Kulcsszavak: Balaton, hal, faunisztika

Kivonat: Az MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (MTA BLKI) immáron több mint 80 éve vizsgálja a Balaton élővilágának változásait. A vizsgált élőlényközösségek között kiemelt fontosságú a vízgyűjtőn található halállományok méretének és faji összetételének nyomon követése is. Jelen munkánk célja, hogy irodalmi közlések és saját adatsoraink felhasználásával bemutassuk a Balaton-vízgyűjtő halfaunájának összetételét és változásait. A tó természetvédelmi és gazdasági jelentőségéhez képest meglepően kevés közlést találtunk a vízgyűjtő halállományainak összetételéről. A Balaton halfaunájáról 9, a vízgyűjtőn található kisvízfolyások halállományairól összesen 14 tudomá- nyos publikációban találtunk közléseket. Az MTA BLKI Hal és bentosz munkacsoportja az utóbbi években igen intenzív vizsgálatsorozatot végzett a Balaton vízgyűjtőjén. A tó különböző adottságú élőhelyein elvégzett felmérések mellett fokozott figyelmet kapott a vízgyűjtőn található kisvízfolyások halállományainak vizsgálata is. Az összegyűjtött közlések és a saját kutatásaink eredményeit összevetve a Balatonból 50 halfaj elő- fordulását tudtuk igazolni. A tó recens halfaunáját, a busa faj/fajok besorolásától függő- en viszont csak 33-34 faj alkotja. Összesen 24 olyan fajt találunk, amely önfenntartó állományokkal van jelen a Balatonban, ezek közül 19 őshonos, 5 pedig honosodott. A vízgyűjtőn található vízterekből 55 halfaj előfordulására vonatkozóan találunk adatokat. Az északi befolyókból 40, a déli befolyókból 35, míg a Zala vízrendszeréből 52 halfaj előfordulásáról van tudomásunk. Az utóbbi évek intenzív faunisztikai felmérései során gyűjtött adatok a vízgyűjtőn található vízfolyásokból 42 halfaj előfordulását igazolták. A fogott fajok közül 30 őshonos, 12 adventív. A vízgyűjtő kisvízfolyásokban 8 törvényi védelem alatt álló faj él. Ezek közül ki kell emelnünk a lápi póc (Umbra krameri) tömeges előfordulását. E kárpát-medencei endemizmus világállományának túlnyomó része a Balatoni vízgyűjtőn él. A Balatonból és vízgyűjtőjéről napjainkig 60 halfaj előfordulása dokumentált. A BLKI utóbbi években folyó vizsgálatai alapján a teljes vízgyűjtő recens halfaunája körülbelül 45 fajt számlál. Az irodalmi hivatkozásokat összevetve a recens adatokkal, jelentős változást tapasztaltunk a halállomány összetételében, amely különö- sen a speciális élőhely igényű és/vagy védett fajok számának csökkenésében nyilvánul meg. A vízgyűjtő halállományai sokkal változatosabbnak bizonyultak. A fajszám utóbbi években tapasztalt gyarapodása egyértelműen a felmérési intenzitás növekedésével magyarázható.

