla-bla! Egy árva szó sem hangzott el arról, hogy én mit érzek!

Foltos Gizi alig tudott uralkodni magán. A tizenöt évvel ezelőtt keletkezett seb ismét felszakadt, és elemi erővel szakadt ki belőle a tehetetlen düh. Addig sem volt jó véleménnyel a bíróság pártatlanságáról, de ez a pojáca-per még évek múlva is hatással volt rá.
Sánta Bandi türelmesen megvárta, amíg az asszony valahogy megnyugodott, s bár Gizi idegen volt a számára, mégis tett egy tétova mozdulatot feléje, és óvatosan megsimogatta a fejét…
- Jól van na, semmi baj, nyugodjon meg – próbálta nyugtatgatni Bandi a felzaklatott asszonyt.
Pár percnyi hallgatás után folytatódott újdonsült társa története.

- Még pár évig vergődtem szülővárosomban, aztán feladtam. Szüleim és lányom sírján kívül semmi sem kötött már oda. Túl sok keserűség ért engem az ott töltött években. Elhatároztam, hogy eladom a szülői házat, elmegyek Pestre szerencsét próbálni. Mégis nagyobb a város, nagyobbak a lehetőségek, felejteni biztos jó lesz. A házunkért nem kaptam annyit, hogy lakást tudtam volna venni Pesten, így kerestem magamban albérletet, meg persze munkát is.
Szerencsém volt, mert egy női fehérneműt készítő cég alkalmazott meósnak, a végzettségem is meg volt hozzá. Egyébként ott aggatták rám a Foltos Gizi nevet – egy kis mosoly suhant végig az arcán. Legendásan jó szemem volt, a legkisebb hibát és foltot is észrevettem a fehér neműkön. A varrodában két Gizella is dolgozott, és így különböztettek meg minket.
Egyre nehezebben tudott talpon maradni cégem a kínai dömpingáruk miatt. Megkezdődtek hát az elbocsájtások. Mivel se kutyám, se macskám, ráadásul nem tartoztam a régi munkaerők csoportjába persze, hogy elsőként tettek lapátra. Sok helyen próbálkoztam munkát találni, de mindenhol leépítések voltak. Kezdett reménytelennek tűnni a helyzetem.
A házeladásból maradt kis pénzem is megfogyatkozott, enni pedig kellett, és az albérletet sem tudtam tovább fizetni. Szóval le is út, fel is út. Pillanatokon belül az utcán találtam magam. Hasonló gondolataim voltak, mint most magának, csak én a parton levő padon kötöttem ki, s nem a Dunában. Valami elemi, ősi ösztön idejekorán visszatartott a végzetes döntéstől: nem, azért sem adom fel, súgta egy belső hang. Ha szüleink kibírták a háborúk poklát, akkor én ne nyavalyogjak itt. Valahogy mindig lesz.
Lassan alkalmazkodtam a hajléktalanok életviteléhez. Ennek már egy éve. Fürdési lehetőség a hajléktalanszállón van. Éppen onnan tartottam a törzspadomhoz, amikor magával összefutottam a híd közepén. Őszintén meg kell mondanom, hogy kicsit önzésből szólítottam le a hídon. Aki régóta hajléktalan, az már távolról látja az embereken, hogy milyen gondok gyötrik. Láttam én is magán, ahogy nézte a kavargó vizet, hogy ez a szerencsétlen ugrani készül. Megsajnáltam, de ami a legfontosabb jó kiállású férfi benyomását keltette bennem. Csak nem hagyom, hogy a halálé legyen, inkább magamhoz édesgetem. Hiányzik egy jó társ mellőlem – Foltos Gizi a férfi arcát leste, miközben egy huncut mosolyt küldött feléje -, talán együtt könnyebb lesz. A többit már tudja…
Most itt ülünk egymás mellett ismeretlenül, azaz maga már sokat tud rólam, de én még semmit sem tudok magáról. No rajta – nógatta Andrást – kezdjen bele, mert még ránk esteledik, és a szállásra is el kell érnünk. Gondolom, hogy nincs hol lehajtania a fejét, ugye?
- Nincs, persze, hogy nincs - jött a gyors válasz a társától.
- Hát persze, úgy is néz ki, mint egy anyátlan, apátlan árva, ahogy a mondás tartja – pajkoskodott Gizi az újdonsült barátjával.
------------------------------------------------------------------------

Kerekes András története

  Kerekes Andrást meglepte a nő őszinte kitárulkozása. Az ő köreiben ez nem volt szokásos, de ebben a helyzetben helyén valónak tűnt az őszinteség. Jobb mindjárt az elején kiteregetni a lapokat, mint később hazudozásba menekülni. Sohasem értette azokat az embereket, akik egyik hazugságból a másikba esnek. Ennek az állapotnak a fenntartása komoly teljesítményt igényel az illetőtől. Állandóan ügyelni kell arra, hogy kinek mit mondott, mikor mondta, hol mondta, stb. Felőrli az ember energiáját. Ez egy téboly, ezt sokáig fenntartani úgy sem lehet. Szükségszerűen előbb-utóbb lebuktatja magát, s ha ez bekövetkezik, utána már azt sem hiszik el neki, amit kérdez.
- Hát legyen! Kegyed őszinte volt hozzám, s úgy tisztességes, hogy én is az legyek – kezdte történetét hősünk. Elöljáróban be kell vallanom, hogy  Ön most tényleg visszarántott az életbe. Kicsit szégyellem is magamat a gyengeségem miatt. Azt mondják, hogy az Isten mindenkinek akkora terhet rak a vállára, amekkorát még el tud viselni. Imponáló az élethez való ragaszkodása, talán tudok belőle erőt meríteni a továbbiakra…!
- Bízza csak rám magát, majd én kettőnk helyett is erős leszek. – jelentette ki Foltos Gizi. Bár gyenge teremtésnek látszom, a lelkem erősebb, mint a testem. No, de folytassa, mert telik az idő!

András rövid szünetet tartott, nagy levegőt vett, azután kezdett kitárulkozni újdonsült embertársa előtt.

- Én egy Pest közeli nagyobb településen születtem ezerkilencszázhatvankettőben, egy hagyományosnak mondott polgári családban. Édesanyám tanítónő volt a helyi általános iskolában, édesapám pedig főkönyvelő egy környékbeli TSZ-nél. Családom vallásos volt, s vasárnaponként templomba is jártunk. Szép gyerekkorom volt. Sohasem nélkülöztünk, a kornak megfelelően mindenünk meg volt. Az általános iskolát szülővárosomban végeztem, az érettségi vizsgát egy Budapesti gimnáziumban tettem le. Jó tanuló voltam világ életemben, ezért szüleim támogatták, hogy egyetemre menjek tovább tanulni. A Műszaki Egyetemre vettek fel, annak is az Építészmérnöki Karára. Ezerkilencszáznyolcvanötben lediplomáztam. Azonnal elhelyezkedtem egy fővárosi építőipari nagyvállalatnál, mint pályakezdő mérnök. Jó volt a tömegközlekedés, ezért bejáró maradtam Pest és a lakásom között
- Hűha, rögtön láttam magán, hogy nem akárkivel hozott össze a végzet – csicseregte Foltos Gizi.
- Igen, ígéretes pálya előtt álltam. Egy ideig minden rendben is ment – folytatta András. Befutottam az ilyenkor szokásos fiatal értelmiségi karriert. Munkahelyemen szemet vetettem egy csinos műszaki rajzoló lányra. Formás, kívánatos teremtés volt, a szemei úgy vonzottak, mint egy mágnes…Ezerkilencszáznyolcvanhétben feleségül vettem Évát, az örök nőt, és az új asszony velem jött a szüleim házába menyecskének. Két asszony akármennyire is igyekezett kompromisszumban lenni egymással, azért a súrlódások, csendes fojtogatások egyre szaporodtak anyós és meny között. Ezerkilencszáznyolcvannyolcban megszületett a fiam Gergő. Reméltem, hogy ez majd csökkenti a rivalizálást a két asszony között. Nem így lett. Azt vettem észre, hogy az anyám és a feleségem egyaránt birtokolni akart engem. Az egyik az anya jogán, a másik a feleség jogán…Mint  két kicsi kecske Ezópus meséiben, szóval mind a ketten vesztesek lettek, de én is. A „birtokvita” később átterjedt a fiunkra is. Lehetetlen helyzetbe kerültünk. Én úgy éreztem magamat, mint cintányér között a levegő. Száz szónak is egy a vége, a feleségem otthagyott, visszaköltözött szüleihez, természetesen magával vitte Gergőt is. Rövidesem el is váltunk Évával, amit mind a mai napig sajnálok, mert igazán szerettem azt az asszonyt. Talán, ha nem költözünk a szüleimhez más lett volna a helyzet… Késő bánat, eb gondolat, ahogy a szólás tartja. Újranősülésre ilyen előzmények után csak a balga ember gondol, pedig a munkahelyemen akadtak volna jelentkezők szép számmal…!
-  No látja Bandi, ezt elhiszem magának – huncutkodott Foltos Gizi.
- Akkor már féltem a nőktől, kívülről nem látszik, hogy kiben mi lakozik. Minden esetre nem bonyolódtam kalandokba. A válóperen az is kiderült, hogy a családjogi törvények a nők felé húznak. Akármelyik nő könnyedén ki tudja csinálni az urát, ha olyan a természete. Ha meg már gyerek is van, akkor a férfi eleve reménytelen helyzetbe kerülhet egy válás során. A szerencsétlen éjjel-nappal dolgozhat, hogy biztosítsa családja részére megélhetést. Előteremtheti a lakást, autót, a tőle telhető összes anyagi javakat. Ó, komolyabb indok nem is kell a váláshoz, elég, ha a menyecske kijelenti, hogy elhidegült a férjétől, és többé nem képes vele együtt élni. Na, ezek után mi fog történni? – tette fel a költői kérdést András magának. Hát persze, a közös együttlét alatt szerzett lakást az asszonynak ítélik, és a gyereket is! Ráadásul gyerektartást kell fizetnie, és ha hitelt vettek fel a férfi terhére, hát akkor még azt
is behajtják rajta. Mire észbe kapna a szerencsétlen már az utcán van csupasz fenékkel a hátsó részén. Köszönöm, de ezt a perspektívát meghagyom másnak! Hát ezért nem nősültem újra.
András kicsit kiszusszantotta magát, mielőtt belekezdett volna a folytatásba. Foltos Gizi ezúttal csendben maradt, a hallgatása is lehet egyféle válasz. Érezte, hogy amit most hallott bizony  elképzelhető.

