Tanulmány
Összefoglalás: Ez a visszaemlékezés éppen akkor indult útjára, amikor egy "kórház-független" hospice ellátást nyújtó intézet, a Budapest Hospice Ház léte került finanszírozási okok miatt válságba. A hírek hallatán elém tódult a közel három évtizedes múlt, annak is az első szép, de nehéz évtizede. Országos főnővérként ekkor lehettem aktív részese hazánkban a hospice gondolat szabad terjesztésének, a haldoklás és halál addigi megítélése változásának, a hospice ellátás intézményesítése és jogi környezete kialakításának. E területen a paradigmaváltás kezdete dokumentálhatóan a rendszerváltással van szoros kapcsolatban. Ezek a sorok egyrészt szubjektívek, - mivel elsősorban személyes tapasztalatra épülnek, - másrészt, mint látni fogjuk, a dokumentumok tükrében objektívek. A teljességre nem törekedtem, hiszen a hospice történetéről igen sok írás látott napvilágot . Az ismétlések elkerülése végett csak olyan eseményeket igyekeztem csokorba kötni, láthatóvá tenni az olvasó számára, amelyek talán hozzájárulnak a magyar hospice történethez.
Összefoglalás: A Lélekmadár Táborba olyan családokat fogadunk térítésmentesen, akik valamilyen súlyos betegségben vesztették el a gyermeküket vagy perinatális veszteséget éltek át. A gyermek elvesztésével kapcsolatos pszichés munka speciális jellege révén olyan komplex elméleti és gyakorlati eszközökkel dolgozunk, amelyek egymást kiegészítve kínálnak különböző lehetőségeket a gyászoló családtagok számára. A családok gyászmunkájában való megsegítéshez egyaránt alkalmazzuk - a krónikus betegségeknél nagy hatékonyságú - terápiás rekreáció technikáit és a veszteség feldolgozásának különböző elemeit. De hogyan valósulnak meg ezek a - látszólag egymástól távol álló - mechanizmusok a tábori környezetben, hogyan segítik együttesen a családtagok érzelmi folyamatait? Írásunkban az elmúlt öt év tapasztalatait mutatjuk be, amelyek rámutattak arra, hogy a veszteség feldolgozása sokszínű, mélységeket és magasságokat egyaránt tartalmazó folyamat.