Kulcsszavak: makrogerinctelenek, Chironomidae, fauna, kisvízfolyások

Kivonat: Az MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet 1996 és 2008 között intenzív vizsgálatokat folytatott a Balaton és befolyóinak makrozoobentoszára vonatkozóan, amelyek számos új, kiemelkedően jelentős eredményt hoztak. Mivel ezek a vizsgálatok az ezt megelőző időszakhoz képest jóval intenzívebbek és széleskörűbbek voltak, így aktuálissá vált az eredmények rövid, átfogó összefoglalása. A tó üledéklakó faunájában az árvaszúnyog lárvák (Diptera: Chironomidae) voltak a meghatározók. Ennek megfelelően 1996 és 2002 között részletesen vizsgáltuk a tó árvaszúnyog faunáját, valamint a jellemző fajok életciklusát, populációdinamikáját és anyagforgalmi viszonyait. Összesen 54 árvaszúnyog-taxon került elő lárvák és bábbőrök alapján. A tó üledékében a Procladius choreus, a Tanypus punctipennis és a Chironomus balatonicus voltak a leggyakoribbak. A Balaton üledéklakó árvaszúnyog lárváinak biomasszája területi és hoszszú távú különbségeket, valamint határozott éven belüli változásokat is mutatott. A magasabb biomassza, illetve produkció minden esetben a Ch. balatonicus előretörésével volt összefüggésbe hozható. Vizsgálataink során azt is megállapítottuk, hogy a klorofilla koncentráció és az árvaszúnyog lárva biomassza hosszú távú adatsorai a Balatonban, egy éves eltéréssel, párhuzamot mutatnak. A tó trofikus állapotát tekintve elmondható, hogy a Balaton a jellemző fajösszetételen alapuló tótipológiai rendszerekbe nem illeszthető be, ugyanakkor az árvaszúnyogok produkciója és a domináns fajok aránya érzékenyen mutatja az elsődleges termelés változásait. A Balatont tápláló kisvízfolyásoknak fontos szerepe van a tó életében, ám makroszkopikus vízi gerinctelen együtteseikről keveset tudunk. A 2006-ban elkezdett intenzív vizsgálataink során elsődleges célunk a vízi makrogerinctelen együttesek átfogó faunisztikai felmérése volt a Balaton befolyóiban. A patakok fajkészletének szezonális változásait elemezve megállapítottuk, hogy bár a legtöbb faj tavasszal és nyáron gyűjthető, a minél teljesebb faunakép megismeré- séhez őszi gyűjtések is szükségesek. A faunisztikai vizsgálatok mellett a kisvízfolyásokat a makroszkopikus vízi gerinctelenek funkcionális (szaprobikus, longitudinális elterjedési és funkcionális táplálkozásbiológiai) csoportjai alapján is jellemeztük. A jellemzést öt jellegzetes rovarrend (Coleoptera, Heteroptera, Ephemeroptera, Plecoptera, Trichoptera) faunisztikai és mennyiségi adatai alapján végeztük. Eredményeink bizonyí- tották, hogy a vizsgált funkcionális csoportok jól használhatók a vízminőség becslésére, mind a faunisztikai, mind mennyiségi adatok alapján.

Kulcsszavak: Cladocera maradványok, trofikus állapotok, Bosmina, hal, Balaton

Kivonat: A Balaton üledéke fontos bizonyítékokkal szolgál a tóban lezajlott esemé- nyekkel kapcsolatban. A pigment maradványok alapján a Keszthelyi-medencében öt eutrofizációs periódus volt kimutatható. A rekonstruált legfiatalabb eutrofizációs események becsült időpontja egyezik az irodalomban korábban publikált eutrofizációs eseményekkel. A maradványokból kimutatott Cladocera közösség fajgazdagsága és egyedszáma a trofitással növekedett, az oligtrofizációval csökkent. A Balaton üledékére a Chydoridae-k, ezen belül az Alona fajok maradványai voltak jellemzőek. A domináns faj az Alona quadrangularis volt, egyedszáma meghaladta az összegyedszám 40%-át, de magas abundanciával jelen volt még az Alona affinis is (~20%). A Balaton eutrofizációjának fokozódásával először a makrofita vegetáció kiterjedése jelentkezett, amelyet a vegetációhoz kötődő Cladocera maradványok arányának növekedése (Eurycercus lamellatus, Sida crystallina, Pleuroxus sp.) jelez. Az 1980-as évektől kimutatható a planktonikus eutrofizáció erősödése, amit a Bosmina fajok térhódítása igazol. Különösen szoros kapcsolat volt felfedezhető a planktonfogyasztó halállomány és a planktonikus Bosmina sp. mennyiségét illetően. A Balaton legjelentősebb planktonfogyasztó hala a garda volt, mennyiségük csökkenésével a Bosmina fajok egyedszáma folyamatos emelkedésnek indult.