- Az élet a legnagyobb kombinátor, néha nagyon furcsán tudja a dolgokat elrendezni -  folytatta András.
Talán nem szép dolog ilyeneket mondanom, de a válásomat előidéző, és okozó civakodó asszonyokat a sors megbüntette. Végtelenül sajnáltam mind a kettőt, mert az egyik az édesanyám, a másik az elvált feleségem volt, s a sors súlyos gyógyíthatatlan betegséggel „bűntette” őket. A fiam tíz éves lett, amikor Évánál előrehaladott fehérvérűséget diagnosztizáltak. Fél évig élt még, azután eltávozott. Gergő fiam hozzánk került, mert én voltam a legközelebbi hozzátartozója. Idegenként kezelt minket Éva „áldásos” nevelésének eredményeként. Édesanyám megpróbálta visszaédesgetni az unokáját, de ez már életében nem sikerült. Nála méhnyak rákot állapítottak meg, s hatvan éves korában érte utol a halál. Apám sem élt sokkal tovább, bánatában a pohárhoz nyúlt. Részeg állapotban beleesett egy tóba, mivel úszni nem tudott, bele is fulladt szegény. Hatvankét éves volt akkor.
- Sajnálom, igazán sajnálom – biztosította együttérzéséről Gizi.
- Köszönöm, de még csak a felénél tartok – válaszolta András. Ott maradtam egyedül, én is árván, mint Kegyed annak idején. Egy tizenkét éves fiúnak anya is kellene, ráadásul erősen kamaszodott is. Amikor bántani akart, akkor azt vágta a fejemhez, hogy az én családom miatt hallt meg Éva, az anyja. Ezek után hiába próbáltam közelebb kerülni a fiamhoz, többé nem sikerült, amíg nálam volt. Nem hibáztatom, mert nagyon kevés időt tudtam vele tölteni, hiszen dolgoznom kellett. Kettőnkről gondoskodtam, a kiadások meg egyre csak nőttek. Lazításra nem maradt idő. Egy magányos férfi egyedül egy gyerekkel, komoly kihívást jelent. Egy nő ezt jobban tudja megszervezni hasonló esetekben.
Jobban érthető sok minden a jelenlegi helyzetemben, ha a munkahelyemről is szót ejtek. A gazdasági válság egyre szorítóbb volt, amit nálunk is lehetett érezni. Az amerikai bankár urak kapzsisága, felelőtlensége két vállra fektette a világ számos gazdaságát. Először azzal etették a népet nálunk Magyarországon, hogy minket csak a válság szele fog megérinteni. Az idő múlásával kiderült, hogy a kis szellőből bizony komoly vihar kerekedett, és nyakig merült az ország az adósságba. Hasonló etetés történt az emberek magánéletében is! A média minden lyukából ömlött az emberek felé a csábító ajánlatok tömkelege: fedezet nélkül kaphatsz hitelt, legyél trendi és vedd meg, amit szemed-szád megkíván. Elérhető számodra mostanság minden földi jó: plazma TV, új autó, újítsd fel kopott lakásodat…! És a nép, az Isten adta nép százezrével költekezett erőn felül. Hogy miből? Hát hitelből. Szinte utánuk dobták a pénzt. Sajnos magam is bedőltem a kapzsi pénzügyi ördög csábításainak.
-  Valóban nehéz ellenállni a pénz csábításának – mondta részvéttel Foltos Gizi. Úgy lehet vele az ember, mint amikor egy csóró csávó - aki életében még sohasem lakott jól - beszabadul a dúsan terített svéd asztalhoz és degeszre zabálja magát, és végén a vendéglátója kamatostól benyújtja a számlát. No, ez ám a pofára esés…!
-  Igen, valahogy így jártam én is – erősítette meg Gizi véleményét András. Két és fél millió forintnak megfelelő svájci frankhitelt vettem fel egy banktól lakásfelújításra, öt éves futamidővel. Semmi gond, ez így jó lesz, gondoltam, s lazán tudom majd törleszteni…
Ember tervez, Isten végez, ahogy a közmondás tartja, rövidesen kirúgtak az állásomból. Nem szeretnék igazságtalan lenni a volt cégemmel szemben, mert az én hibám volt. Ahogy apámmal is megesett, én is inni kezdtem. Amikor a húsz éves lett a fiam elém állt és közölte velem, hogy külföldre megy. Neki elege van ebből az országból, és egyáltalán nem szeretne úgy élni, ahogy a környezetében látta…Kezdetben írt néhány e-mailt, de lassan azok is elmaradoztak. Az én leveleimre pedig már nem is válaszolt.
Kollégáim jóindulatúan próbálták elkenni italozásomat a főnökség előtt, de a bimbi előbb-utóbb mindig kiborul. Statikai felmérést kellett végeznem egy újonnan épülő irodaházon, és ahogy tébláboltam az építési területen beleestem egy munkagödörbe. Nyílt törés lett a lábszáramon. A balesetvédelem emberei azonnal vizsgálatot indítottak és – fájdalom… - megállapították, hogy a dolgozó ittas volt. Persze kirúgtak, betelt a pohár! Sajnos a törött jobb lában az összerakás után picit rövidebb lett, azóta bicegek.
Ha most mérleget készítek, akkor kiderül, hogy semmim nem maradt. Szó szerint mindent elvesztettem, azaz hogy a lakásom még megvolt egy csomó adóssággal. A csekkek pedig kitartóan jöttek. A végeredmény az lett, hogy a bank elárvereztette a lakásomat. Ez két napja történt. Alaposan átgondolva helyzetemet úgy döntöttem, hogy akkor ennyi volt…, irány a Duna híd! A többit már tudja.
---------------------------------------------------------

Foltos Gizi nagy vonalakban valami hasonló történetre számított. A délutánból este lett, mert még nagyon sok mindenről beszélgettek egymással. A hasonló sors összekovácsolja az embereket. A nap vége felé úgy érezték mind a ketten, hogy tulajdonképpen nagyon régóta ismerik már egymást, bár még személyesen nem találkoztak. Erre a régi öregek azt mondták volna, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket.
Későre járt, és a zárás előtt szerettek volna a szállóra érni. Jól ki kellett lépniük, de Andrásnak ez nehezebben ment a lába miatt. Foltos Gizi elébe állt és mondta:
-  Tudja mit András? Hadd adjak magának egy hajléktalan nevet, a mi szokásaink szerint, mert ha nem én teszem, akkor teszi más.
-  És mi lenne az? – érdeklődött rezignáltan az új név várományosa.
-  Talán nem bántó, de mégis jellemző lehet a Sánta Bandi titulus. Rendben? – érdeklődött Gizi.
-  Remek – törődött bele Kerekes András. Kevesen mondhatják el úgyis, hogy két keresztanyja és két neve is van, ha vagyona egy szál se!
A hajléktalan szálló közössége befogadta, és elfogadta Sánta Bandi társaságát. Ettől kezdve „hivatalosan” is közéjük tartozónak tekintették. Befogadni és megszokni két különböző dolog. A kényszer nagy úr, egyáltalán nem vágyott ilyen társaságra, de mivel kedvezőbb választási lehetősége nem kínálkozott, hát jöjjön, aminek jönnie kell – gondolta rezignáltan. Még mindig jobb pozícióban van, mintha szó szerint az utcán egy padon, aluljáróban, vagy valamilyen hideg zugban kéne meghúznia magát éjszakára.  Itt legalább tető van a feje felett, s némi tisztálkodási lehetősége is lesz. Meg itt van vele újdonsült barátnője Foltos Gizi, aki már egy éve hajléktalan, és az új utcai „karrierjét” segít egyengetni…!

---------------------------------------------------------------

A kórházban

Foltos Gizi már a mentőben magához tért. Zavarodottan nézett körbe, nem tudta hol van és hogy került ide. Az utolsó emlékképe az volt, hogy ültek a padon Sánta Bandival, és utána se kép se hang. Kérdésére a mentőápoló elmondta, hogy az egyik férfi „kollégája” hívta ki őket, mert ájultan esett le a padról, most éppen a kórház felé tartanak.
Kicsit kellett várni a orvosra, aki kezelésbe vette Foltos Gizit. A szokásos rutinvizsgálat következett: vérvizsgálat, meghallgatta a szívét, a tüdejét, stb. Az orvosok rendszerint csak kérdeznek a betegtől, azok meg locsognak-fecsegnek, hátha valamivel segíteni tudnak a diagnózis felállításában. De hogy vélhetően mi lehet a baja a páciensnek, csak a legvégén közlik, miután az illető halálra izgulta magát. Az ember már csak olyan, hogy mindig a legrosszabbra gondol először, mert ahhoz képest minden már csak jobb lehet…
-  Asszonyom – kezdte Végvári doktor - , komoly cukorbetegsége van, bár szerintem ezt már tudta eddig is. Benn kell tartanunk néhány napig, hogy beállítsuk az inzulin szintjét. Van azonban még valami. Újabban nem érezte fáradékonyabbnak magát, valamiféle nyomást nem  érzett a mellkasában, ugyanis gyengélkedik kicsit a szíve is.
-  Hát csak azt éreztem, hogy nem vagyok már a régi – vallotta be Foltos Gizi. De én mindezt betudom a jelenlegi sorsomnak.
- Családtagja, rokona, barátja segítségére tudna lenni? – kérdezte együtt érzően az orvos. Mert egy kíméletesebb életmód sokat segítene az életkilátásaiban.
- Doktor úr! Nézzen rám! Kétlábú szerencsétlenség vagyok. Kinek kellek én már? – küszködött könnyeivel Gizi. Van ugyan egy szintén hajléktalan férfi ismerősöm, de hát neki sincs senkije és semmije. Csak mi ketten egymásnak.
Rövid tépelődés után Végvári doktor csak annyit kérdezett, hogy mikor jön be a barátja látogatóba?
-  Hát azt nem tudom megmondani, mert biztos azt sem tudja, hogy hol vagyok – felelte Gizi.
- Erre csak azt tudom mondani – válaszolta az orvos -, hogy ha igazán fontosak egymásnak, akkor megtalálja magát. Arra kérem, hogy ha bejön a barátja, akkor küldje be hozzám.
---------------------------------------------------------------------

Foltos Gizit egy hatágyas kórteremben helyezték el, Ő volt az ötödik beteg. Nagyon szokatlan volt számára a tiszta ágynemű, a tiszta falak, a menetrendszerinti étkezés. Egyáltalán a rend. Bántó távolságtartással viseltettek vele szemben a betegtársak, amit már fel se vett. Volt ideje megszokni az utcai két év alatt az emberek hozzáállását a hajléktalanokkal szemben. Ilyenkor csak az bántotta, hogy az égvilágon semmit sem tudnak róla, mégis ódzkodnak tőle. Ám ő már tudta, hogy nagyobb alázattal kell élni, mert bárkivel előfordulhat a sorskivetettség. A szülése óta nem volt még betegként kórházban. Mint a legtöbb ember - ha csak teheti - kerüli ezt a helyet. Egy előnye azért van az ittlétének: kulturáltabb napokat fog eltölteni, ha csak néhány napig is…Két év nagy idő az utcán, egy kicsit elvadul már az ember. Sokan közülük nem is akarnak visszatérni a régi, megszokott életükbe. Foltos Gizi kivétel. Ő szeretne ismét családot, biztonságot, meleg otthont, és ha nem túl nagy a kérése Istenhez, akkor egy megbízható hű társat, Sánta Bandi éppen jó lenne…
Igen, Bandi. Jön-e meglátogatni őt, kitart-e továbbra is mellette, most a betegségében is. Megannyi kérdés kavargott a fejében, amelyekre egyenlőre nem jött felelet senkitől sem. A napi események kifárasztották az asszonyt, a képek elmosódtak agyában, s szép csendben álomba merült.

