Magyarországon a temetések jelentős száma a történelmi egyházak szolgálatával történik, így a lelkipásztorok természetes módon kerülhetnek kapcsolatba gyászoló emberekkel.

Kiemelve a református egyház gyakorlatát, legalább háromféle értelemben jelenhet meg az a segítség, amelyik támasz lehet a gyászolók sajátos élethelyzetében:
1. Az egyház, a gyülekezet hitvallásából eredően olyan befogadó és támogató közösséget feltételez, amelyik igehirdetésében, egész istentiszteletében lehetőséget ad a védettség átélésére. Az istentisztelet menete, a liturgia egyrészt visszafordítja a gyászoló ember figyelmét a belső lelki tartalmak felé, másrészt segít kifelé-felfelé is figyelni a transzcendens valóság, Isten felé.
2. A személyes lelkigondozói beszélgetés arra kínál lehetőséget, hogy a lelkész és a gyászoló között kialakult bizalomra épülő kapcsolatban őszintén meg lehessen élni a gyász különböző fázisait, küzdelmeit. Különösen fontos lehet ez a bűntudat oldásában, illetve az Isten iránt érzett düh, harag elfogadó feldolgozásában.
3. A gyászolóknak nyújtott harmadik segítség-lehetőség még csak részben jelent meg a református egyházban: ez a csoportos lelkigondozás. Részleges hagyománynak lehet tekinteni a bibliaórák „sajátélményre épülő" beszélgetéseit. A gyászolók egy csoportba hívása azonban olyan új utat kínál, amely hozzásegítheti a hasonló élethelyzetben lévő embereket a tapasztalatok és érzések kölcsönös átéléséhez, feldolgozásához. A lelkész ebben az esetben koordinátori szerepet tölt be, aki a gyászoló emberek egymásra figyelését segíti.

A veszteség, a gyász olyan élmény, amely intenzíven mobilizálja énünk archaikus tartalmait. Tanulmányom öt, hozzátartozóját hirtelen elvesztett személy nyitott interjújára épül. Az interjúk alapján próbáltam megfigyelni és megérteni a gyászfolyamatban jelentkező transzcendens illetve vallásos élményeket. A gyászmunka, amely mind kognitív mind emocionális szinten megjelenik - pl. a búcsú rituáléjában a kontroll érzésének visszaszerzésért folytatott küzdelemben, az azonosulás, a realizálás, az értelemkeresés során - sok irracionális elemet tartalmaz, amelyek fontosak és pozitív módon befolyásolják a gyászfeldolgozás folyamatát.

Terápiás munkánk során gyakran találkozunk olyan páciensekkel, akik egy közeli hozzátartozót veszítettek el, de nem gyászolták meg. Különösen így van ez perinatális halál esetén, hiszen társadalmunkban él egy téves nézet, miszerint az elvesztett magzat vagy újszülött nem volt „igazi gyermek", így nem is kell meggyászolni. Ebben a közegben hihetetlenül nagy szüksége van a gyászoló anyának egy segítőre, aki végigkíséri őt a gyászmunka nehéz folyamatán. Ez mentálhigiénés szempontból is fontos, hiszen a gyász egy kritikus időszak, amikor a gyászoló ötször olyan gyakran betegszik meg és kétszer olyan gyakran kísérel meg öngyilkosságot, mint a nem gyászoló populáció. Az esettanulmány egy páciens példáján keresztül mutatja be a gyászoló szülők gondozásában nélkülözhetetlen tennivalókat. A beteg saját beszámolójából kirajzolódik, hogy mi támogatta illetve mi gátolta a normál gyászmunka elindulását.

A szerző egy esetismertetés és az elméleti kérdések határterületeinek áttekintésével az egészséget központba állító konzultációs rendelés tapasztalatait mutatja be.

A szerző ismerteti családorvosi praxisában immár 14 esztendeje működő önsegítő közösség, az özvegyklub eddigi történetét. Az annak idején unikális szolgáltatásként indult kezdeményezés mára több helyütt követőkre talált, az országban újabb és újabb özvegyklubok alakulnak. Ez örvendetes, hiszen a probléma sok ezer embert érint évente hazánkban, és folyamatosan újratermelődik. Méretei folytán méltán nevezhetnénk társadalmi problémának is, ha az események nem az intim szférában, az egyének és családok lelki tragédiájaként zajlanának. A sok-sok ember között, aki megözvegyül, magára marad, szinte észrevétlenek maradnak a patológiás gyászreakciók, a nyugtatószerektől való függőség, az időskori deviáns magatartásformák, az öngyilkosságok, stb. Ezek ellen kínál egyfajta megoldási lehetőséget a jól működő etyeki közösség, mely tavaly szeptemberben részt vett Baselban az Özvegyek Európai Egyesületének megalapításában is.

