Tanulmány
Összefoglalás: Egy 42 éves, emlődaganatos édesanya utolsó másfél évéről szól a tanulmány, akit háziorvosként, illetve mentálhigiénés orvosként gondoztunk. 2015 nyarán az áttétekkel rendelkező emlődaganatos betegünknél hányás, hasmenés, állapotromlás lépett fel. Állapotára és betegségére való tekintettel a halál közelsége mind a hozzátartozókban mind a kezelőorvosokban felmerült. Erős szorongás, félelem, szégyen, túlzott felelősségérzet, magába fojtott agresszió jellemezte a pácienst. A kórházi kivizsgálások mellékvese-elégtelenséget igazoltak. A kezelést követően pszichotikus állapotba,majd regresszióba került. Pszichés állapota szteroid adagjának csökkentésére javult. Ezt követően biológiai kezelés kezdődhetett, így utolsó évét jó életminőségben tölthette. Lelki útján és önismeretben sokat fejlődött ebben az időszakban. Bár betegsége során férje elhagyta, mégis méltósággal és elfogadással tudott szembenézni a halállal. Betegsége végstádiumában három hétig otthonában gondoztuk: pszichés támogatást, fájdalomcsillapítást kapott. Szülei karjaiban, három szeretett kutyájával körülvéve, lelki békességben hunyt el. Az eset jó példa arra, hogy egy fájdalmas életutat követő lelki gyógyulás és méltóságteljes halál akár felemelő élmény is lehet.
Összefoglalás: 2017-ben első alkalommal került sor Magyarországon átfogó kutatásra a felnőtt lakosság életvégi kívánalmairól, az életvégi döntésekkel kapcsolatos véleményükről és ismereteikről. A felmérés a 18 év feletti lakosság 1100 fős reprezentatív mintáján valósult meg, személyes kérdezés keretében. A válaszadók 72,7-77%-a a gyógyíthatatlan betegség végstádiumában tüneti terápiát kérne. 57,2%-uk otthon, szakképzett gondozók bevonásával, 20,8%-uk pedig intézeti hospice ellátásban szeretne meghalni. A kezelés visszautasításának lehetőségéről 65,1%-uk, az előzetes egészségügyi rendelkezésről 34,5%-uk hallott már, ismereteik azonban pontatlanok. 14,8%-uk tenne, 40,7%-a talán tenne ilyen nyilatkozatot – elsősorban azért, hogy maguk dönthessenek. A hospice-palliatív ellátás iránti igény nagyon magas. Az egészségügyi beavatkozásokról való önálló döntés lehetősége jelentős támogatottságot élvez a lakosság körében, az információhiány azonban akadályozza a gyakorlati megvalósulást. Az ellátórendszer fejlesztése, az életvégi tervezéssel kapcsolatos nemzetközi irányelvek és jó gyakorlatok adaptálása, a társadalmi tájékoztató kampányok, és az ezeket támogató kutatások megvalósítása hozzájárulna ahhoz, hogy a betegek a kívánalmaikkal jobban összhangban álló egészségügyi ellátásban részesüljenek életük végén.
Összefoglalás: Egy gyermek halála, bármely életszakaszban is következzék be, nagy fájdalom, érzelmi megpróbáltatás a szülőknek. Különösképp nehéz a veszteség akkor, amikor a környezet nem érti, nem akarja érteni a bekövetkezett veszteség súlyát, illegitimizálva ezzel a szülőpár gyászát. A tanulmány célkitűzése annak bemutatása, milyen lehetőségek adódnak az emlékezésre a perinatális gyászhoz kapcsolódóan. A jogszabályok, intézeti protokollok és gyakorlatok áttekintésén túl a temetői emlékhelyeket, intézmények nyújtotta emlékezési módokat, önsegítő csoportok, internetes és közösségi oldalak kínálta alternatívákat és nemzetközi non-profit szervezetek biztosította emlékezési lehetőségeket ismertetünk esettanulmányok és internetes források bemutatásán keresztül. Az intézeti gyakorlatok és a temetkezési szokások áttekintése jól tükrözi, mekkora kommunikációs tabu veszi körül a perinatális veszteséget és az ebben megélt gyászt. Az önsegítő csoportok, közösségi és internetes források, valamint a nemzetközi non-profit szervezetek adta módok azonban rámutatnak arra, hogy szükség van a veszteségről beszélni, különböző formákban kifejezni a nagyon korán elveszített gyermekért való gyászt.
Összefoglalás: Magyarországon nő az asszisztált reprodukciós eljárásban résztvevő párok száma. Még az elsőre sikeres folyamat is jelentős lelki megterheléssel jár. Az eljáráshoz, az időben egymást szorosan követő, többszöri beavatkozáshoz számos veszteség kapcsolódik. Tanulmányunkban a jelenlegi magyarországi helyzeten keresztül egy eset és az asszisztált reprodukció (ART) sajátosságaiból fakadó szükséges támogatás alapján kívánunk rámutatni az ART eljárásban részt vevő párok segítésének aktualitására, további lehetőségeire. A gyakorlat azt mutatja, hogy az asszisztált reprodukciós eljárásban a folyamat jellege és a szakmai protokoll még nehezebbé teszi a veszteség fel-és elismerését, a feldolgozás lehetőségét, mint ahogy azt a perinatális veszteségeknél tapasztaljuk. A negatív pszichés következmények megelőzése, az adaptív megküzdés érdekében szükséges a résztvevő szülőpárok lelki felkészítése, és már a reprodukciós program kezdetekor megvalósuló pszichés támogatása, lehetőség szerint intézményi együttműködéssel.