----------------------------------------------------------------------

Nyugtalanul várta a reggelt Sánta Bandi. Előre eltervezte a napi programját. Fürdés, borotválkozás, és utána irány a kórház, ahová Foltos Gizit vitte a mentő. Úgy gondolta, hogy a belgyógyászatra szállították.
- Randira mész Bandi, he?– ugratta az egyik sorstársa. Nagyon szép puccos dáma lehet a nagyságos asszony, aki miatt így kicsíped magad. Egyik ismerősömnek van egy szmokingja, vedd fel azt. Abban olyan úriember kinézeted lesz, hogy akármelyik nőt megdöntheted…- röhögött saját viccén Ficsúr, a munkanélküli vasbetonszerelő. Ha egyáltalán képes vagy még valamire a te korodban – tette hozzá önelégülten, s tovább röhögött.
A hajléktalanok társasága roppant vegyes, van ott mindenféle ember. A társadalom egész keresztmetszete képviselteti magát. Sánta Bandi a neveltetése, műveltsége miatt az elit közé tartozott a hajléktalanok között. Az alacsonyabb rangúak sokszor még a nyolc elemit sem végezték el. Az ordító társadalmi különbséget szemtelenséggel próbálták kompenzálni. Úgy gondolták, hogy ha beszólnak a magasabb intelligenciájú társaiknak, akkor nagyobb lesz a tekintélyük a többiek előtt. Szánalmas lelkek…!

Vegyes érzésekkel lépett be a belgyógyászat lengőajtaján. Fogalma sem volt arról, hogy mi fogja várni. Szemben volt egy nővérpult, ahol két fiatal lány tétlenkedett. Felfigyeltek  a rosszul öltözött ötven év körüli emberre. Megengedtek maguknak egy szemtelen beszólást:
-  Bácsi, eltévedt? Mit keres errefelé, ez nem a hajléktalan szálló! – fölényeskedett az egyik agyonsminkelt plázacica.
-  Nem, nem tévedtem el, tudom, hogy ez egy kórház, bár ahogy az épület állapotát elnézem ez sem különb egy hajléktalan szállónál! – fröccsentette oda a kisasszonynak Sánta Bandi. Szinte otthon érzem magamat, és ahogy önt elnézem kisasszony, hát nyugton állíthatom, hogy nálunk a hurka zsírt a kenyérre kenik, nem pedig az arcra…! – adta meg a kegyelemdöfést a pimasznak.

Kész. További szemtelenkedés kizárva. Visszabillent a világ tengelye.

-  Uram, kit tetszik keresni? – váltott kulturáltabb hangra a másik lány.
- Tegnap hoztak be egy cukorbeteg hajléktalan nőt. A neve Foltos Gizi,…akarom mondani Hadrián Lajosné – helyesbített Sánta Bandi.
Rövid keresgélés után megkapta a szobaszámot: 103.
Némi izgalommal állt meg a kórterem ajtajában, ám Gizit nem vette észre. Éppen indult volna kifelé, amikor egy hang utána szólt:
-  Hé, Bandi! Hova mész, még be sem jöttél és máris menni akarsz? – torkollta le Gizi a látogatót. Vagy másik asszonyt keresel? – incselkedett vele. Aggódtam, hogy egyáltalán bejössz-e?
-  Szia Gizus! Hát annyira megváltoztál, hogy meg sem ismertelek. Tiszta hálóing, tiszta ágy, fésült haj…
Csak a testileg, lelkileg összetartozók örülhetnek így egymásnak, ahogyan ők tették. A ragaszkodást, a szeretetet nem lehet így megjátszani, ehhez a szív őszintesége kell. Az együtt átélt hajléktalan élet megannyi nyűge-baja kiérlelte bennük a feltétlen összetartozás érzését. Ez egészen más volt, mint a színes bulvár lapok címlapján vigyorgó sztárok sokadik örök hűséget ordító talmi, „örök szerelme”…Ez valódi öröm volt, a szegénységben fogant néma hűség megnyilvánulása.
Igen, fogták egymás kezét, nem is tudták, hogy mi történik körülöttük. Nem törődtek a világgal, csak beszéltek, beszéltek. Akkor csak ők voltak, senki és semmi más! Töviről hegyire elmeséltek egymásnak mindent. Fogalmuk sem volt meddig tartott ez az állapot, csak az ügyeletes nővér szólt már Sánta Bandinak, hogy ideje mennie, mert el kell látni a betegeket.

Foltos Gizi elmondta azt is, hogy a szeretetszolgálat egyik aktivistája – Magdika – szerzett számára hálóinget, tisztálkodási eszközöket, hogy valahogy kinézzen. A katolikus szeretetszolgálat emberei rendszeresen látogatják a kórházakat. Esetében Várhegyi doktor úr szólt telefonon, hogy elkéne a segítség egy hajléktalan asszony számára. A látogatás befejeztével Gizi még tolmácsolta a doktor úr kérését, miszerint szeretne beszélni Sánta Bandival.

Az ötvenes éveit taposó Várhegyi doktor a szobájában volt, egy másik nővel. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. A nőről kiderült, hogy ő az a bizonyos Magdika a szeretetszolgálattól. Leültették Sánta Bandit, aki vegyes érzésekkel várta a megbeszélnivalókat.
-  Kerekes úr! Hadriánné Gizi betegünk magán kívül senkire sem számíthat! Ezt gondolom tudta eddig is? – így az orvos. Most egy kicsit többről van szó. Az eddigi életmódja nem folytatható tovább, mert végzetes lehet a számára.
Röviden ismertette Foltos Gizi egészségügyi állapotát, bár szigorú értelemben nem tehette volna meg, mert nem volt közeli hozzátartozója. Ez az a helyzet, amikor a szükség törvényt bont. Szerencsés esetben az emberség mindig felülírja a törvényt.
Sánta Bandi tehetetlenül hallgatta az orvos mondanivalóját, mert magát sem tudta normálisan ellátni, hát még egy beteg asszonyt!?
- Mégis mit tehetnék? Persze, hogy számíthat rám Gizi, de hogyan tudnék én segíteni? Hiszen magam is földön futó vagyok? - kérdezte kétségbeesetten Sánta Bandi.
- Nos, azért van most itt Magdika a katolikus szeretetszolgálattól, hogy ajánlatot tegyen magának – válaszolta Várhegyi doktor úr. Kérem, hallgassa őt figyelmesen…

Magdika ismert volt már a hajléktalanok között. Sokukat személyesen is ismerte már. Sánta Gizivel még az első évben találkozott egy hideg téli estén, amikor forró teát, és némi enni valót hozott az utcán élőknek. Ő segítette Gizit is abban, hogy odataláljon a hajléktalan szállóra még mielőtt kihűlne.
-  Kedves András! Személyesen mi még nem találkoztunk, de ettől függetlenül sokat tudok magáról – kezdett a mondanivalójába Magdika. Ön alkalmas arra, hogy gondoskodjon Giziről, és én ebben a segítségére leszek.
Sánta Bandi közbe akart szólni, de az asszony jelezte, hogy várja meg a mondanivalója végét.
-  Ott kezdem, hogy a katolikus szeretetszolgálat kapcsolatban van sok céggel, különböző szervekkel. Jelzik nekünk, ha valahol munkalehetőség adódik, persze nem valami fényes állásokról van szó, de a semminél több. Gizi nem maradhat továbbra az utcán, és ha megígéri, hogy gondoskodik róla, akkor én viszont egy állást ajánlok fel magának.

A szerencsétlen ember először fel sem fogta, hogy mit mondtak neki, ezért rá is kérdezett:
-  Jól értettem Magdika, állást ajánlott nekem? – kérdezte Sánta Bandi.
-  Azt bizony – jött a megerősítő válasz Magdika részéről. Információim szerint maga komoly ember, bár a sors kicsit meggyötörte, mégis alkalmas a társadalomba való visszailleszkedésre, és főleg tudna gondoskodni Giziről is!  Száz szónak is egy a vége: elfogadja- e a lehetőséget, vagy sem?
-  Mi az, hogy! Persze! Természetesen! Szinte nem is tudom elhinni, hogy ez velem történik! – fakadt ki Sánta Bandiból az örömteli meglepetés.
- Rendben, akkor a következőket kell csinálnia, hogy a dolog sínen legyen – kezdett bele Magdika. Innen a kórházból egyenesen elmegy a szeretetszolgálat raktárába, és jelzi a raktárosnak, hogy én küldtem. Már várni fogja magát. Az ott levő ruhákból öltözködjön fel tisztességesen, végül is „állásinterjúra” megy – mosolyodott el az asszony. A várható munkahelye egy élelmiszer raktárbázis lesz, amely egy magyar tulajdonú élelmiszer-üzletláncot lát el. Ha megérkezett, akkor keresse Miklós Gergely raktárvezetőt. Hivatkozzon rám ott is, ő is tudni fog magáról…De igyekezzen, mert a leendő munkahelyére délután ötig oda kell érnie.
Ezek után még néhány operatív információval látta el Sánta Bandit, és azzal bocsájtotta el, hogy most még ne szóljon Gizinek, mert ha valamiért nem jönne össze a dolog, az utána nagyobb csalódás lenne a számára.
---------------------------------------------------------------