Reméljük, hogy a modell - az özvegyklub - mind szélesebb körben fog elterjedni, és biztosít mind több helyütt érzelmi fogódzót, támaszt a magára maradt embereknek. Egyúttal ráirányítja a figyelmet arra, hogy a megözvegyülés problémakörét nem lehet igazán hatékonyan megoldani, ha azt az idősek számos egyéb gondja között kezeljük, önállóan kell foglalkozni az özvegységgel, sőt, akár országos érdekképviseletét is létre kell hozni. Eddigi tapasztalatainkat ezúttal adom közre, bízva abban, hogy ez is elősegíti az özvegyklubok széles körű elterjedését.

A gyászolók segítésének hatékony formája lehet az önsegítő csoport. A Magyar Hospice Egyesület „Napfogyatkozás" munkacsoportja 1999-ben megkezdte ezen önsegítő csoportok segítőinek, vezetőinek képzését. A megszerzett tudásnak a mindennapok munkájába történő beépítéséről, a szervezőmunkáról, a csoportstruktúráról, a résztvevők fejlődéséről, elvárásairól számol be a szerző. Elemzi a gyászolók önsegítő csoportjának és más jellegű önsegítő csoportoknak a hasonlóságát és különbözőségét.

J. L. Moreno (a szociometria, a pszichodráma és a szociális atom atyja) szerint az ember egy cselekvő lény, akit már testi felépítése is cselekvésre irányít. Az ember cselekvése az embertársra és a kozmoszra irányul. Gyász esetén azonban pont ezek az irányok szűkülnek be. Az embertársra fordított figyelem gyenge intenzitású, és ritkán hordozza a cselekvés vágyát. A kozmoszra való irányultság pedig sokszor bűntudatot kelt, vagy éppen vádat ébreszt a „felső szándékkal" szemben. Esetleg a kozmosz tagadásáig is eljuthat a veszteség tényével megbirkózni nem tudó ember. Mindaddig, míg a gyász le nem zajlik, addig a szabad cselekvésre igen kevés energia mozgósítható, emiatt a gyászmunka nem spórolható meg, a spontán és kreatív cselekvőképesség újbóli megteremtése alapvetően fontos feladat.

A gyász, illetve mindenféle komoly veszteség lelki tartalmaihoz közelebb kerülhetünk azon az úton is, hogy megkíséreljük feltérképezni, feltárni, hogyan beszélünk a gyászról, a veszteségekről.

„A dolgok számunkra legfontosabb aspektusai rejtve maradnak azok egyszerűsége és mindennapisága miatt (valaki képtelen észrevenni valamit - mert az mindig szem előtt van)." - írja Ludwig Wittgenstein. „A szavak és képek túlmutatnak önmagukon; nem egyértelműen meghatározott építőkockái kifejezésmódunknak, hanem telve vannak tapasztalatokkal és bölcsességgel; elárulnak valamit az emberről és kapcsolatairól." - fogalmazza meg a szimbólumkutató teológus, Basilius Doppelfeld.

A tanulmány a morfogenetikus mezők elméletéből, valamint a kognitív szemantika legújabb kutatási eredményeiből kiindulva kíván hozzájárulni a gyász megértéséhez azzal, hogy a gyász szimbolikáját nyelvi szempontból vizsgálja.

A hospice szociális munkására kettős teher cipelésének könnyebbítése hárul: az is, hogy betegét a „társadalmi gödörből" segítsen kiemelkedni, ha kikerülni nem is tud belőle, legalább enyhítse a létfenntartás gondjait, és az is, hogy támogassa fájdalommal és kínlódással teli napjaiban-hónapjaiban, hogy elviselhető módon élhessen még.

Mit lehet ilyenkor tenni? Sokat.

Mi nehezíti még a szociális munkás helyzetét? Túl a nyomoron, a pénzügyi nehézségeken, az egészségügy bajain és a betegségen. Ez pedig a modern ember és a halál viszonya.

Az ajánlás a Magyar Hospice Egyesület által kezdeményezett és szakértők bevonásával elkészített „A terminális állapotú daganatos betegek palliatív ellátása - Szakmai irányelvek" című dokumentum (2000. május) állásfoglalását, az 1997. évi CLIV törvény vonatkozó részeit, az angol hospice-palliatív ellátásban dolgozó szociális munkások szakmai irányelveit, és nemzetközi standardokat szem előtt tartva javasolja a szociális munka hospice-palliatív ellátásban betöltött szerepének átgondolását.

A nemzetközi hospice standardokhoz való igazodás a magyar hospice mozgalom kezdete óta fontos orientációs pont volt. A jelenlegi jóléti politika egyre erősebben hangsúlyozza a számonkérhető, hatékony minőségi szolgáltatás formáit. A szerző röviden áttekinti az ezzel kapcsolatos külföldi és magyar tapasztalatokat. A minőségügy kérdései ez alkalommal elsősorban a menedzsment feladatok hatékony és színvonalas végrehajtásával kapcsolatban kerülnek megvitatásra.