Kulcsszavak: történelmi térképek, georeferálás, hidrológia, mocsarak, vízszint

Kivonat: A Balatonról és környékéről fennmaradt 18. és 19. századi térképanyag a modernizáció előtti állapot pontos és részletes dokumentuma. CHOLNOKY és LÓCZY óta számos kérdés merült fel a Balaton és a környező vizek vízszintjével kapcsolatban, amelyekre a térinformatikai feldolgozás új, immár kvantitatív válaszokat adhat. Célunk volt, hogy megvizsgáljuk a mai értelemben vett Balaton és a hozzá csatlakozó völgyek kapcsolatát a tó történelmi, emberi beavatkozásoktól még kevésbé érintett állapotában, rekonstruáljuk a Balaton vízállását és annak változásait, és ezt összevessük a mocsarak területváltozásaival. A Habsburg Birodalom Első, Második és Harmadik Katonai Felmérése (a Balaton körül 1783-84, 1830-1850, 1870-1887) valamint KRIEGER SÁMUEL Balaton-térképe (1776) az utóbbi évtizedekben még alkalmazott földmérési módszerekhez hasonló módon készült, és néhány huszonöt-harmincezres léptékével igen pontosnak tekinthető. A georeferálásnak nevezett eljárás során földi illesztőpontok segítségé- vel tovább pontosítottuk ezeket a térképeket, és mai felmérések magassági szintvonalaival hoztuk őket fedésbe. A KRIEGER-térképen ábrázolt mélységvonalakat a meder domborzatával összevetve kiszámítottuk a tó 18. század végi vízszintjét. A katonai felméré- seken megvizsgáltuk az erdők, nyílt vizek és mocsarak területét és az utóbbiak tengerszint feletti magasságának eloszlását. A mocsarak domborzati rekonstrukciója igazolta, hogy a Nagy-Berek, a Kis-Balaton és a tóhoz közeli más mocsarak nagy részén a vízszint a tó vízszintjétől lényegesen különbözött, így ezek nem lehettek a Balaton öblei, hanem csakis egyirányú hidrológiai kapcsolatban állhattak a tóval. A mocsarak területváltozásának vizsgálatával bemutattuk, hogy ezek nagyrészt már a Sió-zsilip megnyitása előtt kiszáradtak, mivel csatornázták őket és elbontották a vízimalmok gátjait.

Kulcsszavak: fitoplankton, trofitás, diverzitás, funkcionális csoportok

Kivonat: A Balatonnal kapcsolatban több évtizede folyó algológiai kutatásoknak kö- szönhetően napjainkra meglehetősen nagy mennyiségű ismeretanyaggal rendelkezünk a tó fitoplanktonjáról, trofikus állapotáról, vízminőségéről. Szem előtt tartva az eddig összegyűlt ismeretek sokrétűségét, jelen cikkben a fitoplankton diverzitás vizsgálati eredményeinek áttekintését, összehasonlítását tűztük célul, külön figyelmet fordítva a diverzitás és a tó trofikus állapotának tér- és időbeli változásaira. Az 1970-es évektől a 90-es évek második feléig tartó eutrofizációs folyamatok, majd az azt követő fokozatos vízminőség javulás során a Balatonban a fitoplankton mind biomassza, mind fajösszeté- tel tekintetében jelentős változásokon ment keresztül. A diverzitás esetében a taxonómiai elveken alapuló vizsgálatok mellett számos olyan megközelítés is napvilágot látott, amelyek célja a leírt változások és a közösségben zajló folyamatok közötti ok-okozati összefüggések feltárása. Ide sorolhatjuk azt a manapság egyre szélesebb körben elterjedt nézetet is, miszerint az un. funkcionális diverzitás a hagyományos fajdiverzitásnál haté- konyabb eszközként szolgálhat az ökológiai folyamatok megértéséhez. Ilyen vonatkozásban a Balatonon első ízben a Reynolds-féle funkcionális osztályozást alkalmazták, melynek lényege, hogy a planktonikus algákat adaptív tulajdonságaik és érzékenységük szerint különböző csoportokba sorolja. Ettől némileg eltér az a felfogás, amely a közösségben előforduló fajok ökológiai szempontból lényeges kulcstulajdonságain (sejtméret, mozgóképesség, N2-kötés, stb.) alapul. Mivel a Balatont ilyen szempontból korábban nem vizsgálták, célunk volt annak megállapítása, hogy ha a tóban megfigyelt fitoplankton közösségeket kulcstulajdonságok szerint funkcionális csoportokra bontjuk, a csoportok diverzitása milyen mintázatot mutat a Balaton két eltérő trofitású medencé- jében. Eredményeink szerint az így meghatározott diverzitás előnye a Balaton esetében is kimutatható, legszembetűnőbben az eutróf állapotot tükröző, nyári fonalas cianobaktérium dominancia időszakában. A kapott eltérések jól szemléltetik, hogy a funkcionális diverzitás a fajdiverzitásnál érzékenyebben reagál a fitoplankton közösségben zajló folyamatokra.