A munkahely

Csak a mesékben vannak ehhez hasonló esetek – gondolta Sánta Bandi -, és épp vele történik mindez, hát ez valóban mesébe illő. Nagyon furcsa érzés uralta el gondolatait. Magában leszámolt más mindennel, csak Gizi, az Istenáldotta teremtés tartotta a reményt mindkettőjükben. Most rajta a sor. Először Gizi megtette meg az életét, most ő fogja megmenteni az övét. Rongy ember lennék, ha nem törődnék vele. Meg egyébként is, azt hiszem, hogy megszerettem – vallotta be magának is Sánta Bandi. Sohasem gondolta, hogy éppen a számkivetettség fogja őket egymáshoz sodorni. Jó létben könnyű asszonyt találni egy férfinek, de a nélkülözés egészen más. Aki a nyomorúságban is kitart mellette, társa marad a kiszolgáltatottságban is, hát azt az asszonyt az Égiek küldték a  számára – elmélkedett tovább Sánta Bandi.
Kicsit körülményesen, de megtalálta a raktárbázist. Tudta, érezte, hogy ez a találkozás minden szempontból sorsdöntő lehet mindkettőjük számára. Szíve hevesebben vert, igyekezett összeszedett maradni. A portán kért útbaigazítást, miszerint Miklós Gergely raktárvezetőt keresi.
A raktárral egy légtérben, üvegfallal elkülönített kis irodában találta meg a főnököt. Éppen telefonált, s intett, hogy üljön le, mindjárt végez. A szokásos bemutatkozás után mindjárt rá is tért a lényegre.
-  Magát tehát a Magdika küldte ide ugye? – érdeklődött Miklós Gergely.
-  Igen, a katolikus szeretetszolgálattól, és azt mondta, hogy…- próbálta folytatni Sánta Bandi.
- Jó, jó, mindent tudok, amit tudnom kell magáról és a társáról. Magdi mindenről tájékoztatott telefonon. Azért pár szóval azért mesélje el, hogy mi a szakmája, hol dolgozott, meddig dolgozott, stb. – kérte a főnök Sánta Bandit.
Mély lélegzetet vett, aztán nekilendült a beszédnek. Annyi élettapasztalata már bőségesen volt, hogy csak a lényegre koncentráljon, a főbb adatokra. Szinte távirati stílusban adta elő mondandóját, óvatosan kikerülve azt a tényt, hogy alkohol problémája volt a munkahelyén. Talán megbocsájtható nekem, mert amióta Foltos Gizivel vagyok, azóta egyáltalán nem iszom… – gondolta magában Sánta Bandi.
Pár perc múlva Miklós Gergely leállította a beszédfolyamot.
-  Ennyi elég lesz – mondta. Ha Önnek is megfelel, akkor azonnali belépéssel felveszem hivatalosan kertésznek, valójában mindenesnek. – közölte a főnök. Tudja, annyi státuszunk nincs, hogy külön kertészt, külön éjjeliőrt, külön raktári segédmunkást felvegyünk. Tudom, hogy nem teljesen korrekt, de nekünk most olyan ember kell, aki mindenhová „bevethető”, ahol éppen szükség van rá…! A munkaideje hivatalosan nyolc óra, hiszen a munkaszerződésben valamit rögzíteni kell, ahogy a többi munkatársunknál is. Ám Önt kötetlen időbeosztással tudom csak felvenni, persze nem hivatalosan…Nem árulok zsákbamacskát, sokan jelentkeztek erre az állásra, de a fenti feltételek, és a minimálbéres fizetés nem felelt meg nekik. Nem voltak elég elszántak…, válogatósak voltak!
Miklós Gergely kicsit kivárt, nézte Sánta Bandi arcát, hogy mit gondol a feltételekről. Kedvezőtlen változást nem látott rajta, ezért folytatta.
-  Úgy gondolom, hogy maga lesz az én emberem, ezért még valamit elárulok. Mivel hajléktalan, és komolyan gondolja, hogy ki akar szakadni jelenlegi helyzetéből, ezért tudok biztosítani kettejüknek egy szobát, ahol ellakhatnak Gizivel. Nem egy szálloda, de aki az utcán élt eddig, annak már ez is az. Tudja, az én családom a rendszerváltás idején menekült ide Romániából, ezért pontosan tudom és érzem, hogy mit jelent hajléktalannak lenni. Akkor Magyarország befogadott minket, és ezt a jótéteményt most nekem kötelességem visszaadni! – érzékenyült el a raktárvezető.

Sokan mondják, hogy a szegény mindennek tud örülni, mert akinek semmije sincs kevéssel is beéri. Sánta Bandi most úgy érezte, hogy sokkal többet kapott, mint amire egyáltalán számíthatott. A kitaszított, hajléktalan ember a társadalom perifériáján vegetál. Onnan nagyon nehéz, de még többször lehetetlen felemelkedni. Az emberhez méltó életbe való visszakapaszkodáshoz pusztán az akarat nem elég. A körülmények szerencsés együttállása mellett megfelelő szintű intelligencia is szükséges.
Sánta Bandi szemei bepárásodtak. Legtöbbször bánatában sír az ember, de ritkán előfordul, hogy örömében is. Ezek az öröm könnyei. A férfiak többsége ritkán teszi, szégyellik ezt, most még sem tudott meghatódottság nélkül reagálni az életmentő lehetőségre.
- Uram! Ígérem, hogy nem lesz velünk semmi gond – kezdte Sánta Bandi. Amilyen munkára megkér, maradéktalanul elvégzem. Nem akarok nagy szavakat használni, de Ön most egy család életét mentette meg…!  - törölgette szemeit Bandi.
- Rendben! Most jöjjön végigvezetem a raktárban, az udvaron, és megmutatom a szobájukat is – tájékoztatott a raktárfőnök. Utána visszajövünk ide, és elintézzük a hivatalos formaságokat.

Sánta Bandi bódultan követte a főnököt, a nagy öröm megzavarja az embert. Először a raktáron vezette végig a főnök újdonsült munkatársát. Bemutatta az ott dolgozóknak, s kérte őket, hogy fogadják be megértéssel.
-  Látja, ez egy élelmiszer raktárbázis. Ha körülnéz láthatja, hogy rend van – tájékoztatta Miklós Gergely. Mégis előfordul, hogy a mozgatás során egy zsák kiszakad, a flakonok kirepednek, stb., szóval időnként szállítási és raktározási veszteség keletkezik. Ezeket a jegyzőkönyvezés után összetakarítjuk és kidobjuk a szemétbe…- folytatta zavartan a főnök. Szóval azt akarom mondani, hogy az előírásoknak megfelelően ezeket nem szabad újracsomagolni élelmiszerhigiéniás szempontból, ám emberi fogyasztásra még alkalmasak… Ha érti mire gondolok…- mosolyodott el együttérzően.

A raktár után végigmentek az udvaron, ahol a főnök megmutatta mi hol található. Odavezette Sánta Bandit egy kupac összetört, vagy sérült faraklaphoz is.
-  Ha úgy gondolja, akkor ezeket a kidobás helyett el is tüzelheti a többi papírral együtt, ha fűteni rakarnak. Így legalább két legyet ütünk egy csapásra: meleg is lesz, és az udvaron rend is lesz.

Utoljára került sor a telek végében árválkodó kisebb téglaépületre. Sajnálták lebontani a raktárbázis építésekor. Előzőleg irattár és bútorraktár volt, később itt alakítottak ki egy szobát az éjjeli őrnek. Jelenleg az egyik szobában a kertészeti munkák eszközei voltak, a másik megmaradt az éjjeliőri helységnek vízzel, villannyal, WC – vel.
-  Hát ez lenne a leendő lakásuk – nyitott be az épületbe Miklós Gergely. Kettejüknek elég lesz. Amennyiben szükségük lenne még valamire, akkor szóljon nyugodtan. Még valami nagyon fontosat kell mondanom! A raktárbázis közmű szempontjából egységes egész, tehát a maguk által elfogyasztott vizet, villanyt a rezsiből fizetjük. Ez azt hiszem, hogy jó hír ugye..? Ha belegondolunk, akkor gyakorlatilag az egész fizetését magukra fordíthatják, mert itt minden más megtalálható.
-  Nem is tudom, hogy mit mondjak – kezdte Sánta Bandi. Idő kell, mire mindezt feldolgozom magamban. És a lehetőség, hogy tudok gondoskodni a társamról, Giziről is, hát ez messze meghaladja a legmerészebb álmainkat…Csak egyetlen kérésem lenne, és nem szeretnék visszaélni a jóságával, de még néhány napig be kell mennem hozzá a kórházba…Ugye megérti…?
-  Rendben, a kötetlen munkaidőbe ez még belefér – egyezett bele a főnök. Holnap reggel kezdhet rögtön fűnyírással, mert közeleg a Húsvét, és a nyuszi akármilyen fűbe nem tojik – kedélyeskedett Miklós Gergely. Ha elvégzi a mindenkori kiadott munkát tisztességesen, akkor jól kijövünk majd egymással – váltott „főnöki hangra”. Most pedig jöjjön velem, kitöltjük a szükséges papírokat! Egyébként pedig Isten hozta a cégnél!

Sánta Bandi azonnal visszasietett a volt éjjeliőri szobába. Szemrevételezte a berendezési tárgyakat. A főbb dolgok megvoltak: asztal, két szék, szekrény, egy régi öntöttvas tűzhely, polcok. Az apróbb dolgok még hiányoztak, ami otthonossá tesz egy szobát, de az majd Gizi dolga lesz úgyis…- gondolta. Számukra ez most egy lakás, ez egy otthon, Olyan amilyen, de akkor is otthon, és az övék. Többé már nem hajléktalanok…
Leült a lepedő nélküli csupasz ágyra, és maga is meglepődött, amikor ösztönösen imádkozni kezdett. Nagyon régen, még gyerekkorában imádkozott utoljára. Ideje, hogy köszönetet mondjon a Gondviselőnek, mert ami vele ma történt csodába illő.
---------------------------------------------------------------

Húsvét a családban

Reggel hat órakor Sánta Bandi nyitotta ki a raktárbázis kapuját, és majd ő fogja becsukni este hatkor is. Rögtön nekiállt füvet nyírni, hogy gyorsan végezzen, és szaladhasson Gizihez a kórházba megvinni a jó hírt. Ez volt a bemutatkozó munkája, ezért nagyon odafigyelt a minőségre. Nem hagyott ki semmit. Az udvar szinte fellélegzett, élénkzöld színre váltott, a levegőben üde fűillat terjengett. Utána meglocsolta a virágokat, amelyeken látszott, hogy már régen gondozták őket. Gondolta is Bandi, hogy igen sok a teendő, s ha majd Gizi is itt lesz, segíteni fog a munkában. Neki a vérében van a virágápolás.
Tíz óra körül elkéretőzött a főnöktől és irány a kórház. Mintha szebb lett volna körülötte a világ, úgy érezte, hogy az emberek és a virágok is visszamosolyognak rá. A Nap ma délelőtt csak neki süt, a madarak neki dalolnak, a lágy tavaszi szellő senki mást, csak őt simogatja. Igen, ez a boldogság, ami a zaklatott életében oly kevésszer látogatta meg. Anyagi értelemben semmije sem volt, mégis úgy érezte, hogy egy csapásra mindent megkapott, amire szüksége volt. Ajándék ez a sorstól, húsvéti ajándék. Varázsütésre munkája, fizetése, otthona lett, és ami a legfontosabb egy szerető asszony várta…A lelke csordultig megtelt örömmel, most már csak Gizit szeretné hazavinni, és többet nem is vár az élettől! „Hazavinni”, azt gondoltam, hogy hazavinni? – visszhangzott a fejében újra, meg újra. Amiről régóta álmodoztunk mind a ketten, most végre valóra válhat? Lehet közös otthonunk, akkor mi most már egy családod alkotunk Gizivel…? – elmélkedett tovább. Ide-oda csapongtak a gondolatai, de mindegyik kettőjük közös élete körül forgott.

