Tanulmány
Kutatásom központi témája a halálkép vizsgálata volt. Munkámban elsősorban cigány gyermekek halálképén keresztül közelítettem meg a témát, kiemelve a 7-8 éves korosztályt, másrészt pedig a cigány népmesékben megjelenő halálképeken, és ezekhez tartozó újjászületési képeken keresztül tekintem át.
Elsősorban arra törekedtem, hogy megvizsgáljam, hogy a Nagy Mária Ilona által meghatározott fázisok közül melyikben helyezkednek el a vizsgált gyerekek, hogyan állnak magához a halál tényéhez, milyen halálképpel rendelkeznek. Ezen kívül megfigyeltem, hogy a saját népmeséik tartalma befolyásolja-e a kialakuló halálképüket. Kutatásom során igyekeztem a mesék motívumrendszerét is elemezni, hogy ez által is közelebb kerülhessek a cigányság kultúrájához, és jobban megértsem azt.
Módszerként a halál vizuális ábrázolását és a csoportos interjút használtam, amihez Maare E. Tamm és Anna Granqvist (1995) kutatási módszerét, valamint a csoportos interjúhoz Loomis (1981) által összeállított Concept of Death Interview (CDI)-t alkalmaztam.
A vizsgálat eredményei alapján megállapítható, hogy a gyermekeket foglalkoztatja a halál ténye és nyitottan beszélnek a felnőttek számára már tabu témáról. A biológiai halálfogalom vizuális ábrázolása nemtől függetlenül volt túlsúlyban a vizsgált csoportban, illetve a gyermekek a halál okára vonatkozó kérdéseknél nagyobb valószínűséggel adtak testi okokra vonatkozó válaszokat.
Korunk társadalmára jellemző az a törekvés, hogy teljes életet éljünk, ami állandó aktivitást, munkaképességet jelent. Olyannyira e szemlélet szerint élünk, hogy megfeledkezünk azokról, akik nem képesek úgy teljesíteni, mint az elénk példaképnek állított pontos, határozott, jó megjelenésű ember. Megtanultunk egyedül élni, mert így sokkal hatékonyabban tudjuk teljesíteni a velünk szemben támasztott elvárásokat, és talán csak az élet végén döbbenünk rá arra, mennyire magányosak vagyunk. A haldokló magányossága megoldhatatlannak látszik Valentyin Raszputyin Végnapok című regényében, ahol hiába igyekeznek a főszereplőt elkísérni végső útjára, egyedül kell elhagynia ezt a világot. A haldoklás és a búcsúzás különböző rítusai már csak maradványaikban vannak jelen, eredeti funkciójuk ezáltal elvész.
Források
A fordító bevezetője
Hildegard von Bingen (1098-1179), a "Rajna Szibillája", apátnő, orvosnő, filozófus és költő és látnok is volt egy személyben, sőt még egy halandzsa-nyelv feltalálójaként is tisztelhetjük őt. Noha egyetemi képzésben nem részesült,1 több orvosi vonatkozású munkát is írt hosszú élete során. Ezek közül a legjelentősebb az első Németországban alkotott "általános orvostant" tartalmazó, 1151 és 1158 közt írt Okok és gyógymódok, amelyből szövegrészletünk is származik. Ez a mű általános világleírással kezdődik, majd az alapelemekről, a testalkotó nedvekről, az ember természetéről és alkatáról, illetve testének működéséről, élettanáról egyaránt szól. A szerző külön fejezetet szentel az álomnak, a nemi életnek, a nőgyógyászati bajoknak és a táplálkozás kérdésének is. A munka második része, a "Gyógymódok" betegségenként csoportosított recepteket, láztant, állatorvostant, vizelet- és széklettant (diagnosztikát) és egyéb tanácsokat tartalmaz. Befejezésképpen - még a diagnosztikai rész előtt - olvasható az a sajátos prognosztika, melyet alább olvashat a Tisztelt Olvasó.
Hildegardis nem tudott jól latinul, ennek ellenére, feje telis-tele volt hihetetlen ötletekkel, zseniális gondolatokkal, ráadásul erősen vonzódott a bonyolult, költői képekhez, hasonlatokhoz is. A látnok költő folytonos harca nyelvi és orvosi tudásának hiányosságaival különös ízt ad szövegeinek, amelyet magyarul igen nehéz visszaadni.
Az, amit Hildegardis a halál jeleiről ír, csak részben származik ókori vagy korabeli szerzőktől, hiszen Hildegárd sem görögül - a medicina ókori nyelvén -, sem arabul - a középkor legfejlettebb orvostudományának nyelvén - nem tudott, s mint mondtuk, orvosi képzésben sem részesült. Így hát az itt olvasható megfigyelések zöme magától a szerzőtől származik, illetve talán leginkább a középkor kolostori és népi gyógyászati hagyományát őrzi. Márpedig az efféle évezredes hagyományban - az elkerülhetetlen tévedések mellett - mindig akad megszívlelendő és figyelemre méltó. Szövegünk ezért lehet különösen érdekes thanatológiai forrás mindazok számára, akik a haldoklással vagy a haldoklókkal foglalkoznak munkájuk során.
A fordítás az alábbi mű alapján készült: HILDEGARDIS: Causae et Curae. Ed. Paulus Kaiser. Lipősiae, Teubner, 1903. A teljes mű a következő kiadásban olvasható magyarul: HILDEGARD VON BINGEN: Okok és gyógymódok. (Ford. Magyar László András) Budapest, Kairosz, 2004.