Kulcsszavak: vízalatti fény, extinkció, algák, huminanyagok, lebegőanyagok, Secchi- átlátszóság

Kivonat: A Balaton vízalatti fényviszonyait a múlt század hetvenes éveiben tanulmá- nyozták egész évre kiterjedő rendszerességgel. Ezeket a rendszeres méréseket több mint negyedszázados szünet után az ezredfordulót követően indítottuk el újra a tó legeutrófabb területén a Keszthelyi-medencében, valamint a legtisztább vizű Siófokimedencében a fényextinkciót meghatározó paraméterek (összes lebegőanyag, a-klorofill és oldott színes szerves anyagok) párhuzamos mérésével egyetemben, annak érdekében, hogy megállapítsuk utóbbiak hozzájárulását a fényvesztéshez és nyomon kövessük az eufotikus vízmélység változásait. A tisztább vizű Siófoki-medencében a vizsgálat öt éves (2007-2011) időtartama alatt a Kd értéke 0,38 m -1 és 5,64 m -1 között változott, átlagérték 1,31±0,82 m -1 volt. A Keszthelyi-medencében a Kd legkisebb értéke 0,54 m -1 , a legnagyobb 6,01 m -1 , átlagértéke 2,0±0,82 m -1 volt. A lebegőanyagok és a Kd közötti összefüggést felhasználva módosítottuk V.-BALOGH et al. (2009) sekély tavakra kidolgozott empirikus egyenletét, amely megbízható lehetőségét nyújtja a Balatonban a Kd érték becslésének egyszerű és olcsó laboratóriumi mérések (a-klorofill, Pt-szín, összes lebegőanyag) felhasználásával a fotoszintetikusan aktív sugárzás hullámhossztartományban. Megállapítottuk, hogy a Keszthelyi-medence kisebb átlátszóságát alapvetően a nyaranta nagyobb tömegben elszaporodó algák és a Kis-Balaton vízrendszerből bemosódó oldott színes szervesanyagok (huminanyagok) okozzák. Méréseink szerint a Balatonban szignifikáns összefüggés van a Secchi-átlátszóság (SD) és a fotoszintetikusan aktív sugárzás extinkciója (Kd) között, de ez az összefüggés nem túlságosan szoros, a Kd * SD szorzat tág határok (0,3-2,9) között változik, átlagértéke alig több mint fele (0,9) a klasszikus POOLE & ATKINS (1929)-féle (1,7) értéknek. Ez a jelentős eltérés a Balaton sekélységéből, és az üledék felkeveredése okozta turbiditásból ered. Ezért tekintsük a Secchi-átlátszóságot a Balatonban is egy önmagában értékes vízminőségi mutatónak, elfogadva azt, hogy annak elsődleges funkciója egy egyszerű mértékét adni a víz tisztaságának.