Észre sem vette, hogy mikor ért a kórházhoz. Rossz lába ellenére kettesével szedte a lépcsőket. A nővérpult mögött megint két - de most másik -  kisasszony tétlenkedett, és most mennyivel más volt a reakciójuk. A tegnapi hajléktalan ruházat után, egy elfogadható külsejű, jó megjelenésű férfi állt előttük. Gizi már várta Bandit a látogatóknak fenntartott váróteremben.
- Bandi! Sánta Bandi te vagy az? – tört ki belőle a csodálkozás. Hát veled mi történt? Tegnapról mára úriember lettél? Megfogtad az Isten lábát? Látszik rajtad, hogy valami nagy dolog van a háttérben. Új ruha, nyakkendő, s vigyorogsz, mint a tejbetök…! – reagált a minderre Foltos Gizi. No, ne kéresd magad, mondd már! – türelmetlenkedett az asszony.
-  Várjál Gizus, mondom, csak előbb ülj le! Nem szeretném, ha rosszul lennél közben. Még magam sem hiszem el, ami történt, de mégis igaz! – mosolygott Sánta Bandi.

Kicsit várt, amíg Gizi lelkileg is felkészül a közlendők befogadására. A szívbetegeknek óvatosan kell adagolni a nagyon fontos információkat.
-  Tegnap, amikor bementem Várhegyi doktor irodájába, akkor Magdika is ott volt…Mivel én vagyok a legközelebbi „hozzátartozód” – mosolygott Gizire Sánta Bandi -, így nekem mondták el az állapotodat. Közölték velem, hogy a betegségeid miatt a hajléktalan életmód tovább nem tartható fenn. Úgy tűnt, hogy mindkettőnkről, és a körülményeinkről a katolikus szeretetszolgálat már tudott. Kapcsolataik révén felajánlottak nekem egy  állást, valamilyen multi cég élelmiszer – raktárbázisán, és még egy szolgálati lakást is!
-   Bandi! Ne szórakozzál velem! Az ilyennel ne viccelődj! – torkolta le elbizonytalanodva az asszony.
-  Eszem ágában sincs ezzel szórakozni, minden szavam igaz! – tört ki Sánta Bandi. Sőt, Te is velem jössz, Te is részese vagy az életemnek. Úgy kaptam meg az állást, hogy ha betegségedben gondoskodom rólad, amit én e nélkül is megtettem volna. Tudod Gizus, mi már végérvényesen összetartozunk, mi már régóta élettársak vagyunk. Ha nagy szavakat akarnék mondani, akkor azt is mondhatnám, hogy Te meg én már egy család vagyunk…! Amikor kiengednek a kórházból, akkor hazaviszlek az otthonunkba!

Sánta Gizi körül forogni kezdett a világ. Túl sok volt ez egyszerre. Percekbe telt, mire felfogta Sánta Bandi szavait. Újra és újra visszakérdezett, hogy jól értette-e amit hallott. A férfi türelmesen válaszolgatott elég időt hagyva a befogadásra.
Sánta Gizi törölgette a szemeit. Értelmileg felfogta, de érzelmileg még nem tudta feldolgozni a hallottakat.

-  Várj csak Bandi, hagy foglaljam össze, amit mondtál! – reagált az asszony az elhangzottakra. Akkor mi ketten már egy családnak számítunk, és majd a kórházból együtt hazamegyünk az otthonukba! Jól értettem? Jól értettem azt is, hogy vége a hajléktalanságnak, hogy visszatérünk a normális életbe? Kikerülünk a mocsokból, a szánalmas emberi roncsok világából? Hogy újra lehetnek álmaink, hogy visszakapjuk az elveszett, ellopott becsületünket? Nem kell többé kukázni, az emberek többé nem tekintenek minket koszos lábtörlőnek…? Megint lehet névnap, szülinap, húsvét, hogy karácsonyfánk is lesz, amit feldíszíthetek…Hosszú évek után újra elmehetünk szeretteink sírjá…- Gizi nem volt képes tovább folytatni álmai özönét, mert feltörő könnyei beléfojtották a szót.
Sírt, sírt a szerencsétlen. Belesírta többéves bánatát a világba.
-  Lehetséges mégis újrakezdeni egy normális férfi oldalán?  Volt értelme reménykedni abban, hogy egyszer jobb élete lehet? Tényleg vége lehet ennek a nyomorúságnak? – zokogott tovább az asszony.
Igen, Gizi most már felfogta érzelmileg is azt, amit hallott Banditól. A kopott kórházi asztal fölött  erősen fogták egymás kezét. Ebbe a kézfogásba sűrűsödött minden öröm és bánat, az együtt töltött közös sors, a megalázó számkivetettség minden keserűsége.  Ezt a köteléket többé nem lehet elszakítani… Percek teltek el, mire Gizi valahogy megnyugodott. Bandi az ápolónőktől kért valamilyen nyugtatót, mert a szívbeteg asszony nagyon felzaklatta magát. Együtt visszatértek a kórterembe, lefektette kedvesét, és megvárta mire hat a gyógyszer, és Gizi mély álomba merült. Szüksége is lesz a pihenésre, mert holnap nagy nap lesz mindkettőjük számára, Új időszámítás kezdődik életükben, a közös életükben. Nagyon sok a bepótolni való. Az utcán eltöltött egy – két év visszavonhatatlanul belevésődött testükbe, lelkükbe. Eljött az ideje annak, hogy újra visszataláljanak önmagukhoz, mert a hajléktalan sors szétzilál maga körül mindent, amit az ember fontosnak tart.

A kórházakban az a szokás, hogy az egészségileg arra alkalmas betegeket hazaengedik hétvégére, vagy nagyobb ünnepekre, és ha szükséges, utána további kezelésekre visszamennek. Foltos Gizit ez a nap húsvét szombatján érte el. Beállították a vércukor-szintjét, megvizsgálták a szívét és a megfelelő gyógyszerjavaslatokkal is ellátták. A zárójelentés utolsó bekezdésében életmódváltást, jobb körülményeket írt oda Várhegyi doktor. Hát igen…Pontosan ez az, ami eddigi életéből hiányzott.  Betegségének elhatalmasodása is részben a hajléktalan sorsnak volt köszönhető.
A doktor tapintatosan érdeklődött új helyzete felöl, és a kapott válaszokból egy megnyugtató kép rajzolódott ki számára. Szemmel láthatóan ez az asszony nem ugyanaz volt, mint akit a mentők néhány nappal ezelőtt behoztak az osztályára. Várhegyi doktor néhány egészségügyi és emberi jó tanáccsal látta el elbocsátott betegét.
Bandi és Gizi nagyon hálás volt a kórházban történtek miatt, különösen Várhegyi doktor úr, és Magdika emberséges hozzáállásáért. Újra visszakapták az életüket. Éppen Húsvét szombatja volt, és a belgyógyászatnak sikerült elintézni azt, hogy a két nincstelen embert a betegszállító autó „hazavigye”.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              
A betegszállító „taxi” - ahogy ők mondták – kitette Bandiékat a raktárbázis főbejárata előtt. Szombat lévén a dolgozók már hazamentek. Ki-ki készülődött a húsvéti vacsorára.
-  Gyere Gizi, hazaérkeztünk, amíg jobb nem akad, addig ez lesz az otthonunk! - invitálta  Bandi  az „új asszonyt”.
Egy pillanatra megálltak a szolgálati lakás ajtaja előtt, mert „Gizi embere” rámutatott az ajtón egy névtáblára, amelyen ez állt:
KEREKES ANDRÁS  és  FARAGÓ GIZELLA

-  Csupa nagybetűvel, ahogy kell…! Nincs többé Foltos Gizi és Sánta Bandi – jegyezte meg András.
Gizit megint elöntötte az izgalom, hiszen nem minden nap léphet be az új otthona ajtaján. A szobába lépve még egy meglepetés érte, mert ez a jó ember kitett magáért: terített húsvéti asztal várt rájuk. No, ez már sok volt mára.
-  Ennyi öröm egy napra azért már túlzás – mondta Gizi. Mivel érdemeltem én ezt ki? – kérdezte.
-  Jaj, Gizi! Ne beszélj már ilyeneket – zsörtölődött Bandi. Ez mind neked köszönhető, a kitartásodnak, az élni akarásodnak, a benned levő örök reménykedésnek…! Tudod jól, hogy nélküled én már sehol sem lennék. Te tartottad bennem a lelket a pokolban is…Ez a legkevesebb, amit én viszonozni tudok Neked. Egyébként is – ha nem vetted volna észre – nagyon közel kerültél hozzám érzelmileg is…- dadogta Bandi zavartan. A fenébe, csak kimondom: azt hiszem, hogy  beléd szerettem  - lepődött meg maga is a a vallomásán!
A férfiak nem szeretik az ilyen érzelmi megnyilvánulásokat. Bele is pirult rendesen, mint egy hazugságon kapott kisdiák. Ám ami elhangzott, az bizony elhangzott…! Visszaút nincs!
Gizi rettenetesen élvezte a férfi  zavarát, gonosz módon még egy kicsit ki is várt, mielőtt válaszolt volna.
-  Na végre! Mi tartott ilyen sokáig? Azt hiszed nem vettem észre, hogy milyen szemekkel nézel rám? A fenébe is! Én nem csak hajléktalan voltam, hanem hús-vér nő is. Hogy ne érezd magad érzelmileg kiszolgáltatottnak, bevallom én is, hogy hasonlóan érzek irántad! Most aztán egyikünk sem vethet a másik szemére semmit sem…! A férfiak olyan mulyák tudnak lenni, hogy még azt sem veszik észre, ami az orruk előtt történik. Amikor a hídon találkoztunk, akkor én az értésedre adtam, hogy jó vagy nálam…! – folytatta az incselkedést Gizi. Te meg csak arra tudtál gondolni, hogy hol fogsz aludni…
Szép kis Rómeó vagy mondhatom!
Még néhány percig civódtak, ahogy a szerelmesek szoktak. Ez is része a családi életnek. Mindketten érezték, hogy ezek a percek fontosak a most alakuló közös életük kovászaként. Egy minőségileg más viszonyrendszer köti most már össze őket. Furcsa dolgokat tud a sors kiagyalni: sok családot a nyomor szétzilál, Gizi és András életét az utcai nélkülözés pedig összekovácsolta…! Kettejük között ezt a kapcsot a pokol tüze hegesztette össze. Erre a sajátos érzelmi állapotra jellemző a holtomiglan-holtodiglan kifejezés. Nincs nagy esküvői csinnadratta több száz vendéggel, sürgő - forgó felszolgálókkal, csak két ember van, akik némán is tudnak örök hűséget fogadni egymásnak.

