Tanulmány
Életünk során mindannyian megélünk különböző veszteségeket, legyen szó akár munkahelyünk elveszítéséről, barátunkba vetett bizalmunk megingásáról, párkapcsolatunkban bekövetkező szakításról, válásról, egy számunkra fontos személy, szerettünk elveszítéséről. A terápiás feljegyzésekből, s ezek alapján készült szakirodalmakból a gyászmunkáról sokat tudunk, azonban a gyászoló személyek érintési szokásairól igen keveset. Milyen érintési szokások jellemezték a gyászoló és elhunyt szerette kapcsolatát? Kapcsolatuk minőségének tekintetében: képes-e valóban elengedni szerettét a gyászoló? A veszteséget követően történt-e jelentős változás érintési attitűdjében? E kérdések megválaszolására 20 fiatal felnőtt, szülőjét gyászoló személlyel készítettem félig strukturált interjút. A gyászmunkák feltárásához egy általam készített skálát, az érintési szokások feltérképezéséhez a Hét Érintés Skála (Brennan et. al, 1998) eredeti tételeit átdolgozva, kiegészítésként pedig Gary Chapman (2003) Öt szeretetnyelv tesztjét alkalmaztam.
Ha valaha játszott már valaki videojátékkal, akkor nagy az esélye, hogy meg is halt benne a karakterével. Vagy ha egy videojáték történetét tekintjük meg, akkor is nagyon valószínű, hogy abban bizony egy-két karakter meghal. Hogyan ábrázolják ezeket a halálokat a videojáték-fejlesztők? Milyen hatással van ez a játékosokra? És egyáltalán miért is kell „meghalni” egy videojátékban?Ezekre a kérdésekre kerestem a választ videojátékokról szóló könyvekben, illetve interneten fellelhető cikkekben és videóanyagokban. Esszémben kétféle haláltípust elemzek részletesen: a játékos karakterének halálát és annak jelentőségét, mint a játékot mozgató játékelem, illetve a videojátékok által elmesélt történetekben előforduló haláleseteket, mint narratív halál.
Kutatásom során a média, azon belül is a Vészhelyzet című - egyik legnépszerűbb amerikai, kórházi eseteket feldolgozó - játékfilmsorozat egy esetleges speciális hatását vizsgálom. A vizsgálat célja az utóbbi évek kutatásai által feltárt, a fájdalommal vagy a fájdalomcsillapító használatával és hatásával kapcsolatban kialakuló legtöbbször téves vagy a kockázat mértékét túlbecsülő vélekedések alapjául szolgálható részek elemzése a sorozatban. Ennek érdekében kialakítottam egy videó-montázst a tévéműsor fájdalmat és az azt enyhíteni kívánó fájdalomcsillapítási megoldást tartalmazó részleteiből, amelyet levetítettem a vizsgálatban részvevőknek, akiket kényelmi mintavétellel toboroztam. Az eljárás következő szakaszában a vizsgálati személyek egy, a sorozatmontázsra vonatkozó kérdőívet töltöttek ki, amelyet a Barriers Questionnaire-II (Gunnarsdottir, Donovan, Serlin, Voge és Ward, 2002) (fájdalomcsillapítás pácienshez fűződő akadályait vizsgáló kérdőív), alapján dolgoztam ki. Az eredmények elemzésekor a különböző - fájdalomcsillapításhoz kapcsolódó félelmeket - és a sorozat összefüggéseit tételenként elemeztem. Több itemnél jött ki szignifikáns eredmény, amely alapján arra következtethetünk, hogy a sorozat által felvázolt kép alapot adhat a fájdalomcsillapítókhoz való gyors hozzászokás, tolerancia mértékének vagy jelentőségének túlértékelésére, valamint az esetleges függővé válás minőségének félreértésére, és az ezekkel kapcsolatos negatív attitűdök kialakulására. Ezen kívül a fájdalomcsillapítókról általában veszélyes és kockázatos, a rákos fájdalomcsillapításról viszont eredményes képet sugall. A szignifikáns különbségek a várt eredményeket hozták, továbbá az összesített elemzéseken is látszódik a televíziós műsor szemléletformáló hatása.
Szemle
Az 1800-1900-as évek folyamán nem csak a társadalom, a tudományok és a technika fejlődött ugrásszerűen, hanem az embereknek a halál iránti attitűdje és ezzel párhuzamosan a halál feldolgozását szolgáló gyász időszakát szabályozó illemszabályok is. A tanulmány ezeket a változásokat mutatja be korabeli illemtankönyvek példájával alátámasztva, az 1880-as évektől egészen napjainkig.