Sajtóközlemény
Köszöntő
Tanulmány
Keresztmetszeti kérdőíves kutatásunk a halál iránti attitűdöket, a halálfélelmet és ezek korrelátumait vizsgálja, foglalkozik a halállal, haldoklással kapcsolatos érzelmekkel, gondolatokkal és az életvégi döntésekkel két, egymástól eltérő ápolási szemlélet összehasonlításában: intenzívterápiás osztályon (ITO), illetve hospice-ellátásban dolgozó nővérek magyar mintáján. Az eredmények szerint a halál menekülésként való elfogadása a hospice- nővérekre, míg a halálelkerülés az intenzívterápiás osztályon dolgozókra jellemzőbb, a tudatos halálfélelem mértékében nem mutatkozott szignifikáns különbség. A vallásosakra, illetve a túlvilágban hívőkre a halál megközelítő elfogadása jellemzőbb. Az ITO-s nővéreket jobban megviseli egy közeli hozzátartozó halála, mint a hospice-nővéreket, akik sokkal inkább képesek a haldoklás idejét a búcsúzásra való alkalomnak tekinteni. Az életfenntartó kezelések leállítása kapcsán a hospice-os nővérek körében hangsúlyosabb a palliatív terápiára való átállás, míg az ITO-s nővéreknél a beteg jogainak érvényesítése. Az élettel való elégedettségben nem volt különbség, azonban a kiégésre veszélyes pszichoszomatikus tünetek nagyobb mértékben jellemzőek az intenzív osztályon dolgozókra. A szülői neveléssel kapcsolatos emlékek vizsgálatában az eredmények szerint minél nagyobb a szülői elutasítás, valamint a túlvédés mértéke, annál magasabb a pszichoszomatikus tünetek mértéke. Minél kevésbé meleg az anyai, apai és szülői nevelési stílus, annál nagyobb mértékű a kiégésre hajlamosító tünetek megléte. Az ITO-s nővérek esetében nagyobb mértékben jellemző a szülői elutasítás, mint a hospice-nővéreknél. A gyerekkori családi mintázat a felnőttként átélt mintázattal szignifikáns pozitív kapcsolatot mutatott, ami az előnytelen mintázatokban problémás, hiszen összefüggésbe hozható az elégtelen megküzdési stratégiával, ami hosszútávon depresszív, illetve neurotikus megbetegedésekre hajlamosít.
A perinatális gyász első szakaszán túljutva a veszteséget elszenvedett személyek gondolkodásának fókuszába az 'értelem' megtalálására tett erőfeszítések kerülnek. ("Miért pont velem/velünk történt ez?" "Mit tettem/nem tettem jól?" stb.) Mivel ez az 'értelem' nem pusztán a magzat, újszülött halálának orvosi értelemben bekövetkezett okára, hanem mély lélektani és spirituális okok keresésére is irányul, ennek az értelemnek a "megtalálása" nem csupán a megnyugvás, hanem a poszttraumás növekedés (PTN) lépcsőfokává válik. A PTN nem a veszteség közvetlen következménye, hanem az azt követő kognitív feldolgozás eredménye. Írásomban a gyermeküket elveszített szülőkkel folytatott beszélgetéseim PTN-re vonatkozó tapasztalatait osztom meg.
Recenzió