Gizi - az örök nő - azonnal birtokba vette a „lakást”. A szekrényben ruhákat, ágyneműket, cipőket talált, amelyeket Bandi kért a szeretetszolgálattól. A polcon edények sorakoztak, az egyik sarokban öreg hűtőgép vigyázott a romlandó élelmiszerre. Az egymás mellett levő két kiszuperált vaságy tiszta ágyneművel várta leendő vendégeit.
-  Ha már belaktuk a szobát, akkor szeretném kicsit otthonosabbá tenni – fuvolázta Gizus. Ne érts félre, de nagyon látszik, hogy férfi ízlés és férfi szem állította össze a stafírungunkat.
-  Óh, Istenem! Miért nem lepődök meg? – válaszolt tettetett bosszúsággal András. Mintha már halottam volna valahol, valamikor ezeket a mondatokat. Kész szerencse, hogy csak egy szobánk van. Gondolom függönyöcskéket, párnácskákat, terítőket, és még polcocskákat is szeretnél ugye Gizus? – incselkedett András.
A bölcselet szerint egy nő beszédére adott válasz egyben a következő vita kezdetét is jelenti…Ezt megelőzendő, András javaslatára a szerényen, de a Húsvéti ünnepeknek megfelelően asztalhoz invitálta kedvesét.
Vacsora közben szólt az öreg rádió, amelyben az alkalomnak megfelelően valamilyen egyházfi mesélt a szeretetről, Jézus szenvedéseiről. Arról, hogy értünk emberekért halt kereszthalált, a mi bűneinket váltotta meg, és a feltámadással reményt adott mindenkinek. Reményt arra, hogy igenis lehetséges újrakezdeni a szeretet erejével, csak hinni kell és bízni egymásban…
Gizi és András egymás szemébe nézett, némán megfogták egymás kezét. Érezték, tudták, hogy amit most a rádióban hallottak, az nekik szól, róluk szól…!
Igen, sikerült. Elérték a partot, az örvény felszínre dobta őket, ami kevés embernek adatik meg. Valamit tudtak, valamiben különbek voltak, mint az alulmaradt sorstársaik. Inkább csak érezték, sem mint tudták sikerük titkát, ami a húsvéti misztériumból eredeztetett!

_____________________________________

6.                             UNOKÁINK IS FOGJÁK LÁTNI?  NAGY VENDEL VERSEI

                                              IGAZGYÖNGYÖK KAGYLÓK REJTEKÉBEN

                                                                 ALEXA   KETTŐ ÉVES

Csicsergő csöpp cseresznyeszája

Csodájára csendül csacsogva.

A neve: Alexa.

Piros pöttyös

  Pörgős ruhája.

Perdül forogva.

Hajcsat kerül

Szöszke hajába.

Faragok Neki

Bicskával, fából

Kisökröt, s jármot.

 Háncsból fonok

Aranyos istrángot

Csuhéból kötök

 Sárga hajú bábot.

Elmesélem Neki 

A mesés világot.

Megfejtjük közösen

Az éjszakai álmot.

Fejét simítva

Megszédülök, olykor,

Egyensúlyomat elveszítem,

Azonnal ugrik:

Papa, megkeresem!

                                     2012

………………………………………………….. 

BIANKA EGY ÉVES

Bianka, pici lány,

Csöppnyi lénye

Csupa báj.

Apró lába

Tipeg- topog,

Topánkája

Kipeg- kopog.

Kiskocsija

Nyikorog,

Fogacskája

Csikorog.

Fitos orra

Fintorog.

Meggyszín szája

Mosolyog.

Gyöngyfogak közt

Kacaj fakad,

Gurul mint a

Karika.

Tündér lány

A BIUSKA.

                            2012

.............................................................................

USGYIKA A SETTENKEDŐ

Keletről pitymallik,

Hajnal akar lenni.

Felveti fejét a Nap,

Láttatja koronáját.

Fekszem az ágyon

Becsukott szemmel,

Mint rendesen.

Nem jött az álom

Hiába várom

Csendesen.

Surranó árnyék, 

Aprócska léptek,

Halk neszezése 

Jut el fülemhez,

Szemem hunyva hagyom.

Kis tenyerével

Simítja arcom,

- Melyik az?

Szigort színlelve

Kérdem, s összerezzen,

Mint ki tilosban jár

Halk szuszogással

Szeppenve áll.

Ágyam előtt.

- Te vagy?

Kérdem enyhülve.

- Igen, te vagyok!

Felel lelkesen,

De már fejét rázza, 

Rájött a hibára.

- Nem, papa!

- Én vagyok,

- Alexa!

S könnyem csordul

A gyűrött párnára.

                                 2013.01.18

................................................................................

JÁTÉK AZ ÉLET

Papa játszunk!

Gyere játszani.

Tudsz játékot?

Tudok is,

Játszottunk is.

De legjobb játék az:

Elbújtam!

Keress meg!

S én benne vagyok.

Fölfele nézek,

Fejemet forgatom

Ő lábamnál guggol

Huncutul.

Szemeit kezével takarja.

Papa!

Ne fönt keress!

Itt vagyok lent!

S én könnyezve

Lehajolok érte.

Megvagy Babám!

Itt van egy

Pici lány.

                                     2012

MEGJEGYZÉS:  Játék a kettő éves Alexa unokámmal.

_______________________________________________________

7.                                                      TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT

                 Soponyai Mihály: A TITOKZATOS KOLESZTERINBAJNOK..A.VÖRÖSHAGYMA.

A népi gyógymód évezredek óta ismeri és veti be ezt liliomfélék családjába tartozó növényt.
Javítja a májfunkciót, az emésztést, használták vértisztítóként,szíverősítőként.
Jól alkalmazható megfázások ellen, de mégis most a koleszterin javító hatását emelném ki a vöröshagymának. Dr. Gurewich, a Tufts Egyetem professzorát elkeserítette a szívinfarktuson átesett betegei koleszterinszintje. Ugyanis a szívroham egyik oka a kevés HDL koleszterin és a sok LDL koleszterin. Ha a beteg ugyanazt az étrendet folytatja, ami szívrohamának oka volt, a jövőben is szívrohamokra számíthat és előbb-utóbb belehal. Szóval a professzor egyik lengyel származású munkatársára hallgatva döntötte el, hogy betegeit hagymakúrára fogja. A napi egy nyers hagyma fogyasztása megdöbbentő eredményekre vezetett. Betegeinél a HDL-LDL koleszterin aránya egy-két hónap múlva javulni kezdett, a napi egy hagyma elfogyasztásának hatására. Hamarosan a HDL koleszterin megkétszereződött és meg is maradt tartósan.
Minden 1%-nyi koleszterin szint csökkenés, 2%-kal csökkenti a szívroham kockázatát! A vöröshagyma bizonyult a leghatékonyabbnak, de csak nyersen hozott javulást. Minél csípősebb a hagyma, annál hatásosabb. A magyar a hagymát is hagymával ette valamikor, s még népdalaink némelyike is utalt a tarisznyában lapuló vöröshagymára.
Nem is betegeskedtek annyit az emberek, amíg kenyéren és hagymán éltünk. Még miért jó ez Neked?
A hagyma hígítja a vért, csökkenti a vérrögképződést - sütve, főzve is -, elpusztítja a baktériumokat, szabályozza a vércukorszintet. Még az emésztést is segíti!
Koleszterinjavító hatása mellett a hagyma kiváló tüdőtisztító is, ezért a városi embernek egyenesen kötelező, bár erre a lila fajta a megfelelőbb.
Hogyan edd? - Nyersen rakhatod kenyérre, vagy vághatod salátába. A nyers fogyasztás szabályát betartva csak képzeleted szab határt annak, hogyan, mivel készíted el.
Mennyit egyél? - a kísérletek alapján már napi fél vöröshagyma hatásos. Meddig tartson a kúrád? - ha koleszterin csökkentés a célod, legalább 2 hónapig végezd!
Összegezve, koleszterinszinted javulása érdekében:
1, Egyél több nyerset, és kerüld a zsírban, olajban sütött dolgokat. Használj hidegen sajtolt olajat és egyél magvakat, hogy májad az érvédő HDL koleszterint állítsa elő.

 Ezt tanácsolja dr. Bieler.
2, Egyél hónapokig naponta legalább egy fél fej vöröshagymát, hogy megjavítsa csökkentse a rossz, és javítsa a jó koleszterin mennyiségét
véredben - javasolja dr. Gurewich. Minél csípősebb a hagyma, annál jobb a hatásfoka!
+1 ötlet: az LDL koleszterin magas értéke miatt az érfalra rakódó nyálkát kiválóan oldja egy csodálatos déligyümölcs: a grapefruit.
Sajátos vegyületei úgy oldják fel a lerakódott, érszűkítő anyagot, mint zsíroldó a tűzhelyre égett zsírt. Ha nem vagy hajlandó lemondani a zsíros
ételekről, legalább fogyassz rendszeresen grapefuitot! Ne várd a csodát, mert csodák között élsz. Egyik ilyen csoda a hagyma, kezdd el fogyasztani még ma!
Ui.: hagymaszag ellen zárd az étkezésedet szegfűszeg vagy édesköménymag rágásával, utóbbi kiváló erjedésgátló is egyben. A tojás: a hiedelmekkel ellentétében nem ártalmas,
sőt, a jó koleszterint, a HDL-t emeli!!!
Egy jó hír: naponta egy pohár borocska csökkenti a koleszterin szintedet!!!
Jó étvágyat és jó hangulatot hozzá!!!