Otthoni ápolás esetén a családok nem mindig rendelkeznek a megfelelő tárgyi feltételekkel, felkészültséggel, és így nem tudnak kellő támogatást nyújtani. Egy beteg otthoni ellátása számtalan többletkiadást jelenthet: különleges felszerelések, gyógyszerek, megfelelő étkezés, fűtés, világítás stb. Ezek a többletköltségek, amelyek egyébként a kórházakat terhelnék, a hozzátartozójukat ellátó családokra hárulnak. Mindazonáltal a legnagyobb többletkiadást nehéz számszerűsíteni és ez elsősorban azzal a problémával kapcsolatos, hogy a családon belül kell valakit találni, aki a gondozást végzi. A nők szerepének korunk társadalmában végbement megváltozása következtében viszont a nők is teljes munkaidőben dolgoznak, nehezebb találni valakit, aki a gondozást ténylegesen ellátja. Felmerülnek a következő kérdések: „kinek kell abbahagynia a munkáját, ki keljen fel éjjel"? A megnövekedett feszültségek és sikertelenségek komoly következményekkel járnak a családokban.

Arra keresem a választ, hogy az igénybe vehető szociálpolitikai kedvezmények mennyire segítik a családokat és a városban több színtéren működő szociális támogatást nyújtó intézmények között milyen a kommunikáció.

Előadásomban három területen keresztül szeretnék ismertetni néhány olyan fontos szempontot, amit Nagy-Britanniában a terminális betegeket és családjukat segítő szociális munkások elsődlegesnek tartanak munkájuk során. Először beszélni fogok arról, hogy mit jelent a család-centrikus szociális munka a hospice ellátásban. Ezt követően tekintjük át a családi rendszer lényegét, illetve azt, hogy hogyan viselkednek krízisben a családok. Végül egy eset ismertetésén keresztül kaphatunk betekintést a hospice munkacsoport és a krízisben lévő család közös munkájáról - különös figyelmet szentelve a szociális munkás tevékenységének.

Mielőtt a téma tárgyalásába kezdünk, elmondok néhány gondolatot, kérek mindenkit, hogy rövid ideig magában gondolkodjon el néhány pillanatra, és ezzel hangolódjunk rá a témára.

- Mindannyian a család szakértői vagyunk, mindenkinek hatalmas gyűjteménye van családi történetekből. - Azok a családok, akiket segítünk, mind különböznek a mi családunktól. - Haldoklók támogatásához különleges emberekre van szükség. - Amikor ilyen mélységű dolgokról van szó, próbálj meg kapcsolatba lépni a „benned élő gyermekkel". - Veszteség és változás az élet velejárója. Már gyermekkorunktól fogva átélünk veszteségeket.

Szociális munkás vagyok és 1995 óta - először teljes, később részállásban - a miskolci Erzsébet Hospice Otthonban dolgozom. Előadásomban a hospice szervezetekről és e szervezetek menedzsmentjéről szeretnék szólni.

Fogalmi tisztázásként három kifejezés magyarázatra szorul. A szakirodalom egyik értelmezése szerint menedzsernek nevezik a szervezet vezetőjét, aki legálisan a vezetői feladatokkal van megbízva és ehhez a hatásköre is biztosított. A menedzsment több embert is jelenthet - felelőssége a szervezet adott tárgyi és személyi feltételek közötti hatékony működtetése. Jelenleg az egészségügyben az egyszemélyi vezetéssel a felelősség is egy személyre hárul (TOP menedzser), mindennapi tevékenyégéből viszont különböző területek képviselőinek átadhat feladatokat. A projekt menedzser egy meghatározott cél, feladat elérésére „szerződött" személy. A megvalósítandó tevékenység jól körülhatárolható térbeli, időbeli, személyi, tárgyi és költségvetési keretekkel rendelkezik.

Tanulmányunkban a magyarországi hospice-szellemű ellátás során végzett szociális munkát, illetve ennek lehetőségeit és korlátait mutatjuk be egy eset illusztrálásával. Elöljáróban szeretnénk néhány szót szólni a hospice-beli szociális munkáról, mivel úgy gondoljuk, hogy ez a fajta tevékenység még kevésbé ismert Magyarországon.

„A végső feladat, hogy nyújtsunk bizonyosságot annak, aki szenved és egyúttal fél: "Emberi lény vagy, képes arra, hogy minden más élőlénytől eltérő módon helyt állj. Kiabálhatsz és talán nem kiabálsz. Panaszkodhatsz és talán nem panaszkodsz, vagy néha ezt teszed, ha ez enyhíti a fájdalmadat; de tudod, hogy befolyásolod saját állapotodat ezzel." Fontos ez, hiszen ez teszi lehetővé a haldoklónak, hogy a végsőkig emberi lény maradjon, hogy tudatosságát és méltóságát minél inkább megőrizze."