Interjú
Háromrészes interjúsorozatom során a hospice ellátás különböző területein évek, évtizedek óta dolgozó szakemberekkel beszélgettem a szolgáltatás jelenlegi helyzetéről, a fennálló problémákról, nehézségekről, valamint a társadalom hozzáállásáról. Az interjúk célja az volt, hogy interjúalanyaim meglátásait és véleményeit összevethessem egymással, s így átfogó képet kapjak a hospice ellátás jelenlegi helyzetéről, megítéléséről - a szakemberek nézőpontjából. A beszélgetések során különös hangsúlyt fektettem a mind a mai napig nagyon erőteljesen jelen levő tabuk és tévhitek kérdésére. Második interjúalanyom Dr. Hegedűs Katalin, aki a magyarországi hospice mozgalom meghatározó személyisége, számos könyv és tanulmány szerzője, a Semmelweis Egyetem munkatársa, egyetemi docens, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület vezetőségi tagja. Vele készített interjúmat az alábbiakban olvashatják.
Tanulmány
A tanulmány célkitűzése az, hogy a római korból ránk maradt különböző források – például sírfeliratok, jogi és szépirodalmi szövegek – elemzése révén áttekintő képet rajzoljon a gyermekek, ezen belül pedig elsősorban a tíz évnél fiatalabb gyermekek halála utáni gyász sajátos vonásairól. A gyermekek halála utáni gyász egyfajta objektív keretét az a tény adja meg, hogy az ókori Róma lakosainak körében igen magas volt a csecsemő- és gyermekhalandóság, így a gyermek elvesztésének reális lehetőségével lényegében minden szülőnek számolnia kellett. A római jog ismerte az elhunyt után tartandó kötelező gyászidő intézményét, amely során a közeli családtagok bizonyos, a köz és az állam szempontjából fontos eljárásokban nem vehettek részt. Részben emiatt, részben pedig talán egyfajta coping mechanizmusként alakulhatott ki az a szabály, hogy a felnőttekhez képest a gyermekeket egyáltalán nem, vagy sokkal rövidebb ideig kellett gyászolni. A jog fenti előírásaival egybecseng a sztoikus filozófia azon gondolata, miszerint az életet a természet saját megfontolása szerint adományozza és veszi vissza, a bölcs ember pedig pusztán elfogadhatja e végzetszerűséget. További források ugyanakkor egy, a fentiekkel sajátos kontrasztban álló megközelítést rajzolnak ki, ez pedig a gyermek elveszítése miatti fájdalom nyílt kifejezése. A gyermeküket elveszítő szülők egy része elsősorban amiatt bánkódhatott, hogy fiuk vagy leányuk nem válhatott azzá a kötelességtudó polgárrá, akinek ígérete a gyermekkorban rajzolódott ki. Ehhez képest jóval szűkebb körben jelennek meg önálló értékként a kisgyermekkor jellegzetes tulajdonságai: a feltétel nélküli szeretet és az örömre való feltétlen képesség.
"Az élet valódi problémája a születés és halál ismétlődése, amely éppen olyan, mint egy állandóan fel és le forgó kerék. Amint azonban valaki kapcsolatba kerül az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, ez a kerék végleg megáll. Ha tehát az ember örökké elmerül az odaadó szolgálatban, az ebből származó transzcendentális boldogság segítségével teljesen megszabadul az anyagi léttől. Ezt minden művelt ember tudja. Ezért kedves barátaim, óh, asurák fiai, azonnal kezdjetek el meditálni a mindenki szívében jelen lévő Felsőlelken, és imádjátok Őt!" (SB.7.7.37) Jelen tanulmány bemutatja a vaisnavizmus halálképét, temetési rítusait és a Krisna-tudatúak hospice szolgálatát, három különböző kultúrába ágyazva. Az első részben egy rövid történelmi áttekintést ad az ISKCON-ról, majd az ősi hindu „utolsó rítusról”. Ezt követően személyes interjúkon keresztül mutatja be a Krisna-tudatúak haldoklógondozását egy-egy közösség életében Magyarországon, Indonéziában és Indiában.
Szemle
A legnehezebb emberi feladatok közé a haldokló gyermek mentális ellátása tartozik. Rossz érzés az idős ember szenvedését látni, de a "korai halál", amikor a gyermek készül távozni, még a kevésbé érzékeny embert is megviseli.