Újhelyi Jenő: pipacsok

________________________________________________________________

8.                    FELHÍVÁS!   Nagy Bandó András:  VAKVEZETŐ KUTYA, KOPA MARCI

 Kedves Mindenki!
Pár napja egy jótékony esten olvastam föl a kutyás verseimből...
ez az est Kopa Marciért, pontosabban az őt vezető ebért, egy vakvezető kutya képzéséért jöttünk össze Pécsett, a Szlyven Rendezvényházban...
Tkp. minden rendben volt, megható és szívet melengető program volt, de a végén tudtam meg, hogy megint úgy jártunk, mint több ilyen esten: a vakvezető kutya képzéséhez szükséges 1,5 millió Ft-ból mindössze 400 ezret dobtunk össze...
Mint tudjuk, egy kutyát 1-2 évig képeznek, hogy gazdija bátrabban gyalogolhasson közöttünk. Marci kiskorában vesztette el a szeme világát, azóta csak emlékei vannak erről a szép világról... Hallatlanul szimpatikus, kedves, tinédzser fiú, aki ír, verset mond (gyönyörűen!), tanul, és boldog ember, így, vakon is...arra gondoltam, megkérlek Benneteket, segítsetek kicsit Ti is.
Ha 500 Ft-ot, azaz 3 gombóc fagyi árát átutalod vagy befizeted az alanti számlára, és ezt a kérést megosztod az ismerőseiddel, barátaiddal, talán a sok kicsiből is összejöhet a másfél millió...
Tudd: ez a kutya kb. 8-10 évig szolgálja Marcit, azután minden kezdődik elölről, új kutyussal, új kiképzéssel, hogy Marci otthon legyen itthon...
Kérlek, kattints a megosztásra, és egy kis összeggel segíts! Tudni fogsz róla, ha összejön a szükséges pénz!
Köszönöm, Marci nevében is!
Reggel nézz ki az ablakon: gyönyörködj, figyeld a madarakat, a fákat, a felhőket... és gondolj arra, Marci mindazt csak hallja, amit Te látsz!... Szolidaritás... a legfőbb emberi erény...

Kulturált Állattartásért és Tiszta Környezetért Egyesület
adószáma: 18399628-1-02
számlaszám: 50800197-15325684

Iban (nemzetközi bankszámla) száma: SWIFT (BIC) kód- TAKBHUHB
HU86-5080-0197-1532-5684-000-000

Szigetvári Takarék

........................................................................................

 Jó Barátok! Ismerősök!
nem tudom, kit mennyire és hogyan érintett meg Kopa Marci és vakvezető kutyája története, azt tapasztalom, vagy talán nem látom a kommenteket, hogy alig-alig...
Nagyon fáj... (J. A.)
Ide emelek még valamit, és nyugtassatok meg, hogy emberből vagytok... Nézzétek meg, (8.58), és keressetek alkalmat, találjatok módot arra, hogy nem mentek el érzéketlenül Marci ügye mellett...

 http://atv.hu/videotar/20130409_hova_mehetunk_be_vakvezeto_kutyaval

Kilencvenezer érintett

Magyarországon évente négyezer ember veszíti el látását, első sorban valamilyen betegség, főleg a cukorbaj következtében, s az új központok évi 1200 személy ellátását biztosítják. Hazánkban összesen 90 ezer vak vagy látássérült embert tartanak nyilván. Rehabilitációt eddig csak a Vakok Állami Intézetében végeztek, ahol évi 40 embert tudtak ellátni. A TÁMOP program február 28-án véget ér, és úgy néz ki, hogy az állam minden kötelezettsége ellenére nem tartja fenn tovább az intézményeket. Székesfehérváron már felmondtak a szakembereknek, és velük együtt várhatóan mindenhol szélnek fogják ereszteni a vakokat is, tekintet nélkül azok állapotára és a hosszú várólistákra.

atv.hu / Hetek / Makki Marie-Rose

http://atv.hu/belfold/20110301_negyezer_ember_vakul_meg_evente

________________________________________________

9.                                       Jeney András:  A könnycsepp értéke

  A porban fekvő és rengeteg sebtől vérző alakot ketten rugdosták, ketten kövekkel és földdel dobálták, s még legalább egy a szabadon hagyott részen hatalmasakat köpött feléje.  Nem tudott már nagyon védekezni, nem sírt és lassan azon vette észre magát, hogy a kezeit sem emeli fel maga elé.
 Amikor leteperték és rárontottak,sejtette, hogy így lesz. Nem volt benne biztos, hogy nem vétkezett azok ellen, akik nekiestek, de tudta, hogy bűne mindössze csak annyi lehet, hogy akkor egyszer tévedett. Nem is volt ez igazi tévedés, csak olyan „valakiért való hallgatás” , vagy valami ilyesmi. Ám abban a körben ez senkit nem hatott meg, amit tett, vagy inkább „nem” tett, az szemét húzás volt és most megtorlást , azaz vért kívánt.
-  Te szemét!- kiáltott rá az egyik.
-  Menj a fenébe!- folytatta a társa, majd fölmarkolt egy adag sarat és célzás nélkül ráhajította.
 A vizes földgombóc nagyot csattanva érte el az arcát, majd röviddel utána jött a többi is.
 A semmiből egy hatalmas testű kutya ugrott elő. Koszosan repült előre; füleiből az egyik tépett volt, a másik bután konyult a fejére és az egyik szeme zöldes hályoggal fedetten pislogott maga elé.
 A barna-fekete bundája a rászáradt sártól csomósan lógott, farka hasonlóan, de nyílegyenesen állt hátrafele. Lábaival, ahogy az emberek elé toppant, egy adag vizet szétfröcskölt, majd ahogy hörögve, morogva kivillantotta tűhegyes fogait, nyál csorgott ki a pofájából. Hatalmas fogsora alatt és felett az ínyét is megmutatta, majd olyan erővel ugatni kezdett, hogy a hangja megremegtette mind az állatot, mind a jelenlevőket.
 Aztán ugrott és rávetette magát az első alakra, aki éppen eldobta a követ a kezéből a földön fekvő társára. A harapás a csuklóján érte, majd a kutya lendülete leterítette őt is a másik mellé. Aztán amikor már arra várt, hogy megint kap az eb harapásából, amaz ahelyett, hogy ezt tette volna,megint ugrott és feldöntötte a másik állót is.
- Mi a fene? Te idióta dög!- üvöltött amaz.
 A többieknek nem kellett több. Ahányan voltak, annyi fele rohantak el. Hátra sem néztek, csak nyakukba szedték a lábaikat és mindegyikük addig szaladt, amíg bírta.
 A kutya még mindig nem adta fel. Ott állt a most ledöntött két alak előtt és vicsorgott, ugatott és ide-oda csattogtatta agyarait.
 Az az ember, akit a támadók kínoztak és a megalázásba nyomtak a sáros földre, nem mert mozdulni. Ő sem ismerte a közéjük ugrott kutyát; veszettnek vélte és mivel az őt ért ütések és rúgások sokaságától semmi ereje nem maradt már, nem volt képes felugrani és elmenekülni. Még az eb elől sem.
 Amaz viszont csak a másik kettő felé araszolt és ugyanúgy, mint néhány pillanattal előbb, halálos hangokkal adta tudtára a sárba fetrengőknek: végetek van!
 Az egyiknek beleharapott a lábába, aki hiába rúgott, a fogak megtartották és belemélyedtek a húsába; vére serkent ki, majd fájdalmában úgy felordított, hogy ez megadta a másiknak az erőt. Felugrott és minden lélekjelenlétét, valamint erejét összeszedve elrohant.
- Hagyj már békén!- kiáltott a megharapott, majd kezeivel támaszkodva és hátrálva távolodni kezdett.
 Az ugatás hol morgássá vált, hol nyálcsorgással összekötött hörgéssé, de a kutya nem követte a „menekülőt”. Aztán az is elfelejtette a lábába nyilalló fájdalmat, feltápászkodott és szaladni kezdett.
 A négylábú elcsendesedett, mordult még egyet, majd ránézett arra az emberre, akit még nem is olyan rég társai ütlegeltek. Az remegett a félelemtől, aztán ahogy észrevette, hogy a kutya már nem morog, ránézett. Eltelt még vagy néhány másodperc, amíg rájött, hogy őt nem fogja bántani. Sőt! Pont ő mentette meg.
 Az állat pislantott egyet, majd miután még egyszer elmerengett a távolba elrohanó emberek után, hátsó lábaira ült.
- Köszönöm!- nyögte az ember.
 A „megmentő” odaandalgott hozzá, megszagolta, majd megnyalta a saras és véres kezét.
„- Nincs mit!”- gondolta, majd odaült mellé.
 Az ember nagyon lassan felült, majd felállt és megcirógatta őt a füle tövénél.
- Tényleg jókor jöttél. De ki vagy te?- kérdezte tőle.
„- Láttam, hogy bajban vagy. Gondoltam jól jön, ha közbelépek.”
- Hát meghálálni nem tudom neked, mert nekem sincs, de tényleg kösz!
 Az eb odadugta fejét a kezéhez, majd ránézett és amikor amaz elindult, lassan, egy lépéssel mellette vele ment.
 Egy idő után vele maradt, pedig az embernek nem volt mit adjon neki. Sem gyakori meleg, sem gyakori hús, vagy hasonló. Néha egy-egy apró, de mégis jó falat, egy kibélelt és összetákolt ól, ritkán egy kedves szó, de ennyi.
     Aztán egyik nap az ember amikor arra gondolt, hogy meglepi őt és hazavitte az úton megtalált tárcát, majd azt odaadta neki,csak megcirógatta, de nem szólt semmit.
„- Nos ez olyan, amiben ti azokat a vacak és ehetetlen , kerek fémeket tartjátok, de ha jól láttam, abból lehet enni venni. Ugye jó lesz?”- gondolta a kutya, majd kinyújtotta a nyelvét és mosolyogni próbált.
 Az ember mintha megértette volna a gondolatait, ránevetett, majd megint megvakarta a füle tövét és megszólalt:
- Te egy aranytojást tojó tyúk vagy! Vagy egy kutya...
 Aztán elment és napokig nem is jött elő. A kutya ott ült a bejáratnál, figyelte és várta, hogy a gazdi mikor és legfőképp mivel tér majd haza.
„- Talán akad valami pici falat...Talán egy apróbb olyan husika...vagy egy kis tej...”- gondolkodott.
 Este jött haza. Koszos volt, büdös és ide-oda tántorgott. Szemei furcsa ködben tekintettek lefele, kezében egy üveget szorongatott és nagyokat köhögött. Amikor odaért hozzá, meghúzta az üveget, majd amikor abban már nem maradt semmi, eldobta oldalra.
- Te nyamvadt dög!- vicsorgott rá, majd átlépett rajta és magára csapta az ajtót.
„- Mi van vele?”- állt fel az eb, majd miután szaglászni kezdett az ajtón, s nem érzett semmit, felnézett a kilincs felé.
 Az ajtó feltárult, megjelent a gazdi és elüvöltötte magát:
- Azt hitted, hogy kapsz zabálni? Mit képzelsz? Menj és keress magadnak valami kukát és...Na azt hiszem ...hukk...Mit is beszélek ennek a dögnek?- majd megint bevágta az ajtót.
 Felkavarodott a világ. A meleg elillant, a szél feltámadt és eleredt az eső. A nap elbújt hetekre,vagy napokra, nem lehetett hallani a madarakat sem, de a kutya lefeküdt a lábtörlőre és a mancsára tette a fejét. Várt.  Néhány nap után megjelent az ember, aki amikor kinyitotta az ajtót, rámosolygott; keze ismerősen nyúlt a fejéhez és nevetve, jó hangon beszélt hozzá:
- Te vagy a legjobb, aki lehetsz !
 S ő felugrott, elkezdte csóválni a farkát, majd odadugva a fejét a kedves kézhez, megnyalta azt.
„- akkor minden rendben?”- gondolta megnyugodva.
 Nem jött felelet, csak újabb mosoly, majd az ember elment.
 Napokig megint nem történt semmi, majd az egyik este ahogy hazaért a gazdi, nem nézett rá, csak szótlanul berobogott az ajtón.
„- Megint mi a baj?”- nézett fel ismét a kilincsre, s ahogy várta, az le is mozdult, az ember egy darab húscafatot dobott le. Aztán a bejárat becsapódott.
 Nem volt kedve megenni. Jó ideig gondolkodott mellette, de hiába érezte a gyomrában a kellemetlenűrt, lehajtotta a fejét és miután legördült egy könnycsepp az orra tövén, lehunyta szemhéját és elaludt.
 Arra ébredt, hogy valami nagyon nem jó. Remegett alatta a föld, furcsa izzást érzett maga körül, majd amikor talpra ugrott, megcsapta az orrát a csípős füst.
„- Baj van! Hatalmas baj van! Halló! Halló!”- kezdett ugatni mindenfele, majd kaparni kezdett az ajtón ahonnan dőlt ki a füst.
 A ház lángokban állt. A vörös és egyre jobban táncoló fenevad, amitől minden élő fél, beborítva a  falakat, kezdett mindent megenni.
A következő pillanatban hátralépett, majd nekiugrott az ajtónak.  A bentről nyitva tartott zár miatt a bejárat szinte azonnal feltárult, így ott termett az előszobában.  Szaglászott, kereste a gazda szagát, azt, aki most mégsem volt sehol.  Csak a füst, meg a tűz.
„- Igen, ott...gyengén, de ott...”- futott át az agyán, majd követve szimatát, beljebbszaladt.
 Ott köhögött az ember, kezét ide-oda lóbálta és ahogy megmozdult, feldöntött maga körül mindent.
„- Itt! Ide! Hallod? Hallod?”- ugatott felé, majd odaszökkent hozzá és belekapott a nadrágjába.
- Hol...khhhggg...hol...khgggg...- fuldoklott amaz.
 A kutya húzta és fejével tolta az embert, s amikor kiértek a házból, addig nem hagyta őt el, amíg már nem érezte a forróságot. Ekkor valahonnan víz csapott a házra, s másik emberek kezdtek el özönleni körülöttük. Némelyik szaladgált, de egyikőjük a gazdit és őt is messzebb vitte a háztól.
 Aznap este egy idegen helyen ültek és amikor ránézett a kutyára a „megmentett”, csak halkan ennyit mondott:
- Köszönöm!
 Sok idő telt el, s egyik nap megint ott fekhetett a bejáratnál, meg ha akart, a kibélelt lakhelyén.  Figyelte a napot, a madarakat, a szelet, az esőt, ám azok nem beszéltek hozzá. Ha rájuk vakkantott, mindegyikük azt suttogta vissza, hogy:
„- Kevés ilyen kutya van...”
 Aznap és az utána következőkben nem jött elő az ember. Néma volt a ház, s hallgatott mindenki. Valahogy nem csilingelt a szomszéd szélkakasa, nem nyávogtak a macskák, s nem jött a postás sem, hogy levelet hozzon.
 A kutya megkereste a régen elásott húsdarabot, majd mivel napok óta nem evett, rágcsálni kezdte. Íztelen volt, meg száraz is, de hús és csillapította az éhséget. Amikor már végzett, s az ereszcsatorna alatti mélyedésben meglapuló kevés vízzel leöblítette, hirtelen feltárult az ajtó és kirontott az ember.
 Nem szólt semmit, rá se nézett az ebre, hanem feltépte a kaput és elrohant.
„- Egyszer majd mellém ül és biztos mesél. S ha akarja, megint hozok neki olyan tárcát...”- nézett utána.
 S jött az este. Köhögés, büdös és az az egykori kép, amit a kutya már ismert: artikulálatlan hangok, egy üveg, ami elrepül, majd a rácsapódó ajtó.
 Nem a lábtörlőre feküdt le, messzebb ült és figyelt. Halkan, pislogva, hogy mikor és hogyan tárul fel a bejárat. Az pedig nem  váratott sokat, nyílt, s jött az ember kifele. Egyik kezében egy darab hús, a másikban egy furcsa és hosszú valami.
- Húst akarsz, te nyavalyás?- hörögte az ember. - Nesze, zabáld meg!
 Nem mert elindulni. A hús már messziről is csalogatta, de az a másik kézben tartott valami, az nem okozott jó érzést, hanem baljós félelmet csalt beléje.
 A férfi közeledett és csak nyújtogatta a falatot, majd amikor eléért, a másik kézben tartott rúd meglódult.
Dongott, csattant, és olyan kemény volt, hogy a kutya érezte, törnek a csontjai.
Nem mozdult. Az ember üvöltött, már kétszer ijesztett, aztán ütött ismét, de ő nem mozdult.
„- Köszönöm, hogy segíthettem!”- gondolta utolsó pillanatban, majd elterült és lehunyta szemeit. A zöldeset ugyanúgy, mint a másikat.

„Az ismeretlen elhunyt egyetlen értéke egy a nyakában lévő, fehér-fém nyakláncon függő fehér-fém foglalatú zöld színű kő, melynek az értéke a tudomány mai állása alapján felbecsülhetetlen... A tudósok a Segítség-köve nevet adták neki”

______________________________________________________

10.  MEDITÁCIÓ

Kapcsold be az olvasó gépedet, és feküdj le kényelmesen, és halkan hallgasd a meditáció szövegét, és relaxálj, érezd magad kellemesen.

Gerencsér Hajnalka: Tavasz

Helyezkedj el kényelmesen. A gyakorlat ülve és fekve egyaránt végezhető. Végtagjaid ne keresztezzék egymást. A meditációt nyújtott gerinccel végezd ,hogy az energia nyugodtan áramolhasson Benned. Figyelj a légzésedre és ne hagyd,hogy gondolataid elkalandozzanak.
Vegyél orron át mély lélegzetet,tartsd benn,majd nagy sóhajtással szájon át fújd ki!Orron át ismét vegyél mély lélegzetet,hagyd,hogy átjárjon,majd miközben kifújod a levegőt,próbáld vele együtt kifújni a negatív gondolatokat is. Most tisztítjuk a lelkedet.
Ismét vegyél mély lélegzetet,majd amikor kifújod,érezd,hogy tisztul a lelked,s a rossz gondolatok helyét szeretet tölti fel. Ez a szeretet szétárad benned,s nyugalmat ad.
Egy óriási kertben vagyunk. Érezd a tavaszi virágok illatát. Vegyél ismét mély lélegzetet,s engedd,hogy átjárjon ez a kellemes illat,majd a levegőt kifújva adj minél nagyobb teret a kellemes élményeknek!
Érezd a zöld pázsit friss illatát! Elindulunk. Biztonságban vagy. A tavaszi szellő lágyan simogat. Ezernyi virágillatot hordoz. Egy orgonabokorhoz vezet utunk. Az orgonát a természet úgy alkotta meg,hogy az összetartozást és az összefogást jelképezze. Míg egyetlen virágocskája elveszik a bokorban,de egy hatalmas virágfejben megbúvó sok pici virága finom illattal ajándékoz meg. Leülünk egy padra. Megérkeztek a fecskék. A fecskepár nagy gonddal építi fészkét,a remekmű hamarosan elkészül. A fecske szeret az emberek közelében élni. Vidám csiviteléssel ébreszti őket. A villanypóznán gyakran gyűlik össze a vidám fecskesereg.
Lassan felállunk,a virágzó fákhoz visz az utunk. Festőiek ezek a fák. Mintha megannyi virágtündér telepedne parfümbe burkolózva ilyenkor a fákra. Rózsaszín szoknyácskájukat a természet szabta. Némelyik fodros,némelyik szűk,némelyik mini,némelyik hosszú,Bájos ez a tündérsereg. Gyermekkorunkat idézi. Lassan haladunk tovább. A lágy szellő ibolyaillatot hoz. Ezt a szerény virágot leginkább kellemes illata teszi ismertté. Szívjuk be illatát. Megnyugtat Ez a természet ajándéka. A lila, ibolyakék, indigókék színek vizualizálása a harmadik szemünkre hatnak,a belső látást erősítik.
Szép lassan haladunk a kert kapuja felé. Itt nyílik a gyöngyvirág,a május hírnöke. Szinte halljuk,ahogy kis csengettyűik vidám dallamot játszanak. A kert kapujához érve véget ért a sétánk. Lassan térj vissza Te is!Figyelmedet összpontosítsd a légzésedre!
Orron át vegyél mély lélegzetet,majd tartsd benn,s fújd ki a levegőt. Ismét vegyél mély lélegzetet,s tartsd benn,majd gondolj az előbb átélt élményre és fújd ki a levegőt szájon keresztül!
Mozgasd meg végtagjaidat,dörzsöld össze tenyereidet,majd dörzsöld meg arcodat! Váljék egészségedre!

Újhelyi Jenő: falusi porta

_______________________________________________________________________

11.                                        CSAK A DAL...    Nagy Vendel: SÁROS AZ ÚT

Sáros az út

Két oldala

Hát középen

Járok.

Zápor esett

Az éjszaka

Megtellett az

Árok.

Útközepén

Megyek Hozzád

Kerülöm a

Tócsát,

Nem sáros a

Csizmám talpa,

Amin járok

Hozzád.

Kivikszolom

Minden este

Fényesre a

Csizmám,

Olyan fényes,

Hogy tükrében

Meglátom az

Orcád.

Ablakodnál

Eldalolok

Egy szerelmes

Nótát.

Fogadd tőlem

Ezt a csokor

Szép Pünkösdi

Rózsát.

                          2012

  Megjegyzés:   Csárdás  Pünkösd ünnepét köszöntöm

 ______________________________________________________

12.                                        SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Kedves olvasó!   
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa. Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk: Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 /30- 550- 5106,   8-tól  20- ig.  E-mail: nagy.vendi@freemail.hu     illetve:     megszólalok@freemail.hu

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését. A szerzői jogokat fenntartjuk. Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti. Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz! Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

Írott műveim megtekintése:  amatőr művészek fóruma  - nagyvendel

www.canadahun.com irodalom fórum

http://canadahun.com/forum/showthread.php?34311-Nagy-Vendel-Megsz%C3%B3lalok&p=3650150#post3650150 

VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